Transformers 5. - Az utolsó lovag

A stáblista utáni jelenet Unikronról bizonyítja a legékesebben: amíg a Transformers márkanév profitál, addig Michael Bay és a Paramount mindig ugyanazt a hangos agyrohadást fogják a torkunkon lenyomni "popcorn-flick" címszó alatt. Pénz beszél, kutya (azaz kritikus) ugat. Nyilván szintén csak a pénz miatt lehet olyasvalaki, mint Sir Anthony Hopkins főszereplő az év egyik predesztináltan legnagyobb bélsarában - amelyről bevallása szerint ő sem értette, miről akar szólni.

Pont ezért én sem fogom venni a fáradtságot, hogy előkotorjam az 1 perc után elfeledhető ál-karakterek neveit!


Szóval: Mark Wahlberg a bűnözővé nyilvánított Transformereket mentegeti a romba dőlt chicago-i negyedben, ahol egy 14 éves kislány ugyanezen erőlködik. Az angol lord Anthony Hopkins azonban elhozatja onnét őt és a Merlin-sarj professzornőt játszó Laura Haddockot. A Transformer-Anyabolygó, Cybertron a Földre jön elpusztítani a világot, miután megtalálták majd a közös transzformer-emberi-történelem két ereklyéjét: egy alakváltó medált és a legendás Merlin pálcáját.

Az utolsó lovag a lehető legőszintébb kinyilatkoztatása, hogy egy film teljesen random összehányt elemekből is állhat, ha reklámnevek sokasága díszíti a posztert. Pontosan az a valós történet nélküli effektfesztivál, mint az összes eddigi Transformers-film - kivéve talán annyit, hogy most kevésbé mutogatják a női szereplőket. Lord Hopkins épp az oxfordi professzor végzettségéről tart listafelolvasást, mikor a kamera direkt a szupermodell-testű nő cicijét mutogatja. Ez az a színvonal, amit egy 14 éves, kanos kölyök rendezne házifeladatként a filmművészeti suliban.

Bay és 4 bértollnoka - köztük Akiva "Batman & Robin" Goldsman - gránitvastag pofabőrrel zúdítja ránk ugyanazt a zagyvasághalmot, amivel az előző részek is próbálták kiszúrni a szemünket. Mert ez a világtörténelembe nőtt badarság, hogy a Transzformerek már a camelot-i lovagokat - köztük az alkoholista kuruzsló Merlint -, teljesen súlytalan és logikátlan. Nemkülönben Hopkins hosszas expozéja a titkos szervezetről, amely a világvégéről tudta az igazat, olyan tagokkal, mint Newton, Einstein vagy a profnő faterja (Lara Croft-lenyúlás).

Mindez csak tetetés, hogy elfedjék a tartalom ordító ürességét: a céltalan, primitív CG-káoszt, ahol régi-új rasszista sztereotípiák futkosnak ide-oda, kiknél

• szerethetőség nuku,
• személyiségjegy nuku, 
• következtető-készség nuku,
• normális szöveg dettó nuku.

Hangzatos zagyvaságok és szexista aranyköpések röpködnek a robbanások tűzcsóváival és a törmelékkel. Egymás mellett beszélnek el állandóan, sokszor még a saját állításaikra is rácáfolva (pl. mikor Wahlberg azt próbálja kinyögni, hogy ő mindennek a feltalálója). Mintha a jó Isten összezavarta volna a nyelvértésüket, mint egykor a bábeli toronynál.

Vívmány, hogy Optimus Prime-ot minden addigitól mostohább szerepkörbe döngöli a szkript. Nemcsak kevesebbet szerepel, mint a 2014-es Godzilla címszörnye, nemcsak, mert a legósdibb HASBRO-játékkiadásában több egyéniség szorult (ismét), hanem mert most ő a rosszfiú. Egy mecha-boszorka, aki állítása szerint a teremtője, agymossa azzal a húgyagyú mesével, hogy a Föld maga Unikron, és el kell pusztítani Cybertron feltámadásáért. Nem beszélve arról, hogy a boszi Megatron cinkosa. Wahlberg néhány kérlelő nyögése elég, hogy a fővezér magához térjen, és persze megint nem ússzuk meg a csöpögős szónoklatát az emberiség értékeiről.

A többi robotszereplő maradt az az irritáló elmebaj, amik eddig is voltak. Űrdongó és az álcák a megszokott CG-pompájukban bohóckodhatnak,

élükön egy új transzformerrel, aki Hopkins lordjának a komornyikja! Az inas-transzformer a film abszolút mélypontja: szüntelen pofázása Chris Tuckert siratja vissza az emberrel, és állandóan rá akarja vetni magát Wahlbergre... pedig a történet szerint pont ez a férfi a megjövendölt utolsó lovag. Igen. Így írták meg. Nem Optimus, nem is egy másik transzformer, hanem Wahlberg figurája. És hogy ezt kellően szemléltessék, egy jelenetben a kardjával felfogja egy transzformer támadását.

Még röviden Megatron új csapatáról. Az amerikai haderők lepaktálnak vele, ő pedig hangosan felmondja, mely csodabogarakat akarja a csapatába verbuválni, mint Viola Davis az Öngyilkos Osztag elején. Ők - mint minden mellékszereplő, ember és robot is -, előbb csak úgy felbukkannak, majd eltűnnek, ahogy épp az íróknak kedve tartja. Befejezésről ne is álmodjunk, a post-credit jelenet pedig újfent értésünkre adja: amíg a film jól reklámozható neveket mantrázik, addig

Mi, magyarok 2-300.000 Ft kiadását egy laptop-ra jobban átgondoljuk, mint ahogy 2-300 millióval dobálóznak Hollywood stúdiói, mikor egy ilyen úgymond "látványmozit" összeraknak. Bay maradt az a hulladékgyáros, aki az ezredforduló óta, sőt: eljutott arra a szintre, hogy már a korábbi Transzformers-rendezéseiből is lopkod. Ezt az embert vagyonelkobzással kellene sújtani azonfelül, hogy örökre eltiltják a filmes szakmától.

Az utolsó lovag remélhetőleg az utolsó bivalyszar, amit a Bayformers az arcunkba pottyantott.

Vén rókák - A Harding-banda utolsó küldetése

A Vén rókák (Going in style) a szegény ember Last Vegas-a. Kedves darab, jópofa és szerethető pillanatokat is kaphatunk benne, amit mégis kissé lehervaszt a komótosság keresztje, valamint a kis ívű, döcögő és kiszámítható lefutású cselekménye. Túlságosan érezni rajta, hogy direkt az idős korosztályra méretezték, csak nagyobb közönségbázist bevonzó színésznevekkel, mint Michael Caine, Morgan Freeman, Alan Arkin vagy Christopher Lloyd.

Egy cég közli idős ex-alkalmazottaival, hogy nyugdíjalapjukat a saját bankjuk kártérítés nélkül megszünteti. Ezért hárman közülük, Joe, Willie és Albert eltökélik, hogy

kirabolják bankjukat, és a nyugdíjhátralékukon felüli összeget szétosztják a rászorulóknak. Csakhogy 70 fölött kész agyrém egy ilyen tervet kivitelezni, sőt: büntetlenül meg is úszni.

Kevés felvezetéssel is szerethetővé teszik a főszereplőket, aminek két tartópillére van: magánéletük megismerése, és a rájuk szakadó problémák valószerűsége. Eleve ott a koruk és hogy egy csomó hátráltató tényező mellett is igyekeznek figyelmet szentelni családjuknak. Ezek az emberek mi vagyunk - vagy mi leszünk, ha megérjük.

Velünk is akárhány évesen megtörténhet, hogy maholnap egy pénzintézetben valami "váratlan körülmény" miatt eltűnik minden megtakarításunk, következmények nélkül. A film szándékosan nem taglalja túl mélyen ezt a témát, csak hogy mennyiben érinti a triászt:

1. Joe Harding-nak a házát készülnek 1 hónap múlva elvenni;
2. Willie kora miatt a vesedonorlista alján vár hiába, pedig súlyos beteg;
3. Albert pedig új kapcsolatát nem tudja, miből fogja anyagilag megalapozni.

Igyekeztem elnézni a Vén Rókáknak, hogy a külsősöket - pl. a biztonsági őrök, a nyomozó, a beszari bankmenedzser, a trió "tanácsadója", aki rablástervet készíti nekik - direkt lebutítja. Nem volt könnyű: a latin-amcsi szereplők olcsó Paul Blurt-szintű idióták, ami az áruházi próbarablásukat tömény szánalommá teszi, és a fő attrakciót is mentegetni kell a forgatókönyvíróknak, hogy megússzák. Mintha a film tudná, hogy reálisan nonszensz 80 körüli tatáknak belevágni ebbe, mégha őszerintük nincs is veszíteni valójuk. Mindez még beleférne.

Csakhát a filmen is érezni azt a fáradtságot, amit a szereplőkön a koruk miatt. Se a humor, se a dráma nincs ANNYIRA erős, hogy könnyedén átlendüljünk a sztereotip mellékfigurákon, vagy azon, hogy a forgatókönyv látványosan megbundázza a meccset az öregfiúk javára. Vagyis hogy pl.

• Willie rosszul lesz a bankban,
• hogy ismerősöknek juttatnak pénzt,
• hogy koruk és érintettségük nem keveri már 1 jelenettel a spuri után gyanúba őket, stb.

Rendben, hogy szorítunk Joe-éknak! De a bejáratott sztoriképlet a környezetüket joggal felbolydító öregurakról eleve kizárja, hogy NE legyen happy end. Főleg, ha a hatóságok alulmúlják a Lassard-akadémia értelmi szintjét.

Az egyetlen meglepő mozzanat nekem Joe és a megműtött Willie megemlékezése Alberttel kapcsolatban, amiről kiderül, hogy nem gyászbeszéd, hanem esküvői köszöntő. Végre a történet(vezetés) is szolgált egy pici csattanóval, nemcsak a szöveg(füzet)ek - gondoltam én.

Felemás szájízzel búcsúzom tehát a filmtől. Kétségkívül felüdülés volt a The Mummy-remake után. Caine és a többi színészlegenda rutinból remekelnek, szerethető a film hangulata, elgondolkodtat az alaphelyzete. De túl bátortalan, túl sokat bagatellizál, és se az érzelmek, se a poénok nem épülnek úgy egymásra, hogy az ebből generált energia folyamatosan vigye előre a cselekményt és a szórakoztatófaktort. Komótos középszer így.

A Vén Rókákra egy 3/5-öt adok.

A múmia (2017)

Mielőtt bármit is írnék a filmről, üzennék valamit a hollywood-i stúdiók illetékeseinek, csak úgy soron kívül.
Kh-kh-khm...:

THE WHORE MOTHER

TO ALL THOSE STUDIOPEOPLE,

WHO TURN EVERY MOVIE ICON

INTO A SOULLESS, CASHSUCKING

CINEMATIC UNIVERSE

!!!

Csömöröm van ettől az univerzumépítős divattól, mely a Marvel példáján immár a klasszikus horror szörnyeit sem kíméli! Ez és egy másik gusztustalan tendencia, a remake-mánia vezettek közösen A múmia legújabb változatához, melyet látva mi magunk döfnénk az ékköves tőrt az Universal író-producer-csapatába. Rég meredhettünk ennyire lélektelen, barmolt, bájsteril kalandfilmre a mozikban, tele olyan málé ökörségekkel, amik mellett a 4. Indy Jones atombiztos hűtője hihetőnek látszik.

Russel Crowe és Tom Cruise erejük felett égetik magukat a kapott antiszerepeikkel, egy se-füle-se-farka szörnyuniverzum alapkőletételében. Crowe alakítja az immár univerzális tudóssá kinevezett Dr. Henry Jekyllt, aki a film elején beszambázik embereivel egy új régészeti lelet helyszínére, majd a félidőnél fennkölten prédikál a főhősnek, micsoda sötét erők kereszttüzében áll a világ.

"Főhős" alatt egyébként egy hol faviccelő, hol nyivákoló Cruise-t kell értenünk, akit Nick Mortonnak hívnak és panaszláda pajtásával félcédulás kincsvadászok. A filmből se derül ki több róluk: egyikük egy rovarcsípéstől félzombivá, majd kísértetté válik, Cruise pedig egy pár ezer éves, szadi hercegnő  protezsáltja/ megátkozottja/ áldozatjelöltje lesz.

Még némi kis szerelmi háromszög-bűz árad abból, ahogy Sophia Boutella Ahmanet-je nyomul a pubertás kisfiúként ijedező Cruise-ra, miközben

Annabelle Wallis Jenni(fer)je, a másik női főalak próbálja elráncigálni tőle. Hiába keni rá Wallis-ra a szkript, hogy Jekyll-nek dolgozó egyiptológus, vagy dicsekszik vele Cruise a belépőjénél, hogy ágyba vitte őt: éppoly színtelen-szagtalan kit-érdekel?!-töltelékfigura, mint mindenki más ebben a filmben.

Egyetlen valós funkciója, hogy a vége felé Jenny meghaljon, amiért Morton végül csak rááll Ahnamet tervére, hogy a férfi Széth isten porhüvelye legyen, élet és halál potenciális ura... ja! És az épülő "Dark Universe" szuperhőse.

Persze, olyan értelemficamos látványosságok sem maradhatnak el, mint:

• repülőre támadó madárraj,
• elváltozik páraknak a szeme,
• csókkal elporlasztott balfácánok,
• pihent agyú víziók,
• személyiségzavaros rohamok;
• élőholtak,
• meztelen idomok,
• gyerekgyilkosság,

stb.

Bár én még a legnépszerűbb 1999-es feldolgozást se tartom komolyan vehetőnek, utóda mellett felmérve az egy kész mesterműnek tűnik. A 2017-es The Mummy alibiprodukció: minden porcikájából hörögve ordít, hogy nem volt világos elképzelés vagy igazi elhivatottság mögötte, csupán ez a minden jó érzésű embert hányingerrel eltöltő sajtolási vágy. Trendinek számít a mozis univerzum kiépítése több moziikonból, mert garantált bevételforrás a célközönségnek. Ugye? Még akkor is, ha nincs a filmnek identitása, a sztorinak értelme, az effekteknek stílusa, a szereplőknek pedig józan esze és valódi személyisége.

A múmia 2017-es újráját 1/5-ös átokkal küldöm vissza szarkofágjába, ott, a nostalgiawood-i hulladéktelepnél.

Csodanő

Szerettem volna, hogy legalább átlagosnak tudjam nevezni a Wonder Woman-t. Előítéleteimet a karakter neve, jellege és patrióta beütése miatt félretettem, sőt elfogadtam, hogy a szuperhős-eredetsztorik klisé-fegyvertárát sem úszom meg. Még így is valahogy a gyermetegség és az alkotói gyávaság mérgező gázelegye lengi be Diana Prince mozis bemutatkozását. Lehet, hogy megágyaz a női szuperhősdivatnak és a DCEU sikerének, de ettől még rémesen bugyuta, gyakran szájbarágós és lehangolóan felszínkaparó háborús mozi kerekedett belőle.

Diana az amazonok védőburokkal körbevett szigetén, Themyscirán cseperedik föl, ahol anyja, Hippolyta az uralkodó. A lány származásával kapcsolatban valami titkot őrizgetnek, sőt eleinte a közelharcot se akarják megtanítani neki..

Egy napon Diana kimenti a tengerbe zuhant Steve Trevor amerikai hírszerzőt, kinek épp menekülőben volt egy hadi fegyvereket gyártó nő feljegyzéseivel.

Miután Steve a szigetlakók tudtára adja, hogy odakint tombol a Nagy Háború, Diana eltökéli, hogy a férfival tart Nagy-Britanniába.

Az amazonok mítosza alapján az emberiség egykori megrontóját, Árész hadistent sejti a világégés mögött, akinek halálával beköszönthet a béke és a szeretet korszaka. Csakhogy tapasztalásai sorozatosan cáfolják mindazt, amit eddig a világról hitt és gondolt.

Ne áltassuk magunkat: a Wonder Woman az a kismilliomodik tömény sablontömeg, melyről a stúdiók azt hiszik, először látjuk. A görög mitológia és az első vh. összetolásából tákolt cselekmény ezerszer szétkopott klisékből áll, melyek között sehol egy eredeti elképzelés - leszámítva az amúgy jogos ötletet, hogy a sztorit a II.-ból az I. világháború idejére rakják át.

Egész idő alatt úgy éreztem, hogy le kell állítanom az agyamat, hogy élvezzem a szó szerint isteni főszereplő kirándulását az utca emberei között, majd a belga-német frontvonalak környékén.

Gal Gadot küllemében talán idézi a DC animációs Csodanőt, és nem vonom kétségbe az izraeli modell-színésznő elhivatottságát sem a szerepre. De maga a karakter, amit megírtak neki, már nem nevezhető simán "naivnak" vagy "jóhiszeműnek". Ez egy önhitt, minden abszurd harci és nyelvi tudása ellenére is ostoba, óvodások szintjén reagálóképes díva.

És ez NEM magyarázható pusztán azzal, hogy Themyscira teljes izolációban létezhetett a múlt század első feléig, és Diana csak könyvekből tud bármit is a férfiakról. Patty Jenkins rendező csak arra figyelt, hogy egy feminista női ábrándképet mutogasson, aki külsőre szexi és "bad-ass", anélkül, hogy bármi valós mélységet vagy alapos motivációt kapott volna.

Dianában én nem az intelligens idealistát látom, hanem egy önámító, sznob, kb. minden természetfölötti régió által kitenyésztett homo superiort. Superman és Amerika kapitány női ötvözetét. Olyan fejfájdítóan életképtelen  az egész világfelfogása, ami egészen mássá festi a tetteit és személyiségét, mint amilyennek papíron kigondolhatták neki.

• Az elhivatottsága inkább túlbuzgó kalandvágy,
• az ereje vele született, kényelmes privilégium,
• a szeretetközpontú eszméi pedig Én kicsi pónim-féle rózsaszín köd, amitől nem lát tovább a puszta külsőségeknél.

Az amazonok szigetéről semmi több nem derül ki, mint amit egy esti meséből megtudhatnánk. Adott egy vágyálomszerű utópia, ahol a nők vélhetően halhatatlanok, vélhetően a sima ember és Diana között mozog az erejük, és akiket isteni védőburok rejtett el a történelem véres viharjai elől. De jó nekik! Értem, hogy a sziget Diana naiv világképének a kivetülése, amiből a lánynak fel kell ébredni, megtapasztalva a valóságot, amit önként látni akar. De ez nekem akkor is sekélyes: egy egész civilizáció nem lehet a történetben puszta metafora vagy szimbólum.

A nagy csavar - ami még szép, hogy egy effektekben úszó végső csatában derül ki -, hogy az ún. "istenölő" nem Diana pallosa, hanem ő maga. Révén, hogy nemcsak amazon hercegnő, de a néhai Zeus főisten és Hyppolita közös gyermeke. De jó neki! És persze, hogy a hozzá legközelebb álló szereplő, Steve halálát kell végig néznie, hogy Árésszel elbánjon. Méghozzá egy olyan Arésszal, aki kb. annyi kisugárzással bír, mint a Penge 3. Draculája vagy a Szellemlovas 2. sátánja.

Görbetükröt állítani modern világunk elé létjogosultságot adott volna a filmnek. Már azontúl, hogy "az első sikeres női szuperhősfilm" olyan mozitörténeti blamák után, mint a Supergirl, az Elektra vagy a Macskanő. De nincs semmi mélyebb benne. A "társadalomkritika" benne csak cukormáz, ami kimerül néhány nemekről szóló faviccben Steve és Diana között, ahogy ismerkednek. Szó szerint el van viccelve bármi valós mondandó a nőkről, és hogy milyen apró különbségek lehetnek a két nem lelki alkata között. Themyscira a nők birodalma, férfiak nélküli hegemón paradicsom,

míg a szutykos nyugati országok még 1918-ban is jogilag másodrendű lakosként kezelték őket. Ezekkel a film meg se próbál bármit is kezdeni: Diana, mint Thor, belecsöppen a mi világunkba, 1-2 napra nemzeti szimbólum lesz, mint Amerika kapitány, felfogja végre a nyilvánvalót, hogy az emberek maguk döntik el, jók vagy rosszak lesznek-e, és ennyi. Hányszor rágjuk még le ezt a gumicsontot?

Árészt egyszerűen főgonosznak berakni ide alapból súlyos baklövésnek tartom. Nem számít, mekkora a szerepe a képregényben, vagy hogy a filmben ő csak "ötleteket és inspirációkat suttog" az emberek (kár, hogy nem a készítők) fülébe.  Onnéttól kezdve, hogy Árész egy létező, aktívan konspiráló, történelemformáló teremtmény,

az máris igazolja Diana csontnaiv elképzelését, hogyha a háború/igazság istene meghal, akkor mégiscsak rögtön mindent könnyebb lesz. És meg is teszi: kinyírja az utolsó tiszt vérű istent, és a világ semmilyen módon nem reagál erre. Árész így semmi más célt nem szolgál, minthogy a főhősnek adjanak egy Doomsday-(és Loki-)kaliberű zúzógépet a pikánsabb akciójelenetekhez.

És már ne is haragudjanak az írók - köztük Zack Snyder -, de vérkoldus az a csavar, hogy nem a mogorva Ludendorff tábornok, hanem a Steve-éket fedező Sir Patrick az álruhás Árész.

Neki is van egy egészen mutatós páncélruhája, mint Dianának. De a bajszos fejével, a kapott szövegeivel és a tör-zúz meggyőzési taktikájával kiröhögtette magát előttem.

Amikor Diana először megy ütközetbe Csodanő-vértezetben, örültem, hogy mozdulatai és ahogy a lasszót használja nem voltak agyonlassítva, mint a film többi harcjelenete. Az első világháborús frontok és helyszínek kinézete megadja az alaphangulatot, a halálozások és a mustárgáz bevetése hatásos képek. De csak képek.

Jenkins-nek nincs bátorsága továbbmenni jellemfronton Diana méltatlankodásánál, majd szörnyülködésénél. Ezért kerülnek csak említés szintjén elő olyan komolyabb kérdések, mint a férfi-nő kapcsolat, a férfiak és a nők dominálta világok kontrasztja, a háborúk okai és borzalmai. Ja! Vagy az a kegyetlen történelmi tendencia, hogy maréknyi elit körök emberek millióit elpusztító és/vagy nyomorba döntő ítéleteket hoznak, önös érdekek mentén.

A Wonder Woman tehát közel sem az a stúdió-megváltó csodaszer, aminek beharangozták. Fájóan száraz, életlen és felszínes munka, amely a feminista divat meglovaglásával biztosítja a DC rég áhított felzárkózását és egy még kiaknázatlan irányvonalat a Marvellel szemben. Nem érdekel, mit reprezentál vagy reklámoz Csodanő ikonja az amerikai nők számára: ez így csak egy piaci termék, nem pedig valódi alkotás, amely méltó volna a pénzünkre.