Saul fia

David Irving:

 "A holokauszt csak egy szlogen. Egy termék, mint Kleenex vagy a Xerox nyomtató. Hiszen hatalmas pénzeket csináltak belőle – többek között a filmekkel is, amelyek milliókat fialtak a gyártóiknak. (...) A zsidók ugyanazt a technikát alkalmazták, amit Goebbels. Kitaláltak egy szlogent, az unalomig ismételgetik, és milliókat zsebelnek be.”

Cannes legújabb kedvence, mely vérfrissítést adott a holokausztdrámáknak. A fesztivál és a kritikusok nemzetközi díját is elnyerte, költségeit még a premier előtt visszahozta, és 100%-os helyezéssel trónol a Rotten Tomatoes skáláján. Magyar produkció évtizedek óta nem aratott ekkora bombasikert a mozivilág radarján. Holott a Saul fia Nemes Jeles Lászlónak az 1. rendezése, a Sault alakító Röhrig Gézának pedig az első szerepe.

  

1945, egy német koncentrációs tábor. Saul a Sonderkommando tagja, azaz kényszermunkásként segédkezik a megsemmisítési folyamat részlépéseinél. Ők is elítélt rabok, de abban a "kiváltságban" részesültek, hogy csak hónapok múlva fogják kivégezni őket, ha engedelmeskednek. Ám Saul az egyik frissiben megölt fiúban felismerni véli saját fiát, és a kényszerképzetévé válik, hogy illő temetést adjon neki. Miközben rejtegeti a holttestet, és próbál egy zsidó rabbit elkülöníteni a hullajelöltek között, a Sonderkommando többi tagja a szökésüket igyekszik megszervezni...

Ha csak külön a hatásmechanizmusát kellene értékelnem, a Saul fia tőlem is 10/10-et kapna, ez az egy biztos. Egyszerűen hibátlan ez a nyers, zenétlen, díszítetlen ábrázolása annak a földi pokolnak, melyben Saulnak léteznie kell. Rögtön zsánertabuval indítunk: látjuk, amint a beterelt, becsapott, levetkőztetett tömeget bezárják a "zuhanyzóba", a gyötrelmes kínhalál ordításai elhallatszanak, és egyszerűen feltűnik a filmcím. Képzeljük el, hogy ez és az "utómunkák" teszik ki minden egyes napunkat, és bármi hiba, bármi parancson kívüli emberi megnyilvánulás miatt azonnal golyót lőnek a fejünkbe.

A rendező pontosan ebbe a lelki halott létezésbe zár bennünket azzal, hogy a kamera 2 óra alatt szakadatlanul Saulon reked. Végig őt követjük, hosszan elnyúló snittekben: szerintem 100 vágás nem volt összesen a teljes műsoridő alatt! De nemcsak mindent úgy látunk és hallunk, mint Saul, hanem úgy is fogjuk föl: homályos, mellékes zajként, amire figyelmet nem fordíthatunk. Zseniális, ahogy a hatás összeadódik: a környezet eleve maga az iszonyat, mindenben ott lebeg a halál, a nyers realizmus és klausztrofób bezártság ezt még töményebbé teszik. És mindez egy átlagos nap. 

A nyomasztó, hermetikus légkört tehát valóban 100%-osan megragadja a mű. Emellett az is tetszett, hogy megismerhetjük a Sonderkommando teljes feladatkörét. Nem tolnak a képünkbe semmit, de a perifériális látótérben kiszúrhatóak az egyes lépések. Maga a kiirtás az elején megtörtént, a többi lényegében nyom-eltüntetés: az elgázosított "darabok" kivonszolása, elégetése, bent a fűtőanyag, kint a kemence hamujának lapátolása, a hely kitakarítása és szellőztetése. Erős gyomor és idegzet kell mindezt végignézni.

Valójában ez az egész egy meghosszított rövidfilm. Van egy alaphelyzet, a munka procedúrája és ennek befejeződése: ennél több történetre nem is volna szükség, ha nem egy 2 órás nagyjátékfilmről lenne szó. Így viszont kellett egy fő sztoriszál, ami egyrészt személyes ügye Saulnak, másrészt beleillik a totális halottság világába. Kézenfekvő, hogy ez a sztori a rabok szökési terve legyen, és az, ahogy Saul belefolyik ebbe. Elhangzik, hogy gyorsítani kell az "eljárást", és a Sonderkommando sorra kerülését is előbbre hozták. Ez így egy tökéletes túlélés-történet lehetett volna.

Az a problémám, hogy a Saul fia elsősorban dráma akar lenni, annak pedig nem olyan makulátlan. Hiába hiperrealista az ábrázolási technikája, a története elég egyszerű. A szökés mellékszálként van alárendelve egy öngyilkos küldetés javára, ami egyrészt megragadóan emberi, másrészt viszont túl irreális és szentimentális pont ebbe az élethelyzetbe.



A dramaturgia szerint Saul már régen túljutott azon, hogy érdekelje a saját vagy akárki más élete-halála. Az élete értelmét, azt a kis fényfoszlányt a lelkében nyeri vissza azzal, hogy meg akarja adni annak a halott fiúnak a végtisztességet. A gyerek olyasmiként funkcionál Saul lelkében, mint a Számkivetett-nél Tom Hanks karakterének "Wilson", a labda: rajta keresztül kapaszkodik a főhős az embersége utolsó maradékaiba. Megragadó, ahogy az irgalomnak ez a parányi jele előtűnik Saulban, hiszen mindannyian szeretnénk hinni, hogy létezik túlvilág, valami jobb ezen az amúgy is törékeny, rövid életen túl.

Aztán a dráma jogcímén a forgatókönyv olyan sok kockázatot vállaltat Saullal, amikért a valóságban már többször lelőtték volna! Először még engem is megfogott az igyekezete, óvni próbál valamit, ami fontos lett neki. Ez az oka mindenre. De a film 2. felére ez néha már fárasztóvá válik: megszállottan keres bárkit, akiről azt hiszi, hogy rabbi, a soros hullajelöltek közé vegyülve. Ráadásul a direkt rábízott puskaporos zacskót is elhagyja, taccsra téve társai sorsát. Ez nekem már nem indokolható azzal, hogy a belső reményét óvja. Saul ilyen mértékben, ilyen sokáig nem áltathatja magát: ez már az életképesség hiányának jele, amit a komplexum náci felügyelői hamar kiszúrnának.

A Saul fia voltaképpen azt az egyszerű kérdés teszi fel rendkívül hatásosan: megéri-e. A halál mikrobirodalmában, túl minden emberi érzésen mi a fontosabb: mégis túlélni, vagy mégis őrizni egy kis emberséget a szívünkben? Előbbi álláspontot egy Ábrahám nevű rab, a szökés egyik szervezője képviseli. Saul vele váltja a legtöbb szót, ő bírálja a rögeszméjéért. "Elárultad az élőket a holtakért." Míg úgy a film közepéig mindkettejüknek igazat tudnék adni, utána inkább csak szánalmasnak láttam Saul igyekezetét.

Majdcsak a vége fele, amikor a lázadás nyíltan kitör, nyerte vissza ez a szál a tragikus élét. Ugye a tábor csatatérré vált, Saul próbál kijutni a rabbival és a puttonnyal. Aztán, mikor úgy tűnik, hogy vágyképe végre megvalósul, annak részelemei egymás után kezdenek eltünedezni:

1. A "rabbiról" kiderül, hogy csak a kaddis-ima elejét tudja, s elinal;
2. Saulnak a gödröt ott kell hagynia, mert nincs ideje elmélyíteni;
3. A vízben elsodródik tőle a fiú hullája, és ott kényszerül hagyni;

Végül pedig az is odavész, akinek az agyában az egész vágykép megfogant. Saul újra gépies élőhalott lett, pedig már kijutott a pokolból, amely azzá tette. Egy arra járó fiút - róla se tudjuk, igazi-e - figyelve a mindaddig Saulon csüngő kamera átsodródik a gyerek szemszögére. És ahogy a rohanó fiú, úgy tűnik tova Saul és a szökevények létezése is - ezt sejthetjük a puskahangból. Vérfagyasztó egy zárás.

Bár cseppet sem bántam a dögnyomasztó légkörét a filmnek, egy idő után zavart a monotonitása. Halál, hullák, halál, hulla rejtése, halál, halottság. Közben nem tudunk semmit senkiről, mindenki szürke, arctalan árny, hogy Saul drámájára irányuljon minden fókusz. Olyan érzés ez, mint a The Balir WitcProject-ben az állandó homályosság az éjjeli jeleneteknél. Sötét, hangok, sötét, léptek, sötét, kiáltás. A fásultság átragad a nézőre, persze, de a figyelmét végig Saul monodrámájának kell megtartania. És nem mindig sikerül neki.

Oké: amit utoljára fogok felróni, azon teljesen megértem, ha valaki kiakad.
Készen álltok?

Ez a film túlságosan zsidó szemüvegen át lát mindent és mindenkit. A magyaron kívül nem hiszem, hogy más - akár etnikai, akár vallási - népcsoport bejutott volna a foglyok összeállításába! A főszereplő neve Saul, az ún. "fia" pedig nyilván allegória Dávid júdeai királyra. Kifejezetten egy rabbit, nem egy keresztény vagy más vallású papot kell találnia a rögeszméjéhez. És akivel a legtöbb szót váltja, Ábrahám, egy másik óriási férfinév az Ótestamentumból. Azt az érzetet próbálja Nemes kelteni, hogy aminek kimentéséért Saul oly sokat küzd, az eszmei síkon magát a zsidóságot jelképezi? 

Ez eléggé propaganda-szagúnak tűnik. A műfaj etalonjának számító Schindler listájában is előfordult ugyan zsidó utalás (a Talmud említése), mégse éreztem úgy, mintha a holokauszt minden áldozatára zsidó identitást akarnának ráruházni. Az üldözöttek bőrébe tudtam képzelni magyart, lengyelt, romát, német politikai elítéltet, stb., mert az egésznek nagy volt a kiterjedése. Itt viszont be vagyunk zárva Saul világába, akiről nem tudunk jóformán semmit azonkívül, hogy egy magyarországi zsidó férfi. Valamivel szabadabb gondolkodású korban szeretnék majd látni egy hasonló movie-t az örmények vagy a palesztinok elleni népirtásról is.

Minden panaszom ellenére a Saul fia egy nagyszerűen összerakott, bitangul kemény művészfilm. Fullasztó, ahogy rákényszerít minket, hogy egy lélektelen vesztőhelyen létezzünk teljes 2 órára, és ez többnyire előnyére válik. Az idei moziév első fele már lecsengett, és eddig nem találkoztam erősebb alkotással.

Jurassic World

"Az ember csak azért tanulta meg a részvét és erkölcs fogalmait, mert tévesen egy felsőbbrendű állatfajnak tekinti magát. Így próbál elkülönülni.

De amint nála erősebb létformával találkozik, belátja tévedését, és újra a túlélési ösztön vezérli tetteit.

(...)

E szenvedés a léted alapértelme.

Mint az összes homo sapiens nevű állatnak."

(Trigun: Sin)

Emberi oldalról foghíjas, témájában sem innovatív, de ettől még korrekt és intenzív szörnymozi a Jurassic World. Méltó folytatása a 22 évvel ezelőtti kultuszfilmnek: annak legtöbb pozitívumát, viszont legtöbb hiányosságát is magán viseli - kezdve a ténnyel, hogy a dínók a történet valódi főszereplői, az emberek csak kiegészítő alanyok.

A néhai John Hammond álma megvalósult: Isla Nublar szigetén modern parkkomplexum létesült, ahol a köznép ugyanúgy csodálhatja meg az életre kelt dinoszauruszokat, mintha csak az állatkertbe látogatnának el. Ám a látogatottsághoz mindig új attrakcióval kell előrukkolni: a park tudósai létrehozzák a T-Rex és a Velociraptor ötvözetét, az Indominus Rexet. Miközben az intelligens csúcsragadozó váratlanul kiszabadul, a VIP-túristák közül 2 gyereknek is nyoma vész: ők Claire, a park igazgatójának unokaöccsei.

Amennyit görcsölhettek az Universal-nál a Jurassic-széria feltámasztása miatt, csodálom, hogy engedték Steven Spielbergnek, hogy egy kezdőt, Colin Trevorrowot meghívni a "nagy mű" levezénylésére. Ő is érezhette, hogy a márkanév fontossága pórázt rak a film tartalmára: fukarkodik az eredetiséggel, szereplőinek minimális motivációit engedélyez, többnyire kiszámítható és nincs valami nagy íve a történéseknek.
Mindezek ellenére nagyon jól bánik a feszültséghatással, az állandó élet-halál helyzetek és az őslények közelijei csodásan sikerültek. Az emberi figurák egyszerűségük mellett is kedvelhetőek, a konfliktusnak tűrhetően kiélezett az erkölcsi oldala. Míg az eredeti Jurassic Park egy félig kalandfilm, félig szörnyfilm hibrid volt, addig a 4. rész már szinte teljesen szörnymozi, de értelmesebb darab a zsáner átlagától. Szem előtt kell tartani, hogy itt a dínók a főszereplők, nem az emberek.

Mindössze 2 olyan negatívum fordult elő, amik idegesítettek:

1. Az elején Clair családjának patetikus búcsúzkodása. Ezt az első negyedóra után szerencsére már nem kellett látnom.
2. A park központi épületének piramisformája visszatérő snitt a totálfelvételek között. Csak remélni tudom, hogy ez nem az 1 dollároson is szereplő piramist akarja szimbolizálgatni...

A faji felsőbbségtudat témáját sem ez a produkció fogja megújítani, de azért felvet pár érdekes gondolatot ennek kapcsán. Van valami hátborzongatóan morbid, groteszk már a komplexum alapötletében, hogy úgy bámulja/fogdossa ezeket az épületnagyságú dögöket, mintha állatkertben sétálnának. Nyugodtan hívhatnák Jurassic Zoo-nak is a helyet.
Emellé jön mindaz, ami a színfalak mögött történik: csak a "legújabb szenzáció" jogán egy fokozott gyilkoló potenciállal bíró monstrumot kreáltak, ahogy a betanított raptorok ötlete is ijesztő, őrültségszámba menő ötlet. Mindez alaposan szemlélteti, hogy az ember hajlamos a Természet trónutódjának tekinteni magát. (Erre utal a kanári és a macska hasonlata is. "A különbség, hogy eddig mi voltunk a macskák.") Mivel megvan a technikai hatalma, hogy ismerje és formálja, azt hiszi, uralhatja is a természetet. Erkölcsi gátjai pedig valójában csak annyira védik meg őt a tébolytól, mint a park látogatóit védi a biztonsági rendszer azoktól a szörnyektől. Ian Malcolm neve nem kerül említésre, de biztosra veszem, hogy ezt gondolná.





Ezért látom inkább korlátoltnak, mint ostobának a park főnökségét. Hiába okulhattak volna Hammond példájából, az óriáspark létjogosultságát maguk a turisták igazolták - éppen azok, akiknek Hammond létre akarta hozni. Ennek a filmnek kimondottan jól áll, hogy nincs emberi főgonosza: tanulságosabb ennyire tisztán látni azt a lázas takargatást, a szembesülést a krízis valós nagyságával, és hogy a gazdagokat jobban izgatja a csődeljárás réme, mint az emberek lehetséges kínhalála. Claire-t is csak az rázza ki ebből a tévhitből, hogy saját rokonai is a tűzvonalba kerültek.

A Jurassic World szó szerint vért izzad, hogy modern köntösben is megidézze a '93-as kultmozi hangulatát. Annak bájából ugyan csak foszlányokat hordoz, de látványban és tervezésben talán meg is ugorja: a fennsík belső terei, élővilága és az őslények ábrázolása élethűbbek, mint az előző 3 részben. Ügyesen megmagyarázták, hogy 20 év paleontológiai kutatásai miért nem tükröződnek a hüllők kinézetein: mert a hiányos DNS-maradványokat ma is létező hüllőfajokból pótolták ki. Gyaníthattuk, hogy nem fogjuk pl. a Velociraptort tollasan, vagy a "Zsarnokgyík Királyt" dögöket majszolva viszonlátni.
 

Maga a létesítmény impozánsan fest: okkal szektorokra különülő, struktúrált épülethálózat. Ellentétben Tomorrowlanddel, erről a helyről tényleg el tudtam hinni, hogy ilyenformán üzemeltethető volna. A tömegember a kezdeti vonakodást követően biztos, hogy vevő volna egy ilyen extrém nevezetességre. A növényevők simogatására kijelölt parcella ügyes fogás a gyerekeklátogatókat bevonzani. De ami a leginkább tetszett, hogy - mint azt a 2 gyerekkarakter felfedezi: - az eredeti Jurakori Park romjai is ott szunnyadnak a sziget egyik sarkában



A Mosasaurus delfinakvárium-szerű stadionja is igen tetszetős ötlet volt. De mégha ez a lény a tengerfenéket kedveli is jobban, sokkal elővigyázatosabban őrizhetnének egy T-rex-nél kétszer nagyobb behemótot, nehogy túl nagyot rugaszkodjon el a tömeg felé.  

 

Ez a széria sose az emberkaraktereiről volt híres, most sem lesz az. Az 1. rész egyetlen visszatérője Henry Wu, aki a génklónozási technikájukért nagyrészt felel. Ő kapta a néhány szembesítő sort arról, hogy ez az eljárás mit is jelent, mik a hátulütői, amiket a fejesek nem mérlegeltek tényleges súlyuk szerint. "Új attrakciót akartam, nem egy szörnyet..." 

Chris Pratt Owenje messze a legrátermettebb figura a bagázsból. Egyetértek azokkal, akik Han Solo és Indiana Jones (nem DNS-)keresztezésének tartják, de ő legalább képes a reális helyzetértékelésre. "Tudni akarom, mely állatok génjeit használták föl...!" "Nem ette meg őket. Ez sportból gyilkol."

Bryce Dallas Howard az, akinek a színészek közül a leginkább sikerül színészkednie. Igazság szerint mókás látvány, ahogy Claire, ez a merev, beképzelten akarnok nőszemély lassan, de biztosan beleizzad a normális nő jellemébe, előbb a krízis miatti aggodalom, majd az őszinte féltés miatt Owen és a srácok felé.

A film messze legmegindítóbb jelenete, mikor Owennel rátalálnak egy haldokló Apatosaurus-ra: a nő itt szembesül végképp azzal, hogy tévedett, és hogy ezek a primitív tájtartozékok nagyon is érző-szenvedő lények. Ez kicsit segített hihetőbbé tenni, hogy olyan éleset vált a magatartása.

Nem tartottam semmire a 2 kölyköt; alulreagálják a veszélyt, és csak azért szerepelnek, mert az eredeti JP is a "családi kalandfilm" műfajba próbálta belepréselni magát.

Ugyanígy fárasztott a katonai érdekeltség sablonja. Hoskins, az InGen biztonsági főnöke inkább csak törtető seggfej, mint aljas vagy eszes. Owen háziraptorait egyből a terepbevetésekre vinné, mondván, mennyi katona életét menthetnék meg a háborús hadszíntereken. "Megcsináljuk, veled, vagy nélküled." És egy ideig mégis ez tűnik az egyedüli megoldásnak. 

Valahányszor a dínók megjelennek, ellopják a show-t, legyen akár szárnyuk, lábuk vagy uszonyuk.

A ragasztókölteménynek indult szuperdínó ötlete végülis remekül működik a movie koncepciójában. Nem azért, mert a lény elvileg okosabb a T-Rex-nél, ismeri a megtévesztést, és álcázóképessége kijátssza a hőérzékelő műszereket. Ennél fontosabb, hogy nem pusztán szökni és enni akar. "Keresi a helyét a táplálékláncban." Ez teszi többé az I-Rex-et egy ámokfutó hústömegnél: felismeri a képességeit, és a sziget urává akar válni, ugyanúgy, mint előtte a Park üzemeltetői.  

Ezért tetszett nekem az a rész, ahol a raptorokat egy időre maga mellé állítja. Owen módszerének lényege az volt, hogy - mint a farkasoknál - az alfa hímet lássák benne. Most az intelligens, óriási félraptor a saját természetükre hatva győzi meg őket, hogy az új Alfájuk legyen. És örülök, hogy csak mikor később bekerítik őket, kényszerül Owen, hogy a régi bizalomra próbáljon hatni, minden reális esély ellenére. Az Indominus vezérséget akar, nem bizalmat, és ezért fordulnak végül ellene. Éppen úgy, mint az embereknél.

Végül még beszélnék a széria ikonállatának cameójáról. Ahogy a kiengedett Tyrannosaurus megjelenik a tetőpontnál, az rendkívül hatásos belépő. Ez most nemcsak parasztvakítás, mint a 3. részben a Spinosaurus villámgyőzelme, hanem egy valódi és érdekes küzdelem: immár nem ember és őslény, hanem valódi dínó és mesterséges dínó áll szemben egymással. És a küzdelmet végül olyan hüllő dönti el, amire egyik oldal sem számított.



Csak azt tudnám, hogyan tud egy nő tűsarkúban lefutni egy T-rex-et?

  

A Jurassic World a maga mértéktartó módján, de friss vért tudott vitt a szériába: a legelejét kivéve teátrális, feszültségképes, jól átgondolt túlélő játszma. Hiányosságai nagy része csupán az, amiket a '93-as referencialaptól örökölt, így nem bánom, hogy emberfronton még kiforratlan. A következő rész azonban már nem halogathatja a történet továbbépítését, következmények mentén!

Danny Collins

Két képzeletbeli kamion gázolja el a Danny Collins-t, mielőtt átjutna a zebrán a "Jó filmek" nevű járdaszakaszra:

1. A címszereplő drámai visszaesése a cselekmény tetőpontjakor meseszerűen gyorsan, alig 1 perc alatt következik be, olyan fatális hibából adódóan, amit mind Danny, mint pedig a  menedzserének előre látnia kellett volna.
2. A befejező jelenet nem tisztességes végkifejlet; akárcsak pl. a tavalyi Kill the Messenger-ben, itt is melankolikusan félbevágódik a sztori, amit az eredeti személyről szóló felvétellel pótolnak ki.

Danny Collins dúsgazdag, életunt rocksztár, aki nosztalgiaszámokkal tartja fenn léhűtő életmódját. Születésnapján megtudja, hogy egykori példaképe, John Lennon beszélni akart vele, ám a levél sose jutott el hozzá. Ennek hatására Danny úgy dönt, helyre kell hoznia az életét, utólag bepótolva 4 évtized legkomolyabb mulasztásait. Felkutatja New Jersey-ben a mióta nem látott fiát, aki maga is apa, és érthető módon utálatja őt. Kérdés, hogy Danny-nek lesz-e gerince kitartani a megjavulási szándéka mellett, vagy visszaesik?

Önmagában még nem zavar, ha egy film sematikus. Ha én a moziban ülve felismerem, milyen jól bevált fordulatokon át szövődik a szereplők sorsútja, az "mégcsak" a rendkívüli élményt kaszálja el nálam. Mikor Danny menedzsere, Frank megmutatta a néhai Lennon levelét Danny-nek, azonnal tudtam, mit várhatok: a kiégett sztár a maga züllött, csili-vili művilágából vissza akar találni a normális életbe, és ennek nehézségeitől várhatom majd az érzelmi skála kibontakozását. És a komikus helyzeteket. 
Dan Fogelman írta és rendezte is a filmet, ami alapjában véve egy apa-fia történet. És a film első felében tényleg működik. Sztárszínészek korrekt játéka, jó arány- és humorérzék, valamint életszerű konfliktusok tették ezt bíztató kis alkotássá, melynek lefutása és lezárulása egyformán érdekelt.

Al Pacino és Annette Bening valahogy Michael Douglas és Diane Lane párosát juttatták eszembe a Szerelem a végzetemből: távolságtartó, szolid minirománc volt, ahol az egyik félnek vissza kell találnia az önbecsüléséhez, és egy kritikus ponton mégis összeomlik. Ugyan ez csak mellékszál, de lehetett volna nagyobb súlya a szállodaigazgató Mary Sinclairnek azontól, hogy ő bátorítja elsőként Dannyt, hogy kövesse az alkotószellemét. Hogy írjon saját művet, ahelyett, hogy a színpadon prostituálja magát röhejes nosztalgiadalokkal.

A fellépés éjszakán, mikor a Frank gyűjtötte közönség a "Hey, Baby Doll" számot követeli  Dannytől, egyedül Mary veszi észre, mi történik: a férfit a múltja rángatja vissza mindattól, amiért idáig küzdeni próbált. Rákontráz Danny ribanc ex-menyasszonya, aki droggal kínálja Dannyt a függöny mögött: Danny mellett Mary-t is minősíti, hogy csalódott dühét azonnal Danny, nem pedig a szöszi barinője ellen fordítja. Ez így nem valódi kötődés, és a szálat fölös időfoglalássá fokozza le. Kifinomultabb drámakezelés mellett ez a mélypont óriásit lendíthetett volna a történet ívén, de így csak az emberi ostobaság mementójaként marad meg a nézőben.

Bobby Cannavale elsőre nagyon kilógott nekem a színészgárdából, mivel elég monoton alakítást tesz Tom szerepében. A férfi abban a szellemben alapított családot, hogy soha nem váljon olyan züllött, felelőtlen alakká, mint az örege, akinek megkésett feltűnésében a kihasználás szándékát látja. Bonyolítja a helyzetet, hogy terhes felesége elől is titkolja: leukémiát diagnosztizáltak nála, illetve, hogy óvodás lánya, Hope hiperaktív. Nagyon tetszett, hogy hosszú jelenet részletezte a különleges gyerekek nevelését az intézményben, amit Danny talált Hope-nak.

Két komoly mulasztást látok itt megint dramaturgiai fronton:

1. Az igazgató Mary soha nem kerül kontaktusba Danny családjával, ami újfent dísszé alacsonyítja jelenlétét a sztoriban. Samantha, Danny menye a legértelmesebb közülük; szerintem ő és Mary tehettek volna azért, hogy Collins ne egyedül viselje a terhét ennek a bizonyítási folyamatnak, hisz egy ilyen ambivalens figurától nem csekély kitartást igényel a megjavulás.
2. Az írók soha nem ismerik be, hogy Danny a fő-, de nem az abszolút bűnös. Az igaz, hogy a valóságban mi is elhatároljuk magunkat attól, akit nem is érdekelt, ha kerestük őt. Egy átlagcsalád anyagi terhei manapság óriásiak, örülhetünk, ha megfelelünk a feladatnak. Tom nem látja be, hogy bár ő nem olyan felelőtlen, mint Danny, de éppolyan vakká teszi a haragja.

Az utolsó percek is vegyes érzéseket hagytak bennem. Fogelman egyértelműen azt hangsúlyozza, hogy ha minden sallangot félreteszünk, a család lényege az összetartás. Hogy nem hagyjuk magára a bajban a hozzánk közel állókat. Danny és Tom nem "kibékülnek", hanem az öreg felbukkan, Tom kiújult megvetése pedig mintha sehol se lett volna. Nem mintha nem volna szép látvány, ahogy együtt várnak a legújabb vizsgálati eredményekre, de az egész valahogy nem kerek, baltával lett félbevágva. Ha Fogelman ezzel a klisé végkifejletet akarta elkerülni, hát nem jött össze. Ahogy Danny karaktere, úgy a rendező se szánta rá magát, hogy eredeti munkát írjon.

A Danny Collins-ra 3/5-öt adok. Jófelé araszol, csak nem eleget.

San Andreas (Törésvonal)

Esküszöm:

ha mégegyszer meglátom egy katasztrófafilm végén az

amerikai zászlót,

a Facebook-on fogom megkeresni a soron lévő bérrendezőt...!

Tökéletesen átlagos katasztrófamozi, amely a zsáner hollywood-i sémáit oly hűségesen követi, mint a kutya. Kötelezően fényezi az amerikai nép/nemzet hősiességét egy család és egy tudományos intézet szemszögén keresztül. Persze csakis a legelementárisabb pusztítás közeli, részletes felvételeivel nyomatékosítva. Ehhez persze néhány sablonhátterű, szürke szereplő is dukál, akik Fortuna-mázlival és Duracel-kitartással menekülnek (meg) a borzalmak elől.

Ray a legkiválóbb helikopteres pilóta a Los Angeles-i Tűzoltóságnál. Neje, Emma és lányuk, Blake külön élnek tőle, a milliomos építésszel, Daniellel. Amikor több városban rendkívül vad földrengések kezdődnek, Ray azonnal a neje, majd a lánya keresésére indul. Eközben Lawrence Hayes szeizmológus felfedezi, hogy az egész kaliforniai tektonikus lemez megmozdult, a Szent András-vonal mentén. De mégha figyelmeztetik is a lakosságot, igazi védelmet ettől semmi nem nyújthat.

Bajban vagyok, hogy mit emeljek ki ebből a filmből, mivel minden eleme önelégülten kiszámítható. Szokványos szereplők szokványos egymásra találós története ez, melyet a színészek erőfeszítései vonszolnak el a célba. Dwayne Johnson-nak testhez álló az extraedzett légi-mentős szerepe, és igazából még jól is teljesít drámai színészként. A többieket egymondatosan sorolom föl:

1. Daniel a tipikus gyáva pénzeszsák, aki a főhős volt kedvesével bájolog, de a bajban a saját irháját menti, "ezért" végül féregként nyiffan ki.
2. Emma egy fájdalmasan szürke anyafigura, akiben feléled a fiatalos énje a rengeteg pánik közt, amin Rayjel keresztülmegy. "De rég volt, mikor így sikítoztál a karomban...!"
3. Blake közben összeverődik egy Ben nevű pályakezdő fickóval és annak tökös öccsével, Olliével.

Mit ad isten, nemcsak sikeresen kiszúrják egymást San Fransisco-ban, de - kötelezően mindig pontosan hajszál híján - megmenekülnek a haláltól, sőt alighanem összeállnak újra egy családdá. Volt még egy mikroszálas múltbéli tragédia indokként, hogy miért váltak külön régebben, de ezt inkább nem részletezném...

És most jöhetnek az igazi főszereplők, a speciális effektusok. Kötelezően grandiózusak, tobzódóak (Richter-skála szerint előbb 2-3, majd 9-10 erősségűek), mindig hirtelen törnek elő, és rántják be az aktuális embereket, emberrajokat a földi pokol felé. A Hoover-gát megroppanása tényleg izgalmas látvány, de a cselekmény nagyon hamar egyetlen tagolatlan pusztulásmaratonná változik. Felhőkarcolók roppannak, hosszú hasadékok jelennek meg minden 5. percben, és ez a monotonitás lohasztja a figyelmet. Csak az alapján tudtam részeket elkülöníteni, hogy Ray és Emma épp milyen járműben siet a lányuk megmentésére. 

Konkrétan a Golden-Gate híd ikonikus ferde kilengő beroskadásából pedig elegem van; ezt mindig berakják, ha az a térség a zűrzavar helyszíne. Láttam az eredeti fekete-fehér felvételt, oké?

Apróságok tömkelegét tudnám kiragadni - pl. hogy Blake végső nagy újraélesztése milyen érzelgős lett -, de őszintén szólva: nem éri meg. Iparos munka, zsánere szokott szűk eszköztárát csúcsra járatva dörömböl, egy szerethető kopasz Action Man-nel a figyelem epicentrumában.

Holnapolisz

Casey Newton egy mágikus kitűző birtokába jut, amely lehetővé teszi a városi tinilánynak, hogy meglássa Holnapoliszt, az utópisztikus mintavárost. Mikor Casey kutakodni kezd a hely után, az a robot-kislány menti meg az életét, akitől kapta a kitűzőt. A duó gyilkos robotok célpontjaként menekül, és csak 1 emberre számíthatnak: arra a megkeseredett zsenire, aki gyerekkorában már járt Holnapoliszban. Kérdés, hogy vajon a kitűző által mutatott kép mennyire pontos...?

Hogy a Walt Disney Pictures filmet gyárt Disneyland egyik szegmenséből, az olyan terv, amit már jó előre beleng a reklámszag. Mégha a moziváltozat újrateremti is azt a meseszerű hangulatot, amit felteszem, a vidámpark kelt a visszatérő látogatóiban kelt, az csak félsiker. Az még reklámklip-kategória. George Clooney karaktere egyszer kifakad Casey-re, hogy miért nem tud egyszerűen csak bámészkodni, ahelyett, hogy folyton kérdéseket tesz föl.

Nos, a Holnapolisz alatt mintha a stúdió róná föl ugyanezt nekünk. Rétegzetlen, okosnak látszani erőlködő amalgámja ez mesének és tudományos fikciónak, ami mégse tudja se inspirálni, se gondolkodtatni a nézőt. A szkriptíró Damon Lindelof és a rendező Brad Bird e két műfajt próbálta összevonni, egymással propellerként felerősíttetni. Ehelyett egy feledhető útikalauzt ácsoltak össze, újracsomagolva a "különleges" szájhős kölyök és a furcsa zseni világmegmentő kalandjainak sztoriképletét. Amihez hozzáadtak egy szófukar kislány-robotot.

Holnapolisz ötletszegény utópiakép, legalábbis ahogy a kitűző ábrázolja. Az egész településnek nincs igazi struktúrája, logikus elrendeződése - kivéve talán, hogy a messzi legteteje a belvárosban épült. A történet szerint a komplexum kísérleti telepként jött létre, arra a célra, hogy a világ vezető tudósai politikai és üzleti megkötések nélkül valósítsák meg ötleteiket és találmányaikat, szabadon, korlátozás nélkül.

• Egy párhuzamos dimenzióban épült Edison és Tesla korában, és ahová a titkos rakétakilövőnek épített Eiffel-torony alatti űrhajó visz el.
• Ahol többrétegű uszodák vannak, melyeknél az emeleti medencéknek nincs alja, mégis valami egy tömbben tartja a vizet. 
• Ahol hogy megtalálták a fotonnál sokszorta gyorsabb részecskét, és spéci portáljaikon a Föld bármelyik pontjára  át lehet sétálni.
• Ahol vigyorba merevetett arcú humanoid robotok gyárthatók, akiknek a kéziágyúik egy pillanat alatt porrá omlasztanak bárkit.
• Ahol szimulátoraik akár a gépesített Akasha-krónikák: tetszés szerint lapozhatják fel velük a múltat és a jövőt...

Inkább hagyjuk: 7 évesek dobálóznak sci-fi-s ötletekkel és sokmillió dollárral.

Casey-nek nincs valódi személyisége azontúl, hogy örökölte NASA-tudós apja műszaki érzékét. Athéne szerint ő különleges, ezért juttatta el neki a kitűzőt, mint annak idején Frank-hez. Semmit nem látok Casey-n, ami igazolná a robotlány bizakodását. A készítők egyszerűen ráragasztották a tipikus lázadó, fiús tinédzser minden tulajdonságát, hogy a cél-korosztály minél könnyebben azonosulni tudjon vele. 

A kirohanásai egy idő után kiakasztják az embert: hálát adtam az égnek, mikor végre felbukkant Clooney figurája, a középkorú Frank Walker: onnantól kezdve az események és a 3 szereplő viszonya végre lendületet adott a produkciónak. Hugh Laurie pedig érdekes kiegészítése volt a színészgárdának Nix kormányzóként.

Van a filmnek egy reklámszlogen üzenete, amit a végén Frank és Casey ismételget az előttük figyelő gyerekhallgatóságnak. Dióhéjban ez a lényege: a jövő tiétek, az álmod(oz)óké, ti tehetik olyan varázslatossá a jövőt, mint Tomorrowland!

Ezért kellett a világvége-szál Nix kormányzóval: ő ugye figyelmeztetni akarta a múlt emberét a közelgő világvégére, mégpedig az egyesek agyába plántált képekkel (éppúgy, mint a harmadik típusú találkozásoknál). Ezzel viszont csak rátett egy lapáttal, és most Casey-nek kell - valahogy - helyrehoznia a dolgot. Ahogy a papája, Mr. Newton is mondta: A jó és a rossz farkas közül az győz, amelyiket tápláljuk. Mindig meglep, hogy a világ legnagyobb filmvállalata egy ilyen röhejtömeg halandzsával igazolja, hogy a filmje többről is szól, mint Holnapolisz népszerűsítése.

A Holnapoliszt úgy könyvelem el, mint egy balga mesekönyvet, foszlányos sci-fi-csomagolásban.

A Lazarus-hatás

Képzeljük el, hogy a Paranormal Activity Katie-jét vegyítjük az X-men 3. Jean Grey-jel, majd ráragasztunk egy csomó elnyűtt horrormotívumot meg biokémiai szakzsargont. Ő volna Zoe, a Lazarus-hatás emberi réme, akinek feketére satírozza szemei a DMT, mikor ereje csúcsára ér. Története pedig horror, sci-fi és kísértetjárás zagyva elegye: nem elég komoly, hogy ijesztő legyen, és nem elég drámai, hogy a sok biokémiai szöveg érdekelje a nézőt.

A tudós jegyespár Frank és Zoe 3 fiatal segéderővel leteszteli egy kutyán a Lazarus-vegyületet, mely képes állatokat visszahozni a klinikai halál állapotából. A kutya feltámad, de időnként előtörő hiperagresszió lesz úrrá rajta. Mikor az egyetem megvonja a támogatást a csoporttól, Frank unszolására éjjel megismétlik a kísérletet. Zoe-t váratlan áramütés öli meg, ezért Frank a Lazarus-szérummal feltámasztja a nőt. Zoe is furcsán kezd viselkedni, külön képességekre tesz szert, és őrült gyilkolásvágy borítja el az elméjét.

Több zsánert próbált kombinálni, és ettől esik szét félúton a Lazarus-hatás. Ennek a filmnek nincs türelme hozzá, hogy egy témát vagy morális kérdéskört taglaljon. Pedig világos, hogy többről akar szólni, minthogy egy bedőlt kísérlet szörnyet csinál egy racionális nőből, aki aztán leöldös mindenkit. Bennem úgy állt VOLNA össze ez a történet, mint az emberi önhittségnek, az élet és halál urává válás hamis ígéretének a tragédiája. "Az csak egy állat, Zoe meg ember!" Ha istent játszunk azzal, amit valójában nem értünk - pl. az élet mibenléte -, nemcsak az erkölcsi érzék vész oda, de talán az is, amit meg akartunk óvni, ami miatt eleve átléptük a határt. Az a valami, amit jobb híján "a lélekként" összegzünk. "Ez nem az a Zoe..."

A szereplők minden tudományos szövegükkel együtt buták, mint a bot! Niko fekete programozó, Clay egy röhécselő tahó, aki a kísérlet színhelyén dohányoz, a kísérletet kamerázó Eva pedig csak a szexepiljéből áll. Aztán itt vannak a project értelmi szerzői, Frank és Zoe. Ők se pusztán önelégült vegyi kutatók, hanem csontateisták, akik mintha az emberség koncepcióját nem tudnák értelmezni. Észjárásuk teljesen adatális, mindenkit és mindent - magánéletüket is - félretettek a kísérlet sikeréért. Csoda, hogy nem érdekli a nézőt, vajon élnek-e vagy halnak ezek a "kutatók"...?

Frank visszasiratta velem Micah-t a Paranormal Activity-ből. Ez az alak egy sótlan, szánalmas barom, akár tudósemberként, akár vőlegényként mérem fel őt. Nem tud meghatni, mennyit jelent neki ez a kísérlet - vagy akár Zoe -, mert egy ingerült tinikölyök érettségi szintjén áll azzal, ahogy a problémáit próbálja szőnyeg alá söpörni:

1. saját ambícióból kockáztatja csapata jövőjét a betöréssel,
2. ennek következményeként hal meg a kedvese.
3. Fogcsikorgatva kiveszekedi a többiekből, hogy feltámasszák Zoe-t,
4. aztán a láthatóan megváltozott nőt rendre magára hagyja, és ami még rosszabb:
5. minden túlvilágról való szavára azt mondja a képébe, hogy elmezavar terméke!
6. Még Zoe se találja később Frank fejében a szeretet és a törődés gondolatait.
7. Ennek folyamodványkaként Zoe nemcsak megöli őt, de a szérummal a film legvégén őt is feltámasztja.

A kísértethistória nagyon inkoherens. Zoe-t mindig is kísértette egy gyermekkori trauma, mikor is hallotta az égő házban haldokolni a szomszédait. A végén, mikor Eva, a csapat utolsó megmaradt tagja a vízió belsejébe jut, rájön, hogy ő okozta a tüzet, és kérleli a kislányt, hogy nyissa ki az ajtót. Nincs elég fogódzónk, hogy tudjuk, mi a fene történik itt. Azt még csak-csak kihámoztam, hogy ha Eva Zoe elmekivetülésében van, akkor az ajtó mögötti fénytenger a Mennyország lehet. Talán túl hamar élesztették fel Zoe-t, és a lelke nem tudott túljutni a személyes poklán. „Egész életemben egyetlen bűnért vezekeltem. Rengeteg jót tettem, mégse nyertem bocsánatot!" 

Ez a szál úgy ahogy van, fürdik az izzadtságban. Miért pont az a csapattag kap halálos áramütést, akinek kiskora óta rémálmai voltak? Az agyi hiperaktivitás miért okoz telepatikus és -kinetikus szuperadottságot, mint a Lucy c. filmben? Miért csak Eva látta Zoe rémálmát? És ha a kislány Zoe kinyitotta az ajtót a fénybe, sőt a nő is bocsánatot kért, akkor miért végződik úgy a mozi, hogy a démon Zoe végez Evával, és áldozatait is újjáéleszteni készül? Vagy a fénybe nyíló ajtó és a hatóságok csak Eva képzelete volt, amit Zoe kreált a fejében?

A készítők elfelejtették, hogy horrorfilmeknek is van dramaturgiája. Az adja a feszültség zömét, nem a hirtelen elsötétítés, a zegzugokból való ijesztgetés meg az ok nélkül bevaduló szellemalak. A felélesztett kutya volt az egészben legfélelmetesebb, és nem kárpótol a direkt letaposott drámai helyzetekért.

Az újjáélesztett Zoe átalakulása rengeteg ötletességet és lélektani mozzanatot foglalhatott volna magába. Ezt sajnáltam a legjobban. Ha végig ezen marad a hangsúly, jutott volna idő kibontani mindazt, ami a túlvilágról visszarántott lelkében lezajlott. Értelmes kutatógárdával érdemben tárgyalhatták volna, hol húzódik a határ tudomány és misztikum között. Frank halálával Eva egy negyedórára főszereplővé lép elő: a filmnek vállalnia kellett volna, hogy Eva sikere legyen a valódi befejezés, ne az a béna extra-rémisztgetés a démonizált Zoe-val.

Egy nagy "Mi lett volna, ha...?" lett a Lazarus-hatás. Eltékozolt lehetőség, ami ott is horrorklisékkel vacakol, ahol a bedobott ötletek kifejtésével volna muszáj törődnie.