Hellboy (2019)

Hát, nem a Hellboy-reboot fogja A Dark Horse Comics-ot egyenlő rangra emelni a Marvel-DC-tengellyel, az tuti. Pedig nálam a DHC kicsit sem hitványabb kiadónév az előző kettő mellett: boszorkánykonyháján mind képregény, mind film terén príma munkák (The Mask, 300, Sin City) láttak napvilágot, mindössze a franchise-építés és reboot-ok bóvlidivatjában nem tudtak eddig villogni. Ami nem is baj, de a 2019-es Hellboy önmagában is fényévekre van a "prímától": nonszensz, kapkodó, ész nélkül halmozza a hamis CGI-henteléseket, miközben a sztorit bakanccsal rúgdossák előre a pokolba.

Hellboy-ra eddigi élete legnehezebb feladata vár: megállítani Vivian Nimuét, a "Vérkirálynőt".  Nimue-t még Arthur király és Merlin ölték meg a legendás Excalibur-ral, mielőtt a nő szörnyeivel és ártó mágiájával elpusztította volna Britanniát. Valaki elkezdte összerakni a világ külön részen eldugott testrészeit, így Bruttenholm professzor, a BPRD alapítója elküldi mostohafiát, Hellboy-t a dolog kiderítésére. Bonyolítja a dolgot, hogy egy prófécia szerint pont Hellboy hozza majd el a világvégét, és Nimue ezt tervezi beteljesíteni.

Oké: álljon meg a menet!

 

A Transformers 5. óta nem láttam ilyen elfuserált Arthur-mondakör-injekciót egy fősodratú akciófilm történetén. Vérszegény, ostoba, alaphangon gyönge! Azt nem firtatom, hogy író Andrew Cosby és rendező Neil Marshall mennyire próbáltak hűek maradni az alapanyaghoz, de mégis: hanyadszorra is rágódunk ezen a mondakörön? Azonnal látni, hogy semmi új fogást nem találtak rajta a készítők, csak nehézkes túlmagyarázásokat hallunk, amik nélkülöznek minden valós inspirációt. 

Árva tartópillére a produkciónak David Harbour Hellboy, azaz eredeti nevén "Anung un Rama" szerepében. Külseje és a karakter gyakorlatias cinizmusa egy óriási piros pont, az egyetlen igazi ok, hogy egyáltalán ne aludjunk el a székünkben. Igaz, nem túl hihető, hogy valóban ő lenne 

1. Arthur félvér leszármazottja, 
2. hogy az Excaliburtól tör felszínre a szörnyénje és nő ki a szarva
3. vagy az, hogy ezen eseménykor átmenetileg nincs öntudatánál, és mereven bámul a semmibe.
4. Konkrétan pedig szánalmas az, ahogy a röpke feltámadásakor Merlin leszidja, hogy miért nem fogta meg a direkt neki előkapart pallost. 

Egyszerűen a főszereplője nélkül ez a film semmit nem érne, de még vele együtt sincs kint a vízből. Csak a vágott szarvú ipse feltűnésekor várható egy-egy tényleg vicces beszólás, mutatós látványosság, vagy ütősebb bunyó. 

Komoly baj van, ha egy film eleve stílussal akar tartalmat pótolni, de itt még a stílus sem működik. A laza humor messze nem olyan szellemes, mint azt az alkotók hiszik, a harcokból hiányzik az elmés látványtervezés és a természetes külcsíny. Hiába a brutális mészárlás képei, vérrel, átfúrt meg szakadó testrészekkel: az egész szinte folyton úszik a CGI-ben, és hamar monotonná laposodik. A sok-sok fantasy-kelléket (démonok, boszik, mágusok, etc.) hebrencs módon használják, így a hangulat csak foltokban képes néhol kialakulni. 

Elég annyit tudnunk, hogy van Hellboy, minden más szörny ostoba, rombolászó dög. Van Alice, a Hellboy-nak lekötelezett szellem-előtúró lány, és van Ben, a morci katona, aki jaguárrá tud vedleni, minden más ember vagy csak szájal, vagy egy szemét, vagy mindkettő.

Dobtam egy hátast, valahányszor Alice a különleges képességét használta: olyankor egy tömény CGI-massza lövell ki és kígyózik a szájából, a megidézett hulla fejével. És ezzel a szó szerint kiokádott effekttel járatják le a film kulcspillanatát is, mikor Hellboy – ki tudja miért – nincs magánál kifejlett démonharcosként, és a hulla nevelőapja téríti észhez.

Még az sem igazán átgondolt, hogy Hellboy miért neheztel meg Bruttenholm-ra. Igaz, hogy a filmben ő egy lapos, erkölcscsősz dumagép, de könyörgöm: megmentette és óvta az életét! Ahelyett, hogy annak idején a megbízása szerint megölte volna a szörnycsecsemő Hellboy-t, magához vette, és legalább képessé tette rá, hogy az emberekkel érintkezzen, mégha nem is élhet köztük úgy, mint bárki más. Még az okkult Osiris Klub tagjai is előhuzakodnak ezzel, amikor szó szerint hátbadöfik Hellboy-t a próféciában játszott állítólagos szerepe miatt. 

Felrója apjának, hogy ők minden démont egyből levadásznak és leölnek, érdemben sose mérlegelve más végkimenetelt. De ez a probléma csak csüng a levegőben, nem lehet pro és kontra érveket fölhozni, mert minden más démon egyformán sekélyes - akár tud emberi nyelven gagyogni, akár nem. Képtelenség követni a gondolatmenetet, ahogy Hellboy véleménye hullámzik az emberekről vagy önmagáról, így súlytalan marad a vívódása, illetve amikor a kettő bármelyikére panaszkodik.

Fásult iróniával láttam viszont Milla Jovovich-ot olyan szörnyfilmben, ahol van Alice nevű keménycsaj-sztereotípia meg halálból visszatérés. Nimue nevetség terén veri az Öngyilkos Osztag bosziját: olyan ügyetlen, balfácán stílusban csábítgatja Hellboy-t, hogy fordítson hátat az embereknek egy új démonvilág trónjáért, mintha éppen hogy lebeszélni próbálná őt róla! Te vagy a nagy és erős démon, én meg az unatkozó szexi  varázslónő: gyere, csináljunk armageddont…!

Ez a film: banális. Szédítő bődület. Teljesen mesterséges, ahogy mozgatják a történetet és szereplőit, a magyarázatok merő szócséplések, a fordulatok pedig légből kapottak. Saját miliőjén még szórakoztató is lehetne, mint afféle Mortal Kombat szteroidokon, egy csipetnyi Indy-, Arthur-, sőt egy jelenetben Predator-fűszerezéssel. De hogy tartalma és igazi emberi motorja nem adatott meg szegénynek, az bizonyos. Nem a legrosszabb kotyvalékok egyike, csak látszólag random komponensek simán rossz elegye, némi... szórakoziummal keverve.


A 2019-es Hellboy-ra 2/5-öt adok. Erőtlen. 

Kedvencek temetője

Marha vagy? 

Keresd direkt az eldugott, fenyegető helyeket piti okokból!

Nagy marha vagy?

Támasztasd föl egy ilyen eldugott, fenyegető helyen, akár halálos túlvilági erők révén is a kislányod házikedvencét!

Nagyon nagy marha vagy?

Támasztasd föl ugyanezekkel a halálos túlvilági erőkkel magát a kislányodat is - persze csak miután külön kiástad őt a koporsójából, hogy idehurcold a hulláját!

Kapitális nagy marha vagy?

A feltámasztás után istápold és babusgasd az újdonsült gyilkos hajlamú zombilányodat, magasról téve minden intő jelre, mígnem a család többi tagjából is gyilkos hajlamú túlvilági zombi lesz – veled együtt!

Dr. Louis Creed és felesége, Rachel a két gyermekükkel együtt Bostonból a vidéki Ludlow kisvárosába költöznek. Szomszédjuk, az öreg Jud avatja be őket a közeli kisállattemető sötét titkába: mögötte, az egykori indiántemetőben feltámadnak az oda elásott holtak, de mint veszélyes, rothadó zombik. Ezt teszi Louis a kislánya, Ellie macskájával, Church-csel, később pedig magával Ellie-vel is, mikor a kislány balesetben meghal. De vajon tényleg azt a kislányt kapta-e vissza, akit szeretett…?

Megint egy remake, megint egy King-adaptáció. A Kedvencek temetője egy érdekes alapötlettel és foltokban félelmes atmoszférával is tud szolgálni, plusz még egy elvesztegetett jó alakítással Amy Seimetz-től a régi traumáját hordozó feleség-anya szerepében. Ígéretesen – bár kicsit elodázva – kezdik megalapozni a hangulatot, aztán az egész rémisztő légkört mind inkább taccsra teszik a film gyarlóságai: 

• a vékonyka és fantáziátlan cselekmény, amit alig tart össze valami kis narratíva;
• a még vékonykább szereplők tobzódó önáltatása – elsősorban a dokié –;
• hogy a morális dilemma a szeretteink feltámasztásának áráról soha nem kerül előtérbe;
• illetve az, ahogy fél órával a vég előtt már abszolút a hentelésekre támaszkodik a riadalomfaktor. 
  

Rengeteg horror pont azért fullad szokványosságba, mert a készítők félnek okosan tárgyalni a fő problémát, vagy felépíteni az áldozatjelölt szereplők személyiségét. A temető egy természetfölötti eszköz, amit egy karakter fölhasznál: gyanútlanul egy állattal, majd szándékosan a saját gyerekén. 

De könyörgöm: látta az eredményt Church-ön! Így akarta a lányát is viszont látni? Hogy így létezzen tovább? Maga a halállal, veszteséggel szembenézés nehézsége, illetve a halálból visszatértek identitása itt a kulcstéma, de a film nem elég okos vagy bátor, hogy ezt éretten boncolja. Megéri-e a "feltámadás" így, vagy sem? Ugyanaz-e az élőholt, mint aki éltében volt, vagy csak annak torzképe - esetleg a sötét feltámasztó erő eszköze? 

Ellie-n keresztül lett volna egyszerre riasztó és tragikus rémtörténet ez. Nem nehéz belátni, hogy a végkifejlet mindenek előtt Louis hibája volt, de ahogy ő, úgy Rachel sem tanulta meg kezelni azt, ha személyes tragédia éri. Még azt is elég nyilvánvaló, miért is akarja Ellie megölni szeretteit: az "újra egy család legyünk" az ő felfogásában azt jelenti: mind ugyanolyan élőholtak lesznek, és hiába tagadják meg az élő szülők a gyerekük gyilkos torzképét, ha ők maguk is azzá válnak.  

Szánalmas jelenet volt az élőholt Ellie méltatlankodása: neki nem tetszik a tény, hogy mostantól ő élőhalott, sem az, ahogy szülei reagálnak erre. Simán el tudnám pedig ezt képzelni egy érdekes lélektani folyamat részeként: a jólelkű kislány, akinek egy sötét erő visszahozza kedvenc háziállatát, előbb külső szemlélőként látja és érzi, hogy az élőholtaké egy sokkal rosszabb, torzabb létezés, mint az élőké. Majd mikor ő "éli át" azt, már nincs meg az a lényege, ami emberivé tette, így a képe a családról kiüresedik és eltorzul, teret engedve a családgyilkosság ötletének. Mindebből a filmen csak annyi tükröződik, hogy a zombi lány teste enyhén rothadós, ijesztően viselkedik, és a halottságtól akut vérszomjat kapott. 

Egyszerűen sablonos és kacagtatóan naiv vadbarmok a szereplők, de elsősorban a családfő, hisz az ő halálpárti izgágasága önt olajat a tűzre. Talán logikusnak kéne tartanom, hogy aki nem fél kislányának a halálról beszélni, az nem fél túlvilági erőkkel se kokettálni, hogy a halálból visszarántsa őt. De ahogy ez kifejeződik, az valahogy kiábrándítóan szánalmas. Vártam és vártam, hogy a figurákban megcsillanjon valami érdekesebb is annál, minthogy egy család részei és hogy veszteségek érték őket. Hát nem; a legizgalmasabb bennük az, amikor már járkáló hullákká vedlettek a vége felé, és mit ad Isten: addigra már a cselekedeteiknek is lett némi értelme...!

Az állatmaszkos felvonulás az erdőben egy másik csapnivaló horror-remake-et, a The Wicker Man-t juttatott az eszembe, és mindkettő a feledésre ítélt horrorújrázások listáját bővíti, harmatgyönge történettel, unalmas és zavarodott karakterekkel, igazi kiérlelt mondanivaló nélkül. Ugyanakkor a Kedvencek temetője legalább nincs túljátszva, az alapötletében van ígéret, és a sztori természetfölötti elemét tudatosan próbálja felhasználni az egyik szereplő. 

2/5-öt adok a Kedvencek temetőjére. Kihasználatlan lehetőségként tekintek rá téma és érzelmi töltés terén is.

Shazam!

Nem lepne meg, ha a rajongók a Snyder-éra árnyékában a DC dobogósaként ünnepelnék a Shazam!-et. A figura eredete jóval kevésbé ismert pl. a BvS szuperhős-triójához mérten, így debütje ideális a Warner-nek, hogy reklámozza az új, frissebb és könnyedebb tónust, ami felé a DCEU most bőszen pedálozik. És bár a BvS-hez képest ez tényleg egy érezhetően szabadabb és könnyedebb film, az „okos”, ne adjisten „szellemesen vicces” jelzőket mégse sikerül kiérdemelnie. 

A legújabb DCEU-darab nem pusztán „gyerekbarát” lett, hanem sokszor kifejezetten gyermeteg. Jófelé kapálózik, jelen van benne egyfajta rokonszenvkeltő naivitás. Ugyanakkor kijózanítóan bizonyítja, hogy a stúdiók még mindig a felületi tónus alapján ítélik meg ezt a zsánert. Nem vitatom, hogy mennyire szórakoztató-e, de a forgatókönyveket még mindig ugyanazok a bilincsek nem engedik az eredetiség közelébe, és a narratívát minden lájtos humor mellett is a séma szövi, nem az alkotói elhivatottság.

A 14 éves Billy Batson sose mondott le róla, hogy megtalálja édesanyját, akit egy napon szem elől veszített a vidámparkban. Befogadó családok jöttek és mentek az életében; legújabb „új családja” egy olyan pár, akik Billy személyében már a hatodik fura gyereket veszik magukhoz. Közülük a szuperhős-téma strébere, Freddy lesz Billy segítőtársa, mikor élete legvadabb agyrémét átéli: Shazam, az öreg mágus elhozza őt Az Örökkévalóság Sziklájához, ahol felruházza őt minden hatalmával. 

Ettől kezdve elég, ha a fiú kimondja a nevet, és övé a szupererő.

Meg a piros-fehér szuperruha. 

Meg egy 30 éves férfi külseje.
Meg a láthata; na jó, az nem...

Nem egy bonyolult alkotás ez, de szimpatikus volt benne a hangvétele és egyszerűsége. A Shazam!-ben, mint minden képregényfilmnél, ami egyszerre vígjáték és szuperhős-eredetsztori, 2 dolog szokott a humor fő tartópillére lenni:

1. a körülmények, melyek kapcsán a főhős szuperképességei birtokába jut,
2. és/vagy az, hogy mi mindenhez próbál kezdeni azokkal az új erőkkel. Általában éretlen és felszínes szórakozásra fordítja őket, az olyan „nemesebb célok” helyett, mint a napi rutin életmentés (Superman) vagy a bűn elleni rendszeres hadakozás (Batman).

Billy Batson-ra inkább csak az utóbbi pillér igaz. Sőt: Billy háttere Shazam előtt meglepően szomorkás és életszerű, csak az átváltozás után fordul át az egész (pár rövid szünettel) komédiába. Billy-nek fogalma sincs róla, miféle erőket kapott, vagy hogy miért kétszer olyan idős a teste szuperhősként. Ráadásul egyetlen ismerőse, „aki bámit is tud erről a Köpenyes Keresztes-cuccról”, az pont az a Freddy, aki már a téma puszta említésétől felpörög. Röviden: vak vezet világtalant.

Szóval adott egy fiatalos, nagy humorpotenciálú premissza, és alatta, „mélyebb” réteg gyanánt egy emberi történet családról és barátságról: mitől válik egy-két nem-vérrokon felnőtt meg gyerek igazi famíliává, akik nemcsak egy fedél alatt élnek, de össze is tudnak tartani a bajban. 

Külön nyomatékosítja ezt, mikor Billy a környéken végre rátalál vér szerinti anyjára, aki rezignáltan beismeri: önszántából hagyta el őt. Az én szememben ez a Shazam! igazán nagy újítása: hogy egy szuperhősfilmben egy anya nem külső kényszer vagy a saját romlottsága miatt hagyta el a gyerekét, hanem egyszerűen mert nem bírta tovább vállalni a nevelése terhét, felelősségét. Azt kívánom, bárcsak a történet egészét ilyen okosan kezelték volna, ne csak úgy, mint egy tipikus szuperhős-eredettörténetet.Még a Pókember-féle „nagy erővel nagy felelősség jár”-tanulság is átcseng belőle, amikor a főgonosz, Thaddeus Sivana rátalál Billy-re, és családjával zsarolja, hogy adja át neki az erejét. Kemény választás, mely súlyos következményekkel jár, bárhogy is dönt, de amit mindenképp egy felnőtt fejével kell meghoznia. "Nem vagy te hős. De most kapsz tőlem egy esélyt, hogy azzá válj."

Üdvözöltem tehát azt a pár dolgot, amiben a film mert eltérni a szokványostól, de hiányoltam mindazt, amiben csak azért nem teheti, mert DC-tulajdonon alapszik. Sokszor a produkció mintha büntetné a nézőt, ha felnőttként „merészel” gondolkodni a történtekről: a fantasy-elemekben alig pislákol belső logika, a humor pedig túl gyakran túl van erőltetve. 

Nem veszem be azt a mértéket, amennyire Billy-nek elszáll az agya, miután Freddy-vel felmérték, mi mindenre képes, és sztárrá avanzsál a YouTube-on. "Biztos hálás, de mégsem ugorhat mindenki nyakába." Lehet érvelni azzal, hogy mégcsak 14, és hogy anyja nélkül persze, hogy önfejűvé vált, de pont ebből merül föl egy szerintem érdekes kérdés: 

miért nem próbálta Billy az új erejét anyja keresésére fordítani - mégha, mint kiderült, közelebb is volt, mint gondolta volna? Ezt a két problémát a készítők nem merik a súlyuk szerint kitárgyalni, nehogy sérüljön a jópofa hangulat. Így aztán hol tényleg murisak a 2 srác kalamajkái, hol meg csak idétlen magamutogatás, amit művelnek, miközben a kicentizett sztori nem tud továbbépülni. 

Íratlan szabály szuperhős-moziknál, hogy a főgonosz tükröt állítson a főhős elé arról, hogy kicsoda és mit képvisel. Sok éve Thaddeus Sivana volt Shazam első utódjelöltje, de mert az nem találta elég "tiszta szívűnek", visszaküldte őt tetűláda apjához és fivéréhez. Thaddeus és Billy több dologban hasonlít: mindkettejüknél a szülő hátat fordított a gyerekének, amitől az sokat szenvedett. Mindketten évekig segítség nélkül keresték céljuk tárgyát: Billy az anyját, Sivana pedig az Örökkévalóság Szikláját. 
Aztán mikor mindketten szuperhatalomra tesznek szert, mindketten önző módon használják föl, amíg Sivana el nem jut Billy-ékhez. Érdekesnek tartom, hogy míg Thaddeus lelketlen és arrogáns családban nőtt föl, addig Billy csak pár napja ismeri a saját jófej családját. Ez azt sugallja, hogy csak részben a család szabja meg, milyen emberré válunk: mintha a végzet idővel odairányítaná a hozzánk hasonló embereket az életünkbe. Nem hinném, hogy ennyire előregondolkodtak az írók, de örülök, hogy egyáltalán van min gondolkodni itt.

Thaddeus Sivana elég középszerű főgonosz, és nagyon banális, ahogy csak 1 gyerekkori nagyjelenettel próbáltak szimpátiát fejni a nézőből iránta (a BvS is így tett Bruce Wayne esetében, de ott ez érthető volt: unalomig ismertük az ő gyerekkori traumáit). Mark Strong-ot is szerintem direkt azért választották a szerepre, hogy nézzen mogorván, és mozogjon úgy, mint egy robot. Azt még értem, miért gyűlölte az öreg Shazam-et, hisz óriási trauma egy amúgy is elnyomott gyereknek, ha gyengének-nek titulálja egy rendkívülinek tűnő, idegen valaki. 

De tényleg csak ennyiből áll a karaktere: nagyon is lapos, érdektelen és a filmhez mérten rikítóan savanyú alak. Annyit tudok a javára felhozni, hogy elégedettséget kelt, ahogy az önhitt – jó- vagy rosszindulatúan, de önhitt – szereplőket valamiként épp megleckézteti. 

A szuperhősruhát kivéve minden fantasy-elem Harry Potter-t kiált, és ezen nem segít, ha a hasonlóságot szóvá is teszik. A 7 főbűnt reprezentáló szörny komolyan vehetetlen CGI-gomolyag, amik simán illenének A Perzsia hercegébe, vagy A titánok harcába Liam Neeson-nal.

A drámainak szánt, Power Rangers-szerű pillanat, ahol Billy megosztja tesóival Shazam hatalmát, inkább csak elgondolás szintjén lelkesítő. Pedig a fordulat üzenetét szinte a szánkba repítik: a család, a "fivérek és nővérek" jelentik a legszentebb (legszuperebb) erőt a világon. Annyira nonszensz és semmiből jött, hogy muszáj mosolyogni tőle, igaz? Nem feltétlenül.

Kevés hiányzott volna, hogy ez a darab ne csak hangvételében legyen más a DCEU eddigi hozadékától. Bátrabb történetvezetéssel, és ha a görcsös poénkodásnál több hangsúlyt fektetnek a szereplők kidolgozására (főleg a főgonoszéra), akkor simán jó filmnek tartanám a Shazam!-et. De így, ahogy van, inkább egy izmosabb rutinmunka, ami majd talán a folytatására fog igazán beérni.

3/5-öt adok rá.