2010 - A kapcsolat éve

Peter Hyams: "Hosszasan beszélgettem Stanley-vel, és elmondtam neki, mi zajlik. Ha elnyeri a tetszését, akkor megcsinálom a filmet; ha nem, hát nem. Biztosan nem jutott volna eszembe a film elkészítése, ha nem kaptam volna meg Kubrick áldását. Ő példaképeim egyike; egyszerűen az egyik legnagyobb tehetség, aki valaha is a Földet tapodta. Többé-kevésbé azt mondta: „Persze. Menj, csináld. Engem nem izgat.” És egy másik alkalommal így szólt: „Ne félj! Menj csak, csináld meg a saját filmedet...” "

 

Nagyot néztem egykor azt megtudván, hogy Arthur C. Clarke több mint száz regénye maradt megfilmesítetlen, és a két kivétel egyike úgy merült kvázi feledésbe, hogy a másikból sci-fi-kultuszmozi lett. Ekkora csalódást keltett volna bemutatója idején? 

A 2001: Űrodüsszeia a maréknyi művészfilm egyike, melyet annak ellenére tudtam szívből dicsérni, hogy - "vizuális történetmesélés" címén - nem konkrét szereplők drámájára és személyiségére fókuszált, hanem egy testen túli, transzcendens élményt próbált átadni a nézőnek (megpakolva nem kevés szimbolizmussal). Ennek oka, hogy ott egy óriási, civilizációs léptékű "utazás" allegóriáját hordozta az amúgy csiga-lassú cselekmény, és a legtöbbet szereplő Dave Bowman így az egész emberi faj képviselőjeként került egy kész lidércnyomás közepébe. Dave kvázi egy új emberiség arctalan előfutára lett, és ez valahogy fölmentette őt a megjegyezhetőség "kötelezettsége" alól; nem zavart, hogy munkáján túlmenően nem ismertük meg őt igazán.

Tudom, hogy másutt már előhuzakodtam ezzel, de több korabeli vélemény szerint a Star Trek - A mozifilm is jobban is hajazott a 2001-re, mint az eredeti TV-sorozatra a 60-as évekből, kietlenül misztikus hangulatával, valamint több igen hasonló látvány- és történetkellékével. Pl.: amit az imént fölhoztam, hogy az egyik "főhős" a fajunk talán következő nagy lépését megtéve tűnik el a világ elől, azt amott is megcsinálták Decker parancsnok karakterével. Van még pár ilyen áthallás, de ezekkel most inkább nem húzom az időt...

Felfedezvén 2010: A kapcsolat évét furcsálltam, mitől nőtt ekkorára a különbség előd és utód ismertsége között. Tisztesen összerakott darabnak találtam: csínján bánik az üres, önösen csak a hangulat kedvéért elnyújtott percekkel, és nem törekszik úgy maga mögött hagyni az emberi felfogás határait, mint az "első rész". Persze, több figyelmet is fordít rá, hogy az emberek valódibbnak érződjenek, megfogható egyéniséggel, érzésekkel, problémákkal. Peter Hyams nyilván nem olyan vastag dicsfénybe burkolt rendező, mint Stanley Kubrick; az ő "odüsszeiája" jobban hasonlít a Star Trek 2. és a Star Trek 3. stílusára - utóbbival egyidős alkotások. Engem ez nem zavart, ellenkezőleg: egy nyers 2001-klón 2026-ban már aligha olyan érdekfeszítő, mint bő fél évszázada. 

Csaknem egy évtized telt el, mióta Dave Bowman asztronauta és a Discovery űrhajó legénysége odavesztek, mikor egy rejtélyes fekete monolitot kellett volna földeríteniük a Jupiter és az egyik holdja között. Most végre sikerül leszervezni, hogy Moszkva és Washington egy közös új expedíciót indítsanak, kiderítendő, mi történt odakinn 2001-ben - és ehhez azt a Heywood Floyd-ot is beinvitálják, aki az akkori küldetés szervezője volt. 

Floyd azóta is felelősnek érzi magát az akkori kudarcért, ezért rászánja magát az útra, úgy is, hogy sok évet kell távol töltenie családjától, messze az anyabolygótól. Technikailag minden adott a sikerhez, ámde aztán bekavar a hidegháború nevű agyrém: Floyd és honfitársai alig békültek meg az orosz csapattagokkal, kormányaik a Földön összebalhéznak, és visszarendelik őket. Pedig nemcsak az eredeti hajót és rajta a működőkész HAL-9000-et találják meg, de maga a halottnak hitt Bowman is elkezd kísérteni téren és időn át.  

Változó súlyú, de szép számú oka lehetett annak, hogy miért lett a 2010 a 2001 sufniban felejtett, szelíd kisöccse: 

• A 16 évnyi korkülönbségen felül
• nyilván kisebb léptékű egy olyan cselekmény, mely az elején nem kacsint ki több százezer évvel korábbra, mielőtt még megpiszkálták volna teremtőink az evolúciónkat. 
• Magát a küldetést most nem övezi titokzatosság, inkább csak a  viszontagságok némelyikét. Vagyis nem tölti be az az időtlen, nyomasztó, kozmikus mélységérzet, amely valósággal dübörgött az Űrodüsszeiából.
• Sőt, kifejezetten mintha közelebb hozni, racionalizálni próbálná a sztori legnagyobb szeletét, a Discovery csendes tragédiáját.
• Egyértelműsíti, hogy Dave Bowman átalakult valami felsőbb dimenziós lénnyé, és a rejtett civilizáció egyfajta követévé teszi őt meg. 
• Nagyobb a hangsúly azon, hogy most konkrét szereplők ott és akkori sorsáért kell aggódnunk - még ha küldetésük közvetve kihat az egész emberiség jövőjére is. 
• A monolitok új trükkje a film csúcspontján elborultabb, mint talán bármelyik ötlet a két alkotásból - ami azért nem csekély teljesítmény. 
• Még HAL is, aki egyszerre volt: 1.) a gépi ál-tökéletesség megtestesítője, 2.) technikai fejlődésünk nagy zsákutcája, és 3.) a mozitörténet egyik legrémisztőbb hóhéra... itt mégis újra egy űrcsapat tagjaként vehet részt a krízisben.

 
Szóval ettől rossz, vagy akár "méltatlan" utód A kapcsolat éve? Ha a fönti lista egyik pontja se zavaró, akkor egészében jól működik. A 2001-ben még tartozékszagú Floyd-ot sikerült valódi karakterré faragni: az ezúttal Roy Scheider által megformált kutató főszereplőként megállja a helyét. Bárhogyan csapódnak le rajta az egyes helyzetek, azokat nem hagyja rátelepedni a döntéseire, társai sorsát nem helyezi a protokoll mögé. Legjobb vonása az a pár pillanat, ahol direkt ilyen szóbeli baltahumorral töri meg, ha egy társalgásba hatásköri vagy ideológiai maszlag próbál befurakodni: erről egy kicsit magamra ismertem...

Rajta kívül még Dr. Chandra karaktere maradt úgy jobban meg bennem: érzékenyebb alkat, mint Floyd, és HAL tervezőjeként mintha finoman, csendben megkörnyékezné őt az elfogultság démona. Tetszett, hogy sokáig nem tudom biztosan, hányadán állok vele. Mikor Chandra rájön, hogy HAL programhibája - és így rémtettei - nem az m.i. alaptermészete, hanem a fejesek helytelen döntése folytán következett be, az nekem kézenfekvő volt, de nem illúzióromboló. Ha ezt a csavart egy mai sci-fi süti el, az baromi gyanús lett volna. Itt nem próbálták görcsösen mentegetni HAL-t a gyilkosságok miatt: a csapat tényleg úgy kezeli őt, mint kényszerű szövetségest, akit külön figyelniük kell - úgy, hogy közben sem ember, sem gép nem tudja, miféle téboly les rájuk.  

Hátborzongató bónusz nálam az újjászületett/ újjálényegült Dave Bowman. Az alkotók részben törlesztettek kíváncsiságomnak azzal kapcsolatban, hogy miként is nézne ki a kapcsolatfelvétel egy "sima" ember és egy olyan felsőbb szintre került humanoid között, amivé Dave avanzsált: 

1. Thrillerbe illő a kísértetjárása a kórházban fekvő, szellemileg leépült anyjánál;
2. A TV-adás megzavarása, hogy ex-feleségétől búcsút vegyen, felcsigázta a drámaigényemet: ez szinte rögtön a They Live! (magyar címén Elpusztíthatatlanok), vagy Az Acélember TV-üzenetes jelenetét idézte föl nekem. Tényleg mintha egy szellem a túlvilágról adná rá áldását, hogy a földön maradt párja is továbblép a maga útján.
3. Kicsit felemásnak találtam a találkozását Floyddal, aki most láthatja, amit mi is már a 2001 végén: eltérő életszakaszokban, fizikai teste eltérő korállapotaiban jelenik meg. Tudom, hogy a két karakter között nincs baráti szál a történetben, de akkor is kihagyott ziccernek érzem dramaturgiailag: Floyd itt nem igazán megnyugvást, mint inkább hideg-zuhanyt kap Bowman látogatásától + egy kvázi visszaszámlálót, hogy hetek helyett 2 napjuk van lelécelni a gázóriás közeléből.

Apropó gázóriás: kemény diónak bizonyult anno értelmeznem a végkifejletet - azután is, hogy erről szóló cikkekből feltankoltam. Miután a rejtélyes háttér-civilizáció sikerrel üzeni meg a legénységnek, hogy húzzanak el a francba, a monolit úgy csinál, mint egy fölturbózott mikróba, megsokszorozódik, és rohamléptekben elkezdi beborítani a Jupitert, akár egy mega-ciklon! Te magasságos exoszféra! Ha csak egy hajszállal zsengébb az alapgondolat, a felvezetése vagy a forgatókönyv érthetősége, tuti összeomlott volna számomra a jelenet hitele - pedig gyerekkorom óta rajongtam a Star Trek-ért.

Ebben az inkarnációmban aligha lesz belőlem fizikus, de olvastam róla, hogy ha a Jupiter némiképp nagyobb tömegű lenne, alkalmassá válna termonukleáris fúzióra, ami révén csillag születne belőle. Fogalmam sincs, hogy a monolitraj hogyan préseli ki ezt a monumentális mutatványt az égitestből, vagy hogy az így létrejött mininap hogy nem barmolná szét az élet feltételeit itt a Földön. Mert a film befejezése egy nagyszerű új korszak ómenjeként állítja be az emberiség számára, az Európa hold pedig második Földdé avanzsál, ahol újrakezdődhet az egész evolúciós kerettörténet. Mindenesetre nálam följutott a sci-fi-történelem legeredetibb látványötleteihez érdekesség terén.

Még annyicskát hozzáfűznék: Clarke a regényben "Lucifernek" kereszteli el az új törpecsillagot. Hát mi tagadás, értem, hogy a szövegkönyvből miért spórolták ki a név említését; témában laikus fülnek ez már olyan mértékig hatna komikusan, 

mint mikor a Dragon Ball Z végén egy "Mr. Sátán" nevű pasas (szélhámos világmegváltó) nevét skandálja az emberiség...!

Frappáns fricska a sorstól, hogy épp 1984-ben került bemutatásra a 2. űr-odüsszeia-mozi: bő 4 évtized után világunk valahol George Orwell rémálma és Gene Roddenberry optimista jövőképe közt vergődik - talán épp azon evolúciós ugrás küszöbén, ahol az ember egy jobb minőségű, magasabb tudati-fizikai lénnyé hivatott válni. Vállalja és végig is viszi, hogy egy szokványosabb, világos sztori-szereplős filmdarab legyen - szemben az átvittebb, átfogóbb, áthatóbb 2001-gyel. Olykor mégsem tudja kikerülni, hogy annak kisinasának tűnjön, mintha kipótolni próbálná mindazt, amit Kubrick másodlagosnak tartott. Ha ezt a két munkát egybe lehetne fonni egyetlen feszesre vágott egésszé, az így születő csillagot biztos egyformán méltatnák a sci-fi-drámák és a kísérleti művészfilmek rajongói is. 

A 2010 - A kapcsolat éve egy 4/5-ös elismerést ad tőlem. Megérte elkészíteni.
 

Kiemelten titkos! (Top Secret!)

"Egész jó harcos lehetsz, ha elbántál a tehenemmel...!"

(Ping-Pong - Az ököl színre lép)

 

Mikor véleményezek egy filmet, igyekszem minél kisebb körítéssel, tömören fogalmazni, de azért normális, kerek mondatokkal. Aztán a szándék vagy kiütközik a kész kreáción, vagy elhasal rajta. Ehhez hasonlít a paródiáknál a viccek tálalása. A cél az, hogy minél szabadosabb és sokrétűbb poénkészlettel rukkoljon elő, de azért nem full-idétlen és ügyesen időzített gegekkel.

Gőzöm nem volt róla, hogy a Top Secret! hivatalosan milyen alkotás(ok), illetve szubzsáner(ek) paródiája, míg utána nem olvastam. Története szerint kémfilm, mely egy neonácik uralta NDK-ban játszódik - persze a humor ferdítőlencséjén át nézve. A főhős egy Elvis Presley-hez hasonló rockénekes, aki belekeveredik egy ellenállási mozgalomba, és egy tudóst meg a lányát kell megmentenie.

Jerry és David Zucker szerintem túlzott egóval álltak hozzá a művükhöz. Még a hivatalos poszter is azt kántálta, hogy az Airplane alkotóinak komédiájáról van szó. Annak színvonalát célozza, ahhoz igen hasonló eszközökkel operál. Számomra azonban nagyon csak mértékkel nyújtott kikapcsolódást. Nemhogy az Airplane-hez, de még az első Horrorra akadvához képest is. Megpróbálom megindokolni.


2 fő összetevője van a Top Secret!-nek, ami túl nagy teret foglal a műsoridőből, és így ezek sokkal visszavetik a humorfaktort:

1. Túl merev és messze túl komolykodó, ahogy a náci vasfegyelmet ábrázolja. Egy-két fizikai poén van hozzájuk rendelve (pl. a telefonjaikkal), de ez kompenzál semmit. A katarzist jelentő börtönszöktetésig egy vicces momentumot se tudtak okoztak, amint faarccal, egyenruhában masíroznak.  
2. Túl sok az énekdal és táncszám. Elvileg ezek a retro-ifjúsági filmek paródiájául szolgálnak, de nem működik.  Teljes 10 perc csuklik így el a 80-ból! Nick improvizált fellépései szükségtelenül oldják az atmoszférát, kizökkentenek a filmből. (Ezért nem szimpatizálok a musical-lekkel sem.) A Vissza a jövőbe c. filmben Marty gitárszáma stílusos volt, főleg mert a cselekmény ezt a poént jó helyen, és csak egyszer sütötte el.

Magukkal a főszereplőkkel is akadt problémám. Sajnos látszik, hogy Val Kilmernek ez az 1. filmszerepe. Nem annyira viccesnek, mint inkább szelesnek és kölyökfazonúnak láttam őt. Semmi kémia nincs közte és Lucy Gutteridge között; Gutteridge Hillary-je ráadásul mintha egy nyáltalanított szappanoperából lépett volna elő.

A lány messze leghahotásabb jelenése a flashback gyerekkori barátjáról, Nigelről, ami a Kék Lagúna nagyonis megérdemelt parodizálása. Nigel most az ellenálló csoport vezetője, valójában viszont elárulja őket. És micsoda véletlen: Nick végül épp Nigeltől, a lányra ácsingózó fő rosszfiútól menti meg a lányt egy kalandos üldözés során. Humorosság nélkül mindez kőkemény klisé. 

A rangidősek közül a 2 legismertebbet emelném ki. Az elrabolt tudóst Michael Gough alakítja, aki később is szerepelt Kilmerrel közös produkcióban. Dr. Paul Flammond szintén inkább csak a cselekmény bábuja... mindössze 1-2 kacajos csattanót sikerült ráruházni. (Kedvencem, hogy mennyire majdnem befejezte az alagútját, mikor Nick bejut hozzá.) 

Amit pedig Omar Sharif kémkaraktere muszáj, hogy lenyeljen a vak bizsuárustól, az az 1. egybefüggően mulatságos szcenáriója volt az egész történetnek.

Ha az egészet nézzük, a legnevettetőbb pillanatokat én akkor kaptam, mikor a többi, francia fedőnevű ellenálló megpróbál bejutni a várbörtön egyik tornyába. Tényleg az elbizakodott rendezés, és a 2 kifigurázandó célzsáner alapvonásai nyomják vissza attól, hogy összefüggően kacagtató paródiává álljon össze. Nem a legrosszabbak közé tartozik, de a hírnevétől ez áll számomra a legmesszebb élményként.

A Top Secret nem nézhetetlen, de zsenge vígjáték, alig adott nekem ötletes vagy vicces perceket.

Conan, a barbár + Conan, a pusztító

"Miután az óceán bekapta Atlantiszt,
egy történelem előtti világban nagy volt a zűrzavar.
Ebben a korban élt Conan.
A kis semmi dugóból
BÖHÖM NAGY állattá lett.
Megszökött.
Nem állíthatta meg fogkrém, ajánlat, sem pedig szűkület.
Nagy ellenség les rá: a SZTEROID hatalmas ura.
Szemérmes, fűbarát és nős.
...Végzete, hogy felszabadítsa a kardozni vágyókat,
és saját erejéből FILMSZTÁRRÁ legyen."

Conan, a barbár

Arnold Schwarzeneggert a Conan és a Terminátor szerepe tette szélesebb körben ismertebbé: előbb kalandfilm-, majd A-listás akciósztárként. Ha te Schwarzenegger-rajongó vagy, akkor kötelező látnod legalább az 1. részt. Ha viszont komoly filmet szeretnél látni tőle, maradj az akciómozik berkein belül.



Miként a vígjátékokban, úgy a színész a misztikus kalandfilm-zsánerben se vetette meg tartósan a lábát. Bár a Vörös Sonja hitványságát ő is beismerte, a népszerűbb Conan-dilógia majdnem ugyanaz a szint. Zsengén miszticista, képzelőerő terén béklyóba vert művek ahol minden a díszletekről és a valós helyszínekről szól. A karakterekre jellemző, hogy teatralitással kozmetikázzák a körítéssel teli dialógusokat, az egyéni motivációk abszolút űrjét, illetve a balga és szegényes értelmű jeleneteket. A 2. részbe pedig emellé még némi puhító célzatú humor is belerondít.

Kezdek rájönni, hogy alapból nem rokonszenvezek a prehisztorikus díszletvilágokkal. Révén, hogy azok mellől mindig hiányzik az az összefüggő történetvezetés. Ellenben szinte kötelező a kultúrák romos állapota, az átlagemberekre jellemző primitív észjárás. Hollywood a mai napig nem tud elszakadni a régi barbár-felfogásától, ahol mindig komor varázslók, sminkgyanús hercegnők és kigyúrt kardbajnokok kerülgetik egymást a szétszórt, infrastruktúra nélküli közösségekben, kisállamokban.

Mindenki ismeri Conan sztoriját: szüleit a falujukat ért rajtaütésen megölik, rabszolga lesz, majd kiszabadulása után utazik a nagyvilágban, hogy majd végezhessen a gonosz mágussal, kinek sanyarú sorsát köszönheti. Anélkül is, hogy olvastam volna Robert E. Howard eredeti könyveit: bizton állíthatom, hogy ezek a filmek izomból butítják a forrásanyag lapjait. Minél sajátosabb panorámára hajtanak, gyermeteg víziót vázolva az ismert preókori kultúrák külleméről és szerveződéséről. Az első Mortal Kombat fantáziadúsabb volt, mint ezek a movie-k!

Az energia és koncepció hiányát azzal próbálják leplezni, hogy mindent miszticizálni próbálnak. Minden apró részlet valami rendkívüliséggel fel kell ruházni - látványban és sztoriban is -, ez pedig fárasztó, és elidegeníti a nézőtől Conan világát. Kötelező a bizarrság és a misztikum, és nem egy ponton szánalmas perceket eredményez. Mikor Conan útbaigazítást ad egy zavarodott nőtől, az az útmutatásért cserébe odaadja a testét, "aktus közben" szörnyjegyeket növeszt, majd miután Conan a tűzbe veti, lelkének lángja fel-alá cikázik a kunyhóban.

A szimplán csak rossz rendezés, abból is van bőven. Valahányszor látjuk Conant, hogy tevével találkozik, mindig behúz neki egy maflásat. Ez úgy, ahogy rendezték, badarság, még egy fantasy-műtől is. De említhetném mondjuk a felnövésének montázsát: Conan elvben évekig egy taposókeréknél végez kényszermunkát a többi gyerek-rabszolgával. Ehhez képest azt látjuk, hogy felnőttként egyedül tolja a semmi közepén a teljesen funkciótlan faeszközt.

Mégis hányan őrzik?!

Hová lett a többi rabszolgagyerek?

James Earl Jones mint a mágus Thulsa Doom egy pihent agyú, túlmisztifikált antagonista, akinek leg-felismerhetőbb védjegye, hogy imádja a kígyókat. Az ő motivációja elvileg az, hogy agymosó szektája és katonái portyái révén hatalmát növelje - vagy ilyesmi. Pontos menetrend vagy nem ismerhető fel a terveiben, és sosem tudjuk meg, hogyan képes puszta tekintetével mezmerizálni másokat. Ezt még extrakeserű pirulaként talán le lehet nyelni. 

Van azonban egy jelenete, ami több oldalról is kinyírja a film értelmét, hála neki. Doom hagyja Conannek - akit ő akkor halottnak hisz -, hogy az őrség hátába kerülve lefejezze őt! Védekezés nélkül! Lapozzunk csak vissza: ez a "gonosz nagyúr":

• sok-sok éve a gyerek szeme előtt lerohanta faluját, 
• lefejezte anyját,
• őt magát rabszolga-sorba küldte,
• majd sok-sok év után viszontlátva kiköttette,
• előzőleg pedig megölette egyik követőjét, csak hogy erejét fitogtassa neki.

És ezek után engedi neki, hogy a kiszabadult Conan - akit egy Akiro nevű varázsló feltámasztott - több ezer követője előtt megölje. Egyetlen suhintással! "Mi lenne a te világod énnélkülem?" Ezt semmi nem magyarázhatja: egyszerűen sík hülye az, aki ilyen helyzetben nem védekezik! Mégha a szemmanipulációt is akarta volna megpróbálni, egy nagyhatalmú vezér nem lehet ennyire óvatlan. Bármilyen epikus látvány, ahogy Conan odahajítja Doom fejét a tömeg elé, ez csak a ritka emlékezetes pillanatok egyike.

Conan, a pusztító

Eddig nem említettem, de Conan egy hercegnő kiszabadításának feladatával került a mágus közelébe. Valami hasonlóról szólna a folytatás is: egy Taramis nevű királynő megbízza Conant - aki elvileg már maga is királyként él - hogy védje meg unokahúgát, Jehnnát. A lány egy szertartás helyszínére megy majd, ahol egy Dagoth nevű isten feltámasztása esedékes.

A Conan-filmekben az egyik ellenszenves dolog az számomra, hogy elidegenítően hatnak a nézőre. Nemcsak az alul- vagy túljátszott klisé szereplők miatt, akiknek a fejébe, lelkébe sosem látunk bele. Ritka zavaros már az alap felállás is. A királynő kérése Conan felé lényegében ezt jelenti:

1. beteljesíteni egy jóslatot, aminek semmi kézzelfogható alapja...
2. ...azzal, hogy elmegy egy palotába, amelynek hollétéről fogalma sincs...
3. ...hogy védjen meg egy lányt, akiről semmit nem tud, nem kérdez...
4. ...hogy az szembemenjen egy mágiával, aminek kiszolgáltatottak...
5. ...hogy megtaláljon egy kincses tárgyat (kulcsot), amiről sose hallottak.

Conan valahogy mindig egy nagyon elővigyázatlan, egyszerű eszű pasas ezekben a filmekben. Megse fordul a fejében, hogy Taramis esetleg a vesztére tör, ha megbízását ellátta. Erre a lehetőségre alapból lenne oka gondolni, hisz bemutatkozása előtt Taramis katonákat küldött elé, akiket fel kellett aprítani. Jehnnának pedig az arcára van írva szinte, hogy gyámoltalan szűz, akit bármikor kihasználhatnak az esetleges rosszakarói. Rá még visszatérek, de ha Conan idejében is szüzeket szokás feláldozni isteneknek, akkor a kimériai barbár igazán gyanakodhatna.

A karakterek közül ha kivesszük a címszereplőt, jóformán semmi érdekes nem marad. Mindegyikük egydimenziós barát vagy ellenség, akik mellett aztán Conan még nagyobb hősnek tűnhet. Mako visszatérése Akiraként csak arra szolgál, hogy Schwarzenegger mellett jelezze: ugyanabban az idővonalban járunk.

A legkönnyebben megjegyezhető figura talán Zula, az afrikai harcosnő. Nem mintha ettől lenne személyisége: mondvacsinált tucatindok, hogy azért akar csatlakozni Conanékhez az útjukon, mert "megmentetik" az életét. Fő jellemzője, hogy független és brutális. Ezt fejezi ki punkszerű frizurája (de minek visel lófarkat?) és impulzív küzdőstílusa. Becsülöm, hogy sok más fantasyval ellentétben most nem egy dúskeblű, hiányos öltözékű divatmodellről próbálják beadni nekünk, hogy "harcias amazon" lenne.

Jehnna kapcsán ötlött eszembe, hogy a 2. Conan-movie egyidős a Supergirl-lel. Mindkettőben ugyanis egy buta, fejfájdítóan naiv, tyúkeszű szöszi áll a középpontban, akinek szexuális ismeretei a bölcsiben még osztályozhatóak volnának. Annyi történik vele, hogy lovagol, bájos pofival és fésült hajjal mosolyog, elkábítják, áldozatként hever, majd nagylelkűen ácsorog a trónusa előtt a befejezésnél.
És nem tudom nem megmosolyogni, hogy mikor Conan megtetszik neki, éppen Zulától tudakolja, hogy miként kell egy férfinak a kedvére tenni. "Nem is tudtam, hogy egy nőből válhat harcos." Annyiban még fontos is lehetett volna ez a közjáték, hogy Zula lesz az, aki a feláldozás pillanatában megmenti Jehnnát. Ugyanis ezért hálából a szőke új kapitányává nevezi ki Zulát, mondván: "Nem látom okát, hogy egy nő ne állhatna helyt úgy, mint egy férfi." Felnőtt nőnél már cinizmus lenne ez a fajta ön-meghazudtolás.

Két látványosság fordul elő a sequel-ban, ami az ember retináját fellebbenti: az egyik a kastélyban levő tükörterem, ahol egy vörös köpenyes szörnyemberrel kell Conannek megküzdeni. És igazából könnyű dolga van, mivel a lény gyengepontjáról kiderül, hogy maga a terem üvegzete. Ergo: az egész nagyterem egyetlen óriási támadási felületként szolgál ellene.
A másik pedig Dagoth, aki áldozat nélkül is megelevenedik. El kell ismernem, hogy van képzelőerő abban, ahogy kinéz ez a szörny: vagy 4 méter magas, egy rovarszerű, állkapocs nélküli fejjel. Legyőzése a legizgalmasabb 1 perc mindkét felvonás teljes műsoridejéből.

Retro-élményként még akár mulattató is lehet a 2 Conan-movie. Erőapadt, lerobbant vándorcirkuszhoz hasonló celluloid-termékekként tekintek rájuk, amik méltóak a feledésre, akárcsak a 2 évvel korábbi remake. A Hegylakóval szemben, ahol az 1. állt mérceként a további filmek és a sorozat előtt, itt az a bizonyos mérce, amihez mérhetnénk a többit, még nem létezik. Egyszer majd talán az is létrejön egy tehetségesebb alkotógárda által.

De az egy másik történet...

Conanre "barbárként" és "pusztítóként" is ugyanazt a vérszegénységi címkét tudom felragasztani.

Indiana Jones és a végzet temploma

A végzet temploma elsősorban a horrorfilmekre jellemző brutális képsoraival keltette fel a figyelmemet. Zsáknyi akciófilmből vagy hősökről szóló moziból hiányzott az a merészség, amivel az itt látható gore-témákat vizuálisan kibontották. Mint a gyermekrabszolgaság, rituális kivégzések és tudatirányítás.

Érdekes arra gondolnom, hogy George Lucas, a Star Wars I.-II.-III.-IV. rendezője találta ki, hogy ilyen szélsőséges elemek képezzék a történet tárgyát. Lucas mindhárom Indy-film írója és producere volt, és ez a trilógia éppannyira az ő alkotómunkája, mint Spielberg-é. Üdvözlöm a merészségét, hisz alig 1 éve mutatkozott be A Jedi visszatér, ahol épp Lucas adott - "gyerekbarát tónus" címén - plüssmackó-szerű lényeket a Felkelők fő szövetségeséül.
Azonkívül: a The Temple of Doom mai korhatár-besorolása, a PG-13 még nem létezett 1984-ben: egy akkortájt kijött másik film kapcsán hozták létre a gyerekbarát PG és a vért engedő R köztes állapotát, amit ma a stúdiók a legcélszerűbb kategóriának szeretnek betudni.

Ezúttal Indiana Jones egy szegény indiai falu szent köveit keresi meg, miután egy shanghai-i gengszter majdnem megölette a város egyik klubjában, és később egy repülőgépen. Jones és 2 útitársa eljutnak a maharadzsa palotájába, majd onnét egy titkos földalatti szentélybe, ahol egy szadista főpap rabszolgabányát tart fenn, további szent kövek kinyeréséhez. Más szavakkal: a kalandor régésznek szokás szerint egzotikus tájakon és fifikás csapdákon át kell a ritka ereklyét megszereznie.

Bármennyire is díjazom a sötét tónust és szadista kivégzéseket, amivel a Shiwa-hívők rituáléit illusztrálják, a movie egészében nézve nem egy erős alkotás. Nem a gore-szcénák voltak a kiborító vagy felzaklató részletek számomra. Hanem az a két főszereplő, akik az alkotás könnyedségét és a gossip-pillanatokat szolgáltatták volna. Indiana Jones útitársai: Willie Scott, az énekesnő és egy "Short Round" (="Kis Forduló") nevű kínai kölyök. Nem bírtam elviselni őket jelenéseik oroszlánrészében.

Kezdeném azzal, hogy az első negyedóra teljesen irreleváns a cselekmény egészére nézve. Nem is kerül említésre, leszámítva mikor Willie a régi életét sírja vissza. Indiana üzletelése Lao Che-vel, a helyi keresztapával csakis arra szolgál, hogy Indy megismerkedjen jelenlegi női partnerével, illetve, hogy új küldetése helyszínére érkezzen. Az pedig még reklámnak is nyomorúságos, hogy a nightklubot épp "Obi-wan" Klubnak hívják.
Mégcsak azt se lehet mondani, hogy így legalább megismerjük a szereplők jellemét. Mert hogy nem. Akik most találkoznak először Indiana Jones alakjával, azok - itt még - nem látnak többet egy ritka csecsebecsékre bukó James Bond-utánzatnál. 2 útitársában pedig egy folyamatosan panaszkodó szőkét, illetve egy visongó hangú, ismeretlen kisfiút.

És hogy miként hintáztatja el őket Spielberg a valódi bonyodalomig? Lássuk:

1. Che és fiacskái mérgezett italt itatnak meg vele, ami elvileg azonnal hat, Indynél mégis késlekedik a hatás;
2. A keresztapa röhögve mutogatja Indynek az ellenszert;
3. Jones kést szegez Miss Willie-nek, és jutalomgyémántját követeli. Honnét veszi, hogy ez fikarcnyit is érdekli a helyi bűnözőket? "Megtarthatja, szerzek egy másikat."
4. A fiacskák egyike lelő egy felbukkanó ballasztszereplőt, akiről kiderül, hogy Indy egyik segítője, és már meg is halt;
5. A klubban kitör a pánik, és a fiacskák eszetlen lövöldözésbe kezdenek;
6. A gyerek elfuvarozza Indyt és a nőt a reptérre;
7. Ott egy olyan repülőre szálnak, aminek ajtajára még rá is van írva, hogy Lao Che tulajdona;
8. A pilóták pedig - ahelyett, hogy kinyírnák őket és hulláikat kidobnák - a Himalájáig elfuvarozzák őket, és kiugranak a semmi közepén.
9. Hogy aztán Indyék egy gumicsónakban negyed kilométert zuhanjanak le a jeges hóra, de sértetlenül;
10. Szánkázzanak egy ezúttal fél kilométeres szakadékba, rá a sziklás folyóra.

Sajnálom, de ez sokkal közelebb áll a Looney Toons-hoz, mint egy Indiana Jones-filmhez.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy Kate Capshaw-é a legbosszantóbb főkarakter bármelyik Indiana Jones-moziból. Kevés kivétellel mindegyik jelenetében panaszkodik, sipítozik és/vagy fröcsög. Capshaw voltaképp a rendező felesége a való életben, és karakteréhez hasonlóan ő sem szívleli a vadon állatainak közelségét. A Willie nevet pedig a karakter Spielberg kutyájáról kapta. Nem inzultáló utalás ez kicsit? Nem értem, miért nem lehetett rendesen Wilhelminának nevezni. És ha már itt tartunk: miért vonszolja őt magával Indy? Semmi nem legitimálja Willie jelenlétét az úton. Egyszerűen kell egy bajbajutott hölgy, akit Jones megmenthet a drámai tetőpontnál.

Ami a gyereket illeti, őt is kevéssé lehet elviselni, de őbenne inkább csak a hangja idegesített. Minden egyes dialógusrészlet, amit elmond, azt hangosan és vinnyogva adja elő. Nem egy olyan méregzsák, mint Hoaquin de la Vega, de a szkript sok bagatell megoldása kapcsolható őhozzá:

1. Indy és Willie úgy menekülnek el az Obi-wan-ból, hogy a kölyök elfuvarozza őket a reptérig. Nem tudom, hány éves ez a fiú, de erre szerintem átlaggyerek 12 éven alul nemigen lehet képes.
2. Mikor őt is fogságba vetik a bánya többi gyerekrabszolgája közé, hogyhogy egyedül neki jut eszébe szétkalapálni a láncát?
3. És mikor Indianát agymossák, a kölyök ébreszti fel a régészt. Akkor nem lenne egyszerűbb a főpap többi követőit is ugyanígy lebökni ahelyett, hogy elfutnak?

Nem hatalmas kicsit az a véletlen, hogy Fortuna istennő egy kínai nagyvárosból - a potyafuvaron, zuhanáson, sikláson és sodródáson át - pont a megsegítendő faluhoz viteti Indyéket? Ugye ez az a falu, ahol Indy megismeri az innen ellopott Sankara-kő mítoszát. Azóta a falura sivatagi nélkülözés köszöntött, gyerekeiket pedig ismeretlen tettesek elrabolták. Mind egy szálig. A fantáziának is úgy vélem, kell valami kontrollt adni, különben a sztori hitele illan el az alkotásból. A falu öregje szerint isteni akarat volt, hogy Indyék idejussanak segíteni rajtuk. Ez cérnavékony magyarázat: ennyi véletlen a szerencsejátékra jellemző, nem egy feszes forgatókönyv eseményláncolatára.

Bemutató idején az indiai kormányzat elmarasztalta illette A végzet templomát, hogy torzképet állít fel a kultúrájukról. Már a forgatást sem engedélyzték a stábnak, így a produkció egy része Srí Lankán készült. Hogy egyetértek-e az indiaiak reakciójával?

Igen és nem egyszerre. A Sankara-Kövek mítosza teljesen kreáció, de ugyanakkor kidolgozatlan és  túlegyszerűsített. Létezik ez az 5 kő, együtt óriási erejük lenne, 3 van meg, olykor felizzanak és ezzel kis is fújt, amit tudni lehet róluk. Feltételezem, ha Spielberg és Lucas több agymunkát fektetnek ebbe a mitológiába, megfoghatóbbá és meggyőzőbbé téve a puszta látványosságnál, akkor kevésbé lettek volna elutasítóak a helyiek.

Vizuális kelléktára a filmnek a legerősebb vonása. A fémnyársakkal teli ereszkedő kőfal valóban ijesztő. Indyék a maharadzsa palotája alatt találnak rá a barlangfolyosóra, ami elvezeti őket Shiwa-szekta templomához, és a keresett Sanakra-kövekhez. A vörösben játszó járatrendszer mintha a Pokol bugyraiba vezetne minket, ahol vég nélküli gyötrelem, lángok és kárhozat birodalmába. Kétségkívül megfogott a gyerekiga ábrázolása, ahogy ostorral dolgoztatják őket ebben a teljesen izolált alvilágban.

Természetfeletti elemekkel gazdagítani a történetet sosem zavar, akár kalandfilmről legyen szó, akár tudományos fikcióról. Egy mítosz egzotikus kiegészítőjeként a természetfeletti izgalmas bónusz, és hozzátesz a filmélményhez. Csakhát, ha az a mítosz eleve nem különösebben mély vagy érdekes, akkor rendszerint a természetfeletti részlet se működik benne. Most is ezt tapasztaltam. Mola Ram, a főpap a világ minden nagy vallását ki akarja majd rekeszteni, ha az 5 Sankara-kő az övé lesz. Hívőit egy speciális agymosó folyadékkal szerzi. Könnyebb módszer ez, mint meggyőzni az embereket, nemde? 

Borzongás helyett költői elégtételt okozott látnom, amint Indiana Jones is Mola Ram egyik hívévé válik a szer hatására. Egy ténylegesen komoly műben félelmet keltett volna benne, hogy a főhős, aki addig a legtöbbet tette másokért, gondolkodásában eltorzul és asszimilálódik. Ehelyett mindössze nyugtáztam, hogy a 3 főszereplő elfoglalta helyét ebben a pokoli világban: Indiana a legújabb követő, Willie a legújabb áldozat, a kínai srác pedig a legújabb rabszolga.

Három dolog piszkított bele nagyon az összképbe, hogy komolyan vegyem a rituálét:

1. Az első, hindu áldozat kivégzése túlcsicsázott: Mola Ram először kitépi a szívét, az pedig még mindig él és ordít. Ez zökkentett ki nagyon! Enélkül a bennem lakozó "vadállat" még élvezte is volna, ahogy lassan beleeresztik a katlanba, lángcsóvák kapják el oldalról, majd a katlan tűztengerében izzó szénné és hamuvá pusztul.
2. Ahogy Jones-t bele- és kiviszik a transzállapotból. Az agymosó forrásvíz ötlete kábé annyira hihető ötlet, mint a gyúlékony mosogatólé. Ami még rosszabb, az, ahogy Indy kirázódik belőle. Hogy a kiszabaduló kínai fiú oldalbaböki egy fadarabbal. Ha a szérum valami tudatgyengítő drog lenne, esetleg akkor lenne értelme a dolognak. De így: lusta írói megoldás.
3. Willie megszokott, hisztivel kevert fecsegése. Mola Ram mégcsak ki se tépi a szívét, mielőtt leereszti a katlan felé. Miért? Talán ebben a kultuszban megtiszteltet, ha a tűzbe eresztés előtt kitépik a szívünket?

Annak ellenére, hogy Willie karaktere alapvetően bosszantott, néhány röpke humoros pillanat is jutott neki. Meghitt viszont egy se, ezért nem is részletezem a szerelmi szálat. Viccesnek találtam, ahogy Willie parfümmel kínálja az elefántot, amin épp utazik; amikor kikészül, mert a maharadzsánál majomagyvelővel kínálják; illetve mikor azt látja, hogy Indy - utolsó nagy húzásaként - a függőhíd tartókötelét készül elvágni: "Istenem... teljesen hülye."
Néhány mutatvány egyébként magának Harrison Fordnak is bosszúságot okozott: az elefántok megülésekor súlyos hátsérülést szerzett, és több mint egy hónapig helyettesíteni kellett a színészt.

Divatos vélemény, miszerint A Kristálykoponya Királysága a leggyengébb Indiana Jones-alkotás. Én hajlok azt mondani, hogy A végzet temploma közel áll hozzá: az alap-elgondolás légből kapott, az eseménysor inkoherens; több a véletlen kaszkadőrködés, mint a tudatos tett és a régészeti következtetés. Jones segédjei sem nőnek egyénként többvalamivé, mint a főhős körül keringő meteorkavicsok. A kultúrális halandzsa pedig nemcsak hogy nem lyukad ki semmilyen értelmes gondolatmenethez, de néhol szenilis és sztereotip beállításúvá teszi az ország különböző lakóit.

A végzet temploma tehát mellékvágány nekem, mint Indiana Jones-mozi. Nem a legrosszabb kalandfilmem, de messze túl zavaros, lignit-fűtötte az egész alkotás története.

Star Trek 3. - Spock nyomában

A Khan haragja eredetileg egy trilógia első részének volt szánva. A Paramount stúdió reményei szerint egy majdani Star Trek 4. olyan zárást adott volna a The Motion Picure utáni hármas egységnek, amit adandó alkalommal esetleg még 1-2 résszel meg lehetlesz toldani.

Egyre inkább kezdem úgy látni a Star Trek-franchise-t, mint egy színfalak mögötti kívánságműsort. Mindenki mást vár, mindenki máshogy képzeli el a franchise kinézetét:

• Gene Roddenbery legfeljebb 4 filmet akar;
• A Paramount viszont legalább 4-et,
• később a TNG-sorozat után már a dupláját;
• Leonard Nimoy már a 2.-ban is vonakodva szerepelt;
• Shatner akárhány részt bevállalna;
• DeForest Kelley végre többet szerepelhet, kevesebb poénnal;
• A "trekkerek" 2 nagy tábora firtatja, jó ötlet volt-e Spock halála; 
• millió ellenző nyomására a stúdió fel akarja támasztani;
• És hogy Nimoy is rábólintson, neki adták a 3. rész direktori székét.

A Spock nyomában erősen megrendelés-szagú készítmény. Egyfelől képi világa impozáns, és megható látni, amint a régi gárda baráti hűségből példát mutat, amikor a hivatalos tiltás ellenére mennek feltámasztani a halott Spock-ot. Másrészről azonban kevéssé törekszik meggyőző lenni a történetében, kezdve Spock feltámadásával, melynek folyamata igen hézagosan van felvázolva. Röviden: felemás movie, felemás alakításokkal.

Kitérőként hozom csak föl, hogy egy amerikai kritikus úgy viccelődött a Star Trek-alcímekkel, hogy: Superman II. - Zod haragja, illetve Superman III. - Kriptonit nyomában. Majdnem én is elkezdtem gúnyolódni ezen. Eléggé kompromitálónak tartom, ha egy film alcíme egyben az elkészítésének nehézségeire is utal.

"Spock nyomában" stúdiónyelven annyit tesz: "Spock a nézők jutalma". Végigizguljuk az Enterprise újabb viszontagságait, és a végén a nagy pay-off az lesz, ha majd "teljesen kifejlődve" látjuk a franchise legreklámozhatóbb személyiségét.

Leonard Nimoy legalább tucatnyi flashback során, illetve a befejezésnél szerepel. A visszatekintések nagy számából 2 lehetséges indokot olvasok ki: a Spock nyomában a Khan haragja sikerére támaszkodik, illetve a pénzspórolás. Nimoy-on kívül még 6 másik személy játszotta el Spock-ot, különböző életkoraiban. Ezek az ügyeskedések ugyan a film hitelének nem tesznek jót, de megértem Nimoy helyzetét. Kevés hollywood-i celebnek sikerül egyszerre irányítani egy film forgatását, és közben neki is játszania a központi karaktert. (Ékes példa erre a Star Trek 5. epizódja.)

A cselekmény nagyja: az Enterprise legénységét szabadságolják, a Genezis tiltott téma, ahogy a mesterségesen létrejött planéta is. A leszerelendő csillaghajó helyett szolgálatba áll a U.S.S. Excelsior, új főgépészével, Scott-tal. Közben a halott Spock tudata Dr. McCoy elméjében bukkan föl. Kiderül, hogy fizikai teste, melyet a Genezis által létrehozott bolygón hagytak, nem veszett el örökre. Miután Spock apja, Sarek - és egy felvétel az önfeláldozás percéről - igazolja ezt, Kirk-ék parancsot szegve elszöknek az Enterprise-sal.
És mindezek mellett, egy Kruge nevű klingon parancsnok kezdi üldözni őket, a Genezis titkát kutatva. Némi tűzharc az űrben; Kirk csapdába csalja a klingonokat az Enterprise-on, felrobbantja, s a bolygón a vezérükkel is kénytelen végezni. Utána pedig mind végignézhetik Spock visszatértét a halálból a végén.

Több jó ötletet látok itt, amit nem sikerül rendesen összecsomózni. A szkript logikailag nem elég koherens, elsősorban a feltámadás fázisainál. Személyes drámára lenne bőven lehetőség, kezdve Sarek-kel, Spock apjával, aki először még neheztel Jimre Spock kapcsán. Vagy az, hogy a Flotta akaratával szembeszállni mekkora súlyt helyez a disszidens legénységre. De... az egésznek a kivitelezése döcög:

Kelley túljátssza, mikor megszállt állapotba kerül,

Spock karaktere érezhetően felmorzsolódik az események folyamában,

Shatner pedig alig reagálja le a fia....

Na ez meg a másik.
Fogalmam sincs, mit keres ebben a filmben David, Jim fia. A Khan haragjában fontos (bár bosszantó) mellékszereplő volt, akin keresztül is láthatta Kirk, mennyi idő telt már el az életéből, és mi maradt hátra belőle. Itt viszont David figurája csak azért van jelen, hogy a klingonok később megöljék, úgymond "rákényszerítve" Kirk-öt a megadásra. Azt még értem, hogy a Genezis terraformáló hatását vizsgálta a hajó, amin David jött. Amit kevésbé: mire kellett a megölése? Itt egy tragikus halál, aminek nincs helye a cselekményben, a film mondandójában, és a színészi játék se tesz jót neki.






Amennyire tudom, Christopher Lloyd alakítását a legtöbb Trek-rajongó kedvelte Kruge szerepében. Én mégis valahogy langyosnak találtam, ahogy hol-miért indulatos próbál lenni. A klingon vezér tekintélye akkor "tetőzött" a szememben, mikor foglyul ejti Davidot, Spock-ot és a szintén vulkáni vérből való Saavik hadnagyot. Egyébként viszont inkább csak küszködik karizmatikusnak tűnni. Boldog voltam, hogy a Star Trek 6-ban a renegát klingon hadparancsnok ötletét sikerült továbbfejleszteni Chang tábornok karakterével. 

Kruge körül akad néhány egészen furcsa jelenség:

• Bemutatkozó jelenetében több figyelmet kap vad házikedvencének etetése, mint az, hogy ki ő, honnan jött, és pontosan mire használná a Genezisről gyűjtött adatokat.
• Mikor egy női fajtársa közli vele, hogy tud a Genezisről, a hölgy szó nélkül tűri, hogy Kruge ezért kivégezze őt hajóstul: "Tisztelettel fognak emlékezni rád." Semmi nem indokolja Kruge-nak ezt a teljesen fölös rombolását.
• Az ellenkezőjére is van példa: Kruge csak megrongálná Davidék hajóját, de egyik túlbuzgó embere berobbantja azt, Kruge büntetésből rálő, és az... eltünedezik. Jobban illő szót nem találok arra az effekt-re: olyan, mintha csillámporos festék jelenne meg a klingon testrészein. 
• Mikor David és Saavik megtalálja Spockot a hóviharban, hogy lehet az, hogy a klingonok a bolygó egy egész más időjárású pontjára transzportálnak le utánuk, ahol lombos növények vannak?
• És mikor a planétán Kirk ráförmed, hogy nekik is el kell transzportálniuk, vagy a bolygóval pusztulnak, annyit mond: "Tökéletes! Akkor így is lesz." Itt látszik - azt hiszem - a legjobban, hogy Kruge motivációja mennyire nonszensz, tettei indokolatlanok és következetlenek. 

Egyértelmű tetőpontja a filmnek az Enterprise pusztulása. Az effektus látványossága mellett az előkészítése is jól sikerült. Az önmegsemmisítő program elpusztítja a korábban evakuált Enterprise-t, magával rántva Kruge összes emberét, akik bitokba vették a hajót.
Amennyire tetszett ez a pillanat, annyira nem nyűgözött le a kézitusa Kirk és Kruge között. Megint: Nimoynak nincs elég figyelemfókusza, hogy igazán epikussá emelje a személyes konfliktusokat. Egyszerű pofozkodást látunk (egy valószínűtlen hátraszaltóval), majd Kruge-ot sikerül lerugdosni egy szakadék mélyén a lávába.


Végül ott van a szertartás a Vulkánon. A díszletek és jelmezek impozánsak, ahogy a vulkáni tájképnek is megfogott a hangulata. De mondom: Spock feltámasztása, és ahogy sikerült összehozniuk, az borzasztó légből kapott tűnik. A gép újraéleszti Spock fizikai valóját gyerekként, míg eredeti tudatát McCoy-ban hagyta, és mivel már az élő test visszaidősödött, a kettőt most összepasszinthatják egy rég nem alkalmazott rituálén. 
Nem teljesen rossz az ötlet, hogy a karaktert feltámasszák. A bajom a szál kimunkálatlansága. Több időt kellett volna szentelni arra, hogy a folyamat biológiai részleteit, az egyes lépcsőket megismerjük. Így az egész megfoghatatlan; olyan, mintha mindent menetközben találták volna ki:

| Életteremtő terraformáló masina

+ A masinán elkövetett tervezési hiba

+ Új vulkáni tudatképesség

+ A gép által feltámasztott és megfiatalított test

+ Speciális vulkáni rituálé

= Újjászületett népszerű főszereplő |

Mindent összevetve a 3. Star Trek egyáltalán nem hitvány alkotás - annyira bizonyosan nem, mint az 5. vagy 7. rész. 17 milliós büdzséből készült, és egy véletlen tűzeset kis híján betett a forgatásnak. Fő gyengéje, hogy idővel összekuszálódnak a sztori szabályszerűségei, a fő antagonista gyenge, és a színészi játék gyakorta forszírozott. Unalmas jelenetből szintén nincs hiány. Viszont a csillaghajók külseje és tűzharcai nagyon tetszetősek.

A legemberibb érzelem a filmben az összetartozás. Ugyan szerettem volna látni, ahogy a parancsnokság felelősségre vonja őket parancsszegésért. De ehelyett az is kellő nyomatékot adott a kockázatvállalásuknak, hogy a hajó elpusztult. Spock a 2. filmben se főként a hajót, hanem az ott szolgáló embertársait védte meg, az Enterprise lényegi mivoltát, a lelkét. Okosabb szkripttel ez ragyogó párhuzam lehetett volna Spock feltámasztásával, vagy ahogy Sarekhoz hasonlóan Kirk is elveszíti a fiát. Ez is olyan ötlet, ami kiaknázatlan maradt.

A Star Trek 3. - Spock nyomában egy elnézhető, de nem stabil munka. Sci-fiként és folytatásként egyaránt átlagos darab, néhány nagyon szép jelenettel.