Red 2.

2010-ben az első Red-mozi egy középszerű akcióvígjáték volt, humorosra ferdített Bond-stílusban előadva, egyszerű és kiszámítható sémával, de kedvelhető figurákkal és élvezhető alaphangulattal. Röviden: szatíra volt kémfilmekről.

A 2. rész új rendező, Dean Parrisot keze alá került, aki ugyanazt a kockázatmentes receptet igyekezett követni, mint a prequel: könnyed, akcióorientált heist-mozi, sok-sok humorral és A-listás szereposztással.

Az arányok egész kicsit eltolódtak itt. Fordulatosabb, mint az első Red, viszont több benne a nyilvánvaló forgatókönyvi hiba. Több szereplőt mozgat anélkül, hogy a régiek imidzse nagyobbat sérülne. Háttereik viszont annyira jelentéktelenek, mint a pár soros ismertetők egy gimis tabló arcképei alatt.

Még maga a sztori is lényegében változatlan: valaki likvidálni akarja a korábbi CIA-tisztogatókat, Frank Mosest és Marvin Boggs-ot, így azok a felelősök nyomába erednek. Frank barátnője, Sarah megint velük lesz kénytelen bujkálni, és ismét betársul hozzájuk az idős maszekügynök, Victoria.

Üldöztetésük egy hidegháborús kísérlet, a Nadragulya-program miatt kezdődik újra. Kiderítik, hogy a hidegháború idején egy Bailey nevű tudós feltalált egy új típusú bombát, ami vörös higannyal működik, és hatóereje egy kisebb atombombáénak felel meg. A Nadragulya keresői közt Frank Katját, az orosz ügynöknőt is viszontlátja, akivel hajdan viszonya volt.

A Red 2. nagyjából úgy fut le, mint a Szerencsekerék egyik adása: cserélődik, hogy a résztvevők melyike mit pörget ki, és hány találata lesz a színtéren. Időnként még valamilyen "ajándéktárgyhoz" is hozzájutnak, ha ügyesek. Ám ha a feladványt nem fejtik meg időben, senki nem nyer.

 3 

 0 

 0 

 0 

 0 

A kémek és titkosügynökök világát ugyanazzal a pikáns öniróniával ábrázolják, mint eddig. A poénok nagyobbik része (a produkció első harmadában) működik. Ahogy Victória telefonon pletyizik Frankkel, miközben savval locsolja le a kádban a hullákat, nem tehetek róla: nagyon vicces. Ugyanígy mikor Marvin lelki terrorral "faggat" egy öltönyös hapsit a pusztában. A Red műfajilag nem paródia, de sosem ijed meg attól, hogy gúnyolódjon a kémfilmek zsánerkliséin meg unalomig használt embertípusain:

• a szende barátnő,
• rég nem látott, szexi ügynöknő,
• a(z ál)hiperaktív tudós,
• az abszurdul profi bérgyilkos,
• aki saját luxusrepülőjén utazgat,
• titkos hidegháborús program

stb.

 1 

 1 

 8 

 0 

  0   

Nem sokszor sikerül elérni hollywood-i műben, hogy a sok humor és a sok akció legalább egymást ne akadályozza. Itt ezt sikerült megoldani. Humoros szöveg vagy közjáték akad szépszerivel, de picit nagyobb lendülettel is zajlanak az események az első részhez képest. Bár a poénok minősége változó, a tempó és a hangulat majdnem végig megmarad: úgy érezzük, mintha mi is egy sportkocsival száguldoznánk az országúton. Aki csak elnézni akar egy filmet, és megelégszik a formális megoldásokkal a cselekményben, az jóízűen szórakozhat a Red 2.-n.

 4 

 2 

 0 

 0 

Sajnos ezek egyike sem technikai pozitívum. Minden hangulat dacára egy igen zagyván megírt forgatókönyv mentén haladunk, tipikus "ki ver át kit?"-felállással. A fél műsoridő eltelik, mire az összes résztvevő felsorakozott. A mellékszálakon - pl. hogy Sarah féltékenysége Katja iránt - el lehet csámcsogni, de legjobb esetben is szokványosak.

P

A

S

S

Z 

Sarah Ross karakterét én nem igazán tudom hová tenni. Hétköznapi nő, aki egy őrült menekülőhajszát már átélt Frankkel, sz'al sikítozás kizárva. Olykor egész ügyesen találja fel magát szorult helyzetekben, mintha ő is afféle amatőr kém volna. Máskor meg úgy viselkedik, mint egy elkényesztetett, izgága liba.

• Rendre más férfiakat csókolgat, hogy megpuhítsa őket,
• illetve keresztüldöz egy informátort a fél városon, csak azért, hogy Katját leiskolázza Frank előtt.

Pedig a helyzete alapján még akár megértőek is lehetnénk a lány buzgalma felé. Itt egy viszonylag fiatal nő, aki egy emberöltővel idősebb hapsihoz kötötte magát, ráadásul a férfi múltjáról több mint fél év után is csak keveset tud. Részben az a vágy is munkálkodhat benne, hogy jobban megértse, mivel foglalkozott a párja fénykorában. Mit jelent egy volt titkosügynök barátnőjének lenni azon túl, hogy megosztják az életüket.

De az már ellenszenves, hogy mindaddig izginek fogja fel az egészet, míg Katját meg nem ölik és őt magát Frankkel együtt kivégzőosztag elé nem állítják. Itt aztán már pityereghet! És az elfuserált zárójelenetnél megint Frank és Marvin mellett tombolhat, valami új bevetésen. Meglódítja a fantáziát, mi mindent művelhet ez a dilis fruska egy 3. részben...!

 2 

 5 

 0 

 0 

 0 

Bruce Willis és John Malkovich továbbra is hatásos duót alkotnak a vásznon. Kétdimenziós karaktereket formálnak meg, de leglaább nem esnek ki a szerepükből. Frank és Marvin másként képzelik el a nyugdíjas éveket. Frank Sarah-val szeretne normális kapcsolatban élni, Marvin viszont azt szeretné, hogy tartsák formában magukat. "8 hónapja nem öltél meg senkit!" Valójában Marvin nem akarja, hogy Frank elfelejtse: túl sok piszkos ügyről szereztek tudomást sokéves munkájuk alatt. Mi van, ha megint kedve szottyan egyik rosszakarójuknak levadászni őket? 

1

0

0

0

Minden pozitív főszereplőnek jut legalább 1 db überciki momentum:

1. Victóriának az, amikor szimuláns őrültként bejut egy londoni szanatóriumba.
2. Frank hagyja, hogy Katja drogot tegyen az éttermi italába, mint egy kezdőnek.
3. Sarah nagy autós üldözése úgy ér véget, hogy a zsákmányolt kocsi beszorul két ház közé.
4. Marvinnak meg ott az a kínomban lekacagott húzása, ahogy felrobbantotta a férfi WC-t.

Ezek azok a percek, amiken nem tudtam eldönteni, hogy nevettetőek vagy inkább nevetségesek.

 Dv S 

 UAE 

 PGM 

 LYM 

 A  I 

A Red 2.-t én hajlanék a "bűnös élvezet" kategóriába sorolni, olyan művekkel egy zsákba téve, mint a Kommandó vagy egy Rambo-folytatás. Kifejezetten pihent aggyal írták meg. Próbálnak ugyan a készítők 1-2 helyen játszani az elvárásainkkal: pl. mikor kiderül, hogy Bailey a legaljasabb játékos, mert 32 évi bezártság után látni akarja főművét aktiválódni. Elvárhatóan okos húzás, hogy tettette a kótyagosságot, lelövi Katját és azokra keni, akik kiszabadították. De ez így sovány vigasz.

A rendezést is bőven oldalba lehet rúgdosni. Az egésznek a pörgése és könnyelmű dobálózása valahogy mégis meghozza azt a vállalható minimumot, hogy érdekeljen, mi történik a vásznon, hová lyukad ki ez a flúgos kémmese. 

 2 

 9 

 0 

 0 

Túlzásnak tartottam olyan égi csodának számító megmeneküléseket, mint ezek:

1. Egy kormányügynök úgy ölné meg Franket "feltűnés nélkül", hogy a CIA-épületben mindenkit kinyír, akit csak az útjában lát.
2. Ezt a mészárost Frank megbilincselve tudja kicselezni olyan szobában, ahol nincs rejtekhely, a likvidátor mégis értékes félpillanatokat totojázik.
3. Frank és Marvin úgy diskurál egy kocsi mögött, hogy a világ legprofibb bérgyilkosa géppuskával szaggatja szitává a kocsit, ami mögé fedezékbe húzódtak.

 2 

 3 

 0 

 0 

Dean Parrisot nem jó akciórendező. Össze-vissza helyezi el a szereplők eltűnését és felbukkanását, az üldözéseket. Ha ad is rá magyarázat, ki mit hogyan él túl, az légből kapott. Han géppuskázása elől Frankék egy csatornafedélbe tűnnek el, de a világ legprofibb bérgyilkosa nem mászik le. Fél, hogy piszkos lesz a ruhája? Frankék kivégzését Victoria egy épp jókor megkeresett hódolójával hiúsítja meg, épp az utolsó pillanatban. Tudom, hogy ez egy abszurd világ, ahol minden profizmus direkt túlfokozott. De ez itt helyenként már attól vágott el, hogy drukkoljak a szereplőknek.

A kézitusák végig hamisak és megjátszottak. Bruce Willis-ről egy-két hete olvastam, hogy nem vállal többé kaszkadőrmunkát: itteni "gyorsaságát" elnézve meg is tudom érteni. Nem hittem el egy percre sem, hogy közelharcban Frank érdemi ellenfél lehet Hannak.

 C 

 S 

 Ő 

 D 

Han karaktere egyaz egyben hordalék. A villámgyors, szuperképzett bérgyilkos többször mintha direkt egérutat adna Franknek, hogy kicselezze. Frank hajdanán tönkretette Han reputációját, azzal, hogy bevádolta őt. A jelenben, mikor is 20 millát kapott Moses likvidálására, Frankék a magángépét is ellopják. Logikus az volna ilyenkor, hogy legalábbis bonbon-nagyságú darabokra vágja föl a hulláját, ha elkapta és kínhalálban részesítette. 

Nos, nem. 2 esetlen bunyó után Frank pár szóval leszereli, sőt meggyőzi, hogy segítsen nekik. Han végig hűséges is marad a csoporthoz. Fogalmam sincs, mire gondolhatott. Talán ha segít megállítani Baileyt a bombával, azzal újra bevágódik hazájában, Koreában? 

 K 

 Ü 

 L 

 Ö 

 N 

 D 

 Í 

 J 

És rajongói szolgáltatásként - vagy az old-school akciófilmek egyik gyakori dilinyójára emlékezve - a hölgy nézők hátulról-meztelenül láthatják Hant egy reptéri motozáson. Mintha a rendező attól félne, hog az amerikai nők nem néznek elég pornót.

5

0

0

0

0

Nem kimagasló pillanat, viszont a leglátványosabb pontja talán a végén a detonáció. Miután Bailey túszul ejti Saraht, és Franknek sikerül a bombát Bailey orra előtt a gépen eldugnia, az Han gépével együtt szétrobban. Pofonegyszerű, de legalább normális zárójelenet lett volna: a különleges ügynökök bridgádja úgy szemléli a szuperdetonációt az utcán, mintha csak tűzijátékot néznének. 




Ha pár szóval kellene jellemezzem a második Redet, akkor így fogalmaznék:

|J|Ó|P|O|F|A|,| |M|É|G|I|S|

|P|R|I|M|I|T|Í|V| |N|Y|A|L|Á|N|K|S|Á|G|,|

|Á|T|L|A|G|O|S|A|N| |T|Á|L|A|L|V|A|,| |D|E|

|B|Ó|V|L|I| |C|U|C|C|O|K|K|A|L| |T|Ö|L|T|V|E|

Kitörlő (Végképp eltörölni)

Tipikus Arnold Schwarzenegger-féle kukoricaetető a Végképp eltörölni. Akció akció hátán, a szinte sebezhetetlen osztrák főszereplővel és olyan rosszfiúkkal, akikről mintha egy nyakukba akasztott tábla jelezné: "Genny vagyok, nyírj már ki!".  

John Kruger, a Tanúvédelmi Program ügynöke ezúttal Lee Cullent bujtatja új személyazonosság alá. A nő megtudta, hogy cége egy vadiúj technilógiájú, lézeres puskát készül illegálisan eladni külföldre, és a kritikus infókat egy diszkre mentette. Kruger közben rájön, hogy saját szervezetétől valaki szintén nyakig sáros az ügyben.

Semmi nem volt ebben a filmben, amit nem lett volna unalomig ismert más művekből, vagy rosszabbul használva, mint amazokban a művekben.  A színészi játék éppenhogy elmegy, az akciójelenetek pedig kontár rendezésűek.
Kezdve a fegyver-prototípussal: a világító zöld sugárnyaláb - amely először a nő expasiját égeti szét a lakásukon - inkább az Alien 4.-ben hatott volna odaillőnek. Ezt a fegyvert képtelenség volna akárhol a földgolyón nem kiszúrni: bárhová adnák el, bármely térségben veti be egy katonai vagy félkatonai szerv, azonnal nemzetközi veszélyforrásnak nyilvánítanák.


Az akció az egyedüli dolog, ami előrehajtja ezt a rozoga kémtörténetet. Annak is mindig az a lényege, hogy Arnold megússza valahogy. A Kommandó és Terminátor során ismertté vált pózzal tartja a puskákat, mikor hozzákerülnek - nyilván, mert ez a Schwarzenegger-póz, ezzel lehet eladni az akciófilmjei többségét.
Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint a szökése a repülőgépről. Itt ugye egyik kollegája felfedte magát John előtt, hogy tégla és a konspiráció egyik fő láncszeme. Krugert elkábítják, de meg nem ölik. Később egy késdobással fegyverzi le pisztolyos ellenfelét, kifelé lóg a gép nyitott ajtaján, és a robbanó motor süvítő lángjai közepette is sértetlen marad. Támadója egy repülőt hajt neki az ejtőernyőjének, hogy megölje. És ha idáig nem lett volna kellően eszetlen a jelenet: zuhanás után Kruger csak néhány 10 méter magasan nyíló ejtőernyővel nekivágódik egy kocsitetőnek, és kutya baja.


A figurák jobb esetben csak megjegyezhetetlenek, ha ugyan nem végzetesen ostobák. Lee, az aktuális "bajbajutott hölgyike" rémesen elővigyázatlan: nem képes leplezni főnöke előtt, hogy mindenről tud, egy riporter barátnőjével osztja meg a bűneset titkát. Minden egyes alkalommal Johnnak kell megmenteni valamitől. Átlagos és kicsit irritáló modorú is.
A negatív oldal irányító koponyái elvileg csupa főnöki beosztású valaki, akik egy magas szintű összeesküvést hátterében állnak. Őket a végén John egymaga csapdába ejti a saját autójukban, a vasúti sorompónál, épp a robogó vonat előtt a síneken. Willy Coyote-tal szoktak ilyen szinten gügye balesetek történni.

Egyszer nézős, abszolút feledhető üldözéses mozi.

Jumanji

"Jumanji" a neve egy mágikus társasjátéknak, amellyel ha játszol, a mezőkön szereplő természeti jelenségek életre kelnek. Ezt tapasztalhatta meg a 12 éves Alan Parrish és barátja, Sarah, mikor a fiút beszippantotta a tábla. Majd csak 26 évvel később szabadul ki, mikor egy testvérpár, Judy és Peter rábukkant a Jumanjira. Így a trióra hárul a feladat, hogy végigjátsszák az elszabadult játékot.

Mesefilmhez képest ez egy érdekes történetvázlat. Nemcsak rengeteg komikumra, de egy tisztes adag, családi jellegű drámára is lehetőséget kínál. Maga az alapfelállás rémisztő gondolat: mint Robinson Crusoe, te is magatehetetlenül nézed, amint egy nálad hatalmasabb erő elvág a világtól, és a vadonban élsz hosszú éveken, sőt akár évtizedeken át. Emellé jön a kérdés: mi van, ha ugyanazzal a borzalommal megint szembe kell nézned? Mit jelent feldolgozni egy gyerekkori traumát felnőttként, látva, hogy közben újabb gyerekekkel ismétlődik meg?

Akár a humort, akár a drámát veszem alapul, úgy érzem, erőtlen. A játék - és vele a cselekmény - menete nagyon kiszámítható és önismétlő: 1.) dobás 2.) megelevenedés, 3.) átvészelés. Aztán elölről; a séma marad egész amíg el nem jutnak Jumanjiig. Persze, érdekes látvány, ahogy a Jumanji hatalma folytán elefántok törnek elő a könyvtári falból, vagy hogy narancsszínű majmok ugrándoznak a konyhában, sőt az utcákon és a boltokban. Kalandfilmként megvan a lendület a Jumanjiban.

De ott vannak azok a feszültségkeltőnek szánt percek, mikor

• Alan krokodilusokkal küszködik a folyóban,
• menekül egy őt üldöző, századfordulós brit vadász elől, 
• vagy beszippantja őt a futóhomok-padló.

Ezek inkább csak ijesztőek, mintsem izgalmasak. Pénzbe lehet fogadni, hogy mi következik: a többiek ügyeskednek valamit, és mind megússzák. Ami úgy-ahogy eltérés, hogy Petert a játék egyik kóbor átka elkezdi majomszerűvé változtatni. Ez megint nem vicces, feszültséget se kelt; pusztán ijesztő a gyenge idegzetűeknek (különösen Peter mamájának).

2 okból találom gyengének ezt a filmet. Egyik az, hogy a "megelevenedések" nem szolgálják a sztorit. Jönnek-mennek. Sokkal jobban érdekeltek volna az interakciók a felnőtt Alan és a gyerekek, illetve Alan és a vele újra találkozó Sarah között. Sarah ugye hosszú esztendőkön át pszichiátriai kezelésekre járt a történtek hatása miatt. Így a halottnak hitt Alan csak rengeteg győzködés után veszi rá az ijedező nőt, hogy segítsen nekik. Ezt is humorosan mutatják be, holott cseppet sem az: mindketten - de főleg Alan - kirekesztettként élték át a fél gyerek- és a korai felnőttkorukat.

Akinek nálam jobban tetszett a film, az mondhatná erre, hogy: "Á, nem kell ezt tragikusan felfogni! Hisz végül visszakerülnek a saját idejükbe, és leélhetik a kiesett időt. Ez csak vígjáték,  mese!"
Nem. Ez a másik visszásság, ami nagyon nem tetszett: a drámát visszatartják a megható-szinttől, hogy passzoljon a családi kaland-vígjáték-öntőformába. A Jumanji fél attól, hogy komoly legyen! Még a játékszabályok is csak annyiból állnak, hogy ha jelölt mezőre lépsz, új látványosságot kapunk. Teszem azt, hogy a finishben mindent visszaszív a film a tábla.

Ami Alan Parrish-sel történt, az valójában szívbemarkoló lenne, ha a film őszinte volna abban, miről is szól. Elvesztette ifjúságát, mert valami boszorkányság a teljes izolációba, a jumanji-dzsungelbe taszította. Látjuk, amint a frissen visszatért Alan szembesül vele, mennyi idő is telt el (normális, hogy elvesztette időérzékét), illetve, hogy szülei már nem élnek. Sarah pedig az eset hatásaival küszködött évekig. Jóval borongósabb hangulat jött volna létre, ha ezeket a szálakat súlyuk szerint kezelik. Ez nem vitás. Viszont meghatóbb és érettebb alkotás született volna, ami a karaktereket is el tudja mélyíteni. Így az egész szokványos és előemésztett: nyilván főleg a 6 és 16 év közöttieknek szánva.

Mint szóba hoztam, a győzelem mást is hoz, minthogy eltűnnek a jövevények. Alan és Sarah visszakerülnek abba az időpontba és életkorba, amelyben a Jumanjira bukkantak. A játékot a folyóba dobják, elrendezik az apróbb gondjaikat, és újra leélik ugyanazt a 26 évet. Természetesen a '69-ben még nem élt gyerekek se emlékezhetnek rájuk, mikor 26 évvel később viszontlátják őket egy karácsonyi bulin. Elcsépeltebb ez a szcenárió már csak akkor lett volna, ha egyikük se emlékszik  a Jumanji-játékra. (Ami persze sikeresen partot ért valahol Nyugat-Afrika partjainál).

Színészet terén nem kell sokat várni. Robin Williamsnél az a pelikán jobban megnevettetett, aki egy ponton felkapta csőrével a játéktáblát. Nem volt humorkeltő. Másrészt viszont néhány egész meghatóra sikerült pillanattal elérte, hogy legalább fél szemmel kíváncsi legyek, hová lyukad ki a karaktere. 
Nem egészen tiszta, hogy miként telik az idő a társasjáték világában. A jelek szerint pontosan ugyanúgy, mint a mi valóságunkban. Úgy hiszem, Alan eltemette tudatában a világot, ahonnan jött, nem lévén reménye arra, hogy valaha is visszajusson. Így mikor Judyék visszahozzák, külön csalódás a férfi számára, hogy a saját elveszett évei ideát is elszálltak. 


Szerintem túl sok tragikus eseményt kötnek Alan eltűnéséhez: apja feladta a gyárát, hogy őt kerestesse, majd meghalt. Sőt: máig azt pletykálják, hogy ő ölhette meg Alant, illetve a gyár bezárása kihatott a városra. Egy másik régi barátja, Carl pedig rendőr lett. Ezek az okozatok egymás mellé vannak hajigálva, egyik se fontos önmagában nézve. És persze az újraírt történelem szerint nemcsak elrendeződött Alan kapcsolata az apjával, de 26 év múlva az apa él és virul. Minden a lehető legjobb.



Sajnálom, hogy sem Alan, sem Sarah jelleme nem kerül előtérbe. Érdekes lett volna pl. az, ahogy magukra ismernek Judy és Peter viselkedésén a régi önmagukra, miközben úgy próbálnak vigyázni rájuk, mint felnőttek. Mint instant pótszülők. Efölött elsiklunk: átvészelik egyik vészt a másik után, hogy végül az egész addigi sokéves rémálom meg nem történtté váljon. Ha én előre tudnám, hogy ez a "nagy jutalom", ami egy démoni játszma nyereményeként vár rám, akkor hajlok azt mondani: randalírozzanak csak a trópusi öv állatai a belvárosban!

Gyenge, félrevezető és hazug családi matiné, néhol néhány izgalmas jelenettel.

Most látsz engem (Szemfényvesztők)

"Ezek csak az Ígéretek és a Fordulatok."

"De hisz, a Jutalmak nélkül az egész... értéktelen!"

(A tökéletes trükk)


 

Nem mozgok otthonosan a bűvészetről szóló filmek terén. Talán 4-5 db-ot láttam belőlük egész életemben. A kategória vagy a célkitűzés nem sokban érinti, mit várok el egy mozialkotástól. Próbálom nemcsak azt nézni, hogy milyen élményt nyújtott egyszer-másszor, hanem mennyire tudom utóbb visszatekintve vállalni azt az élményt. Mennyire lehet azonos a movie mint munkadarab azzal, amit rajtam lecsapódva generált, tapasztalatként.

A Szemfényvesztők olyan alkalom, ahol egy gyenge alkotás hagy maga után ürességet. Azt az esetet példázza, mikor egy látszólag komplikált mű egyre több pozitív elemét menetközben visszaveszi, értékében lerombolja, ahogy telik a műsoridő. Függetlenül attól, hogy az az elem jól, tűrhetően vagy bénán lett-e elővezetve.

Műsorismertető: 4 ifjú utcabűvész, Daniel, Merritt, Henley és Jack meghívást kap egy anonim alaktól a "Szem" nevű titkos szektába. Beavatásként 1 évvel később belevágnak minden idők legteátrálisabb mutatvány-sorozatába Las Vegasban, mint a "4 Lovas". Egyik trükkjük kapcsán eltüntetik egy párizsi bank pénzét, amiért az FBI-ügynök Dylan Rhodes és Alma Dray Interpol-detektív a nyomukba ered.

Mielőtt elkezdenék úgy tenni, mint a filmben Thaddeus Bradley karaktere, először a bennem hagyott közvetlen érzéseket osztanám meg.

Izgága, lélek nélküli, ízléstelenül cinikus! Igaz, hogy a cselekmény gyors iramot diktál, és bőkezűen osztogatja a fordulatokat is. De érzelmi síkon az egész mű nagyon hamar tetszhalott állapotban reked. Mardosó ellenszenvet keltett bennem mindaz, amit a szereplők tesznek, mondanak, vagy akárcsak leolvasható az arcukról! Nem egyszerűen önelégültek, hanem az egész mentalitásuk visszataszító és sekélyes. Ha pedig a szereplők hitványak, közömbösek leszünk mindafelé, ami velük történik. Érdektelen volt számomra a sztori végkimenetele, a nagy leleplezés pillanata előtt és után is (Mondjuk így legalább utóbb nem éreztem annyira becsapva magamat). 

Morgan Freeman Thaddeus-a egy exmágus, aki bűvésztitkokat leplez le. Valami ehhez hasonló feladat egy mozifilm kritizálása is, csak ott kevésbé egyértelmű, mi a jó és mi a rossz.

A Szemfényvesztők és Loius Leterrier rendező tisztában van ezzel a párhuzammal, és bizony keményen rájátszik. Megpróbál létrehozni egy mozira gyártott bűvészmutatványt, amely látványos és energikus, és a mezei közönséget borítékolhatóan el tudja kápráztatni. Logikusan hangzik.

Leterrier azonban - hogy művét "kritikaállóvá" páncélozza - elkövet valamit, ahonnan a film talán összes visszatetsző vonása eredeztethető. Megzsarolja a nézőt. Összemossa a kételkedést, a vélemény-különbözőséget a szkepticizmussal és a maradisággal. Hitkérdést csinálva ezzel abból, hogy mi mindenre lehet képes egy bűvész - vagy maga a filmalkotás.

A Szemfényvesztők burkolt üzenete 2 tételt facsar ki a box-office-siker érdekében:

1. A csodához hitre és nyitott szívre van szükség.
2. A másik Michael Caine egy korábbi bűvészfilmjében hangzik el: "Keressük a titkot, de (...) nem a valóságot akarjuk... hanem az illúziót."

Világos, mint a Nap: aki legyint a varázslatra, a szemfényvesztésre, az sosincs lenyűgözve. Az egy egyszerű, besavanyodott alak, aki eleve nem lehet része a "csodának". Sőt egy ügyes "hívő" könnyedén lóvá teheti. Mint ahogy az történik 

• a Merritt által hipnotizált alanyokkal;
• 4 Lovas is ilyenformán járatja le Rhodes ügynököt az FBI előtt;
• és szponzorukat, Arthur Tresslert hátbadöfve maguk lesznek a show-biznisz világának urai - pár napra.

Tehát arra kér minket a produkció, hogy teljesen adjuk át magunkat a hatásnak; cserébe kapunk vizuális parádét, lendületet és váratlan mozzanatokat. Ne akarjuk a tartalomban firtatni a részleteket, "megjátszva", hogy most mindenáron le akarjuk leplezni a mű(sor)t, hisz onnantól már nem is érdekes a dolog...
Más kérdés, hogy a keltett illúzió szellemünkben megmozgat-e minket, vagy csak öncélú virtuskodás, amit percekkel később elfelejtünk vagy akár meg is bánunk.



Ha már ennyit papoltam "érzelmekről", akkor a karaktereknél kezdeném a vesézést. Laposak, dimenziótlanok, tökéletesen önzőek. Leterrier sietségében nem hagy időt, hogy megismerjük a szereplőket. Egyáltalán nem próbálja őket saját személyiséggel felruházni: 

• mindegyik figura egyetlen személyiségjegyből áll,
• egyetlen fontosabb információt tudunk meg a múltjukról
• egyedüli tettenérhető motivációjuk pedig az, hogy a 4 Lovas tervét vagy sikerre vigye, vagy megakadályozza. 
  
  

Nyilvánvaló, hogy a színészek nevét elégnek gondolták, hogy emberközeli karakterek szülessenek. A Now You See Me nem vár senkire, csak menetel és dobbant, akár az Energizer-nyuszi. Az utolsó harmadra pedig az a kevés árnyalat, amit a színészeknek sikerült a figuráikba csepegtetni, elillan a sztori folyamatos csűrés-csavarása következtében. Nincs dráma a bonyodalomban, ami így egy sebesen robogó, vak vonatjárattá üresedik. Látványos, de fárasztó.

Valamilyen kis szinten kellene, hogy rokonszenvezzünk a 4 főhős ténykedésével. Kvázi lehetetlen volna. Daniel látszólag a legbeképzeltebb, a főnöktípus: Henley is az ő segédje volt pályája kezdetén, aztán szabadúszó lett. Jack pedig Daniel példájára fogott bele a bűvészkedésbe. Egyedül Merritt-nek nincs kapocsa a későbbi "lovastársához". Feltehetően dolgoznia sem kell soha, hisz bárkit képes agymosni és megvezeni, aki kicsit is gyenge jellem.

Gusztustalannak tartom, hogy a főhősök úgy tetszelegnek a nép előtt, mintha csak az ő felvidításuk lenne a céljuk a műsoraikkal. 2. fellépésükkor Tressler bankszámlájáról utalnak pénzt a közönség tagjainak, mondván, hogy őket Tressler megkárosította. És itt van még a gyors ismertető A Szemről, mely az ókori Egyiptomban a szegényeket, a népet segítette olykor, mágia útján. A rendező úgy próbálja beállítani, mintha a Szemnek megfelelni akaró 4 Lovas is amolyan csirkefogó Robin Hood-ok lennének. Valójában teljesen önző pozőrök, akik azelőtt saját sorsukban se bíztak; ma pedig rendre hazudnak, csalnak, random embereket tesznek bohóccá és árulnak el napi 24 órában. Miért is kéne szorítanom nekik?

Nem is igazán "személyiségekről" van szó. A főszereplő quartet egy mesterség archetípusai, a szkript is eszerint használja őket: 

• Daniel kézi trükkmester, 
• Henley szabadulóművész.
• Merritt mentalista,
• Jack pedig utcai mutatványos.
• Thaddeus pedig afféle "Fekete Péter", a mesterség közismert ellensége. Nem véletlenül hullik épp az ő fejére a vád, miszerint ő egy 5. Lovas. 

A Power Rangers-ben ugyanígy kaptak "a csapat" tagjai eltérő területeket a testedzés formáiban:

• Zack hiphop-táncos lett,
• Jason karatézott,
• Triny a yóga és aerobik gyakorlója,
• Kimberly pedig a gimnasztikában jeleskedett.
• Billy pedig a tanulós srác volt, aki nem űz rendszeresen egy sportágat sem.

És akárcsak a 4 Lovast, a Rangereket is egy rejtélyes idegen választotta ki, hogy egy különleges küldetés éllovasai legyenek. A baj az, hogy abban a TV-sorozatban évadok álltak rendelkezésre, hogy a néző - adott standardok közt - megkedvelje a fiatalokat, akik a furcsaságok középpontjában álltak. Egy igénytelen és bugyuta live-action-anime tinédzserei több szimpátiát keltettek, mint egy sokmillió  $-os megamozi "Robin Hood-jai! Ez azért súlyos artériametszés.

A film rendkívül magabiztosnak tűnik abban, hogy mi akar lenni. Extravagáns heist-movie, amely az akciót próbálja ötvözni a misztériummal. Mindent a szemnek alapon végig a színpad az egyetlen igazi eseményhorizont; minden - CGI, fontos történés, előadókészség - oda koncentrálódik.

A bűvésztrükkök továbbmélyítették bennem az ellentétet a teatralitás és a tartalom üressége között. Nem az történik, hogy kevesek juttatnak el élményt sokakhoz, hanem intézményesül a bizonytalanság minden és mindenki között - lényegében a semmiért. Persze, kinézetükben a trükkök merészek és hatásvadászok: a hirtelen összenyomódó fémtömbök a teleportációs "varázslatnál" meglepő pillanat. Parasztvakításban sincs hiány: 2 óra alatt a Lovasok révén annyit neont észlel a retina, ami vetekszik a Batman és Robin villanyszámlájával.

Legnagyobb gond a műsorszámokkal, hogy nem tudunk következtetni róluk. A rendező nem figyel a kontaktusteremtésre, ahogy a mágia világába kalauzol minket. A néző a trükköknél magára van utalva, fogódzók nélkül. Leterrier úgy véli, azzal már felkészítette halglatóságát, hogy a Lovasok első 1-2 trükkjét Thaddeus elmagyarázza. Mintha ez volna a bemelegítés az igazán kemény agytornához. Akárhogy bizonygatja a film, hogy a hit minden csoda kulcsa, a mutatványok többsége követhetetlen - mégha olyan ismerős cuccok bukkannak is fel, mint a pókerlapok, vagy a fehér nyúl.

Direkt nem hoztam föl eddig, hogy a nagyobb volumenű trükkök irreálisak. Egyetértek azokkal, akik szerint egyszerűen nem kivitelezhetőek ezek a mutatványok, hiába hangzik el, hogy "(...)Bármi megtörténhet." "A Szem mindent lát.", vagy hogy "Ez egy világméretű csalás". És igen: Thaddeus magyarázatainak némely pontja is megkérdőjelezhető, pl. hogy a párizsi rablást a Lovasok már hetekkel a show előtt észrevétlenül végrehajtották. Valóságérzékre szükség volna egy olyan alkotásnál, ami a mi világunkban játszódik. Ha pedig el kíván rugaszkodni ettől, következetesen tegye! 

Gyűrűk Ura: nyíltan vállalja a természetfelettit, de fel is tud rá építeni egy egész világképet.

Merritt hipnotizáló hatalma nekem Jadeit-et juttatta eszembe a Sailor Moonból. Ott az ún. "4 Generális" egyike egyének és tömegek elméjét volt képes irányítása alá vonni, gyakran a média eszközeit használva fel. Hogy miért hozok föl megint anime-példát? Mert éppilyen valótlan Merritt észkikapcsoló műsorszáma. Pedig - révén, hogy mentalista - az még hihető lenne, hogy apró arcvonásokból és mozdulatokból kiolvassa az emberek némely tulajdonságait (bár ennek mértékét is eltúlozzák).
Hollywood-ban a mai napig nem képesek felfogni a különbséget a hipnózis és a mezmeráció között. A hipnózis eredeti jelentése "altatás", ami a mentális regeneráció, a frissítés eszköze. Ha ez külső személy révén jön létre, akkor is ketten kellenek hozzá. A hollywood-i szótárban ha valakit hipnotizálunk, az szöges ellentéte is lehet mindannak, aki. Azt teszünk vele, amit épp kigondolunk. Merritt-nek pedig egyszer a fél közönséget sikerül ily módon agymosnia. Őszintén: mi tartotta vissza régen ezt a lezser, tapló ingyenélőt, hogy multimilliomos vagy akár a fél világ ura legyen? Talán az, hogy ha nem csinálja gyorsan vissza, akkor hívják a rendőrséget? Létezik azért egy leheletnyi különbség a bűvész és a varázsló között.

A történetvezetés egy az egyben az első Fűrész-mozira hasonlít: kusza, tele félrevezetésekkel, amiket könnyű kiszúrni, és potyára vezetnek zsákutcába. A talányokat érdemi támpont nélkül kell próbálnunk kitalálni, majd flashback keretében jön a válasz. Maga a sztori csak kis mértékben tud épülni; jobbára ide-oda váltogatja az egyes figurák helyzetét és szerepét (pl. Tressler támogatóból a Lovasok üldöztetőjévé válik). De mert a karakterek pusztán cselekményszerszámok, "a játék" személytelen marad. És a végső csavart - hogy ki mozgatta a szálakat - szintén esélyünk sincs előre kisakkozni. Majdnem pontosan ugyanez volt a lefutása a Jigsaw-rejtélynek is.

A vágás, a kameraszögek váltása, és a fejlemények szaporasága legalább a dinamikát megteremtik. Az akció kedvéért telepakolták a művet egy csomó hajszával, köztük autósüldözéssel, sőt még egy robbanás is akad, mikor Jack megrendezi a saját halálát az égő roncsban. Ez és a rengeteg kisebb-nagyobb csavar már annyira kavargóvá teszi a cselekményt, mint egy beteg gyomrú ember hascsikarása. Belefáradunk, mire elérkezik a...

...A végső nagy csavar. Thaddeust letartóztatják, miután a furgonjában előkerül a teljes lopott pénzösszeg. Cellájában Dylan négyszemközt beszél vele, amikor is kiderül, hogy a 4 Lovas titokzatos megbízója nem más, mint...

...Jimmy! ;) 

Bizony: Zámbó Jimmy. A tragikus módon elhunyt magyar énekes, aki a világ számos országában koncertezett. :)

Oké: nyilván most csak hülyéskedtem.

A megbízó Dylan. De ennyi erővel akárki más lehetett volna! Ez így nem csavar, hanem egy, a semmiből előrántott szerepcsere. Hogyan sejthettük volna ezt, amikor mindazt, ami Dylan érintettségére utalna az ügyben, utólag tudjuk meg? És ne kérje a hitemet egy olyan szcéna, melyben Dylan egyszercsak eltűnik a cellából - bizonygatva ezzel, hogy egy bilincs vagy zárkalakat 0 akadály a Szem hívének. Nincsen szilárdan lefektetve, ki mikor mennyit tud vagy mire képes.

Dylan egész takargatott indtéka gyenge lábakon áll. Kiderül, hogy ő Lionel Shrike fia, a bűvészé, akiről Alma kiderítette: 30 évvel ezelőtt tönkretették. Szóval Dylan az FBI-ba beépült Szem-tagként minden felelőst megbüntet: a párizsi bankot, mert nem fizetett biztosítást, Tresslert, mert az ő cége gyártotta a széfet, ami apja halálát okozta.

Leterrier túl későn kap észbe, ahogy elkezd - Dylan száján át - egy motivációt benyomni Thaddeus-nak: azért lett a trükkök nagy leleplezője, mert nem hívták meg a Szembe - révén, hogy középszerű bűvész volt. Dylan gyűlöli, hisz sokakkal együtt apja trükkjeit is ő leplezte le - csak a pénzért. Bezzeg azt nem mondja meg Thaddeus-nak, hogy Shrike fia. "Miért?!" Ennek semmi értelme. Annyira következetlenül szórják el az infómorzsákat, hogy a csattanó hatástalan marad, az addigi eseménylánc pedig irrelleváns lesz.

Végezetül a zárásról. Dylan - miután éjszaka felfedte kilétét a 4 Lovasnak - megkeresi Almát Franciaországban, a Szajna partjánál. Kettejük közt egy nyomorék romantikus szálat próbálnak az írók létrehozni, amelyben látszólag a nő titkolózott a pasi előtt. Most, hogy Dylan és Alma végre nem titkol semmit a másik előtt, nem látok rajtuk jellemvonásokat. Még mindig. Egyik elnézően mosolyog, a másik meg örül a rokonléleknek.
Van egy helyi szokás, hogy az emberek egy lánckerítésre függesztik a lelakatolt titkaikat. Dylan és Alma úgy tesznek, mintha ez a nyomozati ügy is csak egy élettörténet volna a sok közül, amit természetes, hogy joguk van elhallgatni a külvilág elől. "Mégegy titok, ami lelakatolandó."Megint az a cinikus és álszent mentalitás árad ebből, amivel a film a bűvészet egész témakörét ábrázolja. Megfejelve az erőtlen romantikázással ez már iszonyúan hamis befejezéssé állt össze.

Meg sem próbálom inkább összeszámolni, hogy a káoszba fulladt álsztori hány kérdést nem válaszol meg. Csak előlegbe néhány:

• Miféle szervezet a Szem, és hogyan tevékenykedik a világban?
• Miért pont ezt a 4 huszonévest választják ki jelöltnek?
• Miként voltak képesek a Lovasok Tressler számlájához hozzáférni?
• Dylan az aknamunkája során mit intézett az FBI- és mit a Szem tagjaként?
• Minek kellett Jack-nek eljátszani, hogy az égő kocsiban pusztult, mikor a társai a nyilvánosság előtt tovább ténykedtek? Nem lett volna izgalmasabb, ha tényleg meghal, minthogy ez nem szerepelt a tervben?
• És a montázs, ahol Dylan beinvitálja a 4 Lovast a Szembe, miért néz ki úgy, mint egy mesefilm gyerekeknek? Már azontúl, hogy elkendőzi/eltitokzatoskodja a választ, hogy micsoda(ként létezik) ma A Szem?

A Szemfényvesztők egy túlcukrozott, saját csavarjaitól megrészegült showműsor, amely soha nem talál kapcsolatot hozzánk, az igazi nézőkhöz. Elvétve teremti csak meg azt a bizalmat a befogadó és a mutatvány színtere között, ami a filmbéli bűvészek szerint is az egésznek lényege volna. És ha a bizalom létre is jön, sosem térül meg.

 

5-ből 1 pontot adok rá. Bonyolult, de semmitmondó és lélektelen műműsor.

 

"(...) Nem csoda, csak bűvésztrükk. Az egyedülálló anya, aki 2 helyen melózik, mégis szakít rá időt, hogy elvigye a gyerekét a meccsre, az a csoda. A tinédzser, aki a drog helyett a tanulást választja, az a csoda."

(Minden6ó)

Hulk

Ang Lee rendező Hulk-ja olyan vakvágány, amire nem szívesen gondolok vissza. Főként azért, mert megkísérli, de tökéletesen bebukja azon törekvését, hogy tragédiát hozzon ki Bruce Banner életútjából. Bágyadt és savanyú krónikát prezentál egy fiatal tudósról, akit egy sugárbaleset különös képességgel ruház föl, és ez aztán elindítja őt ködös múltja feltárásában. 

A film összefüggő unalom és visszatetszés egyvelegeként csapódott le rajtam, meghazudtolva minden olyan híresztelést, amely mentegetni próbálta az alkotást. Hangulata a semmiért válik nagyon gyorsan nagyon depresszívvé és humortalanná; története végig zavaros, masszaszerű. Hiányzik a karakterekből a lelki erő és a körvonalazható személyiség, szavaik és tetteik nem követnek semmilyen normális dramaturgiát. Némelyikük még szándékon felül kelt ellenszenvet maga iránt. 

A 2003-as verzióban Bruce-t nem menekültként, hanem áldozatként mutatják be. Árván nőtt föl, majd balesete után felbukkan a rég eltűnt apja, David Banner és segítséget ajánl neki, mondván, hogy a Hulkot a kormány és a hadsereg is veszélynek fogja tekinteni. Kiderül, hogy ő maga adta be hajdan fiának a kísérleti szérumot, aki a sugárbalesetekor felszínre tört. Bruce-t tehát abszolút tragikum lengi körül: mindig egyedül volt, mostantól pedig retteghet az őt üldöző világtól. Ha pedig a düh elborítja, átváltozik, és ki tudja, mit tesz az emberekkel maga körül.

Türelmemet vesztettem, ahogy a sekélyes jellemeket semmi nem próbálja irányba terelni. Még a Hulk se igazán. Nem tudott megragadni Bruce sorsa: nincs érdekes vonása, nem látom rajta a kedvességet, vagy ha már itt tartunk, az indulatot.
A legrosszabb mégis az benne, hogy nem elég proaktív. Banner olyan szinten nem ura a saját életének - a Hulk előtt és után is -, ami már szánalmas. Bármennyi baljós titok vagy épp fizikai veszedelem lengi be egy férfi életét, nem temetkezhet bele abba a tudatba, hogy el van átkozva, és a fejleményekre van utalva. Hogy valami majd csak lesz, míg ő elvonultan kutatkodik, válaszokat keresve.

Bettyt, a férfi szerelmét is amolyan zsenge, enervált bábunak látom. A "szerelme" Bruce iránt teljesen hamis: gyengéd érzelmek helyett csak álmatag, lereagálatlan lézengést produkál. Ahogy pedig Bruce felé törődést mutat, az önámítással és cinizmussal van itatva. Taszított és 1-2 ponton dühített is a nő viselkedése, így őérte is lehetlenség aggódni, pl. mikor Bruce apja mutáns kutyákat ereszt a közelébe.

Ami Betty saját apja illeti, ő katonatiszt, egyike azoknak, akik üldözik Bruce-t. Tehát elvileg ő a második antagonistája ennek a movie-nak. Egyetlenegyszer rémlik, hogy komolyabb bírálatot fogalmazna meg apján, amiért nem hajlandó esélyt adni Bruce-nak. Hogy azért hiszi menthetetlennek  a férfit, mert így kényelmesebb gondolnia.

Nem nehéz kivenni a párhuzamot a két apaalak között. Betty és Bruce faterja egyaránt önző, valódi érzelmekről csak álmodó szemétláda. Betty sosem beszél apjával, Bruce pedig halottnak hitte az övét. Mindkét férfi özvegy, gyermekeik előtt titkolóznak, és kihasználják az embereket maguk körül. Bár David emellé még megalomániával is küszködik, mindkét ember meggyőződése, hogy szülőként birtokolják a gyerekeik sorsát. Aztán is, hogy már felnőtté váltak. És az a legszomorúbb, hogy az a két "felnőtt" lelkileg tényleg annyira fejletlen, hogy kölyökként érdemes kezelni őket.

Mikor már borítékoltam, hogy a produkció már nem tudja alulmúlni magát, következett az utolsó 20-25 perc. Az apa gyakorlatilag teljesen meghülyül ebben a szakaszban. Ő és Bruce is katonai őrizetbe kerültek, de Betty apja megengedi, hogy utoljára még beszélhessenek. David újfent arról győzködi Bruce-t, hogy erejével segítse az ő tervét, ami... sosem derül ki egyértelműen, hogy micsoda. Nem beszélve arról, hogy a Hulkot nevezi "az igazi fiának". Ezek után nem értem, mit vár Bruce-tól.
A nemleges válaszra pedig magából kikelve kezd ordibálni, hogy mennyire gyűlöli a kormányt és a társadalmat. Mivel az ő torz elméjében azok tehetnek kísérletei megszakadásáról, illetve hogy feleségét és önnön szabadságát is elveszítette sok-sok évvel ezelőtt. Következzen a végső csata: Mortal Kombat: Annihilation színvonalra érdemes számítani. Kiderül, hogy az idősebb Banner teste képes elnyelni az elektromosságot. Ettől pedig egy nagy, körvonalakkal nem nagyon rendelkező parazita-szörnyeteggé változik, megpróbálja a Hulkot is elnyelni, ám kudarcot vall és elpusztul.

Magáról a Hulkról sem tudok jót mondani. A mozgása és összkülleme sosem győzött meg igazán, menekülését a sivatagon keresztül a nagyvárosba csak mozgási ingerként érzékeltem. A nagy visszaváltozás Betty karjaiba csak azért lett jelenet a többitől, mert a színészek itt végre komolyan próbálnak kötődést szimulálni a másik iránt. Amellett, hogy túl későn jön, tudatosítja, hogy idáig semmi emocionális töltet nem volt a romantikus szálban - vagy ha már itt tartunk, a többiben sem.

Ang Lee Hulkját pontszám szerint alig

-re tartom. Katasztrófasújtotta övezet úgy egész élményként, mint filmes konstrukcióként.

Mi vagyunk Millerék (Családi üzelmek)

Piti díler rögtönöz ismerősökből egy kamucsaládot, hogy könnyebben csempésszen át füvet Mexikóból.

A 2010-es évek eleje temetési időszak volt élőszereplős komédiáknál. Örülhettünk, ha akad köztük, ami csak szimplán gyenge, de egy-két ponton azért nevettető. Koronát rakott e trendre Adam Sandler Jack és Jill-je, csak paródiákon belül pedig az ötödik Horrorra akadva.

A Családi üzelmek készítői számíthattak erre a szkeptikus közönséghangulatra. Ócska, de hatékony taktikaként a női főszereplő idomaival ékesítették fel a trailert; Jennifer Aniston - amellett, hogy negyvenes éveiben is remekül tartja magát - a legismertebb is a főszereplők közül. Nem sajnáltak pénzt költeni: reklámmal együtt 30 millió fölé rúgott a büdzsé. Így rögtön premierkor létrejött a kezdőlendület bevétel terén, míg a pozitív visszajelzések meg nem érkeztek.


Mindez engem nem érdekelt: csak egy jó komédiát akartam végre az idei termésből. Többnyire meg is kaptam. Néhol türtőztetnem kellett magamat, hogy ne kacagjam el a jelenetet a többi nézőtől. Ez volt az első kifejezett vígjáték, amit moziban tekintettem meg, és - bár az utolsó 25-30 percre érezhetően elfárad -, összességében tetszett a We're the Millers.

Mindenkinek nem merném ajánlani, mert a műnek bizony megvannak a korlátai. Tagadni sem próbálja, hogy sablonokkal dolgozik. Mint hivatalos poszterén is látható, ismert archetípusokat gyűjt össze és helyez humoros szituációkba. Mint

• David, a nagyképű, de kisstílű narkóárus;
• Rose, a rúdtáncos, akinek elvei vannak;
• Casey, a hazulról elszökött, unott punklány;
• Kenny, a szomszéd szűz, "complete with" pattanások;
• Don, a családos, elhízott zsaru;
• a kigyúrt, rút képű gorilla ("Te vagy a balfasz gringó?");
• a hidegfejjel gondolkozó gengszter.

A fő leleményessége a filmnek az, ahogy újrahasznosít elcsépelt elemeket. Nemcsak jól helyezi el típusszereplőit egy még épphogy életszerű bohózatba, hanem a legfontosabb figurák szerethetőek is benne. Nem érzelgősek, nem reagálják túl a dolgokat - leszámítva Don nejét, Edie-t. Modoruk üdítően trágár, de sose forszírozott. Természetes, hogy ennyire nem figyelnek egymás között a köntörfalazásra. Ők most szvingerkednek svindlerkednek: mindenki előtt palástolniuk kell, hogy ők csak eljátsszák a turistaként kiránduló amerikaiakat, hogy aztán a David-nek ígért fizetségből részt kapjanak. 
Ahogy már szóba hoztam: a produkció utolsó harmada erősen ellaposodik. Igaz, hogy végig kiszámítható a cselekmény, de itt ezt a humor már nem menti ki. Miután Kennyt egy pók tökön csípte, és kihozzák a kórházból, David lelép, majd visszajön: ebben a szakaszban már poéntalanok a főszereplő szövegsorai. Dominószerű továbbá, ahogy az utolsó percekben minden elrendeződik: a két drogbáró kiesik, "Millerék" tanúvédelem alá kerülnek, David és Rose pedig összejönnek. Nem bánom a happy endet, de hogy nem nevettetően értünk oda, az hiányérzetet keltett.

Ha egy komédia nyilvánvaló panelekből építkezik, az célszerű, ha nincs túlbonyolítva. David  egyszerű fickó, egyszeri melót vállal Rose-ékkal, és a feje a tét. Sima ügy. Csupán annyi derül ki utólag, hogy

1. 1 csomag helyett 10 tonna fűvel kell megrakodnia az emeletes kölcsönfurgont;
2. a "Pablo Chacon" álnév, amire a terv szerint hivatkozik, egy másik gengszter valós neve;
3. és hogy az épp megismert másik családból az apa a drogelleneseknél.

A bohózat tehát 1 szálon fut, egyszerű, de még nem egysíkú. Az egyes helyzetek általában teremtenek annyi derűt vagy izgalmat, hogy a csattanóra felgyülemlik kellő mennyiségű nevetőinger. Pl. mikor egy aláeső füves csomagot Donék miatt babaként pózoltatnak - amíg Rose a sztrádára nem röpíti. ("Ők is meg akarják tutujgatni a kibaszott főbabát!")

Persze, nem mindenütt sikerül úgy kínossá tenni egy közjátékot, hogy az humort is generáljon. Az még nem giccses, ahogy a quartet tagjai lassan képessé válnak törődni egymással. De az olyan fejlemények, mint hogy Kenny és Donék lánya, Melissa ismerkednek, vérszegény volt. Nincs abban pláne, hogy Kenny egy olyan lánnyal bénázik, aki szinte Ádám-Éva-módon illik hozzá. Élete első pofonja, amit Chaconnak lekever, nem egyéb, mint a kötelezően szkriptbe írt tinidiadal, ahol a lúzer kölyök végre megembereli magát.

Másrészt viszont 2 elképesztően jó poéntömböt kaptam Melissa kapcsán:

1. az asszociációs verseny ("Nagy, szőrös farok!" "...Ez egy szörfdeszka.") 
2. és mikor látja, amint Rose és Casey csókolni tanítják a srácot. ("Szegénykém elrontotta a gyomrát: egész este hányt.")

A castinggel kapcsolatban nem lehet panasz: mindenki illik a ráosztott szerepébe. Teljesen meglepett Tomer Sisley a.k.a. Largo Winch behozatala, mint a fő bűnöző. ("Egy amatőrt küldesz, hogy lopjál tőlem?")

2 mellékszereplőt abszolút nem éreztem odaillőnek.

1. David főnöke egy bárgyú, vigyori bűnöző, aki a hangjánál csak a kardszárnyú delfinét imádja jobban. Rajta párszor tudtam nevetni, de valahogy nem illik számomra a casting-be.
2. A legfölöslegesebb figura Scottie P., a hosszúhajú toprongy, aki Casey-vel röviden kikezd. Ennek a roncs emberalaknak a jeleneteit egy az egyben ki kellett volna vágni, úgy éljek.

Nehéz eset behatárolnom a reális pontértéket a Családi üzelmeknél. Jobban nevettet - főleg a dialógusokban -, mint ahogy meg lett szerkesztve. Nem fűti ambíció és nem annyira kreatív, ezért nagyszerű nálam eleve nem lehet. És bizony nemcsak az utolsó harmadrész miatt veszít a szilárdságából: a fizikai humor (David háttal esik a szeméttárolóra; melákot elüti a furgon, stb.) szinte sehol sincs a verbális viccekhez képest.

De a nevetős szeletek a filmben erőset ütnek, és jóízűen szórakoztatnak. Ahogy pl. Hulk Hogannel az Óvóbácsi, képes átlagsztorija és tucatszereplői mellett is velős vicceket szállítani. Olyan ez, mintha egy rövidtávfutó először menne teljes kört stadionban, és az utolsó körökre csak zihálva bírná tartani az iramot finish-ig.