Férfiak (Ők)

"FÉRFIAK

NEM TUDJUK MIT TETTÜNK!" 

Művészies csomagolású benyalás az álszent „woke” Hollywood-nak, amiből egyszerre süt a karikaturista férfigyűlölet, a mindkét nem szereplőit sújtó sekélyesség, a szerzői egó és öncélúság, valamint az igazi történet hiánya, melyet Alex Garland író-rendező a szimbolikával próbál ellentmondást nem tűrően helyettesíteni.

Miután agresszív és bántalmazó férje, James a lakásuk előtt a halálba zuhant, Harper a traumát egy skót faluba utazva próbálja feldolgozni. Egy Geoffrey nevű helybéli elkalauzolja őt a bérelt szálláshelyén, és eleinte jól érzi magát. Hamarosan azonban egy kopasz, pucér férfi kezdi követni őt, és a rendőrség egyelőre nem látja okát bent tartani. Harper egyre kevésbé bízik a helybéli férfiakban, a kétértelmű előjelek és viselkedések miatt egyre közelebb kerül a pánikhoz…

Címétől antikarakterein át az összefüggéstelen üzenetéig szinte mindent utáltam ebben a produkcióban. Cannes-i filmfesztivál ide vagy oda: az Őknek minden sztorieleme és képi rejtjelezése pusztán alibi, hogy a rendező azt hirdethesse általuk: „minden férfi szörnyeteg, nélkülük a nők békére találnának.” Akármilyen összetett jelentést próbált Garland belematekozni filmje vizuális kelléktárába, feltűnő, milyen mellékesen kezeli magát a történetvezetést, magasról téve rá, hogy az értelmes nézőközönséggel tartsa a kapcsolatot.

Fütyülök a Neten olvasható dekódolásokra a film jelképrendszeréről, ha ez a tényleges történet rovására megy, és itt nemcsak azt tette tönkre a saját megalkotója. A szereplők  nem egyebek jellegtelen, sértő gúnyrajzoknál – a férfiak direkt, a nők szándékon kívül –, és a lelki pszichózisnak ezek a képi kivetülései sem rajzolnak ki összefüggő narratívát. Nem egy felnőtt ember alászállását láttam saját traumája démonai közé vidéken, hanem egy skicchalmazt. Egy eszközt, amivel Garland – úgy vélem, nagyon is tudatosan – egy hazug szórakoztatóipari ideológiát udvarol körbe, hogy immár Hollywood legbecsesebb brand-jei is megnyíljanak előtte.

Sem Jessie Buckley tántorgásra kárhoztatott alakítása, sem Rory Kinnear sokarcúsága nem tudta számomra kimenteni, mennyire egydimenziós itt mindenki – és nem menthető ki azzal, ha mindent végig csak „1 karakter deformált szemszögéből látunk-e”, ahogy a film analíziseinek egyikében olvastam. A mélypontot a Harper elszállásoló Geoffrey alakja prezentálta nekem: az egész külleme, viselkedése, sőt a szavai mögötti észjárás olyan koboldszerű, hogy komolyan azt vártam, mikor kezd mesélni a nőnek a fazék aranyról a szivárvány tövében!

Nem valóság(érzék) és képzelet (őrület) összemosódásaként vetül le ez a 90 perc, hanem inkább képzelgésként, határok nélkül, mégis valahogy soványan. Sőt, némely sejtelmesnek szánt képsor csak szánalomvigyort váltott ki belőlem: pl. a tiltott almából való evés kihangsúlyozása, vagy az, amikor a rászórt pitypangtól Harper elvileg transzba kerül. És elismerem: a maga dilis módján muris egy pucér hapsi kókadt ámokfutását nézni a vidéken – vagy pl. a víziót, ahol láncreakciószerűen szülik egymásból egymást a férfiszereplők. De amikor egy mű ennyire átlátszóan titokzatoskodik, és ilyen agresszíven erőlteti figuráira a legprimitívebb férfi-nő sztereotípiákat, akkor az a nézőt piszok hamar fárasztani, taszítani kezdi. Maga ez az állandó és öncélú vizuális dekódolgatási kényszer, ami mögött nincs élő, lélegző történet.

Lelkifurdalás nélkül nevezem a Men-t kétszínű, hazug, hamis alibiprodukciónak, melynek cselekménye, mint olyan az értelmezhetetlenség határán billeg, és hamar át is bukik azon. Nem lett volna nehéz legalább átlagszintre kirittyenteni ezt a történetet egy városi nő rémálom-terápiájává, ahol gyász, bűntudat, magány és elnyomottság közt hányódva önmagát keresi. Ebből a tényleges végtermék semmit nem ragad meg, csak önelégült módon, felhígítottan groteszk képeket mutogatva tetteti, hogy mintha erről szólna. 

 

1/5-öt adok erre a „művészi látomásra”. 

 

Mosoly(ogj)

Szívem szakad az olyan néhanapján felbukkanó horrorfilmekért, melyek végre tényleg értelmes alaptörténetet, valódi alapfeszültséget és többnyire hatásos rémületkeltő pillanatokat szállítanak le nekünk, és félúton mégis kifogy belőlük a kreativitás benzinje. Parker Finn első nagyjátékfilmes rendezése – mely amúgy tavalyelőtti rövidfilmje egyik szereplőjét is ide áthozza –, a Mosolyogj biztató premisszával indul, de bátor sztori- és karakterépítés helyett a konvenciók és félmegoldások mocsarába téved, hogy banális befejezéssel ássa meg végül a saját sírját.

Dr. Rose Cotter kórházi szakorvos szeme láttára lesz öngyilkos egyik új páciense, Laura Weaver PhD hallgató. A zaklatott lány azt állítja neki, hogy egy lény a hozzá közel állók alakját felöltve üldözi őt, majd bizarr vigyorral az arcán végez magával. Rose is rémségeket kezd látni maga körül, de a rettegő nőnek senki se hisz: főnöke, vőlegénye, húga, vagy egykori terapeutája. Végül zsaru-exe, Joel révén jön rá, hogy ez egy az átok, mely személyről személyre terjed. A démon előbb kísérti, majd egy heti terror után meg is szállja az alany testét, megöleti őt magával, és mindig a tett szemtanúja lesz a következő célpont...

Jófajta alapelgondolás, és lekötötte a figyelmem, ahogy Rose – bár kicsit sokára, 1 órával a film kezdete után – elkezdi kutatni a tapintható veszedelem eredetét és megoldását. Az ijesztések a filmben hatásosak, és szerencsére a rendező mértékkel használja őket. A démon emberutánzó képességét is izgalmasnak találtam: idővel már teljesen úgy beszélhet és viselkedhet, mint a valódi személyek Rose életében. Maga a szitu, hogy egy fiatal, elismert terapeuta – aki a múltban maga is traumát élt át – valahogy a betege rémálom-világában reked, és az elkezdi őt felőrölni, piszkosul tetszetős horror-alap nekem. Van egy horror-manga-széria, a Melvina’s therapy: abban is ebbe az iszonyú helyzetbe kerül egy fiatal pszichiáternő – bár abban a történetben nem démon, hanem egy kegyetlen kollegina hozza el az éber rémálmot a páciensekre.

A legnyilvánvalóbb fogyatéka a Mosolyogj!-nak a szereplők: karakterfronton meg se próbál többet hozni a zsánerátlagtól. Sosie Bacon Rose-át a maga nemében megkedveltem ugyan, de a többiek hentesbárd alá valóan sekélyes, fantáziaszegény alakok, miként párbeszédeik is le vannak butítva. Teljesen igazat adtam Rose-nak, valahányszor beolvas egy ismerősének: hogy a pasija teljesen sematikusan látja a „normális élet” fogalmát, a húga meg egy önző, felszínes háztartásbeli liba. Ezek a jelenetek nem a lassú terror pszichológiai örvényét jelzik, csak akaratlanul kiszólnak a vászonról a forgatókönyvírónak: 'Hé, pajtás! Gyengék a karaktereid!' Mintha az képezné itt egy-egy alakítás csúcspontját, ha a színésznek megadatik a film védjegye, azaz démonian vigyorogni szembe a kamerával.

Finn-nek nem sikerült összesodornia a démon jelentette közvetlen veszélyt a múlttal való szembenézés szálával. Megtudjuk, hogy régi házukban Rose talált rá az elmebajos drogos anyjukra a túladagolás napján, és hogy bántalmazta gyerekeit. De ez a szál egyrészt cérnavékony maradt, másrészt nincs is valódi köze Rose mostani rettegéséhez a démon miatt. A film nem elég érett a lélektani folyamatok megértéséhez és érzékeltetéséhez, megmarad szolgai A-ból B-ból pontba tolt eseménysornak, ami kiszámítható módon a régi házba vezet. Ezért érezni légből kapottnak, ahogy a végén a démon elkezd szájalni Rose-nak az anyjáról, hogy halálakor meg se próbált neki segíteni és a többi.

Logikafóbiája lehet a filmnek, mert a fő mumusa mintha végig előre elrendelten volna rá beállítva, hogy győzzön. Az úgy még talán érthető volna, hogy a lény alakváltó, és egyre tapinthatóbbá válik, egyre összetettebben utánozni az áldozat által ismert emberek alakját. De az már légből kapott klisé, mikor az áldozat tágabb világát és a fizika törvényeit manipulálja. Ezt pedig nem lehet kimagyarázni azzal, hogy „ott van az áldozat fejében”, és ettől képes rá! Átverve érzi magát a néző, ha utólag kiderül, hogy ennyire előre le volt osztva minden lap és mindenki sorsa. Ez a démon egy nyerőgép: bármit is rúgkapál az áldozatjelölt, akkor is a „ház nyer”, mindegy, hogy mennyire nonszensz módon.

1. Egy túlélő megmondja a tutit, hogyan lehet megtörni az ördögi kört? Nos, az nem jön be, sőt a démon most kezd csak igazán bedurvulni.
2. Rose puszta kézzel védekezik, már rettegés nélkül, és látszólag felgyújtja a démont? Nem-nem: a démon csak megjátszotta, hogy halálra ég – biztos, hogy szórakozzon egyet.
3. Rose végre szembenézett a múltjával, és tiszta fejjel elautózik Joel-hez. Nö-öm, hová gondoltok: kiderül, hogy végig még mindig a háznál rekedt, és az egész csak holmi „hallucináció” volt!

A végkifejletre mondhatnám, hogy „maga az elszabadult őrület”, de akkor még úgy tűnne, hogy dicsérni akarnám. Szóval jön az utolsó menet a házban, és mit tesz Rose, aki mindent kiderített, elviselt, beismert és végigcsinált? Semmit. A démon egyszer csak úgy dönt, hogy eleget szarozott: ördög tudja, mitől, de egyszeriben képes lebénítani Rose testét és elméjét. Aztán valahogy a fizikai törvényeit letojva kinyújtja Rose száját akkorára, hogy a 70-es évekbe illő CGI-testével be tud mászni rajta, ilyetén módon „megszállva” őt. FLAWLESS VICTORY! Ezen a részen állt vagy bukott nálam, hogy eddig egy okos és nagyjából okésan levezényelt, vagy egy szokványos és csapongó rémmesét néztem-e végig.

 

Erősebb direktori kézzel összefogva sokkal több lehetett volna ez a darab, mint amivé végül összeállt. Súlyt tud adni az ijesztgetős pillanatoknak, maga az alapkonfliktus is hátborzongató lehetne, de a film lélektani vonalon egyszerűen nem elég átgondolt. Két tartópillére közül a főhős múltja sose lesz több jelentéktelen dísznél a lényeg, azaz egy random démon legújabb, végig egyoldalú vadászata mellett. A többiek pedig bábuk, amiket egyesével nekihajíthat a főhősnek jump-scare-ként. Drukkoltam a Smile-nak, de az én mosolyom lehervadt, ahogy a film végül összeroskadt a finálé előtt.

Így aztán a középmezőnybe rangsorolom, egy 3/5-tel.

Ahol a folyami rákok énekelnek

Nagyon remélem, nem követelmény tudat alatt, hogy egy szerelmi témájú regény csak úgy válhat közönségsikerré, ha előbb jó szappanoperássá fazonírozzák. Mert aki nem olvasta Delia Owens 2018-as bestseller-ét – mint legtöbbünk –, még ezt találja hinni a filmverziója alapján. Az pedig sok tekintetben ellentétes hatást váltott ki belőlem, mint amilyenre látszólag hajtott: megható helyett képmutató, izgalmas helyett terjengős, érzelmes drámájú és lebilincselő helyett pedig banálisan primitív és figyelemerodáló volt.

Kya, a magányos és antiszociális lány egy északi-karolinai kisváros melletti lápvidéken. Családja jövőtlenül tengődött majd széthullott, legutoljára az apja hagyta el. Az évek során megismerkedik egy gazdag helyi sráccal, akire viszont hamarosan holtan találnak rá. Kya-t az esküdtek és a lakosság zöme mindig is előítéletekkel kezelte, így ideális bűnbaknak tűnik. Idős ügyvédje azonban nem adja be a derekát…

 

Tárgyalótermi drámaként éppúgy mint romantikus-misztikus műként is taszított ennek a filmnek a légköre. A gyilkosságnak már ténye is súlytalannak hatott, nemhogy a köré költött rejtély, az adagolt részletek, vagy az azzal gyanúsított lány csigalassú flashback-múltja. Állandóan látom a való életben, milyen közömbös, érzéketlen félemberekké tudnak süllyedni egész települések lakosságai, tonnányi előítélettel és 0 humánummal. De ez nem mentség rá, hogy itt az összes szereplő vagy személyiség nélküli korhadt bábu, vagy álszent telenovella-szökevény. 

Akár Olivia Newman rendezését, akár Lucy Alibar forgatókönyvét nézem, nem tudtak bevonni a történések, az érzelmi oldalát pedig hamisnak éreztem. Amikor a film már épp valami mélyebbről kezdene papolni – például hogy Kya mennyire nem hajlandó elszakadni a vidéktől, hogy új életet kezdjen –, egyszerűen vállat von, és terjengünk tovább. Kya-t mintha a puszta helyzetéből adódóan kellene sajnálnunk, mint a meg nem értett számkivetettet, akinek nem volt honnan elsajátítani a teljes értékű életet és értékrendet. A gyerekkorát sajnálattal figyeltem, de a felnőttkor maga a megtestesült érdektelenség maradt – kezdve az agóniájával a (másik fajta) ártatlansága elvesztését illetően. És ez végigkísérte számomra az egész művet: minél inkább próbált akár Kya, akár más jóindulatúnak vagy épp „ártatlannak” tűnni, annál inkább kívántam neki nevetőgáz-kezelést!

 

Rossz helyen kopogtat nálam az olyan krimi-dráma-thriller amalgám, ahol minél többet tudunk a főhősről, annál kevésbé érezni életszerűnek vagy szívhez szólónak. Egy jobb sorsra érdemes nő számkivetettsége helyett a kommunikációhiány kisiskolás-szintű tankönyvi példáit látni, nagy lapaj felnőtt emberekkel eljátszatva.

Az Ahol a folyami rákok énekelnek 2/5-öt kap tőlem: roppant fárasztó két órás telenovella.