Háború ura (Fegyvernepper)

THIS FILM IS BASED ON ACTUAL EVENTS.

WHILE PRIVATE GUNRUNNERS CONTINUE TO THRIVE,
THE WORLDS BIGGEST ARMS SUPPLIES ARE
THE U.S., U.K., RUSSIA, FRANCE AND CHINA.

THEY ARE ALSO THE FIVE PERMANENT MEMBERS OF
THE U.N. SECURITY COUNCIL.

Ahogy  A Wall Street farkasa humorosan teregeti ki a brókerek szakmájának szennyesét, úgy "tálal ki" kémtörténet-szerű stílusban a fegyverkereskedelemről a Lord of War. Egy kitalált kereskedő pályafutásán keresztül mutatja be a világ egyik legsötétebb illegális szakmáját, mely tömören így jellemezhető: genocídiumexport. A világ számos háborújában ténylegesen bevetendő fegyvereket, rakétákat és katonai járműveket árul, vevőköre pedig csupa államfő, militarista és politikai vezető.

Yuri/Jurij Orlov a hidegháború vége felé belekóstolt a maszekcsempészetbe: előbb helyi bandáknak adott el automata puskákat, majd kilépett a nemzetközi színtérre, végül a Szovjetunió bukásával szabaddá vált az útja a fekete piac meghódításához. Higgadt profi, de családjából csak öccse tudja, mit árul és kiknek. Ugyanakkor a mesés vagyon hátulütője, hogy számos akadállyal kell számolnia:

1. az állandó halálos veszedelem egyes kuncsaftok körül;
2. a helyi és internacionális fegyverembargók;
3. a direkt őt üldöző, idealista Valentine ügynök;
4. a halálát akaró Simeon Weiss rivális csempész; 
5. valamint családja előtt titkolnia valódi mivoltát.

Imádnivalóan hűvös őszinteség és dramatizálatlan tárgyilagosság lengi körül a filmet, nemcsak a fegyverüzletelés kapcsán. Kezdve mindjárt Orlov narrációjával, mely sohasem tompítja a feszültséget, sőt: a lebilincselő atmoszféra számos támasztékának egyike. "A fegyverkereskedelem aranyszabálya: Soha ne lövesd le magad a saját áruddal." Rögtön az elején elevenjére tapintanak a szavai: jelenleg több, mint fél milliárd kézifegyver cserél gazdát a Föld felszínén. Amíg ilyen sok háború sújtotta övezet létezik a bolygón, addig bizony a szabadúszó csempészek virágkorát fogjuk élni - mégha az egész a hátunk mögött, a saját életközegünktől távolabb zajlik is.
Szeretem, ha informatív egy produkció, és a mondanivalójától függetlenül is lehet belőle tanulni. Orlov "munkásságán" át megismert háborús konfliktusok mind valós történelmi események, nem túl feszes dátumokkal, a kis hidegháborútól az afrikai RUF irgalmatlan mészárlásaiig. És mindez üzleti szempontból előnyös annak, aki fegyvert árul. "Semmi sem olyan veszteséges egy fegyverkereskedő számára, mint a béke." Groteszk üdvrivalgás tör ki Orlovból, mikor Mihail Gorbacsov bejelenti a TV-ben a Szovjetunió megszűnését, és ennek nyomós oka van. A keleti blokk felbomlásával gigantikus mennyiségű arzenál rekedt a volt tagköztársaságokban, és aki ezekre lecsap, többszörös áron adhatja tovább - elsősorban a harmadik világba. 

Nicolas Cage tökéletesen belepasszol az ukrán származású halálárus szerepébe. Sötét, de színes, izgalmas gazember, aki mindig feltalálja magát. Ördögien lavírozik a nemzetközi előírások között, mindig lecsap az alkalomra, mindig tud improvizálni. Még olyankor is, ha épp a szeme láttára lő agyon valakit egy őrült libériai diktátor. "Használt pisztoly! Most hogy adjam el?!" Nem sok akció vagy kivégzés fordul elő a filmben, de az a kevés szívbemaró, sőt nem egyszer véres. De még ha nincs is vér: Anakin Skywalker gyerekgyilkosságaitól jóval hatásosabb, ahogy Libanonban fekete kisfiúkat állítanak a falhoz, és végeznek ki.

Az Orlov-família illusztris figurákból áll ugyan, de sosem redukálódnak olcsó sztereotípiákká. Egyedül Yuri öccse, Vitaly érződik kissé eltúlzottnak nekem: műsorideje felében csupán szétesett, céltalan árnyéka a bátyjának. Ha épp nem Yuri testőre és cinkostársa, akkor drogfüggőséggel küszködik. Ironikus módon épp az ő tragédiája lesz majd az, ami Yuri bukásához vezet - legalábbis emberi lényként.

Herczeg Attila sose tudna olyan fricskát adni a romantikus műveknek, amilyet Andrew Niccolson. Hajnal Tímeával szemben az itteni modell nőszereplőt, Ava Fontaine-t tényleg annak kezeli az adott alkotás, ami valójában: egy unatkozó szépasszony, aki tehetség híján szépsége reklámozásából él, de aki - bár vannak erkölcsei, - sármmal és külsőségekkel megszédíthető. Élvezetes látni, hogy a már gazdagabb Yuri becserkészi Ava Fontaine-t, a volt szépségkirálynőt, akiért már 10 éves kora óta rajongott. Mígnem feleségül veszi és megszületik a kisfiuk, Nikolai (Nicky). Ez minden másnál jobban igazolja: helyesen döntött, mikor beszállt a fegyverüzletbe. A vagyon igenis boldogít - legalábbis míg a nő vállalja a boldog tudatlanságot.

A Wall Street farkasa és a Kapj el, ha Tudsz! után ismét olyan műre találtam, ahol csaló és kopó párosából lelkesen szurkolhattam a csalónak, hiába teljesen erkölcstelenek a stiklijei. Jack Valentine Interpol-ügynök, akit Yuri az egyik szállítóhajója sebes név-átfestésével vett először palira. Ő igazi idealista: hiszi, hogy kötelessége sittre vágnia az olyanokat, mint Orlov, akiknek az "árujával" férfiak, nők és gyerekek tízezreit öldösik évente szerte a világban. Ha csak 1 árva napra le tudja őt kapcsolni, az az ő szemében már eredmény. 

Gyönyörűen elegáns, ahogy Yuri az arcába vágja erőfeszítései hiábavalóságát, mikor Valentine végül letartóztatja. Mintha egy gyereket emlékeztetne olyan leckére, amit rég meg kellett volna tanulnia: a fegyverüzlet igazi nagykutyái nem a Yurihoz hasonlók, ők csak olykor kapóra jönnek a nagy nyugati államok vezetőinek - kezdve az USA elnökével. Összeköttetései olyanok, mintha azt mondaná: "Szezám tárulj!", és nyugodtan elsétálhat. Ez kijózanító közjáték: belevési az eszünkbe, hogy a való világ legfölül nem elvek meg szabályok, hanem azok megkerülése, geokapitalista hatalmi érdekek alapján működik. Minden más mellékjelenség - globális viszonylatban. 

Újfent megtanulhattam a Fegyvernepper gyászos box-office eredményeiből, hogy a bevételi ráta szinte semmit nem fejez ki egy movie minőségéből. Vizuális kreativitás és légkörteremtés terén simán veri az átlagot, számos igen leleményes ötlettel. Kedvenceim:

• A nyitószekvencia, mely tulajdonképpen egy 2 perces kisfilm egy AK-47-es töltény „életéről”, gyártástól felhasználásig - azaz egy gyerekkatona agyának szétloccsanásáig.
• A kezdő-záró látkép, ahol a már családtalan Orlov töltények folyamán ácsorog aktatáskával, szürreális és velőtrázó.
• Pénztárgép kattanását halljuk az AK-47-es ismerteté közben: 1 elsütés 1 csörrenés - azaz 1 újabb halálrakományért 1 újabb summa a zsebünkbe. 
• A zseniális módszer, amivel megszabadul Burkina Faso-ban a rakományától: "Tessék! Ingyenfegyver! Vigyétek csak, ez az!" Realizmus és groteszkitás elképesztő kombinációja: egy fegyverkereskedő úgy osztogatja gyilkos arzenálját falusi gyerekeknek, mint valami öltönyös Antimikulás.
• A gyorsított felvétel, ahol az előbbi folyamat betetőzéseként magát a szállítógépet is darabjaira szedik és elhordják egyetlen nap alatt.

Britget Moynahan a szememben felkelt a padlóról az Én, a robot után ezzel a filmmel. Alakítása meggyőző, szövegsorai pedig. Miután Valentine felfedte Ava előtt férje valódi pénzkereseti forrását, Yuri meztelenül ücsörögve talál rá az ágyán. "Mindenhez vér tapad." Azaz: mindaz amit valaha vásároltak, tömegpusztító fegyverek eladásából származik. 

Ava kegyetlenül szembesül saját gyarlóságával: tudja, hogy ő nem akart tudomást venni párja ügyeiről, illetve, hogy hagyta magát elszédíteni a megrendezett találkozásuk során. Most pedig, középkorú anyaként nem kelendő sem reklámarcnak, sem művésznek. Utolsó önbecsülési támasza, hogy ne akarjon "emberként is megbukni", ahogy ő fogalmaz. Ez a váltáspont: Yurinak döntenie kell, hogy törvényes útra lép-e, vagy lemond a családjáról, a szeretteiről.

Libéria diktátora, az idősebb Andre Baptiste még tetszetős figura. Roppant szellemesnek találtam pl. azt a szövegsort, mikor felajánlja Yurinak, hogy fizethet fában, vagy "kőben" - azaz gyémántban. Yuri pedig éppen faeladásból él 6 hónapig, míg újra fel nem bukkan a diktátor egy béketárgyalás alkalmával az ajtaja előtt, hogy új üzletet kínáljon. Mégcsak meg sem fenyegeti: tudja, hogy Orlov nem a pénzért űzte mesterségét, hanem mert vérében van a csempészszakma. "Engem a háború urának hívnak. De lehet, hogy maga az."

És Orlov abszolút megérdemelten vívja ki kitagadtatását, mikor neje felfedezi titkos fegyverraktárát a belvárosban, illetve öccse hiábavalóan feláldozza magát a visszatérés utáni 1. bulijukkor Afrikában. Szakmailag lehet, hogy Yuri sikeres maradt, de emberként márcsak járkáló kísértet, aki a népek vérontásain szedi meg magát. Tetemhalmokon élősködik, akár a keselyűk. És mégis - amint ő maga állítja a végén -, egy napon valószínűleg épp a fegyverkereskedők öröklik majd a bolygót, ha már minden egyéb embercsoport vagy nép szitává lőtte egymást.

A zenei összeállítás egyáltalán nem feltűnő, de nagyon hangulatos számokból áll, amik belesimulnak egy-egy adott jelenetbe. A pisztolygolyó kis-sztorija alatt szinte country-hangulat uralkodik. A főcím-zene gitárszólója pedig ritmikus, közönyös; én azt éreztem ki belőle, hogy az élet akármilyen sötét tevékenységek közepette is ugyanúgy halad tovább, szomorúan ridegen. Fantasztikus dallam.

Ahhoz képest, hogy több létező személy életútjából amalgámozták össze, Yuri Orlov karaktere és története nagyon lebilincselő volt a számomra. Lendületes, izmos fekete humorral, és szomorú igazságok kendőzetlen feltárásával ragadja meg a nézőt. Nem csodálom, hogy az eredeti amerikai verzióból kihagyták az utolsó kép alatt futó szövegsort: a nagy demokratikus országok a nemzetközi béke fenntartására hivatkoznak a világsajtóban, holott a színfalak mögött éppen ők a halálipar anyaturbinái.

Megdönteni Hajnal Tímeát

"Lehet, hogy van valami ezen a bolygón, aminek kevesebb agysejtje van nálad. De bármi is legyen, bárhol is forduljon elő, biztos, hogy a neve"

Bögöcs.

"Négykézláb kéne állnod! Hogy egy 

BORAX-szal teli kocsit vonszolj keresztül a sivatagon!

Te trágya vagy! Egy váladék; te egy valóságos sertéstermék vagy!"

(Married with Children - Impo-Dent)

Megdönteni a hülyeségrekordot sohasem könnyű. De az elmúlt 4-5 évben aligha született olyan hazai filmünk, amely ennyire satnya, minden képzeletet alulmúlóan tyúkeszű képet fest a 25-30 körüli átlagemberről - legyen az férfi vagy nő. A Megdönteni Hajnal Tímeát csontszáraz romantika és utcahumor elegyéből olyan modern kori Notre Dame-i toronyőrt kotyvaszt ki, ahol Quasimodo a legalantasabb módokon küszködik, hogy megkapja Esmeraldát.

Hajnal Timi sikeres európai sztármodell, aki kicsit kezd ráunni a szüntelen utazgatásra és reflektorfényre. Érettségi találkozóján egy volt udvarlójával, Horváth Danival ittasan futó kefélést rendeznek a ruhatárban, amit utólag persze elfelejtenének. Erről azonban egy volt osztálytársuk, Bögöcs mobilfelvételt készít, és megzsarolja Danit, hogy az anyagot felteszi a világhálóra, ha nem intézi el neki, hogy Tímea és ő együtt éjszakázhassanak. Mit tehet ilyenkor egy építésziroda alkalmazottja, aki ráadásul épp a főnöke lányát jegyezte el?

Herczeg Attila mozis randi-kézikönyve igazi roncshalmaz, amit átélni még csak kihívás, nevetni a poénjain viszont hegymászással felérő feladat. Egy voltaképp nagyon is komoly, igazán fejedhez kapós élethelyzetet valami iszonyat primitíven kezel, olyan emberalakokkal, akiket ki nem állhatok az elején és a végén se. Képtelenül buta bohózaton keresztül nézzük, amint egy zugalak próbálja valahogy elsimítani élete legnagyobb baklövésének ügyét, amihez 2 barátjuk zsengécskén asszisztál. A nő sokáig semmit nem gyanít, mi pedig nem tudjuk, miért is kellene izgulnunk; végig csak valami mozgás és beszéd lohasztó egyvelege árad a vászonról.

Osvárt Andrea dekoratív célokból jó választás Hajnal szerepére, és anélkül, hogy ócsárolni kezdeném: az a szerep tré. Trapa. A romantikus komédiák tipikus szent grálját kellene látnunk benne, akit minimum 2 pasi mindenképp a magáénak akar tudni - mégha itt teljesen más okokból is. Röhej, hogy a férfiban mennyire csigalassan fogalmazódik meg a gondolat, hogy Tímea nemcsak futó kalandot jelentett neki. És találja ki az Olvasó, mi történik, mire felismeri ezt? Naná, hogy Tímea mindent megtud, dühösen elküldi őt a francba, sőt még a zsarolóját is megörökli tőle.

Miért hiszik azt a hazai rendezők, hogy egy vígjátékban nem szerepelhet erős egyéniségű hím főszereplő? Dániel - akit Bögöcs a történet jófiújaként mutat be narrálásában - egy olyan széjjel fehérített személyiségű, pipogya balfácán, hogy direkt a lebukásáért szurkoltam úgyszólván a teljes műsoridő alatt! Olyan mértékben erőtlen, végletekig kihasználható pálcikaember, akinek hamar belefáradunk a jelentéktelenségébe, mire majd már hajlandó lesz őszinte lenni a környezetével. Akik megjegyzem, szintén kibírhatatlan figurák:

1. egy önelégült, teljesen anyagi gondolkodású, fantáziátlan nőszemély,
2. olyan toronymagasan seggfej apukával, aki még genetikai úton elintézné, hogy mindenképp fiú legyen az első közös gyermekük.

Aki azonban a prímet viszi, az maga Bögöcs. Az ő esetében az "ember" helyett pontosabb lenne az "Australopithecus" (="Dél-vidéki afrikai majom") besorolás. A kopasz, hízott, borostás pasas korábban belekóstolt a pornórendezésbe, kizárólag a mának és az ösztönöknek él. Hajnal Tímeát pedig régi vágyálma tárgyának látja, akivel élete legjobb dugását reméli átélni.

Így aztán Dani és két barátja, egy Ewan Mcgregor-utánzat és egy szende pszichológus megpróbálják kissé domesztikálni az előembert. Ja, és mikor úgy tűnik, hogy Bögöcs végre eléri célját, nem tudom melyik a nagyobb hülyeség:

1. hogy Timi a mobilját úgy dobja a csatornába, hogy azt egy kisfiú később megtalálja és pont a menyasszony házához viszi;
2. vagy, hogy Timi leckéztetésének hatására Bögöcs úgy dönt, segít Daniéknak megakadályozni Hajnal Tímea esküvőjét, amit mellesleg puszta sértettségből kötne meg. "Meglátta a fényt." 

Miért is kellene, hogy érdekeljen ezeknek a sekélyes figuráknak a sorsa?

A primitív humorral nekem amúgy semmi bajom: sok olyan amerikai vígjátékot kacagtam végig, amit ha komolyan próbálnék venni, gyengének titulálnám (Ace Ventura, Rendőrakadémia, Hat nap, hét éjszaka, stb.). De itt nemcsak nem vicces, de kínzó is. Hitegettem magam, hogy Bögöcs álmosító narrációja nem intő jel, nem ilyen lesz az egész alkotás, habár a szövegétől sokszor temethetnékem támadt: "Láttátok? Ott voltam egy pillanatra én is a böknivaló kiscsaj háta mögött. S esküszöm nektek, hogy frankón egy másodpercig sz'al itt elöl, a gatyám slicce hozzáért a kiscsaj tökéletes seggéhez."

Borzalmas komédiának könyvelem el a Megdönteni Hajnal Tímeát. 2 hölgy szépsége, ha elővillan, egyébként semmi nem méltó benne a néző figyelmére.

Exodus: Istenek és királyok

Boldog szentestét és kellemes karácsonyt kíván a Filmi helyszínelők weboldal!

Az Exodus: Istenek és királyok egy méreteiben lenyűgöző építmény, mely viszont az arany festés mögött nemcsak erősen kopott, de még roskatag is. Ridley Scott műve ismételten bizonyítja, hogy Hollywood továbbra sem tud mélyebb jelentést adni a Biblia közismert történeteinek, mint vallás és ateizmus ellentéte, illetve a bűn és bűnhődés okozata. A bűnös vezér és népe kiérdemli a kataklizmát, és elszenvedi azt - ahogy mi is a lélektelen effektusözönt.


Én ugyan ateistának tartom magamat - akárcsak a rendező -, de nem hiszem el, hogy a transzcendenst, az Isteni beavatkozást csak irdatlan természeti csapások együtteseként lehet a mai mozi nyelvére lefordítani. Az Exodus-ban sajnos így, száraz egymásra halmozással kapjuk meg az ókori zsidó exódusz neveit és  eseményeit, igazi töltés, az ókori egyiptomi kultúra kisugárzása, zamata nélkül.

Krisztus előtt 1300-ban Mózes megmenti I. Széthi vér szerinti fiát, Rámesszut a hettiták elleni csatában. Mózes Rámesszu mostohabátyjaként nevelkedett a királyi palotájában, és ezt mindenki tudja róla. Ám mikor Pithom városában egy csoport felfedi Mózes előtt valódi, héber származását, a város kapzsi helytartója leleplezi a titkot az akkor már fáraó Ramszesz előtt. Mózest száműzik, és egy kis törzsben alapít családot. Isten azonban egy napon nemcsak arra veszi rá végre, hogy hite legyen benne a csodákban, de arra is, hogy népét, a 400 éve senyvedő zsidóságot kivezesse Egyiptomból.

James Cameron az Avatarral, Darren Aronofsky  a Noéval hozta létre világmegváltó hőskölteményét, ahol stílusát és vizuális fantáziáját teljesen szabadjára engedhette - úgy, hogy közben nem kellett aggódnia a forgatókönyv miatt. Ridley Scott válláról 4 munkatársa vállalta, hogy leveszi ezt a terhet, így miért is kellett volna aggódnia? Holtszentség, hogy nem gondolt arra: a Flintstone-család szkriptjét is eredetileg 32-en (!) írogatták, mire a kész termék meglátta a napvilágot a mozivásznon. 

Hogy a témakört nem mutatja be új szemszögből, az egy dolog, de az Exodus annyira sémafüggő munka lett, hogy a trailere többet mond róla, mint amit ténylegesen tartalmaz. Scott-nak ebből a művéből végig az ötletek, az összefüggő koncepció hiánya árad, Mintha egy unott éttermi szakács készítené a megszokott menüsort:

1. Végy egy népszerű vallási legendát, melynek a mostani trend szerint a rabszolgaságról érdemes szólnia.
2. Rakj bele fél hl-nyi drámasablont, testvérviszállyal és kiválasztott-próféciával.
3. Dagaszd meg a tésztáját, több tízmilliós CGI-élesztőt keverve hozzá.
4. Majd pedig szórd meg sokféle egzotikusnak tűnő tárgyi kellékkel (építkezések, utak, épületek, díszes jelmezek, fegyverek, állatok, stb.),

És a kész művet felszolgálhatod a díjátadókon, hogy kaphass érte néhány díjat borravalóként.

A szereplők kiválasztása mögött nem látok más megfontolást, minthogy A-listás húzónevek legyenek, akikkel el lehet adni a méregdrága produkciót. Christian Bale-t közülük a legnehezebb számomra a ráosztott szereppel azonosítani. Szakáll ide vagy oda: egyetlen esetben győzött meg róla, hogy Mózest látom, és ez a viszontlátás perce közte és önként elhagyott családja között. Leginkább annyiból áll a jelleme, hogy hitetlen harcosból hívő pásztor, abból aztán kétkedő-perlekedő gerilla, aztán megint hívő nyájvezér lesz. A többieknek már úgy-ahogy könnyebb beleolvadni jelentéktelen kis szerepeikbe, hála a jelmeztervezőknek és sminkeseknek. 

1 óriási probléma van Scott eposzával, amit már sokan előttem szóvá tettek: nem működik a dráma. Pedig az lenne a lényeg. A rendezés - mint mindig, ha a sztori csak kifogás a látvány mutogatására - minél előbb igyekszik túljutni a figurák hátterének bemutatásán és a minimális párbeszéd-adagon, s mihamarabb rátérjen az impozáns tájfelvételekre. A rendezéssel még nem is lenne nagy baj, de az írók úgy dobálják az információkat, hogy nem tudjuk, melyik lesz fontos.



Pedig néznivaló az bőven akadna: Memphis, a birodalmi főváros, Isten 10 csapása (véres Nílus, békatömeg a palotában, sáskafelhő, jégeső stb.) és a tömegvonulások is szemet gyönyörködtetőek. Tetszetős az az ismétlődő operatőri fogás a filmben, hogy a kamera egyik oldalról a másikra, távolról végigvonul a helyszíneken. A korabeli atmoszféra viszont valahogy mesterkéltnek tűnik (azért kicsit kevésbé, mint a Noéban), nem érezni belőle a korszellemet. Egyszerűen csak elénk tolják a tárgyi jeleit annak, hogy Ramszesz mennyire semmire nem tartja a hébereket: a fényűző palota, az óriási szobor, a rabszolgatelep, majd a napi 1 héber család kivégzése, válaszként A 10 csapásra. És ha ez nem lenne elég, Mózes sokévi viszontlátásakor is elszólja magát. "Ne nevezd őket állatoknak!!"

Leginkább Joel Edgerton Ramszesze fájó, hogy olyan szögletes figura: bizonytalan, erőlködő, jelenléthiányos. Nem tudtam komolyan venni mindenható istenkirályként: maga I. Széthi, az apja is megjegyzi Mózesnek: "Téged alkalmasabbnak tartalak." Ez azért lehangoló egy olyan ember kapcsán, aki az akkori világ legerősebb nagyhatalmának a "fenséges" uralkodója, aki a történelem egyik legnagyobb uralkodójává hivatott válni.

Az egyetlen komolyabb felismerése, hogy Isten sorozatos büntetései, Mózes és társai üldözése, valamint a rabszolgák megtorlásos kivégzései után végül belátja, hogy hibázott. Jobban mondva: hiba volt, hogy nem száműzte őket egyből Egyiptomból Kánaán földjére.

1. Először akkor törik meg, mikor a 10. csapás után elveszíti elsőszülött kisfiát, Memphis összes többi családjával együtt. "Ez a te istened?"
2. Majd utolsó jelenetében, ahol a serege holtestei között jár a Vörös-tengeren. Tetszett, hogy ő maga is csalódottan, majdnem gúnnyal ejti ki saját nevét. "Nagy Ramszesz. A Dicső." 

Nem szerettem Mózes és Ramszesz közös jeleneteit. Nemcsak a köztük lévő kapocs súlytalansága miatt, hogy együtt nőttek föl, hogy szóváltásaik kurták és laposak, hogy életüket bíznák volna egymásra, blablabla-bla. Mindkét karakter valahogy olyan benyomástkelt, mint akik épp díszes ruhákban bicajoztak a konditeremben. Soha nem erősödik meg az illúzió, hogy tényleg 3 és fél évezreddel ezelőtt járunk, ahol 2 testvért a származásuk 2 külön világkép részévé soroz be. Az elméletileg halálosan komoly pillanatok némelyike (pl. ahogy Ramszesz Mózesnek ront szekerén a visszahulló Vörös Tenger előtti) meg épp a színészek átélése miatt a komikum határát súrolja.

Örültem volna, ha legalább 1 történetszál akad, amire annyi figyelmet fordítottak, mint a képsorokra. Nem lehet tudni, hogy most milyen nézőpontból akarja a film elmesélni a történetet: Mózes kapcsolata... kivel? 

• Ramszesszel?
• Egyiptom népével? 
• A héber néppel?
• A feleségével és későbbi fiával?
• A bátyjával, akit még később ismer meg? 
• Vagy akár a Malek által képviselt isteni akarattal?

Mindegyik szál ezek közül futólagos.

És cefetül kíváncsi vagyok, kinek az ötlete volt egy kisfiút tenni meg Isten reprezentációjának? Mózes "követnek" nevezi őt, és nekem is csak emiatt esett le, hogy ő csupán képviseli Istent és döntéseit a héberek ügye kapcsán. Sokaktól olvastam, hogy utálták, mikor Ramszesz egyik szolgája áltudományos magyarázatokat szajkózik a 10 csapásról; engem speciel sokkal jobban bosszantott, mennyire fantáziátlanul lép kapcsolatba Isten Mózessel: egy 12 év körüli, arrogáns kölykön keresztül, aki mintha élvezné, mikor épp hergeli Mózest. "Nekem tábornok kell." vagy "Néztem a kudarcodat."

Valaki lője már le!, gondoltam szinte mindig, valahányszor megjelent a filmben.

De Scott végül is ott töri ki a dramaturgia gerincét, amiben Darren Aronofsky Özönvíz-históriája is. Magát Istent egy természeti jelenségek mögé bújó népirtóvá teszi, de anélkül, hogy bármilyen más oldalát ábrázolná (semmit nem változtat ezen, hogy az utolsó 2-3 percben már látjuk végre a Tízparancsolat kivésését meg a Frigyládát). Mózes ugyan nem háborodott vadállat, mint amott Noé, de az isteni ítélet meghozatala teljesen átgondolatlan: a Teremtő előbb hagyja, hogy Mózes kiképezze az első héber tömegeket, majd terrorizálgasson egy egyiptomi várost, és ekkor az arcába vágatja, hogy a módszere lassú, és kénye-kedve szerint kezdi megtizedelni a birodalom teljes populációját, kivéve a hébereket.

A film nem tud világos logikát szőni az egyiptomiakat ért csapások és a héberek sorsa között. Ha Isten képes ennyiszer ily kíméletlenül lesújtani Egypitomra, nem lett volna mindegy, ha mindezzel közvetlenül a kegyelt nép egérútját, kijutását segíti? Evidens, hogy a héberek sértetlensége majd épp Ramszesz bosszúját fogja felszítani, hisz nem egy bölcs uralkodó (legalábbis ebben a filmváltozatban). Ha nagyon muszáj lenne racionális indokot találnom a módszerére, azt mondanám, Isten Eric Dravent utánozza A hollóból: több nemzedéknyi szolgalét összes szenvedését adja "ajándékba" az egyiptomi népnek, koncentrált formában.

Hadd tegyem még hozzá: 400.000 ember népvándorlásához azért kellett mutatni valami ivóvíz-készletet és élelemforrást.

Az Exodus: Istenek és királyok tehát sokadik filmes pávatánc, ami újfent bőrt próbál lehúzni a divatos ókori kataklizmák témájáról. Gondoltam rá, hogy legalább katasztrófafilmként tartalmas-e, de mivel a csapások közt nincs valós összefüggés feladójukon kívül, még ezzel se tudtam kimenteni. Zamata, illata, az önálló világ bensősége és a népek kínjainak éle is hiányzik belőle: egyszerűen átvonul az emberen, akárcsak a kamera a forgatási helyszíneken. 

Tess-t őrizve (Az öreg hölgy és a testőr)

Az egykori first ladyt Doug Chesnic ügynök vezetésével védi a titkosszolgálat, de az öreg hölgy magának való modora állandó feszültségforrás kettejük között. Főszerepben Shirley MacLaine, Nicolas Cage és az az ürge az Óvóbácsiból.

Kezdjük az elején: a film majdnem teljes első fele kályhába való. 1-2 tényleg vicces poén az, ami becsúszik, de ezt leszámítva feszengtető unalom egyhuzamban végignézni. Adott egy értelmes, elhivatott ügynök, akit utolsó balekként ugráltatnak, megaláznak, sőt végül burkoltan meg is zsarolnak, csak azért, mert a Fehér Ház volt első asszonya őhozzá ragaszkodik. "A hazája számít magára, fiam."

Tess Carlisle-t, a néhai elnök özvegyét egy kibírhatatlan, szeszélyes, önző szatyorként ismerjük meg, aki közönyösen ugráltatja a mellé rendelt titkos ügynököket, különösen magát Dougot. Nicolas Cage sztoikus alakítása az egyetlen, ami ébren tartotta a figyelmemet a két főszereplő kapcsolatában. Doug Chesnic tipikus gyűrött profi, akinek önérzetét állandóan sárba döngölik, és érthető módon utálja a megbízását, hogy ezt a hölgyet őrizgesse - ráadásul immár másodjára. Ennek az embernek minden joga megvolna ahhoz, hogy benyújtsa a felmondását.

Ez a produkció visszafogott és komoly stílusában, de ugyanakkor nagyon túlcukrozott is, a dialógusok helyenként elmések, másutt kemoterápiával érnek fel hatásukban. Nem elég, hogy a titkosszolgálat munkáját bagatell őrzővédő-szolgálatként állítják be, de a rendfenntartó szervek általában fakó sztereotípiák: 

• Doug a szürke nagyágyú, akinek épp az orra elől rabolja majd el a sofőr Tess-t.
• a helyi hatóság emberei a telefonba röhécselő hájpacnik,
• a többi ügynök pedig olyan lézengő és nem hatékony, hogy ennyi erővel egy HR-es cég dolgozói is védhetnék a first ladyt.

A pálfordulás néhány perce az egyetlen, ami úgy-ahogy megérintő tud lenni. Miután Chesnic-nek sikerül elküldetni magát az embereivel együtt, a hölgy egyedül marad, és itt kezd végre a movie észbe kapni, hogy mit is akar elmesélni. Tess kórházi vizsgálatra megy, később fogadja üzletember fia látogatását, aki a presztízstámogatását kéri. Elszomorító jelenet, hogy saját gyermekei is csak érdekből közelednek felé. Tess tudja, hogy lánya és fia életét is gyerekkoruktól körbelengte a politika és a reflektorfény; ráadásul hallgatnia kellett róla, hogy tud a férje hűtlenségéről is.

Ami már kicsit túlzás nekem: Doug a gyászmenetről készült videón. Ez az, ami már túl cukormázas nekem: hogy sikerül a gyászoló tömegből - ami furcsamód kicsit - kiszúrnia a videón Dougot, és épp olyan pózban, hogy az érzelmektől terhelten kezébe temeti az arcát. Látva, hogy az elzavart ügynök még mindig a házánál végzi a munkáját, nyilván nem nehéz egy normális embernek beszélgetést kezdeményeznie. "Milyen érzés arra a házsártos vénasszonyra vigyáznia?" De az, ami végül erre sarkallja, nagyon elcsépelt drámafogás.

Sziruposnak találtam az emberek egész viselkedését a filmben, főleg a média képviselőitől. Nem tudtam nevetni azon, ahogy az áruházban a pénztáros bájolog és össze-vissza hazudozik egy termék áráról, csak mert Tess azt méregeti. Értem én, hogy a hajdani elnökfeleség népszerű volt a köznép köreiben, még a Time magazin címlapján is ott szerepelt. De az az ajnározás, ami körülveszi, kimondottan taszító, és nem tud meghatni, mikor úgy tűnik, veszélybe került az élete.

Nem különben éreztem megjátszottnak a túszdrámát, ami Doug rájön, hogy a sofőr áll. Austin Pendleton a Mr. Nanny Masonjeként is inkább csak bábuszereplő volt, de ott legalább a humor mentséget adott az emberek és a sztori primitívségére. Itt működő csattanó alig bukkan föl, a légkör pedig erősen túlmoderált és álmatag. 

"Tess, üljön bele az istenverte székbe."

"...Nagyon jó, Douglas."

Több vér nem jutott az írók agyába, mikor ezt sütötték ki emberrablási tervnek? A sofőr közvetlenül Doug háta mögött furikázza el a gyógyszerezett hölgyet a francba, 2 rokonával a földbe ásatja, majd 50 milliót kér a szabadon engedésért. Nekem nem Doug ügybuzgalma vagy a mentőakció sikere volt az egészben az ébrentartó erő. Sokkal inkább az a rizikós lépés Doug ügynöktől, ahol úgy vallatja Earlt, hogy pisztollyal belelő a lábába. Hát elhiszem, hogy Tess-nek legalább az elnöktől kell majd kérnie egy ilyen eset elsimítását...

Nincs bennem indulat: gyenge, feledhető, de nem kiborítóan rossz kisnovella. Nicolas Cage-től bőven találunk jobbat és rosszabbat is, filmjei és alakításai terén egyaránt.

Keith

"Ki a fene vagy te, valami vidéki tahó?!"

(A kicsi kocsi kalandjai)

A pinkszínű köd és a nyálas giccs hiánya még csak egy tűrhető romantikus filmhez elég. Az esetlen történetszövögetés egy komolyan vehető művet is tehet kiszámíthatóvá, neadjisten földhözragadottá. Ha pedig sikerül szerethető fiatal karaktereket megalkotni, akik hihető érzelmi utazást tesznek meg közösen, akkor jön a kérdés: mennyire érettek? Milyen problémákat élnek át, és hogyan jutnak túl rajtuk - akár magánszemélyként, akár egy párként?

Natalie, az ösztöndíjesélyes éldiák a maga gondosan megtervezett életpályáját építgeti a gimnáziumban. Ám egy buli során belép az életébe Keith, a vidámkodó, pimasz és kiszámíthatatlan fickó, akit semmilyen formában nem érdekelnek mások elvárásai, a karrierizmus, a városi etikai normák. Natalie kezdeti ellenszenve dacára lassan megkedveli a bolondos fiút, és minél inkább próbálja kideríteni a titkait, annál inkább megfogja Keith szabados világnézete.

Pofonegyszerű "Az ellentétek vonzzák egymást"-formula szerint működik a fiú-lány kapcsolat, de működik. A tervezős találkozik a spontánnal: a lány a népszerű, kicsit stréber, mindent 1 nagy cél köré építeni akaró lány, a másik fél vad, spontán, a szabadságot és az élet apró örömeit helyezi a középpontba. Mindkettő a másik fejébe próbál látni, mígnem már nem tudnak szabadulni a másik gondolatától, és mindkettejük megszokott élete feltöredezik, darabokra hull. Ez a dinamika kettejük között, és nagyrészt remekül funkcionál.

Örvendetes, hogy Natalie karakterét nem sarkították ki hercegnőszagúra: nem dölyfös, nem fontoskodó, rendelkezik azzal a könnyedséggel és közvetlen modorral, ami által életszerű alakká válik. Csak részben, a másokkal való érintkezésében hajlik el abba az irányba, amivé a szülei nevelni akarják: ambíció, sikerorientáltság, rendezett családi háttér, társaságilag vállalható szíve választottja.

Ez amúgy az egyetlen pont, ami Natalie régi életéből nekem túl karikatúraszerű: Rafael, ez a bazsalygó, felszínes selyemfiú, aki úgy néz ki a magabiztos Natalie pasijaként, mint valami felhúzható Ken-baba. A film felénél teljesen ki kellett volna rostálni a cselekményből.

Mivel ez független film, várható, hogy a hollywood-i fősodor sablonjait javarészt megszűri. Keith lázadó kölyökként nem annyira volt érdekes számomra; inkább a hatása, interakciója Natalie-vel. Kezdetben csak incselkedik vele, folyton hazudik, és az eleinte csak növeli a lelkesedését, hogy a lány veszi a lapot:

1. hagyja magát elrángatni egy vadidegen irodába, mintha megbeszélészélésre jöttek volna,
2. tekelabdákat hagynak egy tanár háza körül.
3. És megmutatja neki, milyen egy igazi problémás kocsiszerelés.

Amit Keith nem akar - és így kezdetben nem is veszi észre -, hogy minél inkább próbálja ráébreszteni Natalie-t élete mesterkéltésére, annál közelebb engedi magához. Félig már lehullt az álca, lelki pajzsa a lány jelenlétével, az általa keltett érzésekkel szemben meggyengült. Gondosan felépített ez a kötődési folymat a két fiatal közt. Natalie jól sejti, hogy Keith csak falból használja ezt a spontán-kölyök-stílust, ami nélkül igen sebezhető volna: a kabátjában antidepresszánst talál, és rájön, hogy Keith hamis címet adott meg neki.

Nagyon tetszik a felvezetés, ahogy sor kerül köztük életük legelső szexuális élményére. Natalie fellopózik a fiú kocsijára, és Keith kedvenc folyóparti helyére lépve szembenéz vele. A Keith-ben zajló tusát érzései és kötődéskerülése között a lány végül azzal oldja fel, hogy saját érzéseit bevallja neki. A fiú pedig az általa szajkózott spontaneitási-filozófiában megtalálja az igazolást, hogy mégiscsak feltárja magát a lány előtt, hirtelen, a pillanat öröméért. 

Amit viszont utáltam: a rejtett terhe a rák.

Már megint!

Idei termésből A Csillagainkban a hiba már az egész dramaturgiát erre építette: a fiatal fiúra leselkedő halálos kórra. A Keith-ben viszont ez a fordulat kilóg az egészből, és csak részben indokolja az utolsó nagy összeveszésüket. A megint - most a kapcsolatát Keith-tel - tervezgetni kezdő Natalie szívét a srác összetöri: úgy tesz, mintha egészen idáig csak azért "mászott volna a fejébe", hogy lefektesse őt. Sajnálom, de ez nekem szappanszagú: ez a fordulat minden 2. szériában elődugja idővel a fejét a Romantica Csatornán.

Örülök én a kiborulásnak, mert tényleg: hatásos jelenet! De nem érzem jogosnak az irányt, amerre a dráma elhajlik. Keith minden iskolatársa a jövőjét tervezi, míg ő talán az érettségiig sem biztos, hogy megmarad. Mikor Natalie-nak szerelés közben mondja: "Életre kel az élettelen.", lehetetlen nem észrevenni az utalást: ez az ő nagy reménye. Hogy a lábon járó hulla talán csoda folytán meggyógyul, és hosszú élete lehet. Pont ezért kellene felfognia mostanra, hogy egymás képében esélyt kaptak Natalie-val az őszinte boldogságra. És mégha nem is akar a lassú elmúlásával fájdalmat okozni, honnan a p****ból szedi, hogy attól kevesebbet szenved majd, ha már sokadszorra is becsapja?  

Elvárásom volt, hogy ne csak a lány, a fiú is lássa be, mennyire foglya lett a saját világképének. Így nem lett érzelgős, amikor Natalie végül mindenre rájön, és a rövid jövőjük ellenére mellette marad. Sőt: még Keith szokásait is magára ölti:

• megtanul szerelni,
• Keith régi sárga kocsijával járja az utakat,
• és ugyanúgy bámulja az éjjeli eget a platóján, mint mikor együtt voltak.

Kicsit művészieskedő a film utolsó képe, ahogy a lány kifejezéstelen arccal bámul az égbe, mintha ő is halott lenne, ahogy feltétlezhetően Keith. De így is lejön a végkifejlet: Natalie képes volt kitörni korlátolt létezéséből, megtagadva szülei akaratát. Amíg Keith élt, addig a lehető legteljesebb boldogságra törekedett vele, és miután eltűnt mellőle, mindazt, ami fontos volt neki, a saját élete részévé avatta.

A Csillagainkban a hibáról írtam, hogy némi egészségipari propagandaíze van, ami ront az alkotás őszinteségén. Tudom, hogy nem lehet szándékos, de a Keith meg egész véletlenül antiprogpaganda-ízt hagyott bennem. Keith elbarmolt tahóságát a tetőpontnál a szívem hozzátársította a rákbetegek mai, "hivatalosan elfogadott" útjához: kemoterápia, gyógyszerszedés, görcsös emberkerülés, sőt szeretteink távoltartása azért, hogy "ne szenvedjenek ők is". Ha az utolsó harmadára így tekintek, akkor egy összefüggően jó, kifejezetten érdekes tinidráma a Keith.

Ajánlom megtekintésre.

Aki(t) seggbe rúg(nak) - Kick-Ass kritika

"ÉN abban hiszek, hogy ami nem öl meg, az egyszerűen csak... furcsábbá tesz."

Elképesztő, mikor egy paródia úgy fokozza toleranciahatárig a trágár dumát és a vérontást, hogy gyakran pont ezeken röhögteti a nézőt, mégis emberközeli tud maradni. A Kick-Ass pedig több, mint vicces zsánerkarikatúra: kőkemény akciófilm, amely a mindennapi emberről is mond valamit, a klisék dögszaga nélkül. Csak a valószerűséggel játszik egy keveset; a fizika törvényeit nem rúgja föl. És az a pár pont, ahol súrolja őket, hisztérikusan kacagtatóak: Kick-Ass fémimplantátumai a kórházban, Hit-Girl mészárlásai, vagy mikor a végén egy háti rakétával repülnek a belvárosban.

Dave Lizewski első ránézésre mintalúzer: egyszerű srác, átlagos jegyekkel/képességekkel. A lányok és általában az emberek levegőnek nézik, semmiben nem tűnik ki. Mégis fejébe veszi, hogy ő lesz az első valódi világbéli szuperhős. Maszkos bukdácsolásai közepette 2 sokkal képzettebb szuperhős kerül az útjába: a Batman-szerű Big Daddy, és hóhér kislánya Hit-Girl. És mert a helyi drogbáró azt hiszi, Kick-Ass öldösi az embereit, csakhamar megjelenik az első csali-szuperhős is.

Tartja a mondás, miszerint ami a vég az egyiknek, az a kezdet a másiknak. Egy másik szuperhős-paródia, a Superhero Movie egyazon évben szerepelt le a mozikban, mikor a Kick-Ass alapját adó képregény debütált. Nem véletlen, hogy - szemben a Superhero Movie-val - a Kick-Ass szinte független produkcióként valósult meg: miután a legnagyobb stúdiók rendre puhítani akartak a forgatókönyv modorán (pl. kevesebb erőszak vagy hogy a főszereplők idősebbek legyenek), Matthew Vaughn rendező saját cége, a Marv Films készítette el - persze csak a szükséges büdzsé előteremtése után.

Ahogy

• a Penge 2. és a Sin City tudta viccesen tálalni a városi aljanép aprítását,
• és A sötét lovag csinált tréfát egy kórházi épület szétrobbantásából,

úgy képes A Kick-Ass folyamatosan nevettetni olyan dolgokon, amiket ha komolyan vennénk, iszonyodnánk. Tónusában pedig pont eltalálja az arany középutat a komolytalan és a véresen komoly között, lejáratva a szuperhős-mítoszok alapsémáit:

• a szuperképességeket,
• a harci képzettséget,
• a komor motivációt, hogy valaki miért választja ezt az életet,

stb. Aki itt maszkot ölt, annak vagy semmi, vagy teljesen önző indítéka van rá. Álarcban bunyózni itt szimplán "jó buli", vagy legalábbis annak ígérkezik: te lehetsz a bajbajutottak megmentője, sztárrá avanzsálhatsz az Interneten, és/vagy kedvedre nyírhatod ki a keménybűnözőket - csak aztán a következmények miatt is legyél kész szívni.

Nicolas Cage-nek faltam minden percnyi műsoridejét, amiben szerepelt. És nemcsak azért, mert jelmeze Christian Bale és Adam West ruhájának a stíluskutyuléka. Damon McReady, azaz Big Daddy minta-szociopata: pusztán személyes bosszúból öldösi Frank D'Amico maffiavezér embereit, kislányával, Mindyvel közösen. Nagyon tetszik, hogy bűnöző és áldozata egyformán sárosak itt. Neki, és volt rendőrtársának, Marcusnak is igaza van, mikor Mindyről vitatkoznak:
"Elloptad a gyerekkorát."
"Tudod, hogy azt ki lopta el?! Frank D'Amico!"
Habár a férfi Frank miatt ült ártatlanul börtönben, és lett öngyilkos a neje, Mindy kiképzésének van egy gyakorlatiasabb oka is: hogy az ő hozzátartozója. Ha a bosszúhadjárata miatt veszélybe kerülnek a szeretteink, és nem biztos, hogy meg tudjuk védeni, nem jobb ha ezt a lehető leghatékonyabban rudja megtenni? Annyira, hogy akár helyette is be tudja fejezni a művét?


Soha pozitív figurát nem láttam még, aki szerethető maradt volna úgy, hogy ennyi torzság tapad a kezéhez. Big Daddy nemcsak élvezi, ha tetveket gyilkol, mint Marv a Sin City-ből. 11 éves gyerekéből még hatékonyabb mészárost nevel, mint ő maga, miközben a lány felnéz rá, szereti őt, és jó bulinak fogja föl az egészet. Óriásit emelt számomra a film élvezhetőségén, hogy ez a szadista foglalkozás nem festi képmutatóvá az apa-lánya pillanataikat, és betegessé is csak humoros értelemben. Haláli nézni, amint a kedvesen mosolyó Big Daddy bordán lövi kölykét, mikor a golyóálló mellényről tanítja. De emellett megtanítja neki az önbecsülést, az alaposságot, a lő- és késfegyverek ismeretét, sőt apa-lánya délutánt is szerveznek.
Chloe Moretz tökéletes partnere Cage-nek: gyerekszínész létére félelmetes koreográfiát vág le a harci jeleneteknél. Mindy kimondottan érett és talpraesett lány, aki tudatosan vállalja a kapott szerepét. Mikor pedig apja meghal, nem mutatja ki Kick-Ass előtt a gyászát, csak elindul, hogy felkészüljön a leszámolásra. És Kick-Asst sem lövi le, mikor fegyvert fog rá, ezzel nyomatékosítva szavait, hogy ez részben a srác hibája. Erre mindjárt visszatérek...

Örültem neki, hogy Rick Rikerrel szemben Dave nemcsak azért szuperhősködik, mert ő is Peter Parker karikatúrája. Aaron Johnson karaktere önmagában is állóképes személyiség, akinek a jelleme  fejlődésen esik át. A "szuperhősi meló" kihívásait mindig bagatellizálja, és Kick-Assként önveszélyesen balfácán. De az indítéka minderre egy nagyon is komoly és szomorú igazság a mindennapi életről. A mai kor emberét hidegen hagyja a társaik nyomorúsága, akár olyan helyzetben is, ha mondjuk megsebesítik a nyílt utcán. Mikor Dave-et és egy barátját 2 huligán kifosztja, egy férfi az ablakban nézi őket, majd behúzza a függönyt, és elfelejti az egészet. Íme, a civilizált ember...!

Amit először még nem lát világosan: minden tettnek van vonzata. Ha valakiben meg is volna a jószándék, hogy beavatkozzon egy konfliktusba, annak terhe ráhárul, rosszabb esetben a hozzá közel állókra is. Ergo: t'án jobb nem odafigyelni arra, ami problémát okozhat neked. Dave korosztálya is inkább a közösségi honlapokba (eBay, Facebook, Myspace, Youtube, stb.) temeti az érdeklődését, mert legtöbbjüknek nincs olyan példaképük a való világban, mint a képregényekében a szuperhősök. Olyanok, akik cselekvésre inspirálhatnák őket.

Mindig bírom, ha egy vígjáték jól lövi be az arányt humor és dráma között. Vaughn elmossa a kettő határát, közben ügyesen tereli a nézőt, hogy mikor milyen fényben lássa az adott felállást. Ha az egész csak stilizált vérfürdő, szöveg meg pózolás keverékéből állna, az nem érdekelne; az nekem olyan tapasztalat volna, mint a Kill Bill. Itt a cselekmény fordulatos, a verbális és vizuális poénok egyszerre okosak és pontosan levezényeltek. A kontraszt Kick-Ass és a Big Daddy-Hit Girl páros között igen éles: sokkal képzettebbek, ám kíméletlenebbek is tőle. Mindez bőven elég, hogy másfél órán át fenntartsa a néző érdeklődését.

Ami már kifejezetten drámai szál: Big Daddy bukása. Miután D'Amico fia, Chris "Vörös Páraként" Kick-Ass bizalmába férkőzik, és általa eljutnak Big Daddy-hez, fogságba vetik, és a nyilvános megfenyítése alatt meghal. Ez a legdurvább konzekvencia, ami Dave-et képen törli: nemcsak mert Hit-Girl-nek igaza van, amikor őt hibáztatja, de azért is, mert Kick-Ass volt Vörös Pára inspirációja. Ő indította el a trendet, ami most visszaütött rá.

Külön csemege volt a fülemnek ez a szövegsor: "Anyám értelmetlen halállal halt meg. Apám halálát nem hagyom ennyiben." Mikor egy emlékmontázsnál Dave arról narrál: ne várjunk itt holmi "Megbosszullak, anyám!"-ot, meg hasonló süket frázist, azt valójában ezért látjuk. Mindkét álarcos tininek az anyja túl korán hunyt el, feltűnés nélkül. De míg Hit-Girl-nek volt egy erős példaképe, hogy ezen túlléphessen, addig Dave apja alkalmatlan erre, és a fiatalember maga kellett, hogy próbáljon valamiféle ideált csiholni, azt megjeleníteni. Egyiküknek a szíve, másiknak a tudása van meg a kitűzött célhoz - vagyis ahhoz, hogy egy jelmezes-dilis szarrá lövöldözze az egész bérgyilkos bandát.

Még a soundtrack-ről írnék néhány sort. Több dallam máshonnét kölcsönvett szerzemény, de remekül lettek odapasszintva 1-1 meghatározott jelenethez. Ezek közül 2 abszolút kedvencem lett:

1. Hit-Girl belépője. Az önmagában tökbéna Banana Splits-zene alatt egy lila parókás kiscsaj ugrálva és piruettezve aprítja szét Kick-Ass támadóit. Olyan abszurd, hogy csak ezt az 1 jelenetet rongyosra néztem.
2. A Pár dollárral többért témazenéje a nagy leszámolás előtt. Mindy úgy hatol be a csatatérre, mint valami régi japán ackióhorrorban, ahol egy 13 év körüli lányka iskolaruhában öldököl. Nem kb. ennyiből áll a legtöbb western meg akciófilm története is?

A stáblista alatti számok közül pedig idén új kedvencre bukkantam a nyugati slágerek között: Mikától a We are young.

A Kick-Ass tehát egyszerre lett egyik kedvencem vígjáték, papíradaptáció és akcióthriller berkeiből. Ahogy az ezekhez kötődő sablonokat veri szét a film, csak hogy újra összerakjon valami újat belőlük, úgy hullanak darabokra a főszereplők illúziói is, hogy aztán újakat tákoljanak össze belőlük. A nagy erő mindig ritka nagy ökörségekkel jár.