Indiana Jones és a sors tárcsája - Dögöljön meg a Disney!

 

„Honnét ástad te elő ezt a vén fosszíliát?”

Végképp eldőlt, miként tekinthetünk a Disney-birodalomra – anya- és megvett cégeire együtt. Ez nem egy profitra törekvő szórakoztatóipari entitás többé, hanem egy hazug transzhumanista propagandagépezet, ami most már nyíltan és agresszíven át akarja nevelni a társadalmat, eltorzítva annak ideálképeit. E tendenciába esik az a férfi–hősikon–alázó hadjárat, amit a Lucasfilmet elnöklő Kathleen Kennedy folytat hosszú évek óta. A Star Wars–kánont és a Skywalker-ek örökségét már porig rombolta. Most Indiana Jones következett.

1944-ben Indy és kollegája, Basil Shaw ellopják az épp megtalált antiküthériai szerkezet egyik felét dr. Jürgen Voller náci asztrofizikustól. Negyedévszázaddal később, épp nyugdíjazás előtt Indy-t meglátogatja keresztlánya, Basil lánya, a szintén régész Helena, pont a tárcsa miatt. És minő véletlen: épp ekkor tér vissza Voller is a CIA védenceként, kinyírva Indy 2 tanártársát, majd az őt felügyelő ügynököket is. Terve, hogy a tárcsát használva – melyet maga Arkimédész épített a Föld idő-hasadékainak belövésére – visszamegy az időben, hogy Hitler helyett egy sokkal kompetensebb Führerré váljon. Így hát Indy és Helena kénytelenek partnerré válni a tárcsa másik fele utáni hajszában.

 

 

Kísértést érzek, hogy Helenát a továbbiakban csak „Holdo 2.”-nek nevezzem, mivelhogy ez az ő lényege. Phoebe Waller-Bridge figurája semmi egyéb, mint KK elnöknő legújabb femináci voodoo-babája: Helena egy velejéig számító, utálatos, arrogáns, egómániákus, akarnokoskodó dögszuka, csak így simán! Az arcáról, és minden szóváltásából a „keresztapjával” süt a maró, vitaalap nélküli gúny és tömény rosszindulat! Ráadásul pénzéhes is: régiségeket ad el a fekete piacon, tudását nyerészkedésre fordítja, és nem érdeklik az áldozatok, hogy célját elérje. 

Röviden: mindazt megtestesíti, amit Indy elítél, és amivel egész életműve szemben áll. Leplezetlenül puszta eszközként kezeli őt, olyan mértékig, hogy mikor az öreg egyik újabb régi barátja meghal Voller-ék keze által, oda se figyel rá. Mezei néző ingathatja a fejét, hogy miért ilyenre szabták? Miért rangsorolják ennyi erkölcsi defekttel a pozitív oldalra? Miért rángatja a szkript ide-oda szavait és tetteit a viselkedési spektrumon, logika és életszerűség nélkül? 

 

Ritkán jut a tudtomra ennyi aljasság egy folytatás hátteréről, mint az 5. Indy-epizódnál. A Hollywood farát nyaló fősodrú média talán sose ismeri be, de A sors tárcsája olyan projekt, mely igazából nem a bevételért készült – bármilyen abszurdul hangzik. Alternatív hírportálokra kiszivárgott, hogy a filmnek 5 különböző befejezést forgattak, s ezek mindegyike Harrison Ford kivénhedt Jones-ának a félreállításával végződött – sőt a legrosszabbik verzióban nem szimplán meghal, de ki is törlődik a történelem szövedékéből, létrehozva az új idősíkot, ahol mindig is Helena Shaw, és nem Henry Walton Jr. volt az „igazi” Indiana Jones! 

Csoda, hogy Michael Bay földönkívüli Tini Nindzsa Teknőc-ötlete óta nem látott vihar tört ki erre a rajongótáborban? Alapos a gyanúm, hogy ez állhat a sebtiben végzett újraforgatások, az Indy-ellenes Helena-dumák „finomításai” és a rekordméretűre dagadt, 300 millió dolláros büdzsé hátterében – ami mellesleg a box-office-számok alapján szinte már esélytelen, hogy megtérüljön.

 

Megint egy kicentizett nosztalgiatalicska, mely gyanúsan majmolja az Indiana Jones és a végzet temploma trió-felállását: Indy, egy cserfes nő, meg egy pattogatott kissrác, akit ezúttal Teddy-nek hívnak Short-Round helyett. Évtizedek múltán egy stúdió olyan kései folytatást csikar ki, ahol a főhőst játszó színész túlkorosságát beleszövik a történetbe, mondván, hogy „átörökítik a karakter népszerűségét a rajongók újabb generációjának”. Túl jól ismerjük már ezt a formulát: a nagy, tapasztalt öreg látja és érzi, mennyire eljárt fölötte az idő, de Muszáj!-alapon mégis át kell gyűrődnie egy olyasféle akadálypályán, olyan látványkellékekkel, mint fénykorában. 

A Top Gun: Maverick az a ritka kivétel volt, mikor ez a formula valóban működik: megvolt hozzá az energia, elhivatottság és egy NEM–politikai mondanivaló az életről, mely a film hangvételéből is tapinthatóan sugárzott – sőt az ottani veterán ösztönzőbb alakká nőtte ki magát, mint az eredeti műben valaha is volt.

 

Itt pont fordított az arány. Ez a dr. Jones maga is relikvia – de nem olyan árnyalatban, ahogy a film be szeretné állítani nekünk. Nem holmi elásott kincs, akire csak némi port hintettek az évek, hanem egy lelkileg nullára kifáradt vénember, akinek az égvilágon semmi se jutott végül az életben: 

se hírnév, se család, se semmi, csak a tanári fizuja, meg max. némi langyos méltatás a bevezetőre. Az utókor viszont jóformán le se tojja, hisz ez 1969 Amerikája, így most mindenki a Holdra szállással van eltelve, de ez csak porhintés a rossz forgatókönyv védelmében. Kiderül, hogy Indy fia, Shia LaBeouf Mutt-ja meghalt Vietnamban, és a gyász miatt véget ért házassága Marionnal. Erőltetettnek és lehangolónak hangzik? Az szívás, mert csak ezt kapjátok, na elő a tárcákkal!

 

Csepp a tengerben, hogy a leforgatott verziók közül alighanem a legelviselhetőbb befejezést kapta a produkció. Marion a semmiből ott terem Jones-nál, és szintén a semmiből megálmodják, hogy ők most mégiscsak kéne, hogy adjanak maguknak még egy esélyt – közben az Indy-kalap kint függ a szárítókötélen. Fölvezetés nuku, de legalább a rajongók nem őrjöngenek tőle, igaz? És legalább végképp megerősíti azt, ami A sors tárcsája még büszkén mutat is magáról: hogy egy vonszolt, rángatott, minden létjog nélküli, cinikus és semmiért való kínlódás A-pontból B-pontba. 

Mi maradt itt a protagonistának, ami bármi valódi alapot szolgáltat egy 5. részhez? Mi értelme volt ennek a projekt-nek, ennyire nemtörődöm hozzáállással? Hát semmi! Sajnálhattam egy önmaga árnyékaként meghurcolt idős bácsit, és hallgathattam egy piedesztálra emelt boszorkát, akire inkább egy vödör folyékony nitrogént kéne önteni, mikor már a máglyán ég!

 

 

A mellékszereplők szintén pazarolt díszek, akár újak, akár újrahasznosítottak. Mads Mikkelsen Voller-e az az eset, mikor a színészen látni, hogy valódi munkát tett bele, és ettől lesz még dühítőbb, hogy az írók nem. James Mangold rendező és 3 írótársa teljesen automatára állították a cselekményt, ami mögött nincs igazi hajtóerő, és a szereplők csak végigasszisztálni tudják az egészet. Annyi ötletesség sincs az akcióban, mint amennyi szikra Indy meg a többi szereplő között (Holdo 2.-t én nem vagyok hajlandó többé karakternek titulálni!) 

Még azt az amúgy elszabadult ötletet se igazán sikerült normálisan megírni vagy emlékezetesen prezentálni, mikor az időörvényben Indy és H. éppen Kr. e. 212-be jutnak vissza, és egy csata végén találkoznak magával az élő Arkhimédész-szel. Micsoda katartikus perc lehetett volna ez is, ha egy mondjuk egy 30 évvel korábbi folytatásba kerül bele! Az antiküthériai gép szerintem az egyik legérdekesebb régészeti lelet, amit a "hivatalos töri-tudomány" hajlandó beismerni, hogy létezik. Akartam lelkesedni érte, és végül ezzel se kezdtek semmi nyomatékosat vagy érdekfeszítőt: kiruccanunk a régmúltba, és valahogy csak sikerült visszaruccanni. 

 

Az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága a maga satnya módján legalább megmosolyogtató bőrlenyúzás volt. A sors tárcsája egész más kaliber: egy lélek nélkül föltámasztott mozizombi, melyet még egy atombiztos hűtő se menthetne meg a közcsalódás sokkhullától:

• túl ostoba, hogy érdemi véleményt mondjon bármiről,
• túl rozoga, hogy izgalmakat keltsen,
• túl fantáziátlan, hogy hasson a képzelőerőnkre,
• és túlontúl sértő a sztárja felé, hogy méltó legyen a nevére a címben.

Az utolsó Jedik reinkarnációja, a Logan rendezőjétől, egy kifejezetten hazug, destruktív és a saját örökségét rendre elherdáló vállalat égisze alatt.

  

Lassan általánossá válik, hogy pont a legnagyobb, agyonfejt márkanevek mind ezt a helyezést érik el sokunknál, de A sors tárcsája nálam akkor is csak egy 1/5-öt ér. Hiba volt belefogni, mint oly sok Disney-projekt-be az elmúlt tíz évben.

Flash - A villám

Nyugodtan mondhatjuk, hogy bekrepált a DC nagy megújhodási kísérlete – furamód épp azért, mert halogatja magát az újraindítást. Elhiszem, hogy a Warner és DC – azaz David Zaslav és James Gunn – még utoljára ki akarják sajtolni a holttá nyilvánított DCEU-ból azt a pár extra dolcsit, ami még adja magát a nagy reboot előtt. Ám ez az üzleti stratégia eddig igencsak nagyot harapott vissza a fenekükbe:

1. a Black Adam látványos hasalása Henry Cavill végső cameóját Superman-ként is kukába tette;

1. Három hónap után már alig emlékeznek a lagymatag Shazam 2. – Istenek haragjára; ezzel szemben

1. máig őrjöng a fél rajongótábor, amiért Cavill-t leírták, miközben a mind inkább pszichopata hírében álló Ezra Miller-t tovább szerepeltetik Villámként;

1. és a tetejébe Jason Momoa-tól is várnak még egy utolsó kasszafejést év végén az Aquaman 2.–vel.

Pazarul összecseng mindez a projekt–káosz a Flash – A Villám cselekményével. Ez a kis csodakapcsoló – mely úgy hírlett, hogy az egész DC moziverzumnak volt hivatott új lendületet adni – olyan érzést kelt, mintha Christina Hudson (Birds of Prey, Űrdongó) mellett egy sor más kézen is átszáguldott volna a forgatókönyv – talán még többön, mint ahány világot Barry Allen felfedez itteni útja során. Lekörözték még a Doktor Strange: Az őrület multiverzumát is abban, mekkora egy zűrzavaros, gyűrött világtérképű, favicc-dús és a semmi közepére kifutó karambol lett végül az alkotás. Töprengtem is már a megnézése alatt, vajon a viharos DC–történelem melyik hírhedt gyártmányához tudnám hasonlítani, 

mígnem a végén – Bruce Wayne összes eddigi megformálói közül – be nem köszönt maga a nagy ember: George Clooney. Akkor minden „értelmet nyert.”

 

Barry Allen kettős melót lát el Bruce Wayne és az Igazság Ligája jóvoltából: szuperhérosz–kosztümben „mellékesebb” civil-mentő melókra küldik, civilben pedig egy bűnügyi labor asszisztense. Magánélete siralmas: főnöke lenézi, barátja alig, nő nuku, és az anyja megölésével vádolt apját se tudja tisztázni. 

Ekkor az a ragyogó ötlete támad, hogy hipersebes futással elvileg átruccanhat a múltba, elintézve, hogy mamája nem haljon meg. Kurvára túllő a célon: másik idősíkba jut ugyan, de egy párhuzamos világéba, ahol az Igazság Ligája és Superman sosem lépett színre. Aztán szupererejével is gondok támadnak, és így kéne aztán a két Barry-nek megfékezniük azt az istencsapást, melyet csak maga Superman tudott a maga valóságában megállítani: Zod tábornokot!

 

Kezdjük a főszereplővel: Ezra Miller abszolúte nem működik. Nem a valóéletbeli botrányai és nem egyedül a Kylo Ren-szerű alakítása miatt. Saját a neki szentelt film nem tud bánni a karakterrel: Az Igazság Ligájában, mellékszereplőként, az istenszerű hősök közt megfelelni akaró „egyszerű” srácként még szimpátiát tudott kelteni. Itt viszont egy két lábon futó katasztrófa, aki végig önnön galibáit próbálja hebehurgyán helyrehozni, és egyáltalán nem rokon- hanem ellenszenvet kelt maga iránt. „Személyisége” két véglet váltogatása: a birkatürelmű vesztes és a bicskanyitogató poéngép, aki szó szerint nem bír leállni! Pont ettől akaratlanul is ironikus, amikor a másik világbeli énjével találkozik, és hallgathatjuk ezt a két testet öltött végletet egymással száj-karatézni.
 

De az összes jelenése közül a leg–ideg–forralóbb az a mentőakciója kell, hogy legyen még a nyitójelenet során! A Liga kispadosa földrengésnél úgy menti az omló kórházból kihulló csecsemőket, hogy az elkapdosásuk közben pótolja a kalóriaadagját a hulló törmelékhalmazban, majd a kicsiket röhécselve az utcán hagyja, a romok és a beszakadt utca mellett! 

Sőt: az egyik kisbabát még a belassított zuhanás közben… fogja és beleteszi egy MIKROHULLÁMÚ SÜTŐBE! Most függetlenül attól, hogy nincs-e áram alatt az a mikró, vagy hogy a korhatár-besorolási szokás szerint eleve kizárt, hogy itt holmi csecsemőhalál forduljon elő: 

A SAJÁT KEZEMMEL AKARTAM KITÉPNI A SZÍVÉT A MELLKASÁBÓL ÉS A SZÁJÁBA TÖMNI ENNEK AZ ÁLLATI MARADÉK IDIÓTÁNAK, PEDIG MÉG 10 PERC SE TELT EL AZ ISTENVERTE FILMBŐL…!!
 
 

2 Ezrát kapunk 1 áráért, mondhatnánk jópofizva. De az ebből fakadó dráma és komikum egyformán bűnhamis. Elvileg lehetne mulattató, ahogy a filmeleji hülyegyerek a józan ész hangjaként győzködi az „átlagos” helyi mását. Sosem lesz attól okos, hogy be nem áll a szája, akár saját magukról ecsetel valamit, akár a verzumok és időhurkok halandzsa törvényeiről. Ellenben az sokat elmondhatna a karakterről, ahogyan a két Barry egymás tükörképeként szembesül vele, milyen emberré válhatnak, ki-ki a maga múltjával és világával. Mintha Barry, a szuperhős beszélne a „normális” énjével, majd az időleges erőhiány alatt az ex-szuperhős társalogna a lehetséges utódával. 

Ehhez képest Andy Muschietti rendező kibulizta, hogy mindkét Barry-t zsigerből utáljam, másokkal csapatba állva pedig egy Ernest P. Worrell szintű csődtömeget lássak benne. Még amikor jóérzést próbál mutatni pl. Kara fogsága vagy Keaton-Bruce magánya láttán, az is ezerszer inkább besavanyodott, mintsem megható vagy emberi.  

 

Az X-men: Az eljövendő múlt napjai óta mind több akciófilm próbálja ki ezt a trükköt, hogy összegyűjtik a széria addigi részeinek szereplőit és szálait – sőt olykor a korábbi szériaverziókét is –, hogy egy vad, apokaliptikus fel-alá rohangászás révén mind megkapja a maga méltóbb lezárását. Legutóbb a Pókember: Nincs Hazaútnak sikerült ezt jól végrehajtania. 

Ha az ilyen „összegző-részeket” sorra veszem, alighanem a The Flash eddig a sereghajtó. Gyászos, mennyire súlytalanok a DC jobb napjaiból föltámasztott karakterverziók és történetszálaik, vagy az, hogy a variálások mennyire mesterkéltek és izzadtságszagúak – főleg a kriptoni invázió beemelése a film nagy csatájául, ahol Cavill-t Sasha Calle emós, sötét hajú, enyhén Faora-szerű Supergirl-je helyettesíti.

 

Vitán felül Michael Keaton visszatérte a Denevéremberként volt a film fő reklámfogása. Őróla olyasmi a benyomásom, mint Christopher Reeve-ről a Superman IV.-ben, vagy éppenséggel Cavill-ről a BvS-ben: megteszi, amit tud, de a forgatókönyv elpazarolja munkáját. Legóból készült paródiájának több volt a jelenléte amazokban a filmekben, mint itt az övé. Teljesen lecsupaszították és értelmetlenné tették Wayne utóéletét az alternatív jövőjében, ahol a két Barry szakállas remeteként talál rá: már ez a fordulat vörös riadó, hogy ne próbáljuk túlságosan beleélni magunkat az ottlétébe.  

A mű sem az ő, sem Affleck Bruce-ának nem ad érdemi szerepkört: megmutatják, benyög és feszít kicsit, hogy aztán végérvényesen leköszönjön. Megértem sok DC-fan felhördülését, amiért a nagy öreg meghal a kriptoniak elleni csatában, de persze olyan alaposan, hogy azon az idő-visszafutás se segíthet. De annyira nincs semmi belseje itt Bats-nek, mint egy retro akciófigurának, így nosztalgia szintjén se rendített meg a dolog:

Nicolas Cage Sups-ának röpke képe a soha el nem készült Superman Lives-ből jobban fölkapatta a figyelmemet.

És nem azért érzek így, mert speciel nálam az innét hál'Istennek hiányzó Sötét Lovag Trilógia a favorit élő-szereplős Batman. A történet olyan skicces és távolságtartó, olyan félvállról babázik a szereplőivel, mintha a világ legtermészetesebb dolgának hinné, hogy a rajongók úgyis bezsongnak majd ezektől a kis "ajándékoktól". 
 

Kicsit olyan ez a multiverzum–ötlet, mint a bevásárlás: minél több cuccal pakoljuk tele azt az 1 nyamvadt kocsit, annál jobban potyog, döcög, borul az egész. Beleteszik a fénysebességen futást, a pillangóhatást, a párhuzamos világok közt utazgatást via Sliders, az időparadoxon jelenségét azzal a rémfura Bizarro-Flash-sel és a jó ég tudja, még mit! Kutymasz a fizika és magyarázata is, így Barry-Numero-Uno felismerése, miszerint vannak „elkerülhetetlen problémák”, amiket megmásítani nem, csak továbbrontani lehet, üresen kong. Ráadásul elég cinikusan jön le, ahogy önmagát állandó metszéspontként azonosítja be a rengeteg balf–fffff–fogása után. 

Dereng valamelyest, hogy hová akar kilyukadni a srác fölfogása (na meg a produkció): a veszteségeink és annak kezelése része annak, hogy kik vagyunk és kivé formálódunk – szemben a fizikai valóság babrálásával, melynek a legtutibb zseni se láthatja előre minden mellékhatását. Egynek elmegy-üzenet, csak az, ahogy elvergődünk idáig, arra a legjobb szó talán a „kínkeserves” volna.

 

A látvány minősége változó, de az akciójelenetek mindig csak ez a páni kapkodást tükrözik – szó szerint és értelmezés szerint is. A CGI-használat úgy Man of Steel-mértékű: az ismeretlen másvilágok csarnokszerű képe kicsit Jor–El magyarázó ábráira emlékeztet a Kripton múltjáról. A lassított felvételekből is legföljebb követhetőbb lesz egy-egy jelenet, de nem drámaibb. 

Danny Elfman zenéjét megidézni a Burton-érából éppolyan esetlen húzás volt itt, mint 6 éve Az Igazság Ligájában: ezt a kis adalékot eddig 1 helyen, a Harley Quinn Animated Series-ben láttam okosan bedobni (konkrétan a 3. évad 8. részében). Ez, ahogy minden más is, merő díszletkelléknek érződik, amivel a készítők vért izzadva koldulnak a rajongók lelkesedéséért. Pont az az egységes szerzői vízió nem tetten érhető az egészben, amit korábban, jobb DC–produktumokban már átélhettünk. 

 
 

Szinte már szórakoztató, mekkora lendülettel siklatja ki a The Flash a DCEU amúgy is többször kisiklott járatát. Ritka rosszul kalibrált narratív roncstömeg, amely kacsázva robog végig tucatnyi világ, vészhelyzet, látkép, szereplő és szereplőkiadás sztrádáján. Hiába igyekszik a kvantumfizikával személy-fölöttivé tenni Barry Allen saját kalandját, olyan taszító képet sikerült festenie róla, amit csak a fásultság ellensúlyoz a sok üres nosztalgiacsali közepette. Külön fájó, hogy egy kerek 10 éves idővonal („Snyderverse”) végére került ez föl töviskoszorúként, mely ráadásul a DC retro nemzedékeit is megidézte hamvaikból – persze csak a kirakat kedvéért. Mert ennyi a Flash – A Villám: egy túlfűtött, össze nem passzoló részekből bütykölt, hajmeresztően kusza és gyermeteg, a 2. félidőben az atomjaira széteső és komolyan vehetetlen vidámpark, megpakolva szuperhősi figurákkal és játékszereikkel. Az új Batman & Robin – mínusz jeges viccek.

 
 

1/5-ös gyászmasnit kötök rá búcsúzóul.