Gróf Monte Cristo (1975)

"Danglars!

Mondego!

Caderousse!

Villefort!"

A világhírű történetet először ez a darab ismertette meg velem. Kissé kopott volt, de nagyonis emberi és drámai. Hamar beleéltem magam egyrészt az érdekfeszítő történetbe, másrészt a film erősen érzelmes, mégis komoly modorába. Richard Chamberlain Emmy-re jelölt alakítása máig a kedvenc portrém a bosszúálló grófról; kapásból ez a szerep jut róla eszembe a színészről.

Már-már csodaszámba megy, mikor egy tévéfilm-feldolgozás tartalmilag veri egy regény moziadaptációit. Amerikában legtöbben a 2002-es Monte Cristo grófját ismerik, és míg az a változat földhöz ragadtabb, az ITC Entertainment-é részletesebb alkotás. Képes megmutatni, mennyi álság és önző érdek lapul meg a társadalmi ranglétra tetején, és hogy tagjai gyakran ártatlanok életét siklatják ki és tüntetik el.

A másfajta hozzáállás ellenére vannak rokon vonások a 2 verzió között. Mindkettő csak Dantes útjának főbb állomásait veszi sorra, alig töredékét érintve a terjedelmes intrikahálónak, ami pl. az anime (Gankutsuou) oroszlánrészét kiteszi. Mindössze 1 női fő- és mellékszereplőt hagytak meg. És mindkét változatban vívópárbaj zárja le Edmond bosszúját közte Fernand Mondego között (akinek házassága Mercedes-szel valahogy mindig hiteltelennek tűnik).

Ugyanakkor: emitt a szűkebb cselekmény tényleg segíti a sztori átláthatóságát. Nem éreztem csonkának vagy túlgyomláltnak. A készítők hívebbek a könyv névjegyzékéhez és az események menetéhez. Sokkal okosabbak a párbeszédek. A karakterek helyzetreakciói és motivációi elég romanticizáltak. James Caviezel játéka ugyan felért Chamberlainéhez, de életciklusokként változó, hogy melyik tetszett jobban: Caviezel hihetőbb a tengerész és a börtönrab Dantes-ként, Chamberlain viszont a fiatalkori énjétől minden téren csiszoltabb, fifikásabb, izgalmasabb grófot formált meg.

Edmond és Faria abbé barátsága könnyekig meghatott. Trevor Howard-ot szintén Emmy-re jelölték alakításáért: neki köszönhetően válik a dramaturgia olyan erőssé, hogy megtartsa a mű teljes 2. felét. Igaz, azután többé nem említik a nevét, és előéletéről is csak foszlányok derülnek ki. Ettől függetlenül teljes értékű szereplő, nemcsak azért témfereg ott, hogy Dantes-nek eszközt adjon a vendettához.

Itt pont hogy a romantikusabb kép a hihetőbb. Sokévi teljes magány után, újabb éveken át ásták a celláikból kivezető alagutat, miközben Faria sokmindenre megtanította Edmondot. Ez már nem jellemezhető pusztán kényszerű szövetségként vagy hálával: az itáliai pap a 2. apjává válik a volt tengerésztisztnek. Ezért is esketi meg őt a halálán, hogy Spada kincsét ne - legalábbis ne csak - ítékezésre fordítsa majd. "A hivatásom tiltotta, hogy megházasodjak. Így most: te vagy a fiam! Fogságom gyümölcse... Használd mindenféle jótétemény céljára, az én emlékemre...!"

A kalózsegítők, Jacopo és Bertuccio valahogy szolgalelkek benyomását keltik bennem. A film úgy állítja be, mintha a 2 csempész puszta barátságból fenntartás nélkül hagyná Edmondnak a gigászi vagyon birtokba vételét. Oké: Edmondot kimentik a tengerből, ő pedig hálából egy ideig a navigátoruk. De már a találkozásuk előtt is tudott a kincsről, és ez valahogy logikátlan reakciónak tűnik nekem. Mindegy, ez csupán átvezető rész...

Imádtam nyomon követni Edmond "vadászatát", ahogy ellenségeit egyenként becserkészi. A movie 5 évet ad a felkészülésének, vagyis épp kétszer annyi idősen költözik Párizsba, mint mikor lecsukták. Világosan látni az egésznek a menetét: kémek útján titkos infót gyűjt, embereket kutat fel célpontjai múltából, és elrendezgeti őket maga körül, mint egy sakktáblán:

1. Caderousse-t, majd Villefort főügyészt Benedetto, a csaló mozgatásával "üti ki",
2. a kapzsi Danglars-t egy megkent távíró révén csődbe, majd öngyilkosságba viszi,
3. Mondego múltját pedig Haydeé leplezi le, akit szintén Fernand taszított rabságba.

Albert és Monte Cristo baráti viszonya sajnos kicsit halovány lett, pedig ez is szerves része a drámának. Bizonyos értelemben Faria és Edmond apa-fia-kapcsolatának torz kiadását jelenítik meg. Edmond okkal használhatja ki a fiút, hisz Albert meg se született volna, ha apja nem küldi Pokolra anyja eredeti élettársát. "Önnek minden joga megvolt, hogy leleplezze az apámat." A bűntudat és az új élet keresése olyan dilemmák, amikkel a gróf maga is szembekerül a befejezésben, így ez átfedés lehetett volna kettejük sorsa között.

Részben kárpótolt ezért a másik párbaj. Mondego tárgyalásán Dantes felfedi, hogy kicsoda, így Fernandnak azonnal összeáll a kép. "Azzal, hogy tönkretettél, te adtál nekem jogcímet a bosszúra! Jogot, hogy visszaküldjem a holtat a holtak közé! Meg is tudod védeni magad, Edmond, vagy még mindig a sötétben kóvályogsz?" Tony Curtis nem sokat szerepel, de Mondego tábornokként megvan a kellő jelenléte. Dantes külleme is épp elég eltérő 20 év után, hogy bevegyük: ellenfelei nem ismerik föl, de Mercedes igen.

Apropó Mercedes: örültem neki, hogy - ha nem is egy érdekes figura, de - legalább nem az a jóhiszemű, rémesen naiv liba, mint több másik kiadásban. Príma rendezésnek találtam, hogy Edmond éppen a fia lelövését gyakorolja, mikor Mercedes meglátogatja őt. Szintén, hogy nem kertel, rögtön a következő jelenetben bizonyítja Mondego érintettségét a 14 éves rabságában. "Azt már álmodtad, hogy az apád éhen pusztul? Hogy akit szeretsz, egy riválisnak adja a kezét, míg te egy gödör alján rohadsz?"

Sokáig nem értettem a befejezést, ahol végső búcsút vesznek. Edmond vendettája lezárult, utánasiet a kikötőbe, erre a nő melankólikusan faképnél hagyja. "Bosszúálló angyalok ne kérjék áldozataik bocsánatát." Aztán leesett az értelme. Mercedes felismeri, hogy már nem érzi a hajdani szerelmét Edmond iránt, és a férfi arcán is csak a múltba kapaszkodást látja tükröződni. Majd ahogy a gróf is kimondja, hogy "Edmond Dantes-t próbálja megtalálni", őneki is világossá válik a dolog. Az a régi érzés egyszerűen kihunyt köztük. Nyitva hagyott végkifejlet, mégis okulhat belőle az ember: a mások által elvett boldogságunkat nem hozza vissza, ha az elvesztése miatti bosszú beteljesedik. Legyen az bármilyen jogos vagy elegáns.

Kedvenc Dumas-történetem legjobb élőszereplős feldolgozása ez a kerek 40 éves filmalkotás. Lebilincselő és végig szórakoztató, dús érzelmi és majdnem olyan széles bohózati skálán mozogva, és csak néhol véti el az adagot színpadi érzék terén. A bábmester pedig egy izgalmas, hús-vér bosszúálló, akinek sikeréért bármelyik korosztály nézője drukkolni tud. Egy erős ajánlást kap tőlem.

Minyonok

Okos gondolatcsírából kinőtt, de jórészt terméketlen szomorúfűz a Minyonok. Minden igyekezete ellenére fele annyira nem vicces, mint hiszi magáról, dacára a sok popkultúr-utalásnak. Kinder-tojás-szerű főhősei olyan kis szerencsétlenek, amitől a 10 éven felüli néző 2 reakció között kénytelen ingázni: hol kényelmetlenül a fejét fogja az elidétlenkedett poénokon, hol pedig a szíve szakad meg, hogy ennyire naivak, megvezethetőek és énkép nélküliek ezek a "minionok" (szó szerint "alárendeltek").  

Bírom, hogy a megszokott "jót szolgálni" klisét kiforgatják a minyonok eredettörténetében. Törzsük életcélja már az ősidők óta az volt, hogy egy méltó gonosz figurát találjanak és szolgálhassanak, noha ők maguk nem rosszindulatú lények. Nyilvánvaló a vicc: tudtukon kívül az emberiségnek tesznek szolgálatot azzal, hogy "halálra segítik" például Draculát, Napóleont vagy a T-Rexet. És miután a sarkkörön izolált kolóniában éltek, olyan síkegyszerű okból újítják fel a kutatást, hogy elunták magukat. De 100%-ig!

Mihelyt a tényleges cselekmény beindul, a film kreatív vénáját mintha baleset érte volna. Minden vicc, ami az emberi gonoszságot gúnyolja, zavarba ejtően primitív és kínos! Pedig papíron olyan bíztatóan hangzott a premissza: a minyon-törzs új felderítői, Kevin, Bob és Stuart 1968 Amerikájába vándorolnak, hogy egy gonoszbörzén a híres bűnöző, Scarlet Túlölő segédeiül szegődhessenek. Miután ez össze is jön nekik, új főnökük a brit koronát adja ki beavató melójuknak - amit Kevinék úgy túlteljesítenek, hogy véletlenül a trónt is megszerzik.

Scarlettet úgy jellemezném, ahogy Guy Williams Zorrója egyik ellenfelét, a Sast: "Felfuvalkodott, egoista őrült!" És még finom voltam. Sandra Bullock-nak ez a molylepke IQ-jú karaktere mást se csinál, mint harsányan elalél magától, vagy egy harapós pulikutya hangján rikácsol. Anno Szörnyella de Frász pozőrködéseit könnyebb volt elviselnem! Bűnözői "zsenialitása" pedig abban merül ki, hogy mindig a férje szuperkütyüivel ala James Bond rabol műkincseket és aranyat. Ideális utópia lenne egy olyan világ, ahol már az ilyen holdkóros boszikból is sztárok, illetve sztárgonoszok lehetnek...!

A többi emberszereplőre szót sem érdemes ejteni. Kivétel nélkül ripacsok, a külsejük pedig egyszerűen ronda; túl nyúlánkok a mozdulataik! Ez és a humor vérszegénysége túlzottan elvonta a figyelmemet a fricskákról, amiket a korabeli brit popkultúra ikonjelenségei kapnak a filmben (pl. Erzsébet királynő, a Beattles, a Parlament és a Buckingham-palota, stb.). Nem rossz ötlet, de ettől még ez még paródia, és korántsem biztos, hogy mulatságos.

Maguk a minyonok olyan közepesen vicces bukdácsolók. Néhol tényleg megnevettettek. Bob és a királynő civakodása a koronán, a törzs utakozása és Angliába utazása, majd a tetőpontnál az óriás-Kevin megnevettettek. Különösebben nem zavart, hogy csak azon a tákolmány mediterrán-nyelvükön tudnak gügyögni. Az ámokfutásaik és botlásaik nagy része azonban szánnivaló, az elpusztíthatatlanságuk meg egyszerűen azért szükséges, mert ők a történet főszereplői. Külön fájdalmas látnia az embernek Kevinék igyekezetét, hisz a Napnál világosabb, hogy Scarletnek a trió csak egyszer használatos frontbalekoknak kell.

A befejezés pedig pofátlanul kurta, a Minyonok kb. egyik pillanatról a másikra hagyják a befagyva felsült sztárgonoszukat a fenébe, és utánamennek egy idegen pofának, akit véletlenül 2 korábbi animációs meséből ismerhetünk. Számomra ez nyílt beismerése annak, hogy az egész sztori csak kifogás volt egy játékreklám produkció kedvéért!

Amint a Minions kínál: banális slapstick, egy kegyetlenül idióta trió, és egy nem kevésbé idióta küldetés. Nagyon gyenge a humor, az utalások, az emberalakok jégkrém-pálcikák, + sajnálnivalóan üres a mese érzelmi oldala.

AMY

Sosem érdekeltek a popsztárok, így abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Asif Kapadia idei dokumentumfilmje, az "Amy" ismertette meg velem Amy Winehouse nevét és történetét. Hamar leesett, hogy ez egy "ami szívén, az a száján"-típusú ember, aki szerette a lendületes életet, ugyanakkor vágyott az erős lelki támaszra, az elvárás nélküli szeretetre. Annyira nem próbált sose hamis képet mutatni magáról, hogy mindig saját keserűségét írta a dalszövegeibe.

Ez egy egyenes és igényes dokumentumfilm. Technikai szempontból azért, mert széles skálán használ forrásanyagokat: a közeli ismerősök interjúin kívül házi videók, mobilrögzítette fotók és jelenetek, archív anyagok, élő koncert- és próbafelvételek adják ki az életút mozaikját. Dalait is az életeseményekkel vezetik elő: Rehab, Back to Black, Love Is a Losing Game, You Know I'm No Good. Tényleg úgy érzi az ember, hogy ismeri ezt a virgonc londoni csajt, és drukkol neki, ahogy eredeti hangja és stílusa révén befut az énekesi szakmában.

A magánélete nem volt rendkívüli, és némely egyes felvételei kissé kínosak. Nem biztos, hogy elfogadnám egy ilyen valaki társaságát, mint Amy. A lényeg az, hogy megértettem őt. Hiányzott életéből az ellensúly az örvénnyel szemben, amibe a 2000-es évek alatt belesodródott. Apja, Mitch Winehouse tiltakozott a lánya - és saját - a film által sugallt portréja ellen, ami számomra csak megerősíti a tanulságot: a kényelmes, elvárásokra hivatkozó távolságtartás mindig könnyebb, mint kitartani mellette. Persze, hogy Winehouse hibás, amiért épp a narkóhoz és piához menekült a gondjai elől. De erős támasz és szilárd elvek nélkül mi tartaná vissza, mikor pont az tette sikeressé, hogy olyan, amilyen?

Kapadia egész jó munkát végez abban, hogy okokat keressen Winehouse lejtőjére. Némelyik önmagában nézve még elég melodráma-ízű volna:

1. Érzékeny és szeretetéhes, így nehezen dolgozta fel, ha szülő, barát, szerető magára hagyta.
2. Gyöngekezű nevelése miatt elvihette szárazon tinikori bulimiáját és alkoholimádatát.
3. Excentrikus szokásai egyben az ihletforrásai is voltak, ez fűtötte dalait, melyeket a rajongói imádtak.
4. Közvetlennek látszó, valójában önpusztító pasijainak annyira meg akart felelni, hogy követte egyiküket a drog spiráljába.

Mindez együtt és hosszútávon szilánkokat farag le egy fiatal psziché önvédelmi képességéből. Amy egyre jobban szétesik: járása akadozik, tekintete fátyolossá válik a drogoktól. Eljut odáig, mikor már egyetlen pohár ital is megállíthatja a szívét...

Tapsolnivalóan őszinte a movie a nyugati tömegmédia ábrázolásában. Az ugyanis kimondottan a csillámporra, a felszínre van kiélezve: mindig a sztár életének kívülről legpikánsabb pontjait keresi, amikből hírt sajtolhat. Winehouse-t egyes főműsorokban heroinrab libának, "hányatott sorsú lónak" titulálják, élvezettel megalázva nevét élő, egyenes adásban. Ezt imádtam: pontosan annak a csillogó, babiloni húscirkusznak mutatja a TV-show-k világát, amiként a valóságban is működik. "Mindenki akart Amyből egy darabot."

Kemény, letargikus betekintő egy énekesnő lelki világába, akit az utca embere általában csak egy sokadik önhibás popsztárnak könyvel el. Csakhogy ő mindvégig teljesen vállalta saját egyéniségét, és nemcsak közkedvelt, de egyedivé vált. Szó szerint megszakadt a szíve, mert a saját világának többi részét, még rajongóit sem érdekelte az igazi Amy a smink és a pompa mögött; annyira bizonyosan nem, hogy legalább néhányan közülük valóban vigyázzanak rá.

Az Amy Winehouse-sztorira 4/5-öt adok.

Terminátor: Genezis

"Már vártalak téged."

2 gyászos folytatás után végre úgy tűnt, a Terminátor: Genisys képes lesz új életet lehelni az önmagát rég túlélt franchise-ba. Amikor megnéztem a moziban, végre nem azt láttam, hogy az alkotók csak imitálni és továbbvonszolni próbálják Az Ítélet Napját, mely az egyik kedvenc mozifilmem. A 4 fő színész közül 2 alakítása tetszett, a feszültség létrejött, némelyik új ötlettel beindították a fantáziámat.
Ugyanakkor hamar kiütközött az a fogcsikorgató megfelelési kényszer, ami a Paramounton volt. Már a sokadik produkciós cégként birtokolják a Terminátor jogait, és rögtön trilógiát ígértek (amit beárnyékol a tény, hogy 2019-ben James Cameron-ra szállna vissza a mozilegenda). Ezért olyan zaklatott ütemezésű a mű cselekménye, nem elég kifinomult a jelenetek drámai "bőrszövete", és nem tud megerősödni a mű mondanivalója az emberi technológia-függőségről, illetve az idő alakíthatóságáról.

2029-ben John Connor, az emberi ellenállás vezére jobb kezével, Kyle Reese-szel elfoglalják a Skynet titkos bunkerét. Ám mivel az egy titkos időgéppel már visszaküldte egyik T-800-sát Sarah Connor megölésére, Reese-nek is vissza kell mennie 1984-be.  Ott aztán egy megváltozott idősíkot talál: Sarah Connor már harcos, mellette pedig egy korosabb Terminátor, a nevelőapja és testőre. Ráadásul nemcsak itt, hanem a jövőben is súlyos gubanc történt...

Ez a movie mindent neked hajít, amit bír, hogy esélyed se legyen unatkozni. A kultstátuszú első 2 film legmaradandóbb pillanatait 45 percbe sűrítve átrendszerezi, majd irányt vált, és vadonatúj attrakciókkal rukkol elő. A történet bevezetője pedig meglehetősen hasonlít Az eljövendő múlt napjai c. legutóbbi X-men-filmre. Ott is egy sebtiben  összetákolt kis csapatnak kellett meggátolnia a XX. században, hogy a jövő sötét apokalipszise beteljesedjék. "Vannak események a történelemben, amik egyszerűen meg AKARNAK történni!"
A már 5. Terminátor-mozi is egyfajta összegző-darabnak készült. Szintén az időutazás formuláját használva megidézi, majd kellő tisztelettel újra is írja a meglévő idővonalat, új lehetőségekhez adva teret, új színészgárdával, melyet 1-1 "nagy öreg" is megtámogat azért. Ez a hasonlóság engem fellelkesített. Bíztam abban, hogy itt is sikerül a kötéltáncos mutatvány, hogy a széria minden félresiklását ki tudják majd javítani anélkül, hogy az feltűnő vagy sablonos lenne. Az eredmény viszont egy igencsak egyenlőtlen súlyú, hol izgalmas, hol elsietett üldözőhajsza lett, szokványos akciófilmes befejezéssel. 

Bitang jól políroztak újra egyes látványelemet az első 2 Terminátor-moziból:

1. a civilizáció nukleáris megsemmisülése pokoli tűzijátékot nyújtott;
2. hatásosan beállított a fiatal T-800 újbóli megérkezése 1984-be.
3. A folyékony fém T-1000 ugyanaz a csendes ragadozó, ahogy emlékeztem rá,

Ugyanakkor alig váltott bármi reakciót belőlem néhány olyan kulcspillanat, mint:

1. mikor Kyle nekiveselkedik az "első" időutazásához,
2. és találkozik Sarah-val ("Szóval terád vártam egész életemben."),
3. vagy a T-1000 szétesése a folyadékeső által.

Az újítások közül kellemesen meglepetést okoztak az "ifjú" T-800 rövid párharca, majd a T-1000 trükkje, hogy egy darabkájával feltámassza a gyerek Sarah-ra küldött gép roncsát (hogy ezt Sarah-ék minek hagyták meg 1 darabban, azt fel nem bírom fogni). Nincs tehát hiány helyzetfeszültségből: a triónak olyan ellenség elől kell szüntelenül menekülni, amely mindig előre tudja, mit fogsz tenni. Bármikor olyan irányból lephet meg, ahonnan épp nem számítasz rá. Ez a felállás rajta tudta tartani a szememet az események alakulásán. 

Nagyon kíváncsivá tett, hogy Kyle Reese, a harcos Sarah Connor és a T-800 hogyan fog tudni csapatként működni. Ehhez képest a párbeszédeik minősége nagyon hullámzott: minél parázósabb a szituáció, annál okosabbak. A humor tűrhető, bár ez sem sziporkázik, kevés a szín, az egyéniség és a kifinomult reakció benne.
Igen hamar kiapadt például az a poénforrás, miszerint "Apa", a Sarah-t felnevelt T-800 emberszövetei idősödnek. Ezt én inkább szomorúság, mintsem poén tárgyaként fogtam föl. A Terminátor 2.-ben a gépkarakternek sikerült az emberség, a humánus értékrend alapkésztetését felfognia. Némi érzelmet vitt volna az új filmbe, ha teszem azt a T-800 szembesülne saját korlátaival, hogy nem tud úgy vigyázni Sarah-ra, ahogy régen. Épp ezért, mikor a végén elmerül a fémolvadékban, azt vártam, hogy meghaljon - ismét.

Röhöghetnékem támadt a nagy visszatérésén. "Apa" a fémajtót beszakítva közli, hogy váza eggyé vált a folyékony fémmel, amiben elmerült. "Átminősítettek." Ez a meglódult, dilis történetcsavar jobban szórakoztatott, mint bármelyik szópoén.

A 4 fő színészi alakításból 2 értékelhető. Arnold Schwarzenegger a kora ellenére még mindig fel tudja idézni a Terminátor karakterét. Emilia Clarke arca kellően hasonlít Linda Hamiltonéra, bár olyan kemény kisugárzása korántsincs, mint elődjének a T2-ből. Hogy Sarah ne a 84-es film jámbor pincérnője legyen, az íróknak be kellett iktatni egy közbülső időutazást, ahol egy T-800 megölte a kis Sarah szüleit, de egy másik megvédte, felnevelte és kiképezte. Tudja, ki Kyle, de nem sokra tartja őt - főleg "Apához" mérten nem.

Mellékszereplők közül J.K. Simmons a 3 múltbéli idősík közötti átvezető kapocs szerepét tölti be. Byung-hun Lee pedig kitűnő Robert Patrick-imitátor: ha 3/4 óránál több idő jutott volna az első 2 film felidéző jeleneteire, akkor szerettem volna látni, ahogy elvegyül az emberek között. Patrick álrendőre olyan természetesen fejezte ki magát a civilek között, amikor a célpontja után nyomozott, és ez hozzátett a rettegésfaktorhoz.

  

Jai Courtney Kyle-ja unalmasabb, mint egy altatódal! Érett veterán helyett egy komolykodó huligánt kellett hallgatnom, aki rémesen lassan fog föl szembeszökő dolgokat, és folyton hangos megjegyzéseket tesz. A szerelmi szál közte és Sarah között pontosan olyan faízű, mint a Sith-ek bosszúja Anakin-Padme-románca - annyi különbséggel, hogy ez nem melodráma, inkább egy repetitív házastársi civakodás. Kettejük beszélgetéseit hallgatva elképzelni is nehéz, hogyan tudott szegény John egyáltalán megfoganni, és ez bizony zavarba ejtő.

Apropó John Connor: neki semmi jelenléte nincs a vásznon! Jason Clarke semmi megjegyezhetőt nem mutat fel a szerepben - már azonkívül, hogy színpadiaskodik, valahányszor az időutazás szóba kerül. Nem hittem el annak a prófétaszerű vezérnek, aki az emberi ellenállás alapjait lefektette, és sikerre vihette. Ő volna elméletileg az emberiség pallosa, amiből aztán egy váratlan és tragikus fordulat a kaszásává fog átvedleni.
Érdekfeszítőnek találtam a csavart, miszerint John-ból sejtszinten farigcsált terminátort a Skynet. Kyle-nak ez már a sokadik dilemmája. Hiába tudta, hogy az időutazással minden meg fog változni (meg is kettőződött az emlékezete), akkor is más még látni, ahogy John-t, a harcostársát és ügyük vezetőjét feltehetően megölik, majd önmaga borzalmas torzképeként kell látnia. Nagy oldalba rúgás, hogy az írók megint átsietnek ezen is, csak azért, hogy még több akciót és számítógép-effektust kapjunk a képünkbe.

Van mit sajnálni: adott egy potenciálisan jó film itt, melyet a türelmetlenség meggátol, hogy egy koherens egésszé felépüljön. Felvértezi magát ötletekkel, harcba indul, megközelíti a célt, mégse tudja elérni, mert nincs érzelmileg rendesen megolajozva a váza. Aki csak mozgóképes emlékalbumot akar mindabból, amit James Cameron 2 művében szeretett, az nosztalgiából rászánhatja az időt.

Belül-kivül (Agymanók)

"(...) Gyermek. Fejlődik, tanul, kutat. És igényel bizonyos dolgokat."
"Dehát miket?"
(...)
"Csak azt tudja, hogy szüksége van valamire. De minthogy mi is sokan, nem tudja, hogy mire."

(Star Trek - Csillagösvény)

Fifikás, jópofa, lüktető édesség a szívnek és az elmének, az elmúlt évek egyik legkiválóbb tervezésű mikrovilágával. Az Inside Out a Pixar legújabb animációs mesterműve, melyet Pete Docter írt (Toy Story, Wall-E, Szörny Rt.) és rendezett (Fel!), és hadd legyek tömör: gratulálok! A Disney által birtokolt stúdió évek óta nem rukkolt elő ennyire kreatív, tanítóképes mesefilmmel: egy pszichológiai enciklopédiára elég tudásanyagot ad át, anélkül, hogy ezzel tolakodóvá vagy önismétlővé válna.

Az Agymanók rendkívül fantáziadús a vizuális történetmesélés terén. Minden látványelem fontos helyet foglal el a helyszín és eseménysor egészében, érdekes rájuk nézni, és odafigyelni a részletekre. Fordulatos, üresjárat nuku, ritkán kitalálható, mi következik, és a drámai vénája is vastag. Annyival többet kaptam a mai 3D-animációs művek átlagteljesítményétől! Legtöbbjüknél csak összedobnak egy hordónyi, teátrálisnak hitt cirkuszi attrakciót, és rájuk húznak valami juharszirup cselekményt, amit érzelmi-gondolati analfabéta lények idétlenkednek el, alig vagy soha nem figyelve oda egymásra, és ami körülöttük történik. 

Riley egy minnesota-i házaspár egyedüli gyereke. A lány lelkének sokrétű mikrovilágát 5 figura, az 5 alapérzelem megtestesülése koordinálja, és sikerrel: Riley élete 11 éves koráig felhőtlen és boldog. Amikor azonban a családfő San Francisco-ban kap munkát, a 3 fős család elköltözik a kisvárosból. Riley-nak teljesen felborul az érzelmi egyensúlya, alkalmazkodnia kell a vadidegen, kiábrándítóan szürke környezethez, és ez nagyon megviseli őt.  

Először talán az emberalakokról írnék. Bár életem végig lesznek fenntartásaim a 3D-animáció felé, az emberek alakja és arcmimikája figyelemreméltóan jó animálás eredménye. Docter kevesebb, mint 50 emberrel dolgozott rajta, ami a nagy stúdióknál csekély technikusi létszámnak számít. Elhittem, amit érzékeltetni próbálnak: a lány önfeledtsége, majd frusztrációja 5-nél jóval több árnyalatot kap, és a válsága is fokozatos. Először csak lehangolt, majd egyre több dologban csalódik, még hobbijában, a jéghokiban is. A környezet pedig kellően le tudja hívni a valódi nagyváros szürkeségét és közönyét.

Doctert saját lánya ihlette Riley történetére, és édesapja hangszerepét is ő látja el. Emiatt mindaz, amit Riley kívülről átél, azt magának érzi a gyerek- és a felnőtt közönség is. Mindannyian átéltük, amikor a kamaszkor elején módosul a világképünk, hozzáállásunk a közvetlen környezetünkhöz.

Sajna az elején az önfeledtség némely jelente súrolja a sziruptócsát, és az apa karaktere is kissé felszínes. Szembeszökően nem érti Riley bánatát, és csak odáig jut el, hogy időt ad neki. "Már értem. Egy kis magányra van szükséged." Szerencsére nem a megszokott Disney-családpropagandát kapjuk befejezésnek: Riley egy meccse előtt fancsali képpel hagyja a lelátón szüleit, akik drukker-arcmázzal égetik magukat nagy lelkesen.

A családi szál nemcsak a keretet (körítés), hanem a tétje is a valódi konfliktusnak Riley lelkében. Az új életközeget Derű, Bánat, Majré, Undor és Harag se tudja érdemben kezelni, és mikor balesetnél Derű és Bánat elsodródik a központból, Riley elveszíti a kontaktusát e 2 érzelemmel. Ha Derű és Bánat nem talál vissza gyorsan, Riley omladozó lelki világa hamarosan szét fog esni: előbb csak emlékgömböket, majd a énképe támaszát adó Személyiségszigetek omlanak bele a Feledés szakadékába.

Bámulatos fantáziával dolgozták ki az emberi érzésvilág lakóit és szegmenseit - a kedvencem közülük a DNS-láncra hajazó hídkorlát. A Fejhadiszállás az, ahol az 5 érzelem irányt mutat a lány gondolatainak és cselekedeinek; az emlékgömbök mindegyikéhez 1-1 szín - és érzelem - társul, a főemlékeket pedig hibernáló kamrához hasonló helyen tárolják. Sok szintje van az elmének, külön helyszínt kapott a hosszútávú memória labirintusa, a tudatalatti börtönbarlang, a sokrétű fantáziaország, és az álmokat szerkesztő stúdió. Külön munkások selejtezik a fölös emlékeket.

Szőrös szívű kritikus nyugodtan learchetípusozhatná az 5 érzelemmanót Riley fejében. De az úgy igazságtalan lenne. Mind az ötük Riley boldogságát tartja szem előtt, mégha önmagukban nem is tudják őt ehhez hozzásegíteni. Derű az ötös fogat vezetőjeként tetszeleg: ő a valódi főszereplő. Riley legelső évtizedét főleg ő határozta meg: őrangyal-szerű alakként figyelte az emberlány életét, őrködött a boldogsága fölött. Ezért igyekezett mindig odébb tessékelni Bánatot az irányítópult mellől. A kék érintés szomorúságot társít 1-1 emlékhez, ami csak rosszat tehet Riley-nak.

Ugye...?

Nagyon bölcs döntésnek tartom, hogy Derűnek külön jellemfejlődést adtak. Nemcsak annyiból áll a bonyodalom, hogy Riley van válságban, míg Derű az agyában kalandozik. A visszaút menetközben komoly számvetésekre kényszeríti az érzelemlényt:

1. Önzése odáig fajul, hogy Bánatot nyíltan magára hagyja, mikor egy süllyesztőn majdnem visszajut a Fejhadiszállásra. Itt villan ki először, mennyire egoista Derű ragaszkodása, hogy mindig ő maradjon Riley irányadó érzelme. És tetszett, hogy külön ezt is helyre kell hoznia, mikor a "megbántódott" Bánatot üldözi.
2. Csak majd a feledés szakadékában, a sötétben oszló emlékroncsok között fog megtörni. Ahogy Riley emlékeit nézegeti, rájön Bánat valódi szerepére. Szomorúság nélkül az öröm csak egy kedélyállapot; a kettő váltakozása ad értéket a boldogságnak, és segít túljutnunk a minket ért fájdalmakon. (És szerencsére nem rágják a szánkba, hogy akkor a másik 3 érzésnek is megvan a maga fontossága.)

Ding-Dong belépőjekor egy pillanatra megijedtem, hogy biztosan most fog "Idétlen-Üzemmódba" kapcsolni a mozi. Ehhez képest nemcsak nem bosszantott, hanem a 2 számomra legmeghatóbb jelenet egyikévé pont az ő elmúlása vált. Riley-nak ez a kitalált, elefántszerű barátja afféle kalauzként társul Derűhöz és Bánathoz. Ahogy a szakadékból Derűnek sikerül feljutnia Ding-Dong rakétakocsiján, már odafentről veszi észre, hogy Ding-Dong-nak nem sikerült feljutnia. A rothadt, szürke emlékgömbök között ő maga is kezd elporladni. "Vidd el őt a Holdra, helyettem..."

Mivel Derűék egész útja Riley válságának befelé vetülése, adja magát a kérdés: van-e Riley-nak szabad akarata? Ha mindig az 5 - vagy épp 3 - érzésmanó vezérlik a lelki állapotát, akkor azoknak elég 1 gombnyomás, hogy a gyerek egyik ellentétből a másikba csapjon? Láttuk, hogy Riley 1-2 apró cselekedénél Haragék egymás elé furakodtak, IGEN és NEM között rángatva a lány szándékát. Szerintem ez még belefér: ez a tétovázás jelensége. Mikor Riley világgá megy, Harag leszögezi: a lány komoly döntéseit nem befolyásolhatják.

Hisz egyiküktől sem kapott "programot", mikor a buszról hazaszökve taglalja a szülőknek, hogy pontosan mi nyomasztotta! Ez megint egy intelligensen megírt mozzanat. A film - nagyon helyesen - beismeri, hogy ez a kézenfekvő megoldás, amit már nem lehet az 5 alapérzéssel magyarázni. Azért is örültem, hogy Derűéket itt nem látjuk, mert Riley pont azokat a jellemvonásokat tanúsítja, amiket Derű az útja során megtanult: őszinteség, önzés elengedése.  

A 3D-grafikájú Pixar-mesék új mércealapja született meg az Inside Out-tal. Hatalmas adag mersz és alkotókészség sugárzik róla, drámai ív és humor egymást pörölyözve lendít át egy hovatovább brilliáns fantáziavilágon. Egyszerűen a MI agyunknak élvezetes ezt a sok érdekes és okos ötletet majszolni, amely Riley metaforikus elmevilágát benépesíti. Az elmúlt évek egyik legjobb tanmeséje.

Az Agymanókat "Kiválónak" titulálom.

A kém

Melissa McCarthy végre vicces, Jason Statham pedig először remekel vígjátékban! A kém A séf óta az első vígjáték, amely végig beizzítva tartja a humor parázsát, és képes annak gyújtópontjaivá tenni a főszereplőit is. Nagyon sokat nevettem a főleg dumaáradattal villantó kémtörténeten, melynek utolsó fél órája ráadásul pont abban a városban játszódik, ahol én magam is élek: Budapesten.

Susan Cooper a CIA egyik legjobb elemzője, az egyik legjobb ügynökük társa. Amikor a férfit egy terroristavezér lánya látszólag megöli, kiderül, hogy a nőnek listája van az ügynökeikről. Külsőst kell beszervezni, és Susanra esik a választás. Vajon egy kövér gépstréber helyt tud állni életében először terepen, anélkül, hogy az ellenség leleplezze és kinyírja?

Kémparódiát már kaptunk az idén, de mégse tűnnek hasonlónak. A Kingsman egy modorosabb dramady, nagyobb volumenű és jobban megszerkesztett, míg A kém egyszerűbb, könnyedebb, közvetlen stílusú. Többnyire elkerüli, hogy harsány vagy idétlen legyen; a viccek többsége szellemes, nemcsak a főszereplő termetén csámcsognak. Jó a poénok ütemezése. És amikor komolyra kell fordítani a szót, kevesebbet drámázik, de azt őszintébben.

Minden fontosabb szereplő valamilyen sztereotípia, és többségük nevettető volt:

1. Jude Law Bradley Fine-ja bondosabb már nem is lehetne: végig úgy fest, mint aki most lépett elő egy divatlapból. Jót tesz a filmnek, hogy a közepéről teljesen hiányzik, így a többieké lehet a pálya.
2. Klisék egész karácsonyfája a dúsgazdag, jéghideg, akcentusos, szláv bombázó és terroristavezér-utód, Rayna Boyanov.
3. A főszereplő ellentéte a topmodell-külsejű kettős ügynök, Karen Walker,
4. Jason Statham telitalálat, mint a seggfej Rick Ford ügynök, aki egyfolytában cseszteti Susant, hogy mit keres az ő munkakörében.
5. Az egyetlen, aki idegesített, az az olaszoskodó összekötő, Aldo. Nem attól, ahogy béna szexista faviccekkel udvarol Susan-nek, hanem maga a beszédstílusa irritált.

És a küldetés végcélja egy hordozható atombomba eladását meggátolni a fekete piacon. Van olyan james bondos krízis ez, mint pl. egy őrült zseni világmegváltó terve.

Susan Cooper valódi emberkarakter, akivel lehet azonosulni. Fine "halála" inkább csak egy jókora lórugásként hat rá: igazi motivációja, hogy végre kezdjen valamit az életével, és ne csak észrevétlenül vegetáljon, ahogy tette azt tanárként, majd később a CIA-nél. Tetszett, hogy nincs determinálva, ki milyen szerepet tölthet be az eseményekben: Susan Rayna bizalmába férkőzik testőrként, és Fine szerepét a történetben is megcsavarják - kétszer is!

Nem finomkodnak a szóviccek, mégse válik alpárivá az egész. A vészhelyzeteket sem viccelik el, és ettől válik mégis viccessé az, ahogy Susan átvészeli őket. Amikor pedig épp nincs helyzet, akkor dumagép: "Na ne! Aggszűz? Márcsak egy sose voltam pasival póló hiányzik" "Az vagyok, aki levágja a dákódat és felragasztja a homlokodra, mint egy töketlen egyszarvúnak!" Egyedül az a szelete volt erőltetett és fárasztó, mikor Susan kolleginája feltűnik, addig, amíg le nem lepleződtek.

Üzenném még a Die Hard 5. producereinek, hogy furikázzanak el a Pokolba! Itt végre nem hazudják Moszkvának vagy másik nagyvárosnak Budapestet: a Gresham Palota és a Balaton tökéletesen illeszkedik a film változatos helyszíneinek sorába. És bár a történet zárása nem túl eredeti, így is velem marad az a kép, ahogy Jason Statham karaktere elmotorozik a vizen, hite szerint az olasz partok irányába.

Jó kis kémkomédia, amin sokat lehet röhögni.

"Hé, Cooper! Ez egy tó, baszki...!"