Az Utódok

Szirupmentes, igazi családdráma a 2011-es The Descendants. Könnyednek tűnik, de cseppet sem komolytalan. Egy tragédiát példázva emlékeztet minket, hogy ne csak a megszokás tartsa össze a családunkat. Nemcsak mert nem tudhatjuk, mennyi időnk van az életből, hanem mert azt az időt anélkül éljük le, hogy igazán ismertük volna a hozzánk közel állókat.
 
Matt King hawaii ingatlantulajdonos felesége, Elizabeth egy balesetben teljesen lebénult; a legújabb diagnózis szerint már nincs miért lélegeztetőgépen tartani. Ezért Matt hazahozza 17 éves lányát, Alexandrát, hogy segítsen a kisebb lányra, Scottie-ra vigyáznia. Ám ahogy Alex elmondja, hogy hogy anyja csalta őt, a trió közösen ered a másik pasi nyomába.

Okos írói és életszerű színészi munka kelt életre elsőre archetípusnak tűnő szereplőket. George Clooney az egyik legmeggyőzőbb alakítását adja egy olyan karakterhez, akivel piszkosul könnyű azonosulnunk, mégha történetesen nincs is gyerekünk. Matt az a józan eszű, normális férfi, aki apaként folyton a helyes döntésre hajt, ám gyakran mellélő ezzel. "Erősítés-szülőnek" nevezi magát, mivel lányai nem nagyon tisztelik. És nem elégtételért kutatja föl a nő szeretőjét: azt akarja, hogy vegye ki részét az elbúcsúztatásból, ha már Elizabeth érte csalta a férjét, és veszett össze Alex-szel a múltban.

Shailene Woodley figurája is több a lázadó tinicsaj sztereotípiájától. Alex nem veti meg apját, csak szánakozva nézi őt a leendő özvegy apa szerepében, pontosan tudva, hogy a szülői felelősség egy része ráhárul majd. Tetszik, hogy "nagy drámai veszekedés" nélkül áll Matt pártjára a keresésben: ebből láttam azt, hogy nemcsak érdekli a család, hanem érti és támogatja a célt, amit ez az egész utazás elvileg szolgálna. Elrendezik anyja zűrös ügyeit, egyszersmind jobban összeszoknak ők hárman. Az apa-lánya kapcsolat teljesen rendben van, és Scottie képében is tényleg egy éretlen, 10 éves vadóc gyereket ismertem meg, nem egy felfuvalkodott kis vakarcsot.

Egy ilyen pofonegyszerű sztori akkor működik, ha legtöbbször elkerüli a kliséket, próbálva játszani a néző elvárásaival. Valahányszor azt várjuk, hogy valami elcsépelt fordulat jöjjön, a film gyorsan elkanyarodik előle. Pl. mikor előkerül a szerető - név szerint Brian -, nem az a vége, hogy a rendes családfő a gyávának beveri a képét. Vagy ahogy Matt Brian gyanútlan nejével társalog, nem jön össze a megcsalt férj és a megcsalt feleség, hogy egy új Mrs. King legyen a film végére (erre utalás Matt gúnyos búcsúcsókja).

Próbáltak még a mellékfigurákba is némi életet csöpögtetni, ami szerintem nem jött össze az alkotóknak. Gondolok itt Alex léha fiújára, Sid-re, vagy a teljes tágabb rokonságra. Az viszont tetszetős, ahogy Brian felesége, ez a naiv liba felmutat annyi gerincet, hogy felkeresse a másik nőt, és Matt-ék előtt ismerje be: utálni akarta őt. Ezzel összekötve mindjárt nem olyan elcsépelt, amikor Matt és a lányai is megbocsátanak Elizabeth-nek. 

Gyenge lábakon áll ez az ingatlan-eladási szál a cselekményben. Matt-ről az ő narrációja felfedi, hogy a família generációk óta birtokolja Hawaii utolsó még érintetlen földbirtokát. Ezt akarta eladni, de utolsó pillanatban visszalép, mondván, hogy ez mégiscsak az ő öröksége. Értem, hogy most már jobban becsüli mindazt, amije még maradt. Nekem ez a dilemma mégis inkább csak tartozék maradt, hogy a családi vonal mellett még másról is szóljon a történet. "Adj annyi pénzt nekik, hogy azt csináljanak, amit szeretnének, de ne annyit, hogy ne csináljanak semmit."

Végszó:

Mókás, meghitt kis produkció Az Utódok, kedvelhető szereplőkkel és remek hangulattal. Képes nyomasztó alaphelyzetét fogyaszthatóan, de nem elcsépelten feltálalni.  

A Megszakítók (The Interrupters)

"Én is harcra szólítok fel mindenkit! De ne azért harcoljunk, hogy lángra lobbantsuk, hanem hogy legyőzzük a gyűlöletet!"

(Gandhi)

The Interrupters az angol címe annak a 2011-es dokumentumfilmnek, mely egy erőszakellenes civil kezdeményezésről szól Chicago déli részén. 1 éven keresztül követi 3 erőszak-leállító aktivista, Eddie, Cobe és Ameena, munkáját, akik egykor maguk is részesei voltak a helyi bűnözésnek. Miután szülővárosukban szinte mindennap egy család valamely tagja kórházba vagy hullaházba került, egy egész városrésznek kongatták meg a vészharangot.

Ha ott nőttem volna föl, akkor is ugyanazt írnám, mint így, közép-európaiként: tetszett a film. Egyes részei jobban, mint mások, de összességében nem okozott katarzist. Kijózanító, őszinte, életszerű darabnak tartom, tisztán adta át nekem az englewood-i fiatalok, testvérek, szülők, stb. helyzetét és érzéseit. 2004-re ezen a környéken nem volt valódi közbiztonság, bárkit megtámadhattak nemcsak az utcán, de akár saját autóikban vagy háztartásukban is. Ilyen közegben prédikálni az erőszak elvetéséről legalábbis elhivatottságot igényelt.

Érdekesnek találtam, hogy ezt az a Steve James rendezte, aki a Hoop Dreams-t is. Bár Amerikában mindkét műről ódákat zengtek az újságírók és tévés kritikusok, nekem ez valahogy nem egészen ért fel elődjéhez. És nem azért, mert kevésbé igényes munka, vagy a gyakori "másik kontinens, másik kultúra"-duma miatt. Értettem, hogy a fiatal felnőttek közül minden 4. munkanélküli, a drog kézenfekvő pénzkereseti forma, és a bandák egyik feladata a területvédés a riválisokkal szemben. Egyszerűen csak nem tárt fel nekem olyan sok és olyan figyelemragadó részletet a problémájuk természetéről, mint elődje. 

Ameena Matthews apja az egyik legnagyobb chicago-i banda alapító vezére volt: a 3 főszereplő közül leginkább őrá figyeltem. Mikor 2004-ben brutálisan meggyilkoltak egy helyi középiskolai diákot, az ügy országos médiavisszhangot keltett. Ebben az évben indult útjára a kísérleti mozgalom, és a fiú temetésen Matthews is felszólalt. "Van nekünk egy felelősségünk, amit fel kell hoznunk: azt, hogy a közösségünk élénk legyen!" Nem mindig fogalmazza meg pontosan az érveit, ettől függetlenül a szavai közvetlenek és felrázóan hatnak.
Talán a fő tanulság, amit én kaptam ettől a filmből, az a közös fellépés fontossága. A mai civil lakosság nem lehet passzív, nem várhatja, hogy majd a hatóságok vagy más intézmény védi meg őket az erőszakhullámtól. Nekik kell együtt megkeresni a probléma gyökereit, és aktívan, de ésszel kimunkálni egy élhetőbb, emberséges környezetet maguknak. Olyan tanulság ez, amit manapság az európai népek is a saját kárukon kezdenek megtanulni - bár náluk egész mások a kiváltóokok. De hogy egy helyi közösség összetartása segíthet az egyénnek, az számomra nagyon inspiráló példa. "Elegünk van és belefáradtunk, hogy a gyerekeinket öldösik! Nem maradhatunk tovább csöndben!"

Oktatófilmnek is beillene a The Interrupters: friss, komoly, reményébresztő darab.

Csak menj vele (Kellékfeleség)

Az alábbi kép a filmből összegzi a Just Go With It minden lényeges pozitívumát:

Nem mindig idétlen, de reménytelenül száraz és megjátszott vígjáték a Just go with it, abból a jól ismert fajtából, ami összekeveri a "könnyedet" a "lustán megcsinálttal". A karakterek idióták, a sztori abszurd, ordítóan átlátszó bohózattal és műanyag romantikával. Színészi játék terén is egyedül Jennifer Aniston tornázza fel magát legalább egy feledhető színvonalig.

Danny Maccabee plasztikai sebésznek az a csajozási technikája, hogy hamis jegygyűrűt hord, így a nők nem akarják házassággal nyaggatni. Egyedül asszisztense, Katherine tudja, hogy nem házas. De amikor Danny viszonyba kezd a tanárnő Palmerral, a kiszemelt belekapaszkodik a hazugságába. Katherine belemegy, hogy eljátssza a valófélben lévő, 2 gyerekes családanya szerepét. Elhatározzák, hogy Hawaii-ra mennek nyaralni mind a hárman, de a helyzet csak bonyolódik.

A karakterek erőtlen faviccei közepette némi romantika is próbál a felszínre törni, eredménytelenül. Anistont leszámítva senkin nem látom, hogy legalább a bugyuta vígjátékoknál elvárható érzelmi minimumot odatenné: Adam Sandler és közte kb. annyi kémia van, mint Halle Berry és Benjamin Bratt között a Macskanőben. A többiek földkinövések: Nicole Kidman rejtély, mivel hagyta magát meggyőzni, hogy Katherine állítólagos régi riválisát eljátssza. Nick Swardson paraszthajszállal kevésbé idegesítő, mint volt Bucky Larsonként; Brooklyn Decker pedig akkora üresfejű Barbie-klón, akiről a holtrészeg se hiszi el, hogy hétköznapjain matektanárnő.

Cselekményről inkább nem írnék sokat: a trailer alapján kitalálható az egész. A kamuzó pasi és a kamufeleség a sok hantázás közepette megkedveli egymást, és 1-2 könnyzacskó-fejő vallomás után a kamuházasság valódivá válik. Két évvel később a Családi Üzelmek tudott valamit kezdeni is ezzel az alapfelállással. Itt a minimális drámaadagból is kiszívták az életet, a helyzet agyonbonyolítása az egyre több hazugsággal sekélyes és megjátszott.


Beszélnék még a szereplők ruháiról. Adam Sandlernek szerintem valami baja van az öltönnyel: minden filmjében állandóan laza nadrágot hord, felsőtestét meg 1 szál ruhadarabbal takarja. Nem mintha öltönyben máris hihetőbb volna, hogy sikeres plasztikai sebész... A hölgyek ugye divatbemutatót tartanak az egész produkció alatt: Aniston az álfeleség első jelenésekor tiszta Sofia Vergaraként tipeg be a kávézóba. És sikerült találnom egy jelenetet, ami még a vízesésnél történt úszástól is jobban hivalkodik Aniston idomaival: a kókuszdiógörgető verseny, ahol Kidman és férje a kamuházaspárral mérik össze "tudásukat". Erotikus paródiákba ez frappáns kis előjáték lehetne...

Szép tájak, szép női testek, sztárerő: ezzel próbált a Happy Madison eladni egy újabb Adam Sandler-show-t. A bibi csak ott van, hogy egy Hawaii-on fotózott playboy-posztertől is megkapjuk mindazt, ami figyelemfelkeltő benne.

Pénzlabda (Moneyball)

Leggyakoribb méltatása a Moneyball-nak az szokott lenni, hogy semmit se kell tudni a baseball-ról vagy általában a profi játékokról, hogy érthető legyen. Valódisággal, természetes tónussal adja elő a mondandóját, fölös családi drámakörök vagy érzelgős ál-dilemmák nélkül. Nem maguk a meccsek, hanem a sportág hátterében zajló üzleti és stratégiai döntések állnak a középpontjában, egy olyan korszakból, ahol a csapatok összeállításában új módszer honosodott meg. 

Billy Beane, az Oakland Athletics csapatfőnöke megelégeli, hogy anyagi korlátaik miatt a rivális klubok sorra veszik el tőlük baseball-sztárjátékosaikat. Ezért egy Peter Brand nevű közgazdásszal vadonatúj kiválasztási szisztémát vezetnek be, statisztikai adatok alapján kiszúrva olyan tehetségeseket, akik a szakma szűrőjén eddig fennakadtak. A régi szakértők kétségei, a kezdeti kudarcok és a média károgása miatt Billy és Peter pengeélre kerülnek, de némi személyi változás után "a kísérlet" sikersorozatot eredményez.

Érdekfeszítőnek találtam a témát, és ahogy prezentálták. Miként működik a menedzselés, mik a bevetett szokások, a bennfentesek gondolkodása. Lassú, de nem unalmas, és ezt főleg 2 összetevő éri el: az elmés párbeszédek, és a Hill-Pitt páros karakterei. A maga sötét módján még szórakoztató is, ahogyan Billy Beane zsonglőrködik a szakmájában. És nemcsak abban, ahogy Brand javaslatait alkalmazza, hanem a csapatösszetétel variálásában is. Eltöprengtető, hogy a célszerűség diktálja egyes játékosok elcserélését: úgy adják-viszik őket egymás között a klubok, mint a játékbabákat.

Feszültség keletkezik a levegőben, valahányszor Beane szembekerül az idősebb tehetségkutatókkal. Már azzal kihúzta náluk a gyufát, hogy helyteleníti a bevett módszereiket. De hogy matekelemzés döntsön az ő tapasztalatuk helyett, azt többen nem nyelik le, és kilépnek. Beane sikere szerintem részben abban is rejlik, hogy az új technika hívebben fejezi ki a profi liga valódi mivoltát. A sportipar ugyanolyan üzlet, mint a közgazdaság.
Aztán a vége felé a film bezárja a kört: Beane egyik tárgyalópartnere rekordfizetést ajánl neki, szóvá téve, hogy módszere követendő minta lesz, elbocsátások és cserék gyarapítják majd rosszakarói számát. A Moneyball ezeket a következményeket már nem mutatja, csupán tárgyilagosan közli velünk. Beane családi hátterét is csak annyira érinti, hogy valódibb emberi lénynek tűnjön. 

Brad Pittet én úgy általában nem kedvelem túlzottan, de itt visszafogott, érett játékával a mozi fő ütőkártyája. Beane a csapattagokat kb. egy óramű fogaskerekeinek tekinti, ugyanakkor tudja, hogy egy sztár se helyettesíthető a pontos másával. Össze kell ollózni a beválogatottak képességeit, nem az ideális esetet erőltetni, mikor nem lehet. Pitt apró gesztusai szórakoztatóak, karaktere életszerűen ötvöz kockázatvállalást és realitásérzéket. Jonah Hill a köpcös, szűkszavú agytrösztként méltó társa; Brand és Beane kapcsolata a nullpontról fejlődik előbb partnerivé, majd a végére barátivá.

A Moneyball-t jó kis filmnek tartom, melyet komótosságával együtt is nagyon érdekes volt nézni. Bizonyos értelemben a rendező ugyanúgy célszerűség alapján csoportosítja a történet elemeit, ahogy Beane válogatja ki, majd pozícionálja a baseball-csapat személyi állományát. Nem csapatszellem és üzleti érdek ellentétéről szól, hanem az újítás szükségességéről egy szakmán belül. Hol érdemes kitartani egy-egy elképzelés mellett, és mikor kell a külső feltételekhez igazodni?  

Bucky Larson: Született filmcsillag

0%-ot elérni a Rotten Tomatoes-on kiváltság. Még az ehhez hasonló, minden ízlés és gondolat nélküli pocsolyamintáknál is akad 1-2 kritikus, aki poénból, életképes indok nélkül a THUMB UP-gombra kattint a honlapon. Én elmeháborodottnak nézném azt a cikkezőt, aki a Bucky Larsont akárcsak "bűnös élvezet" címszó alatt is ajánlaná a jónépnek: puszta alapvetése agyrém, főhősét pedig legszívesebben a moziszékünket kitépve ütnénk agyon a vásznon.

Bucky céltalan kisvárosi bolti eladó. Mikor rájön, hogy ódivatú szülei egykoron szexfilmsztárok voltak, Hollywood-ba utazik, hogy a nyomdokaikba lépjen. Kicsi pénisze ellenére szép lassacskán befut, egy lecsúszott rendező pártfogásával. Közben beleszeret egy Kathy nevű pincérnőbe, aki vele lóg, egy ponton összetöri a szívét, de végül mégis összejönnek, nyitnak egy éttermet, vége.

Egyvalakit sajnáltam, hogy belekerült ebbe a pöcegödörbe, és ez az egykori Wednesday Addams, Christina Ricci. Csak arra tudok gondolni, hogy a színészeknek tilos volt elolvasniuk a forgatókönyvet. A többiek alapból megjegyezhetetlenül semmilyenek voltak, bámészkodtak, lézengtek,  néhol felemelték a hangjukat.

Nick Swardson a mozgókép történelmének egyik leggusztustalanabb bugyorlakóját keltette életre. Bucky Larson nem elég, hogy a fogától a talpáig rondán néz ki; nem elég, hogy akkora gondolkodásképtelen kretén, mint ide az Andromédia-köd. A Happy Madison producerei kényszert éreztek rá, hogy mindig ezeket az epefacsaróan ocsmány péniszvicceket süssék el. Csak hogy egy kis ízelítőt adjak:

• állásinterjún dicsekvően letolja a gatyáját,
• rátöri a WC-ajtót a lakótársára, mikor épp foglalt, 
• forgatásain csimpánzhangot kiadva maszturbál,
• és időnként 270°-os szögben ondóragacsot lövell ki.

És a lista még folytatódik...

Nem rémlik fejből, hogy valaha is írtam volna ilyet 5 év alatt, de most megteszem: megtiltom, hogy a Bucky Larson: Született filmcsillagot bárki is megnézze! Gátlástalanul undorító, mamutméretű komposztfacsarás, amiért normális országban kártérítés fizetendő! Író-producer Adam Sandler pedig ne lepődjön meg, ha az egyik ilyen elmés vígjátéka miatt egyszer vérdíjat tűznek ki a fejére.


Ha csak 1-től 5-ig pontozhatom, akkor ez bizony duplán 1-es.

A visszatérő

"Jogod van hozzá, hogy megdögölj!"

Könnyű volna annyival elintézni A visszatérőt, hogy hatásvadász Oscar-fogó DiCaprio-nak. Az igaz, hogy fantasztikus tájai hagynak leginkább nyomot az emberben, míg a témája ősrégi mozis sláger: a magányos férfi túlélőharca a természet és ember könyörtelensége ellen. Mégsem igaz, hogy az egész csak egy színészi tornaóra lenne. Bitangerős légköre és profi feszültségskála-használata mellett hihető dráma és átérezhető motivációk mozgatják a cselekményét. Hugh Glass és John Fitzgerald pedig edzett, találékony ellenfelek, akik a többi szereplővel együtt súlyos, gondolkodóba ejtő döntéshelyzetek elé kerülnek a történetben.

1823-ban amerikai prémvadász-csapat próbál szerencsét a louisiana-i vadonban, mikor az arikara törzs váratlanul rajtuk üt, és sokukat lemészárolja. Szökésük közben Hugh Glass nyomkeresőt egy grizzli összemarcangolja, és a haldokló rokkantat végül John Fitzgerald gondjaira bízzák. Fitzgerald élve elföldeli, és Glass félvér pauni fiát, Hawk-ot is meggyilkolja. Miután Glass kikászálódik a sírgödréből, vég nélküli gyötrelmek közepette próbál eljutni a legközelebbi lakott területig, állandó életveszélyben menekülve a semmi közepén.

Alejandro Gonzales Iñárritu a Birdman Oscar-jával belépett a sztárrendezők elit körébe, és ehhez mérten ragaszkodott az elképzeléseihez. A legnagyobb fokú életszerűségre törekedett: nem kért stúdiófelvételekből, a gépi megvilágítás helyett csak természetes napfényt használtak, így a forgatás hónapokat csúszott a megfelelő idő beálltáig. A stábot a kontinens túlfelére költöztette a kívánatosnak tartott klímaviszonyokért. Ez a fajta gerincesség az, amit a legtöbb íróból és rendezőből hiányolok Hollywood-ban, és üdítő látni, mikor valaki ehhez köti a munkatársait - még a producereket is.

Brutalitásból a mű jelesre vizsgázik. Időnként a lassúbb percek után az események újra meg újra felpörögnek, s olyankor telibe kapjuk a borzalmakat:

• fejet hirtelen átnyársaló nyilak,
• felnőtt grizzli tipor agyon egy férfit,
• sérült ló halálzuhanása és kibelezése, stb. 

Lehet vitatkozni azon, vajon mennyit bírhat ki a szervezet mindabból a traumából, ami Glass szervezetét éri. Nem tudom pl., hogy egy negyedtonnás medve léphet vagy eshet-e rá ránk olyan szerencsésen, hogy nem szakad szét egyből 1-2 belső szervünk.

Ám a nyomasztó képek csak néha-néha öncélúak, többnyire vagy a feszültséget, vagy a mondanivalót erősítik. Hogy a természet törvényeit nem érdekli a különbség ember és ember között, az mégis nagyobb néha, mint az ember és a vadak között. Már a "vadak" szó is többértelmű, hiszen rengeteg amerikai mindig is vadembert, vadállatot látott az indiánokban, ahogy Glass ideiglenes útitársát is pusztán emiatt kötik fel helyi banditák. 

Egyszerűen nem tartom szenvelgőnek DiCaprio alakítását, Oscar ide vagy oda. Óriási energiával, sokszínű átéléssel fejezi ki Hugh Glass passióját és gyászát, belefáradását és meg-megújuló akaraterejét. Katarikus látvány, ahogy ez a szerencsétlen férfi kúszva, élve rohadó állatként kénytelen menekülni a környéket pásztázó arikarák elől, sárban, hóban, jeges vízben, hogy aztán mihamarabb óvja magát a kihűléstől és az éhhaláltól. Erőfeszítéseit saját testén és lelkén tudja érezni a néző, vele együtt bennünk is jócskán megugrik az adrenalinszint.

Szem előtt kell tartani, hogy A visszatérő főleg túlélő-kalandfilm, és csak másodsorban dráma. Glass-ról megtudjuk, hogy özvegy: indián feleségét egy katonatiszt megölte régen, így közös fiúkon kívül senkije sem maradt. Márcsak ezért is szívszorító, ahogy a bénult, beszédképtelen apa habzó szájjal, dühtől fortyogva kénytelen végignézni, hogy gyermekét halálra késelik. Glass még a bosszúvágyát is felhasználja lelki fűtőanyagként, hogy ne pusztuljon el a lakatlan vidéken. A végső leszámolásnál egyébként az a trükkje tetszett leginkább, mikor a lelőtt parancsnokot csaliként ülteti lóra.

Eddig DiCapriót méltattam, de igazából Tom Hardy átlényegülése a legérdekesebb. John Fitzgerald a közönyös prémvadász felszíne mögött számító, hihetetlenül kétszínű gazember, rendre eltorzítja a tényeket, hol rosszindulatból, haszonért, vagy hogy gyáván mentse az irháját. Pontos ellentéte Glass-nek, ugyanakkor neki is vannak álmai: hogy földet vásároljon valahol a délen és ott letelepedjen. A maga módján ő is szabadulni akar erről a istenverte vidékről, ám ezért hajlandó bármilyen akadálytól megszabadulni, ami csak az útjába áll.

Veszedelmes érzéke van mások meggyőzéséhez, ahogy azt demonstrálja Bridgerrel, a Glass-re vigyázó 3 fő egyikére. Mikor amaz rájön, mit tett Fitzgerald, ő is leáll akadékoskodni, John azonban nem öli meg, hanem felhasználja, hogy tanúsítsa a meséjét, hogy ő "helyt állt". Anélkül képes a fiút elbizonytalanítani, hogy fenyegetné vagy pénzt ajánlgatna, kiaknázva ezzel a bizonytalanságát. Úgy örültem neki, hogy egy ilyen ördögi rohadék kelt életre a szerepből, akivel szemben Glass-nek nemcsak erőre és fegyverre, hanem fortélyra is szüksége lesz!

Kényeztette a szememet a környezet, amit Iñárritu kiválasztott. Csodálatos téli tájak váltják egymást 2 és fél óra alatt, majdnem olyan változatosak és lüktetők, mint pl. A fehér pokolban. Emmanuel Lubezki operatőr szintén alaposan kitett magáért: amilyen gyönyörűek a tajgai panorámák, a széles hósivatagok nagytotáljai, olyan pimaszul provokatívak a közelik, némelyiknél szinte a szereplők idegrezdüléseit is érzékelni tudjuk. 

Hatalmas élményt adott nekem ez az alkotás, és boldog vagyok, hogy idén végre sikerült bepótolnom. Nehezen tudnám frázisok nélkül körülírni, mivel főleg atmoszférájával vett le a lábamról, illetve ahogyan vizuálisan kifejezi történetét. Kliséktől nem mentes darab ("istenre bízni" az ítéletet, látomás az elhunyt feleségről, szétválnak és akkor csap le egyikükre a gyilkos, stb.), másrészt viszont szilaj, érzelemdús, hosszú filozofikus párbeszédek nélkül is számvetésre késztet bennünket. Mit lennénk hajlandóak megtenni/feláldozni másokért/önmagunkért? Mennyit bírnánk ki, ha a halálunk sokkal nagyobb megnyugvást ígérne -  nekünk és másoknak egyaránt -, mint egy végtelenbe nyúló pokoljárás?

A visszatérőre 4/5-öt adok.

Jack és Jill

"Ne mondd, hogy diliház, az nem túl szép. Mondd azt, hogy szanatórium."

(Paula és Paulina - A Bitorlónő új élete)

Minden korok egyik legtahóbb, legháborodottabb antikomédiája a Jack és Jill. Talán a 2000-es évek egy filmjéről nem volt ekkora egyetértés mozilátogatók között: semmi nem működik benne - beleértve a humort -, rossz nézni, hallgatni és visszaemlékezni rá. Aki moziban látta, az nyugodtan vállalhatja a kártérítést, amiért ételt és üdítődobozt hajigált a vászonra.

Szóval Jack kétgyerekes férj, aki vendégül látja ordibálva beszélő ikerhúgát a házukban. Mikor szánalomból online-párkeresést végez az ő nevében, a sors úgy hozza, hogy összefutnak a sztárral, akit Jack egy reklámtervezet arcául keres: Al Pacino-t. Al Pacino belezúg a trampli matrónába, és Jack-nek álruhában kell átvennie Jill helyét. Jill rájön a csalásra, csalódik, végül azonban talál valakit Al Pacino helyett, aki önmagáért szereti. 

Adam Sandler javíthatatlan ripacs, és ezt 2011-ben több mozis romhalmazzal is bizonyította. Azokat is szidták és szidják azóta is bőszen, ám a Jack és Jill valahogy még a saját Happy Madison-os "fajtársait" is kiütötte a ringből az Arany Málna-kiosztón. Miért? Sandler filmjeitől addigra már szinte megszokottá váltak ezek a  kórtünetek: 

• az ótvar, unter-analfabéta faviccek,
• hogy a cselekményváz egy népszerű sablon ügyetlen kifigurázása,
• a kémiaaszály a szereplők között,
• hogy "dramaturgiát" emlegetni nála már-már blaszfémiának minősül,
• és hogy mindenben Sandler stílusa érvényesül, mint producernek és főszereplőnek. 

Adja hát magát a groteszk kérdés: miért pont ez a trágya veri a többit. Mi juttatja a Jack és Jillt olyan abnormális mélységekbe, amiért rekorddöntő 10 Málnával jutalmazta az iparág?

Nos, egyrészt talán, mert eddigi témái közül ezt lett volna a legnehezebb kidolgozni. Az ikertestvér-helycsere már a telenovellák világában is klisé, amit hihetővé faragni izzasztó munka lenne. Ezt még gyúrjuk egybe a transzöltözködős poénnal, ahol egy férfi el tudja hitetni az emberekkel, hogy ő nő. Bónuszként a két testvérkarakter kapja egy 3 évados TV-sitcom szerelmespárjának (!) a neveit: ez a név majd bevonzza az embereket, és hát az a sorozat amúgy is már 10 éve véget ért. Garantált humorbomba, nemde?

Sandler sokadszor demonstrálja, hogy nincs téma, amiből komikumot tudna kinyerni. Fantáziája kimerül abban, hogy: Robin Williams és Martin Lawrence sikert arattak a nőnek öltözéssel, fejjünk hát mi is néhány gyors $-t ebből! Bocs, Adam: ha egy férfiszínész női karaktere bohóckodik (fingás, jet-sky a medencében, bika leterhelése, stb.), az mint poénforrás nem működik. Ha meg a férfiszínész férfi karaktere a nőinek a bőrébe bújva bohóckodik, az hatványozottan nem fog működni.

Talán inkább a pincelépcső erre a jó hasonlat. Minden lépcsőfokkal mélyebbre jutunk, mire már nemcsak üres, hanem fájdalmas.

1. Behajított egy sablont, hogy 1 színész játszik két ellentétjellemű ikerkaraktert;
2. Módszeresen tépgélte ki ebből a bíztató poénhelyeket, a többit meg farsul sütötte el;
3. Teljes seggszélességgel ráült a karakterekre, várva, hogy azok maguktól kikeljenek a forgatókönyvből;
4. A mindent belengő hamissággal kipárolta a hangulat utolsó légrészecskéit is;
5. Gyomorforgatóan álszent áldrámát szőtt az ikertestvér segítő "munkálkodása" köré.

Mindegyik tisztán a nemtörődömség és az érzéketlenség következménye.

És mindezt még elszomorítóbbá teszi, hogy sztárhülyénk mellett olyan húzónevek égetik magukat, mint Katie Holmes vagy Al Pacino. Pacino-nak külön szégyenfolt ez, mivel önmagát alakítja, saját neve alatt válik az egyik mellékszereplővé. Ha ő is csak 1 jelenet vagy "poén" erejéig vendégeskedett volna, mint Johnny Depp, talán kevésbé szégyenkezhetne, hogy egyáltalán belekerült.

Ereklyeszámba menő darab, azt meg kell hagyni: Sandler őrületbárgyú kreténsége minden itt szereplő archetípusra sértés, családapától transzvesztitáig. Annál, hogy egy rikácsoló Gagyi Húgin mit tart viccesnek egy tapasztalt producer, csak azt értem kevésbé, hogy ugyan mitől nem jelentett még csődöt a Happy Madison Productions.