300. ߣOG߀J€GYZÉ$ - 300

Gyanítom, hogy sok filmkedvelŐ a fejét fogná, ha az én mércém szerint pontozná a filmeket. Nekem filmek terén és a való életben szemléletmódom a dolgokról meglehetŐsen Bipoláris.

"Komoly" vagy "vicces".

"Konstrukció" & "élmény".

Az én hozzáállásom a filmekről olyan, hogy 1 nagy gigászi fantáziavilág részeként próbálok tekinteni Hollywood, tágabban bármely ország mozis alkotásaira. Egyfajta nagy sziluettként, melyben egyes pontok, egyes filmek erŐsebb fényŰek a többiTŐl.

Ezt próbálom meg kifejezni több-kevesebb sikerrel; remélem, más blogírók ÉNtŐlem csak kreatívabbak.

"Kicsit kiszíneztem a történetet."
"Mennyire?"

(Desperado)

ZACHARY SNYDER 300-A egyedi fantáziatermék. akárcsak egyéb ADAPTÁCIÓK, MELYEK FORRÁSANYAGA frank miller-KÉPREGÉNY - LÁSD Sin city vagy batman kezdŐdik - a 300 is MOSTOHA és komor világképet vázol föl NEKÜNK, JELLEGZETES látványTECHNIKai eszközökkel KIHANGSÚLYOZVA EGY JÓL ÚJRAGONDOLT történet egyes elemeit, TÖRTÉNÉSEIT és szerePlŐit. AZONNAL KITŰNIK, HOGY LÁTVÁNYFILMRŐL VAN SZÓ, DE ABBÓL A JOBBIK FAJTA.

NYILVÁN A TÖRTÉNELMI KALANDFILMEKNEK MÁR A 60-AS ÉVEKBEN IS MEGVOLT A MAGA DIVATHULLÁMA A BEN HUR SIKERE HATÁSÁRA. A 2000-ES ÉVEK LEGALÁBB ANNYIRA BŐVELKEDNEK ÓKORI CSATÁK KÖRÉ SZŐTT, SOKMILLIÓS KÖLTSÉGŰ BLOCK-BUSTER-EKBEN. AZ ILYEN MÚVEK NEM KÖTELESEK FELMONDANI A TANKÖNYVET (MINT AHOGY PL. a PASSIÓ), FŐLEG HA A STÚDIÓ MÉG AZ r-BESOROLÁST.

MI AZ ÁLTALÁBAN, AMIRE EGY ÓKORBAN JÁTSZÓDÓ KALANDFILMNÉL SZÁMÍT AZ ÁTLAGNÉZŐ, HOGY LÁTNI FOG? RENGETEG HARCOS VAD VIASKODÁSA, SZÉPSÉGES HÖLGYEK, FENNKÖLT ÉRZELMEK és impozáns KORABELI tájak.
TÉVEDÉS NE ESSÉK: NEM AZT MONDOM, HOGY LEJJEBB KELL NYOMNI AZ IGÉNYÜNKET, DE eZEKET A KLISÉKET EGYES FILMEK ÜGYESEBBEN ELRENDEZVE HASZNÁLTÁK (gLADIÁTOR, '59-ES BEN HUR), MÁSOK ELLAPOSODTAK TŐLE, Ahogy KORHŰ LÉGKÖRT PRÓBÁLTAK TEREMTENI, ÚGY, HOGY AZ A MAI NÉZŐNEK IS VONZÓ, ROMANTICIZÁLT LEGYEN (TRÓJA, '05-ÖS SPARTACUS).

EGYETEMI TÖRTÉNELEM-TANULMÁNYAIM EGYIK KEDVENC RÉSZE A GÖRÖG-PERZSA HÁBORÚK VOLTAK, EZÉRT PRÓBÁLOK NEM ELFOGULT LENNI, ILLETVE ÓKORTÖRTÉNETI KISELŐADÁST TARTANI. a cselekmény közismert: i.E. 480.-ban Leonidas spártai király és 300 FŐNYI serege megakasztja a perzsa inváziót thermopülai szorosánál, így hŐsi HELYTÁLLÁSUK IDŐT ÉS esélyt ad megmenteni Hellas-t (sALAMIS, PLATAIA).
késŐBB a Halhatatlanok c. film is nagyjából ezt a szinapszist és ezt a látványvilágot próbálta átmásolni. (Ironikus címválasztás, hisz az ottani "halhatatlanok" isten létükre kevésbé voltak komolyan vehetŐek, mint itt az elit perzsa hadosztály) de szemben az immortals-szal, itt a virtuális túlzások segítik a történet mesélését, így nem tudom öncélúnak nevezni. Hatásvadásznak igen, de NEM ÖNCÉLÚNAK.

A 300 elsŐ számú védjegye a képregényhez hasonló kinézetE. LEHETETLENSÉG megkerülni ezt annaK, aki ír RÓLA, ÉPP EZÉRT NEM TARTOM VALÓSZÍNŰNEK, HOGY ÚJAT TUDNÉK MONDANI A LÁTVÁNYVILÁGÁRÓL. NÉHÁNY JELLEMZŐJE:

• UGYEBÁR CÉLTUDATOSAN túlozzÁK EL/HANGSÚLYOZZA KI az emberek fizikai tulajdonságait.
• tele van fantasztikus, eszményi vagy épp torzszülött lényekkel, mitologizálva alakjukat:
• Hsajársá (Görögösítve: "Xerxes") perzsa király szó szerinti nagysága, illetve Ephialtes púpos, gnómszerÚ testalkata, ami miatt nem lehet hoplita.
• erŐsen színezett képsorok, melyek szándékoltan a görög freskókra asszociálnak.
• a földrajzi helyeket egészében CGI-grafika által alkották meg.
• egy felvétel se eredeti helyszínen készült, minden jelenetet zöld vagy kék háttér elŐtt vettek fel.
• (a jelenetek 90%-át kék háttér elŐtt kellett fölvenni, ÁLLÍTÓLAG a spártai vörös köpenyeK miatt.) 
• lassított és gyorsított jelenetek bŐven találhatóak, nemcsak csatajelenetekben, ÉS EZ 1-2 HELYEN BIZONY INKÁBB FÁRASZTÓ, MINTSEM ADRENALINSZÍTÓ HATÁST ÉR EL.
• akárcsak a Rettenthetetlennél, itt Sincs hiány vérbŐl és csonkításból.

A 300-AT GYAKORTA BÍRÁLTÁK, HOGY ANNYI FIGYELMET ÁLDOZTAK A KÉPREGÉNYHŰ KÜLSŐ MEGTEREMTÉSÉRE, AMITŐL A TÖRTÉNET mellékes tucattermék LETT. AZT ELISMEREM, HOGY AZ ALAP-FELÁLLÁS EGYSZERŰ, ÉS AZ ESEMÉNYEK MENETÉT KÖNNYŰ KITALÁLNI. QUENTIN TARANTINO KILL BILL-JÉT ÉN IS AZÉRT ÍTÉLEM EL, MERT TÚL SOK VALÓTLANSÁGOT FOGOTT AZ "EGYÉNI STÍLUSÁRA": A LÁTVÁNYJEGYEK HALMAZA ALATT CSAK ÜRÜGYKÉNT VOLT JELEN EGY ELCSÉPELT SZTORIRONCS, BANÁLISAN SÍKELMÉJŰ MŰKARAKTEREKKEL.

ITT VISZONT NEM IGAZ, HOGY A TÖRTÉNET CSAK GYENGÉN MEGÍRT BIZSU LENNE, AHOGY AZ EFFEKTEK SE CSAK A STÍLUS OKÁN "BURJÁNZANAK". VALÓDI FESZÜLTSÉG-FOKOZÓESZKÖZÖK, MÉG HA NEM IS MINDIG VÁLNAK BE ERRE A CÉLRA. A KETTŐ EGYMÁST ERŐSÍTI; NEKEM LEGALÁBBIS SEGÍTETTEK, HOGY EGY ELEVE ÉRDEKFESZÍTŐ TÖRTÉNELMI FEJEZET BESZIPPANTSON A SAJÁT VILÁGÁBA, ANÉLKÜL, HOGY FULLASZTÓVÁ VÁLNA A SOK VIRTUÁLIS TRÜKK.
ELNÉZÉST, HA TÚLZOTTAN BELELOVALLOM ITT MAGAM A BIZONYGATÁSBA, CSAK ODA AKARTAM KILYUKADNI, HOGY NEM CSUPASZON A "BEJÖVŐS STÍLUSA" MIATT SRÓFOLOM FÖL A FILM ÉRTÉKÉT.

 AZ ELLENZŐK ÁLTALÁBAN AZZAL ÉRVELNEK, HOGY TÚL SOK AZ EFFEKT. GYAKORI A SZCÉNÁK TÚLNYÚJTÁSA, FŐLEG A CSATÁK, CSATÁKRA KÉSZÜLÉS ÉS A SPÁRTAI TANÁCSBAN ZAJLÓ VITA LEONIDAS FELESÉGÉVEL, GORGÓVAL.

• Na jó, ELŐSZÖR is: SNYDERÉK NEM VONNAK IDŐT EL FONTOSABB RÉSZEKTŐL. A FILM ELEVE TÖBBRŐL SZÓL, MINT A FORRÁSANYAG, AHOL NEM IS LÉTEZETT POLITIKAI MELLÉKSZÁL.
• AZ A SZÁL SZERVES RÉSZE A SZTORINAK, HISZ AZ ÖSSZHELLÉN ERŐSÍTÉS MEGKÜLDÉSE A TÉT. nem éreztem gyengének, ellenben TETSZETT A VÉGKIFEJLETE: egy otthoni áruló, Theron Gorgótól testi EGYÜTTLéTET zsarol ki, és mikor van bŐr a képén házasságtöréssel várdolni a város tanácsa elŐtt, a nŐ helyben leszúrja, szétszakítva perzsa arannyal teli erszényét. MÁS FILMBEN ALIGHANEM ZOKON VENNÉM, HOGY EGY CSELEKMÉNY SZÁL ILYEN BAGATELL MEGOLDÁST KAP. ITT MEGLEPŐEN SZÓRAKOZTATÓNAK TALÁLTAM.

• A CSATÁK, ILLETVE A felsorakozások SZERINTEM EGYSZERRE KELLŐEN KREATÍVak ÉS DINAMIKUSak, HOGY NE UNJUK ŐKET. A HOPLITA HADVISELÉS PEDIG NAGYJÁBÓL MEG IS FELEL ANNAK, AHOGY 2 ÉS FÉL ÉVEZREDE KINÉZETT.
• A TÖRTÉNELMI HŰSÉGET FIRTATNI PEDIG EGYÉNI IGÉNY KÉRDÉSE: A film saját történetverzióját NEM AKADÁLYOZZA, és nem érzem égbekiáltóan messzinek a valós múlttól.
• A 300 NEM PRÓBÁL A HELYSZÍNEK GYAKORI VÁLTOGATÁSÁVAL FESZÜLTSÉGET GENERÁLNI. AZ A SPÁRTAIAK EGYRE ROMLÓ HELYZETE ÉS ÁDÁZ MENTALITÁSA RÉVÉN MÁR ADOTT. a MICHAEL BAY-FÉLE tRANSFORMERS-EK PÉLDÁUL KI SE LÁTSZANAK A LAZA ÉS kapkodó akcióból, MÉGIS MONOTON ÉS igenis FESZÜLTSÉGSZEGÉNY MUNKÁK.

A SPÁRTAI LÉT, ÉLETFORMA ÉS GONDOLKODÁS VÉGIG A KÖZÉPPONTBAN VAn. A spártai katonaállam az emberi élhetŐség határáig vitte a készenlét fogalmát. csak így lehet ugyanis alávetett népcsoportokat (helóták) szilárdan uralni.

a spártai férfiideál ELÉRÉSI ÚTVONALA:

• születésekor megölik a nem tökéletesnek látszó babáKAt,
• 7 évesen defamilizálják,
• képezik, edZik, lopásra kényszerítik,
• hogy aztán Ők maguk is büntessék meg némán tŰrendŐ ostorozással,
• tinédzserként 1 szál lándzsával a vadon küldik, teremtsen ételt, vizet, szállást, ruhát a természetben.
• a harcban elesni áhított halál, amennyiben méltó ellenséges hadat találnak hozzá, aki ellen üzdhetnek. e szempontból - mint ezt Ők is szóvá teszik - vonzó lehetŐség a masírozó perzsa embertenger.

SynderNEK gyorsan sikerül felvázolni az adott korszellemet, az emberi énképet (a gyerekkor 5 percet kap). spárta szigorú  szociális rendjét a célszerŰség diktálja, aminek azonban a hazaszeretet is részét képezte. Leonidas és a vele egyidŐsek különbséget tudtak tenni  helytállás és halálmámor, bátorság és vakmerŐség fogalmai között. a híres felirat sem beszél dicsŐségrŐL, vagy új kor hajnaláról: "Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza." 
CSAK A TISZTÁZÁS vÉGETT: AZ ÓGÖRÖGÖK hellas EGÉSZÉT tekintették hazájuknak, NEM AZ EGYÉBKÉNT ÖNÁLLÓAN KAPACITÁLÓ VÁROSÁLLAMOT, AHOL ÉLTEK.

LehengerlŐnek találtam Gerard Butlert Leonidasként, nem annyira bonyolult személyisége, mint a karizmája miatt. egyszerre férj, apa, harcos, vezér és a hagyományok tisztelŐje, mégha azok csak akadályozzák is a honvédelmet (pl. ephorok). nem sok kifejezŐeszközt enged meg a karakter: vezérsége és a ráfordított mŰsoridŐ révén emelkedik ki a többiek közül.

mégis tetszik, hogy akiNEK A LEGJOBBAK KÖZT IS ELSŐNEK KELL LENNI, az szellemesen IS KI TUDJA fejezNi magÁT. pl. a seregét hagyományszegve indítja útnak, mondván, hogy "sétálni mennek". mikor Daxos árkádiai harcosait mesterségükről kérdezi, sajátjai ugyanazon kérdésre csatakiáltással felelnek. "Látod öreg barátom? Több katonát hoztam, mint te." Ez jó szövegírás. Valahogy ez a movie elérte, hogy együtt nevessek olyan harcosokkal, akik egész létezését kompletten körbeburkolja a halál.

A szövegfüzetek lényegretörŐek, és a sin cityhez hasonlóan itt is többször elŐfordulnak mondatismétlések, amikor a tartalmuk beteljesedik. Annak ellenére, hogy konkrét párbeszédeket és narrátorszövegeket vett át MillertŐl ("Akkor majd árnyékban harcolunk", "A perzsa birodalom ezer népével söpör el benneteket!", etc.), A rendezŐ el tudta kerülni, hogy  életszerŰtlennek tŰnjenek a szóváltásoK KÖZTÜK, MÉGHA KÖZEL ANNYIT ORDÍTANAK, MINT BESZÉLNEK, ÉS TÖBBNYIRE AZÉRT ELÉG MEREV SZÓBELI KIFEJEZÉSEKET HASZNÁLNAK ("ŐRÜLTSÉG? EZ ITT SPÁRTA!").

ÉRDEKESSÉGKÉNT MÉG MEGEMLÍTENÉM, HOGY A SPÁRTAI KATONÁK FIZIKUMA NEM  CGI-ADALÉK: AZ ŐKET JÁTSZÓ SZÍNÉSZEKNEK MÁSFÉL HÓNAPOS, INTENZÍV TRÉNING UTáN SIKERÜLT A SZEREPÜKHÖZ KELLŐEN MEGIZMOSODNIUK.

A 300. TÖRTÉNETE NEM AMBÍCIÓZUS VAGY CSAVAROS, FŐHŐSEINEK PEDIG VALAHOL HATÁRT SZAB A TÉNY, HOGY SPÁRTA SZÜLÖTTEI. VISZONT SZILÁRD ÉS JÓL KÖVETHETŐ TÖRTÉNETTEL BÍR, ÉS EMELLÉ JÖN PLUSSZBA A PANORÁMA. ÖRÜLÖK, HOGY ELKÉSZÜLT.
FRANK MILLER, AKIT TÖBBNYIRE NAGYON NEHÉZ MEGGYŐZNI MŰVEI MEGFILMESÍTÉSÉRŐL, MAGA IS RÉSZTVETT A PROJEKT-BEN, TANÁCSADÓKÉNT ÉS MINT ügyVEZETŐ PRODUCER. Ő ÉS ZACH SNYDER DIREKTOR EGY RENDKÍVÜL HATÁSOS PRODUKCIÓT EMELTEK A THERMOPÜLAI-I VÉRTANÚKNAK, ÉRZELGŐSSÉG ÉS BUGYUTA TOLDALÉKRÉSZEK NÉLKÜL.

  

Szex és New York - A film

"Kedves Mennyegzői Harang. Amíg te az esküvői színpalettát nézegeted..."

"...Ő a seggek hadát nézi odakint, melyekről már örökre le kell mondania. Szavazz bátran a feketére, mert ez életének legsötétebb napja."

(Eltanácsolt tanácsadó)

Népszerű TV-sorozatból filmet készíteni valamiért sose sikerül jól Hollywood-ban. A valószínű ok, hogy ezek az egészestés adaptációk annyira igyekeznek hűek maradni a sorozat világához - gyakran még ugyanazokat a színészeket is visszaráncigálva -, ugyanakkor csábosabb (pénztárca-mágnesebb) köntösbe bújtatni őket, hogy az egészből egy döcögő sztori tablósétája lesz.

• Charlie angyalai.
• S.W.A.T.
• Ewingok háborúja.
• Knight Rider 2000.
  
  

A "Szex és a Város" ugyanez a kategória. Képtelen összeszedett cselekményt, aktuális tématálalást vagy megragadó egyéniségeket prezentálni; ellenben darabos, felszínes, sőt gyakran degradáló a nők észjárására nézve.
Amikor a sorozat 1998. és 2004. között zajlott, főleg női nézők körében ugyan, de célt ért őszinte és szókimondó társadalomszemlélete miatt, ahogy ecsetelte, milyen problémás lehet fenntartani a dolgozó nőknek egy stabil párkapcsolatot. Nem tudom, mennyire nevezhető feministának, de legalább próbálta körüljárni a 30 perces epizódok érintett magánéleti szituációkat. Nem vagyok Szex és New York-rajongó, és bár csak kb. 10-15 epizódját láttam eddig, azoknak bizonyosan több értelme volt, mint ennek a tablóműnek.

Egészen úgy éreztem, mintha lejjebb tolódott volna a célközönség korhatára. Mégpedig a Twilight-franchise-éhoz. 3 évvel a sorozat nem túl epikus zárása után veszi fel a fonalat, arra az esetre, ha a jelenlegi mozinézők még esetleg csupán babáztak a sorozat idején. Értem ezalatt, hogy butább, unalmasabb,

Hivatásos kritikusokkal együtt én is úgy találom, hogy a film főszereplői csupán árnyékai sorozatbéli önmaguknak. Saját humorérzékük nincs, érett gondolkodásuk mintha kámforrá vált volna: a pillanatnyi hangulatuk vezérli minden döntésüket, anyagiakat nem kímélve. Mint: licitálás egy virágalakú ékszerért, vagy vigaszvakáció egy mexikói hotelben.

Mivel a filmnek nincs önálló mondandója, témaszemlélete, ezért nem is képes újfajta nehézségeket kitalálni, és azok elé állítani a négyest. Mind Carrie Bradshaw, mint Charlotte, Samantha és Miranda túl "dörzsöltek" és túl sokat láttak az életből, hogy olyan panaszos, sőt - egyes esetekben - vádaskodó modorban akadjanak ki minden felmerülő problémájukon. Amiket egyébként is ők maguk okoznak:

1. Samanthát megkísérti a tartós kapcsolat rémképe és ellentét-párja, a félrelépés;
2. Mirandát a fél éve szexre váró élettársa ténylegesen megcsalja;
3. Charlotte egy mosolygép, aki gyereket vár; 
4. Carrie pedig esküvőjén pofára esik, mert a lányt magával ragadta az esemény körül támadt hírverés.

Ennyi.

A 4. egyébként maga a központi szál: Carrie útja az elmaradt esküvőtől a böjtölésen át a spontán kibékülésig. Ő és Big itt elvileg elkötelezetten szerelmesek, ami messzi sírás a sorozatbéli karaktereiktől: Carrie önirónikus, szellemes egyedisége elpárolgott, még kedves állapotban (pl. egy 3 éves kislánnyal beszélgetve) se őszinte. Magányos pillanatait sose kíséri a szemléletének formálódása; az elején ugyanarra a lelki szintre, ahonnan kiindult a film - valahol az 1. évad elejéről.



Akad egy csodásan passzoló leírás a férfiszereplők itteni személyiségéről, amit egy blogger-kollégámtól olvastam:
„Az egyébként vicces-gusztustalan, izzadós-szőrös Harry teljesen bárgyú, Steve egyféleképpen nyomja az esetlen műsort, Mr. Big pedig egy balek és egy szemétláda rosszul megírt keveréke, teljesen logikátlanul követik egymást a tettei.”

A 2008-as verzió azt sugallja: a kapcsolatok csak üresek és problémásak lehetnek. Maradjatok szinglik, Amerika asszonyai, mert bár szégyen 40 fölött vénlánynak lenni, rohadt sok lóvé kell a boldogsághoz! Továbbá: kiderül, hogy az igaz szerelem megingatható egy futó pillanatban leadott ráripakodással: "Hülyék vagytok, ha összeházasodtok!"
És Miranda - merthogy róla van szó - 5 hónap után szánja rá magát, hogy elmondja Carrie-nek, hogy - az írók és Móricka szerint - miatta bizonytalanodott el Big. Az eset tanulsága: 3 másodpercnyi kotyogás egy minimum 30 éves közös jövőt tehet tönkre.

A cselekmény inkoherenciája annyira szakadozottá és feszültségtelenné tesz mindent, hogy képtelenség bármi érzelmi változást vagy karaktermotivációt megfigyelni. Egy idő után már azt sem tudtam, hogy ez a 4 eltérő archetípusú nő most akar-e teljes értékű kapcsolatot, vagy csak a drága holmik, lakóhelyek és partik bűvöletében akarnak őrlődni egy életen át. Nincs tettenérhető értékrendjük, és zavarba hozza az embert, ahogy próbál puhatolózni a sablonos műhisztik és handabandázások alatt.

És azt hiszem, szóvá teszem, amit mindenki más: a sorozat egy másik alapkomponense is hiányzik. A produkció címe "Sex and the City", és nemhogy az aktus fizikai mutatása, de még a téma őszinte felemlegetése is tabu. Az írók szinte mindig egy-egy gyerek közelébe helyezik a nőket, amikor erről hangosan beszélni akarnának. Gügyögő, megjátszott és száraz dialógusokban sírják egymásnak bánataikat, amik mondom: javarészt az önnön gondolkodásuk egysíkúsága miatt következett be.

Végül ott a mű humorfaktora, ami néhány elszórt viccben nyilvánul meg. Ezt a keveset pedig Samantha révén kapjuk meg, aki közülük a legtöbb személyiségjegyét tartotta meg eredeti önmagából. Nem mondhatnám, hogy akár ő is kompenzálni tudta volna bennem a moziverzió értékét. Olyan abszurd fars poénokat süt el, amik leginkább a frissen szerzett kutyája viselkedésére asszociálnak. Pl. "Tarzan az orrom előtt lóbálja a banánját, és nem haraphatok bele." És ez még speciel egy velősebbik beszólása. 

Mi mást írhatnék még a Szex és New York mozifilmről? Nincs igazi története, laposabb drámát készakarva se lehetett volna írni hozzá; a karakterei savanyú gebék, a vicckészlete pedig nyomortanya. 

ALIENS

Az Aliens sokak szerint a legjobb horrorfilm, ami valaha is készült. Ez elsősorban James Cameron érdeme, aki a rendezés előtt 9 hónapon keresztül írta a film történetét és forgatókönyvét. Az eredmény őt igazolja. Alkotása nem veszít az eredeti Alien pozitív vonásaiból, sőt bizonyos kritériumokban túl is tett rajta. Értendő ezalatt például a cselekmény ütemezése, Sigourney Weaver karakterének beérése, illetve a nyílt sisakos csata az idegenek ellen.




Akik az előzményalkotást preferálják a 2. résszel szemben, gyakran azzal érvelnek, hogy amannak erősebb atmoszférája van. Én tisztelettel rácáfolnék erre: a hangulatvilág éppolyan, ha nem nyomasztóbb. Talán kevésbé kelt klausztrofóbiás benyomást, de ezt tökéletesen helyettesíti a felfokozottabb, intenzívebb veszélyérzet. A 2. rész ismétel ugyan néhány történést (pl. mélyalvásból ébredés, pletykálás a közös étkezés alatt) az 1.-ből, de csak annyira, ahogy a  történet logikáját, esetleg az illeszkedést az előzményhez segíti. És végképp nem kapkod.

Idő kérdése volt csak, mikor és ki veheti át a stafétabotot Ridley Scott-tól. Az első Alien-movie zárása voltaképpen nyitva hagyta Ripley, a Nostromo egyetlen túlélőjének sorsát. Nem lehettünk biztosak, mi történt az idegen faj tojásaival, melyet Ripley szóvá is tesz a filmben. Az Aliens címe és plakátjának szlogenje: "Ezúttal: háború", egyaránt tétemelést sugall:

• űrhajó helyett egy egész település a hadszíntér;
• több száz ember eleve halott;
• Ripleyék csapata nagyobb, (valamicskét) felkészültebb és tagjai többféleképp pusztulnak el;
• 1 helyett alien-ek egész sereglete miatt.

Mindez nemcsak a szokásos stúdióreklám, hanem tudatos koncepcióváltás kísérője. Cameron megváltoztatta az eredeti film műfaji jellegét. Az Alien sci-fi-horror, az Aliens pedig sci-fi-akcióthriller. És bár a cselekmény első ránézésre csak egy rakás szörny leöldöséséről szól, nem korlátozzák a filmet egyik zsáner elvárásai sem. Sötét témákat érint, kellően összefogott, és szélesebb közönséget képes kiszolgálni, mint horror- és akciórajongókat.

A felvezetés szilárdan alapozza meg a körülményeket, így az újabb űrküldetés nem érződik átmásolásnak az 1. részből. Ripley-re 57 év után találtak rá a Weyland-Yutani társaság emberei. Utána elmondja találkozását a szörnnyel, de nem hisznek neki, mert nincs tárgyi bizonyíték, az említett LV-426-os bolygó pedig abban az évben már lakott terület.
A cég vezetősége a '80-as években divatos ábrázolást kapta: kétszínű, kétkedő, számító üzletemberek, akik szinte bármit megtehetnek a gyakorlatban, és időnként habozás nélkül halálba küldik a kezük alá tartozókat. (Tulajdonképpen a Superman-képregények is ilyen meglátás szerint imidzselték át Lex Luthor figuráját a korábbi őrült tudósból egy tehetős, nagyvárosi iparmágnássá.) 



Ripley több szempontból dejá vu helyzetbe kerül, mikor az expozíció végeztével visszaindul a bolygóra, ahol élete rémálma elkezdődött. Bőven indokolt, hogy ő a film főhőse, anélkül is, hogy láttuk volna az előző részt. Súlyos sokkhatás, hallucinációk és magánya eltörpülnek a legnagyobb félelme mellett. Megtudja, hogy ma már egész telepescsaládok költöztek arra a bolygóra, akik potenciális fészkeket jelentenek  a szörnyfaj embrióinak.
Weavernek nem okoz gondot visszarázódni Ripley karakterébe. A nő régi, megrögzött szabályzat-követő szemlélete már a múltté, megmaradt viszont a józan mérlegelési képessége. Saját életét a hasznosságnak rendeli át, hogy mihamarabb kiirthassák a lényeket. Ugyanakkor ha társainak nincs esélye, vagy túlélőt találnak, habozás nélkül utánuk megy. A szkript bővelkedik ötletekben, hogy a nő milyen választások elé kerül, illetve hogyan menekül meg a pillanatnyi vészek elől, rögtön hogy a következővel találja szembe magát.


Korai lenne tehát a "kiszámítható" címkét ráragasztani a történetre. Nem tartalmaz annyi szokványos elemet, mint várnánk, főleg nem 1985-ben. A tovább megmaradó karakterek ugyan valamivel jobban színezettek és többet is tudunk róluk. Ám ez messze nem kivételezés. Sőt, a túlélésük múlik rajta, milyen a személyiségük/jellemük.

Burke jelleme a pinceszint. A felszínen jámbor, segítőkész hivatalnok, de az út során mind inkább kivillan, hogy a vállalat szócsöve, egy szolgai és profitorientált féreg. Nyilván az első Alien-nek címzett csavar, hogy míg ott a legénység android-tagja volt az áruló, addig a mostani android, Bishop helyett Burke-ről derül ki, hogy sunyi módon, majd nyíltan a vesztükre tör. És mint a hollywood-i moziknál gyakorta, az áruló féreg alakja itt is hitvány módon szörnyethal.


Gondolkodtam, hiba-e, hogy Bishop nem lett úgy programozva, mint hajdanán Ash. Hogy a példányok begyűjtése legyen a fő célja, és az emberi élet feláldozható másodlagosságok. Azt hiszem, nem. Ha Ripley részt vehet az akcióban, akkor a cég vezetői valóban hittek neki végül, és tervbe vették a teljes kiirtás lehetőségét. Burke persze, ezt igyekszik elkerülni, alighanem buzgóbban is, mint elvárnák tőle a főnökei. Ahogy egyre lejjebb süllyed, mi is hajlunk osztani adni Ripley kijelentését: "Nem tudom melyik a rosszabb faj. Ők legalább egymás életét nem veszélyeztetik."



Bishop androidként pragmatikus és szorosan követi  programozását, ám először még nem tudhatjuk, hogy nincsenek-e rendkívüli embermellőző kitételek abban, csakúgy vészhelyzet esetére. A szereplőket csak mértékkel lehet szimpátia alapján megítélni. Bishop semmivel nem ellenszenvesebb szereplő, mint Ripley volt az Alien elején, mikor még a szakszerűséget az emberélet óvása elé helyezte. Késmutatványa mulattató közjáték, és kapóra jön bemutatkozás helyett: Ripley a férfi ujján kibuggyanó folyadékból ismeri föl, hogy nem homo sapiens.
Mikor már épp elkönyveltük volna, hogy cserben is hagyta Ripley-éket, felbukkan egy hajóval, és többször, igen teátrális úton bizonyítja, hogy pozitív karakter. "Nem is rossz... egy embertől."

Nem tudom biztosan, vajon kettéhasítva életben maradhatott-e, mikor az utolsó nagyobb jelenetben a kabinjába helyezik a testét. A lényeg: Ripley-re nézve újabb ki nem mondott tanulsággal szolgál az eset. Először még őt feltételezte volna árulónak a múltbéli tapasztalatai alapján. De 2 konfliktushelyzet, bármily sajátos hasonlóságaik vannak (idegen paraziták, emberek mészárlása, etc.), nem köteles ugyanúgy is lezajlani.


A többiek katonák/tengerészgyalogosok.  Fő ismérvük a képzettség, az egyszerűség, illetve  harci értékük, mikor az idegenek hirtelen lecsapnak rájuk. Első jeleneteikben kissé sok egysoros poént sütnek el merő "jókedélyűségből", ez egyeseket kizökkenthet a film komolyságából. Amikor először láttam a filmet, aggasztott, hogy csupán egyszerű G. I. Joe-szerű áldozatjelöltek lesznek, akik a "stresszoldó" poénok, a lövöldözés és a látványos kampec okán téblábolnak majd a sztori elején.

Hogy így lett-e? Hát... igen is, meg nem is. De inkább nem. Bár tényleg nem bonyolult lelkek, mindegyiküknek megvan a saját beállítottsága és észjárása, és felnőttektől érthető módon reagálnak az elfajuló kiszolgáltatottságukra.

A hagyományos "megmentendő nő" esete az Aliens-t mégcsak meg se környékezi. Vasquez edzettség és hatékonyság terén túltesz férfikollégáin. Alapvetően a bajtársiság vezérli, és ezt idővel saját túlélése elé kényszerül helyezni, mikor felrobbant egy szellőzőjáratot, magával rántva üldözőit a pusztulásba.

Az állandóan hencegő Hudson pedig pánikrohamot kap, mikor a hajó, ami felvetette volna őket, lezuhan és felrobban - szintén az egyik kifejlett alien miatt.



Newt alakját megalkotni elég kockázatos lépés volt, mégha hozzá is kapcsolódik a mű legtöbb érzelmi tartalma. A "megmentendő ártatlan gyerek" már '86-ban klisének számít, és általában csak azt a célt szolgálja, hogy családbarátabbá szelídítsék az adott művet. Cameron ezt a buktatót is kimanőverezte: Newt hallgatag, de nem nyafka vagy ügyetlen tartozékszereplő. Az pedig már határozottan természetellenes lenne, ha pont ebben a filmben nem sikítana egyszer sem. Minden rémülete és kiszolgáltatottsága ellenére is erős benne a túlélési ösztön, hisz a telep emberlakosai közül egyedül ő maradt életben.


Hogy mennyire nem maradtak illúziói, azt a helyzetén kívül csendesebb jelenetek is illusztrálják. Ripley egyszer megkérdi tőle a babája nevét, hogy legalább ez az apró illúzió megmaradjon a gyereknek. Később, mikor még mindig úgy tesz, mintha a bábu eleven volna, a kislány maga vet véget a komédiának: "Ripley; ő azért nem álmodik rosszakat, mert csak egy darab műanyag." Ez a mondat nagyon tetszett: úgy mutatja értelmesnek a gyereket, hogy a felnőtt nem tűnik tőle ostobának. És picit több okot is sugall megszeretni Newt-ot, mint a puszta tény, hogy kislány.

Még az állandó borzalmak fényében is lehetett volna giccses ez az újsütetű anya-lánya-kapocs Newt és Ripley között. A mozikban bemutatott változatban ez a szál nincs teljesen kibontva, ugyanis hiányzik néhány kirakósdarab a háttértörténetükből. De a törődés momentumai köztük mellőzik az érzelgősséget. 

Nagyon ügyes fordulatnak találtam, mikor a lányt elragadja egy szellőzőrács alatt a vízbe az egyik lény. Hoppá! Szokásos "az ártatlan gyerek úgyis megússza" felállás kihúzva! Ahogy Ripley ordítva erősködik, hogy még él, és akkor még úgy látszódik, mintha csak nem tudná elfogadni ezt az újabb veszteséget. Nem tartom elkoptatottnak azt se, ahogy később saját felelősségre visszamegy Newt-ért: mégha a kislányba már embriót is ültettek, meg kell bizonyosodnia felőle.

És amit talál, igazolja erőfeszítését. Cameron remek profizmussal farag elsőre előrelátható sablonból indokolt fejleményt.

Létezik egy kivágott nagyjelenet még a támadás előttről, ahol Newt testvére és szülei felderítik a tojásokkal teli űrhajót.

Nem sokkal később az apa arcára egy parazitalény tapad rá,

miközben Newt anyja rádión siet segítséget hívni. Mindez megelőlegezi majd, amit a kommandósok és Ripley találnak majd LV-426-on, köztük egy gubóba ágyazott nőt, aki könyörög a megöléséért, tudván az alien-újszülöttről a hasában.



Újfent elátkozom a stúdiók hozzáállását, amikor egy agyonvágott tárcafejőt engednek a mozikba, és a rendezői vágat csak rengeteg kardoskodás árán láthatja meg a napvilágot, esetleg. A rendező mellett ez Sigourney Weaver érdeme is: a színésznő számos feltétele közül az egyik az volt, hogy a bővített változat is kiadásra kerüljön.
Cameron ugyanígy megtagadta a 20. Century Fox utasítását, hogy tartalék szkript álljon készen, ha Weaver túl nagy fizetést követelne a szerepéért. Viccesnek és ugyanakkor szégyenletesnek tartom, hogy egy "álomgyári" stúdió, miután rábólint a rendező koncepciójára, úgy viselkedik, mint a filmbéli Weyland-Yutani társaság.

Megintcsak azt tapasztaltam, amit minden korábbi moziprodukciónál, amihez szerencsém volt: a pluszjelenetek kerekebbé teszik a sztorit. Kivétel ezalól a Terminátor 2., ami véleményem szerint a kivágott szcénái nélkül számít csiszoltabbnak és ütősebbnek.

Ripley-ről a directors cut során kiderül, hogy volt egy vér szerinti lánya, aki az 57 évnyi sodródás ideje alatt természetes halált halt a Földön. Ripley ígéretet tett, hogy 11. születésnapjára visszaér a küldetéséről, és az idegen megtalálása nélkül alighanem így is történt volna.

Egy ilyen fájdalommal és életszituációval megbirkózni önmagában rendhagyó konfliktus, és messze nem ez az egyetlen. Nincs mentsége a stúdiónak, hogy ezt ki akarta hagyni. Az említett jelenet Newt családjáról szintén része a bővebb változatnak. Összesen kb. 20 percnyi anyagról van szó, amely nem keveset korrigál számomra az összképen.

 

Az anyaság témája az, ami többé teszi ezt a movie-t egy "simán" pazar kivitelű akciófilm-receptnél. Ripley lánya a hibernáció okozta időugrás, Newt családja a történelem legszörnyűbb természeti kreatúrája miatt vesztek oda, és egymásban vélik megtalálni a vigaszt veszteségeikre.
A vége felé ismerjük meg az Aliens nemezisét: az idegen-királynőt. Elképesztő külsőt álmodtak meg ennek a dinoszaurusz méretű földönkívülinek! A királynő Cameron saját kreációja a történetben, megléte azonban nem mond ellent a két rész bármelyik felállított szabályának.


Feltűnésének pillanata remekül megválasztott: Ripley a visszasietéssel a telep elpusztítása elé - vagy mellé - helyezi Newt óvását, mint prioritást. Most vele szemben ott terem ez a többitől nagyobb és szívósabb szörnyület, aki a több száz/ezer tojást eredetileg lerakta. Az ő féltésük az oka, hogy a szuper-alien nem szedi szét elsőre a lángszóróval érkező embernőt.
Kettejük között ezt a morbid párhuzamot hangsúlyozza ki az a párbaj-jelenet, ahol Ripley egy korábban használt rakodógéppel közelharcba bocsátkozik a fő-űrlénnyel. Tagadhatatlanul izgalmas volt  látnom, ahogy egy közönséges halandó immár fizikailag is egyenrangú fél azzal a valamivel, amire vélhetően a települést ért összes borzalom visszavezethető. Már nemcsak menekülni és végső megoldást akar; személyesen a lényt akarja legyőzni, ha másért nem, hogy Newtot védje: "Hagyod őt békén, te SZUKA!" Igaz, hogy rohamtempót diktál a második félidő, de így is jól látszik szerintem, hogy ez karakterváltozás.

Egyébként: a modell 6 méter magas volt, 16 ember mozgatta, és 5 napig forgatták a jelenetet.




Az akciójelenetek minősége 26 év után is megállja a helyét. Izgalmasak, tele adrenalinnal. És nem érződik monotonnak, hogy mikor honnan ugranak elő a lények, vagy ki kit szed éppen darabokra. A hadakozásuknak van rendes menete, folyamata. Mikor Vasques lábát szétégeti az egyik lény savas testnedve, és feláldozza magát,  a gránát detonációjától sodródik Newt a vízbe, épp mielőtt látszólag örökre eltűnne. Ripley azzal, hogy minden józan érv dacára utánamegy, rátalál az anyakirálynőre, aki majd a kóceráj atomrobbanása után is  megkeseríti a kijutásukat - még utoljára.


Ahogy a csapat fogyatkozik, fölmerül a lehetőség, hogy a faj az ember "kiaknázása" mellett tanul, alkalmazkodik is menetközben (ezt az ötletet a Star Trek 8. is alkalmazta a borgoknál). Bár az 1. óra még viszonylag lassú, azok a részek vagy a felvezetést, vagy a hangulatvilágot segítik, utána pedig folyamatosan kapjuk az új fejleményeket.
Mindössze 1 pillanat van közöttük, ami valahogy kilóg a sorból: mielőtt Ripley és Newt egy szobában rekednek 2 rájuk vadászó parazitával, Ripley miért hagyja kint a puskáját? Tudnia kellene neki és a gyereknek is, hogy a bolygó bármelyik parcellájában leshet rájuk a halálnál is rosszabb végzet. Más kérdés, hogy emellé saját egyik csapattársuk is a vesztükre tör.




Mondanom sem kell, hogy az Aliens vizuális eszköztára megdöbbentően gazdag, és csodálkoztam, hogy a film mindössze potom 18 millió dollárból készült. Evidens módon a CGI hiánya élethűbbé teszi az alienek külsejét; összesen 6 jelmez készült, tehát tömegesen nem sorakoztatják fel őket nyílt helységben (nem mintha ez hiányérzetet okozna).
Komoly nehézségek adódtak a forgatás alatt. Majdnem kicsúszott a stáb a határidőből, hogy a vágások precízek lehessenek. Nem volt tesztvetítés, és csak napokkal a premier előtt volt kezükben a kész mozianyag.



Sigourney Weaver Oscar-jelölése az év legjobb színésznőjeként abszolút megérdemelt volt. Képes volt hihető érzelmekkel megtölteni a mindenkori egyik legütősebb női ikont, akit moziklasszikusból ismerünk. A Newt-ot alakító kislány nem volt hivatásos gyerekszínész, és az Aliens volt az utolsó film, amelyben szerepelt.

Igen nehéz volt eldöntenem, hogy milyen kategóriába soroljam ezt a filmet. Az első rész pozitívumai mellé annak hiányosságait is kijavította, és a személyes dráma is több benne, mint egy fogcsikorgató túlélő-játszma. Az Alien-királynő a tökéletes sci-fi-szörnyeteg, Ripley utazása pedig tárháza a borzalmaknak, és a reménytelen helyzeteknek.

A rendezői vágat az, ami a történetet is kellően kikerekíti. Ha a mozikba került változatot értékelném, bizonyosan hiányérzetem támadt volna. A stúdió nyilván úgy vélte, vonzóbb, ha egyszeri látványtúraként rögzül bennünk Ripley visszatérése a halálplanétára. Nem lett igazuk, és örülök, hogy a bővebb változatot a készítők nem hagyták feledésbe merülni.



Az Aliensre, egész pontosan a rendezői vágatra maximális értéket adok.

A kábelbarát

Evidens, hogy a legtöbbünk úgy gondol Jim Carrey-re, a színészre, mint a gumiarcú humoristára. Ez a szereptípus állt neki a legjobban, ebben tudta igazán kiélni virtuóz arcjátékait. Mikor 1994-ben az Ace Ventura, Dumb & Dumber és A Maszk taroltak a mozikban, úgy tűnt, örökre skatulyába kerül a csúcsra járatottan viccmotor szerepekre.

Carrey megérezhetett ebből valamit, mert rögtön utána kezdett el más műfajokkal is kísérletezni. Azóta tudjuk, hogy nemcsak a gügye tréfálkozót tudja megjeleníteni. Drámai színészként aratta első Golden Globe-díját a Truman show-ért. Önző karrieristát formált meg a Hantaboy és a Minden6ó sztorijában. Félárnyas ösvényen a thrillerekkel is cimborált: bár a Mindörökké Batmanben először játszhatott gonosztevőt, az a szerep inkább volt nyers bohóckodás, semmint ijesztő vagy félelmetes antagonista.

Ben Stiller filmje egy nagy üzenet a színésztől a rajongótábornak, és lehetséges, hogy a szakmának is: "Azt hittétek, csak egy gyerekbarát humorgép vagyok? Rendicsek! Hát most ámuljatok, amint kedvenc tréfamesteretek egyszeriben gonosz pszichóvá vedlik át!" Avatatlan szemnek először A kábelbarát is amolyan előemésztett komédiának tűnhet. Talán - mint pl. a Minden6óban - most is egy kedvesen flúgos fickóként látjuk majd, akivel valami rendhagyó dolog történik, és ez elindítja a kibontakozás útján, munkában, magánéletben és persze poénok terén.

A kábelbarát nem ilyesfajta alkotás. Ernie "Chip" Douglas tényleg flúgos, de antiszociális mértékig. Barátságot akar kötni egy átlagos fickóval, Steven-nel, de intolerancia és indulat bújik meg a természetében. A film előbb elhiteti a nézővel, hogy vígjátékot néz, aztán apránként áthajlik groteszk rémmesévé. Ugyanaz a műfaji párosítás, mint a Truman show-nál. A különbség, hogy itt nem az eltorzult környezete akarja Carrey figuráját mintegy magába szívni, hanem pont fordítva: az eltorzult egyén próbálja kivetíteni szociális igényét a környezetére.

"Chip" Douglas nekem 2 karaktert juttatott eszembe, ahogy figyeltem kiépülő műbarátságát Stevennel. Az egyik  - bármilyen furcsán hangozzon - Jack Nicholson Jokere: egy fele időben normális hangon, fele időben affektálva beszélő mókamester, aki érzelmileg igen labilis. Chipnek viszont vele ellentétben nincs hajlama a tényleges gyilkosságra.

Joker egyik képregénybeli mondata tökéletesen ráillik itt a címszereplőre: "Hol így emlékszem rá, hol másként. Ha már kell, hogy legyen múltam, jobb szeretném, hogy több választási lehetőségem legyen." Douglas TV-szereplők neveit használja anagrammaként. Identitástudata látszólag teljesen elmosódott az évek alatt. Egy flashback árulkodik a gyerekkoráról: anyja nem figyelt a nevelésére, nem volt apja, nem vigyázott rá otthon senki. A TV a 2. anyja lett: ebből tanult mindent az életről, ennek működését tanulta ki szakmának. Tetszett a gondolatmenet, ami kiolvasható ebből. Chipnek viszont eleve nincs megfogható személyisége, hogy ez a deviancia igazán szépen látszódjon. Túl sokat idétlenkedik, .

A másik, akire emlékeztet, az D-Fens az Összeomlásból. Ez inkább aszerint, hogy mi módon mutatja be őt a film, és a végén mi lesz a sorsa. Találunk egy átlagosnak tűnő fickót, útban munkába. Nem tömeggyilkos-alkat, de semmiképp nem biztonságos a közelében lenni. Egyre jobban belelovalja magát olyan hétköznapi jelenetekbe, amikből rajta kívül senki civilizált személy nem csinál nagy ügyet. Mind bizarrabbá válik viselkedése, csúszik le az abnormalitás lejtőjén.

Közben kiderül, hogy realitásérzéke eltompult: már rég nincs meg a munkája, a családi támasza, csak ezt a tényállást ő mentálisan nem tudja feldolgozni. Szó szerint megállt számára az idő. Mire a rendőrség is megjön, a fim másik főszereplője igyekszik megmenteni és a lelkére beszélni, de az a halálba zuhanást választja, hiszve, hogy legalább így hasznára lehet valakinek.

  

Mindezt persze szigorúan "dzsimkerrizálva" kell most elképzelni: állandóan csűri-csavarja a viselkedését, mások agyára megy, idétlen műkéjelgést is gyakran lead. És a legfőbb különbség a felhozott példától: nem hal meg a végén. Igaz, hogy megsebesül, ahogy hátasozik az óriás-antennatányérba. De  életben marad, harag nélkül válik el a másik főszereplőtől.

A film legsajátosabb vonása egyben a legrokonszenvesebb is számomra. Thrillertől még soha azelőtt nem láttam, hogy a lelepleződött pszichopata nemcsak nem lesz tipikus kaszaboló, hanem a célpontjai meg is bocsátanak neki. Nem tudják meg a valódi nevét (a Rikardo név nyilván újabb kitaláció), de Steven itt már bizonyosan látja "Chip" valódi személyiségét. Mindkét megjátszott verzióját utálta: utálta a túl barátkozni igyekvő hiperhavert, és utálta utána az aljas, élete tönkretételén mesterkedő "görényt". Most viszont beteg embernek látja, aki segítségre szorul. Frissítőnek hat ez a happy-end-csavar a végén, miután megannyi thrillerben a fő "pszcihós" mást se tud leleplezése után, csak vérengzeni.

Mindezek ellenére nem tudom nyugodt szívvel javasolni a produkciót. Gyakran idegesítő és még gyakrabban lapos. Elméletileg a cselekmény 2, tökéletes átmenettel egymásba folyó részből tevődik össze: a haver-kábelpasas, és a pszicho-kábelpasas. Külön-külön azonban a 2 egyike sincs atmoszférájában felépítve: a humoros beállítású 1. órában egy csattanón se tudtam nevetni, a 2. órában pedig épp Carrey játéka gyomlál ki minden feszültséget. Egyedül a nagy "leszámolás" a szatellitnél az, aminek végre igazi lendületet adott sztorinak... kevesebb, mint 10 percre. 

A karakterekről szintén nem tudok jót mondani, nagyon egysíkúra szabták őket. Matthew Broderick egyáltalán nem ad elő tisztességes színészi játékot; nem kedveltem már a Godzillában sem, de itt még rosszabb. Stevent jellemtelen, fatökű balfácánnak ismertem meg, aki képtelen ráérezni a mások felől érkező, apró jelzésekre. Ebben még hasonlít a kábelszerelőre, annyi különbséggel, hogy ő szem előtt tartja az etikai normákat.

Általában mentőöv egy kevésbé mulattató komédiában, ha akad romantikus szál. Steven kapcsolata barátnőjével Robinnal elemi szinten se tudja meghatni vagy érdekelni a nézőt. Még akkor se, mikor Chip sötét utalásokat tesz rá, hogy kisajátítja a lányt, illetve megmutatja neki a házibulin készült fotót Stevenről és egy prostituáltról. Carrey szatirikus képet fest a legtöbb thriller kliséiről, pl. a bűnöző tanulmányozza a gyanútlan célszemélyt; bejáratos lesz az otthonába, börtönbe juttatja, vagy ahogy egy sötét épületrészben üldözi.
Értem én, mire szolgálna mindez! De a forgatókönyv nem bánik jól Carreyvel, mint komponenssel. Steven pedig a Jim Carrey-filmek jófiúihoz képest is nagyon gyenge udvarló. Stanley Ipkiss karaktere A Maszkban szintén frusztrált és önbizalomhiányos férfi, ha nőkkel kellett szót érteni. Viszont hobbijai, fantáziája, előzékeny és frusztrált kettőssége érdekesebbé tette őt, és mikor az ő szíve hölgye volt veszélyben, a maga miliőjén megtanult a sarkára állni. Steven és Robin közt soha nem jön létre vonzalom; sótlan bábuk hangulathintája az, amit ők "kapcsolatnak" neveznek.

Teljesen megértem, ha mások ezt a filmet, sokkal jobban élvezték, mint én. Számomra egyvalami jutalmazta utólag, hogy végignéztem. Mikor Chip a szatellit szélén lóg, hangzik el tőle: "Hát nem érted, Steven? Meg kell ölnöm a babysittert!" Azaz: meg kell ölnie a kábelszolgáltatót, ami őt is felnevelte, ami szociálisan érzéketlenné, "rossz baráttá" tette. Nem keveset lehet meditálni Chip dilemmáján: vajon vagyunk mi is annyira TV-függők, mint ő? Törődünk eleget kapcsolatainkkal? Mennyi időt lopunk el saját és egymás életétől, ha "tisztán vehető az adás"?
Eredetileg ez akarhatott lenni a produkció fő témája: hogy túl nagy szerepet tölt be a televízió a mindennapjainkban. Ám az üzenet csak a katarzisjelenetben tükröződik ki; a film többi része időhúzás, míg elérünk Douglas komplett bezsongásáig. A gyerekkori flashback nélkül semmi nem uralna rá, hogy a srácnak mi volt a valódi célja. Így mikor a befejezéskor kiderült, azt gondoltam: klassz, de túl későn jött.

Jim Carrey bizonyosan elérte, amit akart A kábelbaráttal: a film vegyes fogadtatást kapott a kritikusoktól, a nézőközönség pedig értékelte a váltást az efféle bizarr, fekete humorra. "Fekete humor" vagy sem; a két szó egyike sem igaz. Ha legalább az megborzongtató lett volna, ahogy Chip kisakkozza Steven letartóztatását, illetve ahogy kirúgatja az állásából... ez már elviselhetővé tette volna a személyiségtelen, jelentéktelen események halmazát, ami a "barátkozás" folyamata volt. Egy hétköznapi debilt láttam, aki egy lehangolóan nagy marhát bepalizva szórakozhat a saját ügyködésein. Nem vicces, nem érdekes, nem megható, nem okos, nem kreatív. 

Fantasztikus Négyes

Bárki, aki kicsit is ismeri a Marvel Comics moziadaptációit, az alábbi két filmet nevezi meg a legnagyobb hatásúnak: az első X-men Bryan Singertől, illetve a 2002-es Pókember Sam Raimitől. Akárcsak a DC hajdani 2 éllovas-adaptációja 1978-ból és '89-ből, a Marvel említett két filmje is sok másik darabnak szolgált mintául a képregényfilmek zsánerében.

Annyira, hogy szinte a 2 teljes összemosása lett a Fantasztikus Négyes 2005-ben: 

Van egy mutáns csapat, mindegyik teljesen más-más képességekkel. Csúcstechnológiájú eszközök állnak a rendelkezésükre, ugyanakkor számkivetettként élnek, akikre torzszülöttként néz az egyszerű városi társadalom. Legalábbis egyikükre. És hamarosan negatív példát is láthatnak a szupererő önző, megalomán használatára.

Ugyanakkor rendszeres a humor és a legzsengébb fajta romantika. Menő dumák és kunsztok dettó. A fő protagonista egy stréber tudóslélek, aki jóindulata ellenére is bátortalan, képtelen bánni a nőkkel. Vele szemben a fő antagonista egy nagy tudományos beruházás sikerre vágyó cégvezető. Tőle üzlettársai elfordulnak, szupergonosszá változik, majd  fellengzős dumákat szórva elkezd leszámolni ellenségeivel -  köztük esetleges szuperhősökkel is. A női főszereplő pedig 2 olyan férfi vágyának tárgya, akik már régről ismerik mind őt, mind egymást.

A szereplők: Victor Von Doom egy gazdag, de nem túl elmés üzletember; Reed egy brilliáns, de anyagilag leégett zseni; Sue Storm Victor csinos kiszemeltje és alkalmazottja; Johnny Sue felelőtlen élvhajhász bátyja, Ben pedig, nos, Reed barátja.

Az álsztori: egy több milliárdos űrállomáson a kozmikus sugárzás telibe kapja ezt az öt embert, ettől idővel szupererőre tesznek szert, és próbálnak együttélni vele.

2 fő hiba van Tim Story szóban forgó munkájával: hiányzik egy jó erős sztori, a karakterek pedig kétdimenziós rajzfilm-figurák. Nincs logika, drámaiság, tét, semmi ilyen bonyolultabb "cuccok". Színes látványparádét kapunk, amely már megint a lerágott "szuperhősök a szupergonosz ellen" formulát követi, sorra elvicceskedve a valóságban kritikus következményekkel járó konfliktusokat.

Storyt elkönyveltem bérrendezőnek; könnyű úgy hozzáállni, hogy "én csak egy könnyed pop-corn-mozit szeretnék a tinédzser korosztálynak". Legyen! Ám ha a poénos szórakoztatás a cél, minek szentel a forgatókönyv annyi figyelmet az űrküldetés felvezetésére? 

Miért kap annyi műsoridőt egy kínkeservvel  döcögő kapcsolat Reed és Sue között, mikor az egyik egy nőkkel bánni képtelen tudós, a másik meg egy cinikus, anyáskodó tudósnő?

Nevettető talán, hogy Benre a fél világ szörnyszülöttként tekint megkeményedett, fél tonnás teste miatt, vagy hogy saját mennyasszonya sikítozva menekül tőle, a férfi kérlelése ellenére? Nem; ez súlyos lelki teher, dráma, amit a forgatókönyv nem is törekszik mélységeiben ecsetelni.  

Minek mindez a humor mellé, illetve miért nem lehet a humor maga elmésebb? 

A Fantasztikus Négyes az a tipikus "két szék közt a pad alá esik" eset: nem bánik elég ügyesen a humorral, hogy komédiaként működjön. Komoly alkotómunka terméke meg épp a komolytalansága miatt nem lehet.

És tudom, hogy ilyenkor sokan azok közül, akiknek nagyon is tetszett a 2005-ös adaptáció, a képregényekkel szoktak érvelni. Mi tagadás, a forrásanyag se nagyon törekedett hihető eredettörténetet köríteni a szuperhősöknek. Megintcsak ismételni tudom magamat: bármilyen téma előadható jól, ha a készítőkben megvan hozzá az ambíció és intelligencia.

Innentől azt teszem szóvá, ami komoly alkotásként hiányzik a produkcióból.

Ahhoz képest, hogy miről szól a film, nevetségesen praktikus, ahogy a dolgok elrendeződnek benne. Kezdjük az űrbalesettel: ultramodern űrállomást a Föld közelében telibekapja a kozmikus sugárzás, és ők mind kapnak szupererőt, makkegészségesek, sőt a média ünnepli őket. Mindezt hihetővé munkálni önmagában kitehetne egy egész filmet, mégha nem is teljes 2 órát. Akkor viszont alighanem lemaradnánk a legújabb világuralmi tervről Doom kapcsán.

A XXI. században ki hiszi el, hogy a telibe kapott kozmikus sugárzás szupererőt ad? Csak így nyersen? Persze, érdekes látni, hogy különböző jellemeket különböző csapás/áldás éri ugyanattól az eseménytől, és hogy ki-ki hogyan próbál együttélni az új önmagával. De ami mindezt összekapcsolná, az érzelmekre hatni képes sztori, nincs ott. Így, ahogy prezentálják, az egy átmásolt képlet, egy 4 évtizeddel korábbi képregényből.

Olyan sokan időzünk a Négyes mindennapi életében, és mégis csak a legvégére mennek át arasznyi karakterfejlődésen! Mert miről is lenne szó? Adott 5 ember, akiknek élete, életük munkája, az őket támogató multicég munkája hajszál híján odalett. Mutánsok lettek, nem tudván, mekkora veszélyt jelentene erejük az emberiségre. És ezt a Négyes tagjai direkt többször szóvá teszik: párbeszédeikből kiderül, hogy még növekszik is az erejük, Bennél ráadásul permanens az alakváltozás.

Túl sok a töltelékpillanat, pont azért, mert valódi történet helyett sablonvázlatot követ a rendező. Vannak karaktertípusok, karaktermotivációk, sőt, 1-1 baromi szimpla karakterfejlődés is - majd a legvégén. De ezek egyike se kapcsolódik egy központi sztorigerinchez. Egy csomó jelenetet felcserélhetnénk sorrendben, és pont ugyanaz lenne az eredmény.

Az egyetlen kivétel talán a visszaalakító gép, amit Reednek sikerül viszonylag gyorsan feltalálni. Megint a következetlenség: nemcsak hogy vélhetően rekordrövid alatt építi ezt meg, anyagilag leégve, de a masina léte jóformán kívánságműsort csinál a személyes drámáikból. 5-ből 3-an vissza akarnak változni, 2-en nem. Majd mikor a főgonosz bevadul, a másik 4 gondolkodás nélkül a szupererőt mellett dönt.

Ben esete a legordítóbb példa erre: egészen addig a pillanatig csak 1 jelenet fordult elő, ahol nem szenvedett a mutáns teste miatti kirekesztettsége miatt. Majd mikor a masinát Victor segítségével kipróbálja, végre emberré válhatott, de Doom megállítása ürügyén visszaváltoztatja magát mutánssá. Szóval ez innentől fogva gombnyomásra működő folyamat? Ez olyan, mintha valaki eljátszaná, hogy nem tud felállni, majd mikor valaki felsegíti a földről, bevakkantja: "Csak vicceltem.", és visszafekszik.

Részben tényleg mulatságos viszont Johnny Storm, alias Fáklya folyamatos gegparádéja. Kerülget a gyanú, hogy Chris O'Donnell Robinjáról mintázhatták a karakter mozis átiratát, kigyomlálva persze minden tragikumot. Johnny egy nőcsábász, forrófejű pasas; ehhez passzolóan élő lángnyelvvé tudja változtatni bármely testrészét. Sőt - akár a képregényekben - ez a képessége a repülésre is alkalmassá teszi, valami ismeretlen módon.

Egészen addig nem mutatja jelét, hogy törődik mással is magán kívül, amíg rá nem kényszerül használni az erejét Doom ellen, illetve előbb még megállítani egy hőérzékelő rakétát, amit Doom kilőtt a laboratóriumuk épületére. De mi tartaná vissza attól, hogy továbbra is az a felelőtlen, paprikajancsi szájhős majom legyen, aki addig volt? A nővére, Sue biztosan nem.


A szereposztást nem tartom mérvadó tényezőnek ennél a filmnél, viszont 2 szereplőről színészről szeretnék külön szót ejteni. Csatlakozom azokhoz, akik szerint hiba volt Jessica Albának adni a női főszerepet. Egyszínű alakítása és fotómodell külseje messzi nyüszítés csupán a női részecskefizikus karakterétől. Nem mintha egy kutatónő nem lehetne attraktív. De a tény, hogy épp Alba kapta a szerepet, az a húzónévre tervezést sejteti a Fox stúdió részéről, illetve lehetséges magyarázat, miért tölt a film annyi időt Reed és Sue escargot-lassú kapcsolatépítésével. Ha már itt tartunk: az utcán vetkőzős jelenete szánalmas poén.
A másik kimondottan rossz színész szerintem a Doom-ot alakító Julian McMahon. A Bűbájos boszorkák Cole-ja ismét egy sötét, több mint gyanús alakot játszik, akiről előre tudhatjuk, mi mindent fog csinálni. Kitalálható nemcsak, hogy ő "a gonosz", hogy szupererőre tesz szert, hogy megpróbál hazudozni a főhősöknek. Hanem az is, hogy egy szerencsétlenül levezényelt akciójelenetben elbukik, és a sok a kínálkozó alkalom ellenére senkit nem öl meg - na jó: az űrprojekt-ből korábban kilépett üzlettársát kivéve.

Több elkülönült konfliktuspéldát látunk, de ezek egyike se úgy jön létre, hogy az alaphelyzet keltette bonyodalom természetes úton eredményezné őket. Így aztán a sztori egyik konfliktussal sem mer elég messzire menni: papírforma szerint a karakterek gyakran egymás ellentétpárjai. De mindegyik ellentétpárosítás merev és árnyalatlan, a folytonos kihangsúlyozásuk egy idő után fárasztó. (pl. Johnny sose gondolkodik, mielőtt cselekedne, Reed viszont sose cselekszik a sok agyalás közepette).



Akcióból elég keveset kapunk, és logikailag az is támolygó. Az 5 szupererő minden viszonyítási alapot nélkülöz. Nem tudhatjuk, mikor mennyire nagy ki-ki képessége, mennyire tudják kihasználni, mik a korlátaik. A kiszámíthatóság, a szereplők felszínessége, és az elnagyolt effektek együtt torpedózzák meg az izgalomfaktort.
Doom terve teljes esztelenség, istenként tekint magára, aki a világot akarja uralni. Sokkal érdekesebb lett volna, ahogy próbálja felkelteni Johnny becsvágyát, meghódítani Sue-t; ahogy Bent kihasználja... ez alkalmas lett volna fő szálnak, és több odafigyeléssel a karakterfejlődésük egyik katalizátora lehetett volna. Na most nem várom én el, hogy olyan szintű manipulátor legyen, mint mondjuk Palpatine császár. De ez a lecsupaszított hataloméhes cégelnök Doom minden, csak nem érdemi ellenség, az összes erejével együtt. Nincs esze hozzá.



Valahol a sok fényes lángcsóva és üvegtörgélés mögött ott pislákol valami üzenetféleség: a bajtársiasság, a számkivetettség terhének közös viselése. Hogy az emberekből mit vált ki a másság közvetlen látványa, akár ha ők az alanyai, akár a tömeg részeként kell hozzászokniuk.
Véletlenül pont idevág az ötlet, hogy Ben találkozik egy vak nővel, aki megérti őt. Szemben az élettársával, aki látván őt, egy rövid hisztérikus roham után elfutott előle, és mikor újra látta Bent a hídon, eldobta a jegygyűrűjét is. Ez azért már sértő sugalmazás a nők irányában.

A maga kétdimenziós miliőjén mindez kiad egy "elmegy"-kategóriás matinét. Néhány csúcsra járatott effekt, poénos interakció, és videójáték-szerű zúzás, ennyi a pozitívuma. Ám ha kicsit is elkezdünk belegondolni, a tartalom egy banalitásában tobzódó összevisszaságként tudatosul bennünk.

S.W.A.T.

Ha a 2003-as S.W.A.T.-nak találunk is leolvasható tanulságát, akkor ez lehetne: mit jelent hibázni. Emberi, mégis megengedhetetlen. Van, hogy szándékosan hibázunk, hogy egy nagyobbnak vélt hibát elkerüljünk. 

Hibáznak az elején a rendőrségi  kommandósok, amikor egyikük úgy lövi le egy túsz gyilkosjelöltjét, hogy a túsz maga szintén sérül - különben gyilkosság történik. 

Hibáznak azok a swat-osok, akik elárulják a társaikat, nehogy lemaradjanak a maffiózó 100 milliós jutalompénzéről.

Hibázik a forgatókönyv írója, amiért nem tud egyéni jelleget vagy legalább pár okos ötletet csepegtetni a sztoriba.

És bármennyire figyelek, velem is többször előfordult már, hogy hibásan írtam le bizonyos információkat egy adott filmről (bár én abban szerencsésebbnek számítok, hogy módom van korrigálni az esetleges hibapontokat).

Más kérdés, milyen szituációban lehet szabályt megszegni, és ha nem, mi a következménye, ha mégis megteszed. Ha valamely életmentésre törekvő terepszakmáról szól egy movie (sebész, kommandós, hibaelhárító, tűzoltó stb.), ha ennek kapcsán várható majd a sok "ütős akció", akkor mi, a nézők rendszerint örülünk, hogy betekintést nyerünk a szereplők hivatásába. A különféle problémákba, amikkel szembesülnek. Jobban lehet azonosulni velük. 

Amire főleg kíváncsiak lennénk, mégis pont az, amit ez a movie teljesen elsinkófál: hogyan viseli mindezt a célkeresztben lévő személy. Hogy egyezteti életmódját és egyéniségét ezzel az extrém hivatással? Milyen embernél hol pattan el a húr, ahogy mindennap ránehezedik a felkészült gyilkosok, a hálátlan közvélemény, és az aktakukac főnökök gáncsoskodása?  

"Egyéniséget" ebben a filmben hiába keresnénk. Ilyen egyszerűen nincs. Megint egy olyan kétórás műről van szó, ami lábhoz tett fegyverrel harcol az unalom és az érdektelenség ellen. Semmi színezete, ötletessége nincs a S.W.A.T.-nak, akár a technikai, akár a történetírási oldalát veszem, sőt még szimpla akciófilmként is szokványos.
A sztori sokadjára bíbelődik az ismerős formulával: egy kemény fickó elit csapatot toboroz, köztük egy önfejű, de rendes főhőssel, akinek ez a "nagy esélyt" jelentheti. Kiképzés, rutinesetek, mulatozás, éles bevetés. Természetesen akad egy "fő szemétláda", és a főhős olyasvalakivel is szembe kerül, akit régi barátja volt - látszólag.

Őszinte leszek: nem láttam egy részét sem a 70-es évekbeli TV-sorozatból, ami alapján a film készült. Nem tudhatom, hogy Clark Johnson rendező vajon hányat látott belőle. Nyilván arra törekedett, hogy minél fiatalosabb és adrenalinban gazdagabb mozialkotás készüljön. Ha bevetett sablonokból építkeznek, olyan hírességeket szerződtetve, mint Colin Farrell vagy Michelle Rodriguez, akkor a pár nagy név úgyis becsalogatja majd a nézőket.

És ha már Samuel L. Jacksont is sikerült megnyerni a gárdába, legyen ő a csapat teremtője, a tapasztalt elnökvédő veterán, Hondo. Most már értem, hogy évekkel később Nick Fury karakterét miért Jacksonra osztották, jóllehet az eredeti Fury fehér férfiként volt ismert. Hondo hívja őket, ha meló van. És mivel Jackson a legnagyobb húzónév, Hondo kell legyen az a csapatból, aki sosem veszíti el a hidegvérét és lazaságát. És ha ő azt mondja, hogy: "Még 12 óráig nem vagyunk szolgálatban.", akkor bizony a páncélkocsiban pihi van... kevesebb, mint 12 másodpercig.

4 nevet érdemes megjegyezni aszerint, hogy nemcsak bevetésen, hanem a cselekményben is számít-e az ottlétük. Jim Street a jófiú; Hondo a csapat feje; Chris a kötelező kemény nő; Gamble az aljas áruló. A legjobb karakter-interakció, mikor Jimet és Gamble-t kirúgják, és Jim ráeszmél, mennyire kétszínű alak Gamble: hűségről beszél, érzelmeire hatva zsarolja, majd azzal vádolja, hogy feldobta őt a felettesüknél. Sokkal érdekfeszítőbb, mint a zsenge vonzalmi szál Chris és Jim között, és hogy Chris egyedül neveli kislányát.

Ez a néhány futó pillanat a magánéletükből nem elég, hogy érdekelni tudja a nézőt a csapat. Kellene látnunk a gondolkodásukat, a munkán kívüli lelki beállítottságukat, bármit, ami saját vonás. Nem lehetne bonyolultabb a személyes konfliktus, minthogy a S.W.A.T.-nál a kötelesség az első? Úgy értem... mi tudjuk már ezt egy tucat másik, hasonló műből. Mi tartsa ébren a figyelmünket, mikor épp nincs akció, a cselekmény lapos, és abszolút hiányoznak a finomabb érzelmek a szócséplések és hőbörgések mögött? Így az egész egy gépies, lazítunk-bevetés-lazítunk-bevetés libikókává degradálja magát.

Ahogy a szavaimból nyilván ki lehet találni, átlagos és monoton akciófilmnek könyveltem el a S.W.A.T.-ot. Azaz, könyveltem volna, ha nem lenne néhány teljesen kilógó részlet az eseményláncban. Kezdve a fiatal francia maffiózóval, akinek elszállítását Hondóék felügyelik. Akcentusa minden, csak nem természetes, továbbá semmi nincs benne, ami tekintélyt parancsolna, ami alapján bármi többnek látszódna egy gazdag börtöntölteléknél.

Nem a TV-ben bekiáltott ajánlatát, mint inkább a válaszreakciót találtam nevetségesnek. Megemlíti egy ötös lottó nyeremény összegét, és rá pár órára szabad. Honnan tudja egy normális bűnbanda, hogy ez a önelégült képű taknyos - aki a történet szerint épphogy keresztapává avanzsált - nemcsak lódít a családja rejtett vagyonáról? Ha mégis igaz, mi a biztosíték, hogy nem veri át őket? Nem beszélve arról, hogy egy ilyen kaliberű szöktetőakció nem pár óra, hanem min. pár nap, míg rendesen megszervezik. Ezek után képtelen voltam komolyan kezelni a produkciót.

Az akciójelenetek (éppolyan elcsépelt, mint ahogy hangzik) némelyike kifejezetten tetszetős: a film eleji hosszas bevetés Street-tel és Gamble-lel remek kameraszögekből látható, mintha egy híradórészletet látnánk. Pontosan észrevehető, ahogy Jim és társa kivitelezik a parancsszegő behatolást a bankba, majd a lövést, mely során megsérül a túsz, akit pár pillanat múltán úgyis lelőtt volna az egyik bankrabló.

Összegzés: ez egy tempós, de feledhető, kimondottan felszínes lelkű kliséjárat. Abszolút nem úgy áll hozzá saját témájához, mintha hús-vér emberekről lenne szó, nem pedig csak különleges eszköztárral ellátott verőlegényekről és -csajról. Ha ez egy Top Gunhoz hasonló propagandamozi akart lenni, ezúttal vadászpilóták helyett a S.W.A.T.-csoportról, annak minden bizonnyal megfelelt.