Örökkévalók

 

Az Örökkévalók a Marvel Zöld Lámpása, összegyúrva csipetnyi Hegylakóval. Isteni CGI-játék, egy lélektelen, üres filmtermék kb. összes védjegyével: banális sztorironcs nem létező témaboncolással, ál-karakterek, kiknek lényege, hogy egy kisebbséget reprezentáljanak, hajmeresztően súlytalan és mesterséges akciók.

 

Az idők kezdetén a világteremtő Arishem a Földre küldte az Örökkévalókat, hogy óvják meg az embereket a vérszomjas szörnyektől, a deviánsoktól. Miután látszólag sikerrel jártak, hőseink az emberek között rejtőzve folytatták végtelen életüket. Napjainkban a kihaltnak hitt deviánsok visszatértek, fejlettebben, mint valaha. Ennél is szörnyűbb felfedezés, hogy teremtőjük becsapta őket: csak azért óvtak oly soká minket, hogy dús populációnk életerőmezeje tápláljon egy Földbe plántált, bolygópusztító űrmagzatot. Ha megszületik, pápá Föld...! 

 

Már az előzetesből sejtettem, hogy egyik szuperhatalmú istenféleség se nagyon fog a szívemhez nőni: a Marvel még az emberi szereplőket is csak nagy ritkán hagyja elmélyíteni, nemhogy az istenszerűeket. Két nevet bírtam a székemből felállva fölidézni közülük, és nem a rossz memóriám miatt: szupererejű, több ezer éves, kvázi elpusztíthatatlan lényeket egy okos mű akkor tálal jól, ha hihetően faragná a jellemüket emberivé, vagy ha legalább a mitológiájukat érdekesen kigondolná. 

Anélkül, hogy bántanám a rendezőt: Chloé Zhao-nak egyik se sikerült, abszolút. 

 

Tisztességes dráma vagy szereplők közti dinamika alig pislákol, holott ettől kellene ragyognia a történetnek: színes egyéniségek szétment csapata újraegyesül, miután sikerül oly hosszú idő után visszatalálniuk egymáshoz lelkiekben. Hosszan, mégis olyan ügyetlenül és hamisan tálalják a szereplők magángondjait, ami a néző figyelmét lassú halálra ítéli: 

• Aiak, a csapatvezető mártíromsága, 
• Szirszé úgymond magánélete, 
• Szipor pubertáskori hisztire emlékeztető kiakadásai, 
• vagy a katatón megőrülési rohamok, amik olykor csakúgy rájönnek Angelina Jolie (Pallas A)Thénéjére. 

 

A Marvel örökös gondja köszön itt vissza, de minden korábbinál feltűnőbben: nem hajlandó elismerni a nagyságrendeket. Galaktikus léptékű figurákat és sztorielemeket hajigál egy nyomorúságosan szűk cselekménysémába, és ezúttal a régi "marveles" könnyed stílus sincs, hogy elkendőzze, mennyire hamis az egész. Ezért olyan álságos, ahogy humanizálni próbálták a címszereplőket is. Az erkölcsi felelősség hatalmuk és kortalanságuk miatt, az „igazi küldetésük” kapcsán fölhozott civilizációs dilemmák, röviden: az összes érintett problémakör csak kirakati kellék. Ha akad is egy-két kósza mondat – pl. mikor egyikük tudatbefolyással beavatkozva állít le egy mészárlást –, narratíva nem épül köré; csak az időt húzzák, míg el nem érünk a ki tudja, hányadik világ-megmentős-akciózáshoz.

A meggy a torta habján pedig számomra a kurta kis beszélgetés volt arról, hogy Ultron vagy Thanos balhéját miért késték le direkt: az a hányaveti indoklás, ami aztán szóba se került többé. Csoda így, ha ezekben az isteni csavargókban az a legfigyelemfelkeltőbb, ha az egyikük képesnek bizonyul a meghalásra? 

Talán az idei Mortal Kombat-hoz tudnám hasonlítani ezt a felszínes, sivár, elnagyolt, megfoghatatlan drámautánzatot, ami feszt a komolyságát bizonygatja, nyomaték és érdekesség nélkül. Próbáltam valami mentőszempontot találni rá, mindhiába: az Örökkévalók vákuumtér,  unalom és fásultság a köbön.

Dűne (2021)

Egy rangos forrásmű örökölt tekintélyével körülbástyázva, ha annak szellemét és világképét híven visszaadja, akkor szinte garantált egy mozifilm bevétele – nem beszélve a szakmai vastapsról. Gondoljunk csak a Gyűrűk Urára! A 2021-es Dűne is ilyen rétegfilm, főként a könyv rajongóinak, annak légkörét, modorát, fogalomtárát adja el a nagyérdeműnek. Épp ezért hajlamos az öncélúságra és önfényezésre: burkoltan zsarolja a nézőt, hogy ha te ezt most nem tudod így befogadni, akkor korlátolt vagy, kizárod magad a célközönségből.

 

A 11. évezredre civilizációnk már az egész galaxisra kiterjed. A gazdaság legkeresettebb árucikke a fűszer, az űrutazás alapkelléke; ennek fő lelőhelyét, az Arrakis-t a galaktika császára épp az előkelő Atreides-házra ruházza át. Csakhogy a Harkonnen-ház, a planéta korábbi birtokosai ezt nem tűrik el, és támadásuk során megölik Leto Atreides-t. Fia, Paul herceg – akit az egyház vérvonal-tenyésztésének végterméke, egy beharangozott „messiás” – az anyjával együtt a sivatagba menekül, és így fonódik össze sorsa azzal a fremen nevű ősi nomád néppel, akiket a fennálló rendszer eddig semmibe vett.

 

Frank Herbert 1965-ös könyve a sci-fi-irodalom egyik legnehezebb olvasmánya, így nem lep meg, ha Hollywood egyik legokosabb rendezője, Denis Villeneuve kihívást látott benne. Nem rovom föl a Dűnének, hogy 2 és fél órás játékidőt adtak egy kettévágott történet első felére. Nemigen róhatom föl az őszinte törekvést se, hogy minél többet átmentsen az alapmű tudásából és nyelvezetéből, épp csak annyit egyszerűsítve ezeken, hogy az már követhető legyen, de az elénk tárt világ összetettsége ne sérüljön.

Ami már igen, és föl is rovok neki: hogy túl keményen próbálkozik.

 

Mások kritikáit olvasgatva-hallgatva úgy látom, nemcsak nekem tűnt föl, hogy milyen aránytalan, ütemzavaros film ez. Legalább a fele egy végtelenül elnyújtott bevezető, hosszabb, mint maga a bonyodalom; a hegynyi háttérinfó zöme csak dísz, nulla szerepük van a cselekményben. A karakterek dettó: bármennyit is szerepelnek, egyszerűen szárazak és súlytalanok maradnak, mint a homok az Arrakis-on – igazi szóváltások vagy tennivaló nélkül. Akár a Star Wars – Baljós Árnyaknál, itt is megy a kényelmes misztifikálás, az ígérgetés, hogy ez a részlet meg az a kifejezés később számítani is fog valahol. Csínján szűrődik át a konfliktus éle és a bőséges szónoklatokból, mert a film jobbára csak arra figyel, hogy kiadósat lubickoljon a saját hangulatvilágában.

 

Főhősünknek, Paul-nak akár táblát is akaszthatnának a nyakába, hogy: „Játékszer vagyok!” Értem, hogy ő már a puszta fogantatásától kezdve egy vasmarkú háttérhatalom eszköze és voltaképp áldozata, és hogy az ő felnövés-története adná a történet emberi gerincvonalát. De annyira kiszürkített a jelleme és a reakciói, hogy belátni könnyű, de átérezni alig lehet az óriási lelki terhet, amit születésétől cipel. Apja a jó vezető ismérveire tanítja, kiképzői és anyja pedig a készségeit fejlesztik, ám a döntés, a saját vélemény joga sosem volt az övé. Ez neki és nekünk is egyértelművé válik, mikor anyja elviszi őt a Bene Gesserit rend vezetőjéhez, az meg önkényesen tesztelgeti a fiú mentális hatalmát.

 

Nehézkes volt, és egy idő után már hajlandó se voltam fejben tartani a Dűne-univerzum külön neveit, mert mindet olyan fontoskodva tálalják, anélkül, hogy az odafigyelésünk kifizetődne. Idegen maradt számomra a világ és szereplői is, pedig derengett énnekem, hogy miben, mely pontokon tudna mindez rezonálni velem, az egyénnel. Nem a „túl kevés akció” miatt hat meddőnek a Dűne, hanem a természetesség, a számottevő érzelmi-morális töltet hiánya miatt: terebélyes világ ez, alaposan felépített politikai szisztémával, de csak ettől még nem lesz átélhető is.

 

Paul apja, Leto herceg az egyetlen figura, akin úgy látni véltem az egyéniség sziluettjét: gyakorlatias vezető és rugalmas tárgyalófél, aki józanul méri föl a szabályok értelmét vagy a helyzet követelményeit, bár csak egy bizonyos fokig mer a dolgok mögé nézni. Ezért nem gyanítja a császár hátsó szándékát az Arrakis átadása kapcsán, vagy faggatja élettársát, Paul anyját a titkairól. Paul-lal ellentétben nála tényleg átéreztem, mennyi kompromisszumot cipel a rangja miatt a vállán ez az ember egy életen keresztül, mégsem hagyja kiveszni magából a nemeslelkűséget. 

Tetszett a szembeszökő hasonlóság a katolikus világrend és itteni jövő politikai felépítése között: az arisztokrata házak a bányászati előjoguk révén gazdagodnak a helyi  őslakosok kárára, s a köztük támasztott ellentéttel nyer teret a császár, a hivatalos államfő. Tapintható volt, mennyire az egyházi háttér-hierarchia ennek a világnak a tényleges irányítója, noha az eseményekbe közvetlenül nem folynak bele.

Számomra Denis Villeneuve eddig egy másik sci-fi-vel, az Érkezéssel adta a legértékesebb munkáját. A Dűne még nagyobb léptékű, még komolyabb és még vékonyabb cselekményű projekt – annyira, hogy már kibillen az egyensúlyából, és megrogy saját tartalma súlya alatt. Így válnak elvileg méltatandó erényei a filmélmény kárára: komorsága sivárrá, alapossága vontatottá, hangulatos képsorai ködösítővé. Akkora mozgóképes monstrum épült oly sok funkciószegény alkatrészből, ami már csak araszolva képes haladni a homokos talajon.

 

Tudom, hogy ettől jóval komolytalanabb filmekre is adtam már 4-es ajánlást itt a blogon – az én kis saját „dűnémen.” De itt egyszerűen a lázas figyelés a kidolgozásra már az átélhetőség rovására ment, hol kisebb, hol nagyobb mértékben. Nem azt mondom, hogy most eleve eldöntötten jó vagy rossz filmnek tartom, egyszerűen csak… változékony.

 

Rosszakaró (Eleven kór)

Lehet, hogy James Wan a horror műfajában érzi igazán elemében magát, de nálam egyelőre még várat magára, hogy valami rendkívülit mutasson. A Malignant-ot úgy fogtam föl, mint Wan hobbikísérletét: se füle, se farka, az szándék szerint csontig hatoló ijedelem helyét többnyire csak a röhej és unalom változó töménységű kulminációja tölti meg. Szórványos emberi vagy bevadult pillanatok lendítenek túl minket ezen az elvetélt homokozógyakorlaton.
 

A történet szerint a terhes Madison fejét egy vitájuk során a falhoz veri tahó férje, Derek. Másnap valaki megöli a férfit, szegény Madison pedig elvetél. Mostohahúga, Sydney próbál némi lelki támaszt adni neki, de Madison-t sötét látomások kezdik gyötörni egy Gabriel nevű szörnyalak gyilkolászásairól. Lassan fény derül a múlt titkára, miszerint Gabriel egy tumorszerű, torzszülött csökevényiker, aki Madison testén élősködött egy életen át.
 

Látom én a körvonalait annak, amit a rendező ki akarhatott hozni ebből az egészből, de attól még esetlen próbálkozás. Krimi-elemekkel vegyíteni egy A kör-höz hasonló horrort még nem rossz elgondolás, témául pedig ha jól vettem ki a zűrzavarból, a családi kötelék szerepe/funkciója:
1.    Madison fő támasza, a testvére nem vér szerinti rokona,
2.    rémálma tárgyáról kiderül, hogy végig épp az ő testében bujkált,
3.  és belülről megölte Madison gyerekeit még embrió korukban, a létező legintimebb emberi kapocstól fosztva meg a nőt. És még tetszett is volna az ötlet, hogy ezt megtudva nyeri vissza a végén Madison az irányítást Gabriel-től mindkettejük teste fölött.
 

Ez a családi dráma Madison körül olyan setesuta maradt. Láttam, hogy ez a gyengus krimiből dilis akcióhorrorba átcsapó mű arra próbál kifutni, hogy a két főszereplő hölgy újra fölfedezi a testvéri összetartás lényegét, miközben a torzó gyilkos ámokfutása kiteljesedik. De sem ennek, sem Madison-nak a család többi tagjával való kötelékéke nem volt megágyazva – nem beszélve a párbeszédek idegenes, természetellenes mivoltáról. Gépies események és szóváltások követik egymást, és félúton márcsak félszemmel, cinikus ábrázattal figyeltem, vajon most mit ránt elő Wan a cilinderből.
 

A zsarukat itt kompetenciában valahol az első és utolsó Die Hard közé taksálnám be: függetlenül attól, hogy a bűntény megfejtetése mekkora egy meglódult agyrém, a rendőrök akár takarítók is lehetnének, amilyen rátermett, szervezett és felkészült a nyomozásuk. Nem tudom, min fogtam tovább a fejemet: hogy egy szál rendőr egyedül üldöz árkon-bokron át egy szadista gyilkost, vagy hogy mikor végre már Madison-t gyanúsítják, egy zsúfolt fogdába zárják be. Mennyi sok felcímkézett áldozatjelölt egy helyen...!
 

Nem neheztelek különösebben a Malignant-ra: bődületes baromság tele zsenge vagy éppen abnormális részekkel, amiknek vajmi kevés esélye van összefüggő egésszé épülni, és úgy feltöltődni a rémület atmoszférájával. Egész murisan béna horrorfilm 2021-ből.

2/5-tel köszönök el tőle.