Black Adam

Ahhoz képest, hogy évekig kardoskodott Dwayne Johnson az elkészítése mellett, és milyen lelkesedéssel alakította a címszereplőt, a Black Adam pontosan az kiszámított sablonmunka, ami minden 5 szuperhősmoziból 4-re simán rásüthető. Egy évtized után a kör bezárult: Az Acélember – a régi DCEU nálam egyetlen értékálló darabja – által indított korszakot most egy olyan anti-Superman zárja le, akinek személyisége a muszkliméretével egyenlő.

 

4800 éve Kándak országát a zsarnok Ahk-Ton tartotta elnyomásban, amíg egy fellázadt rabszolgafiú, Hurut, Teth-Adam fia le nem győzte őt. Ehhez shazam-i erőt kapott a Mágusok Tanácsától, melyet végül brutális apjára ruházott át, hogy megmentse. Ezt a Teth-Adam-ot támasztja föl egy Adrianna nevű régész, miközben a Kándakot uraló Intergang a seggében lohol: vezetőjük, Ismael ugyanis szintén meg akarja találni Sabbac Koronáját, melyet annak idején Ahk-Ton készítettetett az isteni hatalom megszerzéséért.

 

A zsánertől megszokottan lapos karakterekkel lóghatunk. A renegát régész-anyát játszó Sarah Shadi kellemes látvány a szemnek, komoly az aurája, de megfogható személyiséget nem tud az írók helyett adni Adriannának. Fiacskája, Amon a film ügyeletes Jar Jar-ja: utóbbival a film megpróbál egy kis Terminátor 2.-szerű dinamikát vinni a sztoriba, ahogy a zavart halálosztónak a lazáskodó srác tart gyorstalpalót a modern világról. De míg ott – és a maga miliőjén a Shazam-ben is – ez a fajta humor működött, itt csak kínos; még szerencse, hogy hamar túllendül rajta a cselekmény.

 

Rácsaptam volna a kezére annak, aki ilyen személyiség nélkülire írta meg a főgonoszt, miközben egy csomó szerepkört érdemtelenül rátestál! Ishmael/Szábbák a régészhölgy senki útitársaként kezdi, ahonnét az Intergang álruhás fejévé, majd az ősi tirannusz, Ahk-Ton leszármazottjává lesz felkonferálva, majd pedig direkt kinyíratja magát, hogy ő is újjászülethessen isteni hatalommal a birtokában. Visszasírtam a Venom evolúcióról papoló cégfőnökét...

 

Az akció jó esetben átlagos, rossz esetben álmosító: sikerült mutatósra tervezni egyes jelmezeket, a tényleges harcoknak viszont nem sikerült jelleget vagy súlyt adni. Egyes mozzanatok esdekelnek a magasabb korhatár-besorolásért, hisz Adam szabályos hentelést zavar le az elején az Intergang zsoldosai között, éget-robbant, szétver-széttép embereket, többnyire gondolkodás nélkül. Komolyan venni alig lehet összefeszülését az Igazság Társaságával, melynek tagjainál szintén rucijuk az, ami a legérdekesebb.

 

Sok rossz szuperhősfilm csak a séma kedvéért ügyetlenkedik jellemfejlődéssel, mégis olyan lesz végül, hogy a cselekmény csakúgy felkapcsolja a villanyt, azaz a főszereplő morális iránytűjét. Fekete Ádámunk is így járt: szupergyilkosból antihőssé, Kándak védelmezőjévé alakulása se nem hihető, se nem folyamatos, az erejéhez való hozzájutásának sztorija meg finoman szólva nem egy érdekfeszítő rejtély. A Társaság egész szembenállása vele pedig olyan, mintha egy csapat ősember épp most találná fel a kommunikációt. Onnéttól kezdve, hogy tudták, hogy az Intergang katonai megszállás alatt tartja Kándakot, nincs erkölcsi alapjuk a még tomboló Adam-ot elfogni – még úgy se, hogy a végső csatában már azért gondolnak a civilek biztonságára.

 

Egy több mint 70 éve kitalált DC-karakter több mint 10 évnyi vergődés után végül megkapta saját moziját, csak azért, hogy a Snyderverzum búcsúztatója legyen. Nyers, untató, ötletsivár, a vállalható szintet épphogy megütő boxzsák mindazoknak, akik már torkig vannak a műfajjal. Mégha az Ezra Miller-rel fémjelzett önálló Flash-t bemutatják is, alighanem a Black Adam volt a DCEU kegyelemdöfése, úgyhogy szegény Henry Cavill-t utoljára láthattuk Superman-ként, egy utolsó utáni beköszönésig. Biztos nemcsak én láttam volna Cavill-t szívesebben egy önálló, elhivatott írók kreálta Acélember-trilógiában, mint egy kapkodva telepakolt, szétesett szuperhősverzumban. 

 

Vesper

Újabb letargikus 2022-es filmfesztiválszökevény, ezúttal Karlovy Vary-ból. Biztató ötletek és kőkemény valóságkritika olvasható le a Vesper-ről, Kristina Buožytė és Bruno Samper komor posztvilágvége krónikájáról. Ám foszlányos történetvezetését és lepusztult látványvilágát csak részben indokolja a téma és a (hollywood-viszonylatban) szűk költségvetés, főszereplőik pedig nehéz soruk dacára is inkább színtelen földkinövések maradnak, mint igazi emberi lények.

 

Egy balul elsült ökoválság-kezelő projekt következtében mesterséges mikróbák radírozták le az élővilág nagyobbik felét a planétán. Modern technológia márcsak az oligarchia uralta „Citadellákban” („Fellegvárakban”) létezik, azon kívül pedig az emberiség megmaradt szórványai vegetálnak, középkori viszonyok közt küszködve a napi túlélésért. Stabil élelemforrást egyedül a Citadellákból érkező magterményei adják, amiket direkt úgy manipuláltak, hogy ne legyenek szaporíthatók. Ezért kutatja egy 13 éves lány, Vesper a magok génkódjának meghekkelését – miközben nyomorék apjáról gondoskodik egy romos faházban.

 

Akár még üdítő is lehetne ennek a multinemzetiségű (belga-francia-litván) műnek a lesújtó nyíltsága az átlagemberről és a „civilizációról.” Akinek van szeme és agya, már tudja, hogy a Vesper sivár földi pokla pontosan az, amelynek elérése felé a mai világ rendszere be van állítva: a világ „vezetői” erkölcstelen pszichopaták, akiknek hatalma a technika, természet és tömegek állandó kisajátításán alapszik. Az ő érdekük, hogy az emberek állandó kilátástalanságban vergődő, anyagi-szellemi értelemben is leépült roncsok legyenek, mint a filmbéli túlélőcsoport tagjai, melyhez Vesper és rokonai tartoznak.

 

Leplezetlen antikapitalisa kiáltvány a film, és világos, mit akar üzenni a komor jövőképével. Ez az általános nincstelenség vár mindannyiunkra, ha nem tartozunk az elitek elitjéhez: egy gigászi, kilátástalan mocsárvidék, ahol a földönfutóvá tett emberek már rabszolgának se kellenek. Arra ott vannak az engedelmes mesterséges humanoidok, mint Camellia, a hajótörött nő, akire Vesper rátalál.

 

De egy dolog, mennyire akar(nak) üzenni valamit a szerző(k), és más, hogy ebből mi tetten érhető a tényleges művükön. A kettő közt pedig a Vesper-nél bizony igen nagy a szakadék. Borzasztó nehézkes a film világépítése vagy akár mondandója: egy túlírt szöveghalommal lehadarnak az elején minden kulcsinfót arról, hogy mi történt a világgal és az emberrel. Az alkotók összekeverték szerintem a tartalmi alapozást az atmészféráéval: túl sok sztorit és túl sok felhívást várnak el tőlünk, hogy belelássunk a sivár, ingerszegény panorámába, az ütem nélkül terjengő cselekménybe és a kidolgozatlan szereplőkbe.

 

Nem veszem be, hogy csak a címszereplőnek „volt joga” kézzelfogható személyiséget kapnia. Raffiella Chapman Vesper-jét érdekes fajta zseninek találtam: az a Csináld-magad!-típus, aki ugyanezt az önfejlesztő képességet próbálja megfogantatni a kísérleti növényeiben. Csak magára számíthat:

·       magatehetetlen apja, Dáriusz csak egy lebegő drón révén képes kommunikálni a világgal,

·       anyja még korábban elhagyta őket,

·       nagybátyja, Jonas, a csoportjuk vezetője pedig egy velejéig romlott, szívtelen gazember.

Vesper törődése az apjával az egyetlen stabil érzelmi kapocs a filmben.

 

 

Rengeteg a beváltatlan ötlet és az elvarratlan sztoriszál. A Citadellák nem is mutatkoznak meg a filmben, csak az onnan kiküldött, videójáték-szerű hatóságiak. Vesper anyjának sorsát sem bírták megírni tisztességesen: csak mi találgathatunk, hogy talán azért lépett le, mert egy idő után már nem bírta elviselni a nyomorék párja ápolását lelkileg. Camellia háttere éppilyen gyér: az leesik ugyan, hogy „apja” és menekülttársa, Elias valójában a létrehozója volt. De miért ítélték halálra a Citadellában, hogy el kellett futniuk? Mi a fene az a röhejes altatócsók-képesség, amit Dáriuszon, majd Vesper-en is használ? Arról meg ne is beszéljünk, mennyire zavaros, ahogy a Camelliától vett minta valamiképp rávezeti Vespert a megoldáshoz, amit a magok kapcsán kutatott…!

 

Egy TV-sorozat pilot dupla-epizódjaként sem biztos, hogy működne a Vesper, de így, többnemzetiségű koprodukcióként csak simán vérszegény darab lett. Elgondolásait nem tudja szervesen a történetbe szőni, forgatókönyve tele van hézagokkal és átgondolatlan röpmegoldásokkal, nincs rendes lezárása és sok a fölös időhúzó rész. Buožytė és Samper túl sok hiányosságra szánta felmentőkártyaként a film technika- és társadalomkritikus üzenetét, a legfontosabbat, a sztori és szereplők kikerekítését pedig magától értetődőnek vették. Ami azért is letaglózó, mert hat éves projekt-ről beszélünk.

 

A Vesper-re végülis 2/5-öt adok. Nyerssége és pár okos elgondolása megkapó ugyan, de emberileg és tartalom terén is gyönge lábakon áll.