Jurassic World 3. - Világunalom

 

"SZENT KI–BA–SZOTT SZAR:

DINO–SZA–U–RUSZ!

JÉZUS–KÁM!

MI A FAAASZ??

:O

KIBA–SZOTT IS–TEN!

FASZA DÍ–NÓ–SZAR!

SZENT E–GEK! 

MI A FA–A–AA–AAA–SZ?!"

:\

 

(Az eredeti versike: www.youtube.com/watch?v=428IyxSfsls )

Kihalásra ítélte a Világuralom a Jurassic-szériát. Sejtettem, hogy – amilyen lusta, túlfizetett idióták a mai szkriptírók – ez lesz az immár dupla trilógia leggyengébb darabja, de ez mindent alulmúlt! Los Angeles ipara most már tagadhatatlan, hogy direkt törekszik a saját mítoszai kinyírására: tette ezt a Star Wars-tól kezdve a Terminátoron át a Star Trek-ig szinte minden legendás IT-vel (Intellektuális Tulajdonnal) az elmúlt 5-6 évben. 
 

Dínóhéjban a sztori: Owen és Claire a klónkislány Maisie Lockwood-dal éldegélnek erdei elszigeteltségben, amiből a 14 éves lánynak már elege van. Erre valakik elrabolják, és a Biosyn vállalathoz vitetik, mert ott génjeit tanulmányozni akarják. A gigacég rovásán van még egy dínógénekkel felturbózott sáskafaj, melynek szapora rajai elkezdték pusztítani az ország belterületeit. Ennek kapcsán Dr. Ellie Sattler előássa két régi ismerősét, Alant Grant-ot és Ian Malcolm-ot, hogy kicsit körbeszimatoljanak. Nekik és a lány után jött Owen-Claire duónak kell valamit kiötlenie az újonnan kitörő krízisre.
 

Sam Neill mintha az összes humán- és dinokarakter nevében mondaná egy jelenetben: „Ez nem rólunk szól.” Ez a darab ugyanis egyáltalán nem róluk szól: sem a Park és/vagy a World részről részre satnyuló fő figuráiról, sem az istenverte sárkánygyíkokról, akik persze új fajokat kaptak, de figyelmet azt nem. Ez NEM egy valódi Jurassic-mozi: a dinoszauruszok – sőt az emberek is – nem pusztán eldobható díszletbabák a feszültségsteril akciópercekhez, de egyáltalán nem is róluk szól az egész! Colin Trevorrow rendező és társai undorítóan ostoba és zagyva, semerre se tartó szálakból fontak egy nagy gombolyagot, amivel aztán unottan elszöszmötöltek. 
 

Külön vérforraló a forgatókönyv dínófóbiája, ha azt vesszük, hogy ez már a közeljövőben játszódik: a dínók rászabadultak a világra, szétterjedtek és élőhelyeket sajátítanak ki a mai kor faunájától, meg persze a mi debil civilizációnktól! Ez az ígéretes felállás adta a rohadt gyenge Bukott birodalom 1 nagy érdekességét a végén: hogy a következő részben majd ezt az állapotot láthatjuk kibontakozni! Tökhülye okból következett be, de attól még ez – plusz a régi színészi nagy hármas visszahozása – okot adott várakoznunk!
 

Ezt a filmet történetileg NEM érdeklik a dinoszauruszok! Ez a kegyetlen igazság! Hiába mutatják az elején Owen idomított raptorját és annak új kicsinyét, "Bétát"; hiába az NatGeo-szerű képsor a dínók szabadban történt befogásáról – mintha csak vadlovak lennének –, vagy a szegényes eladásukról a fekete piacon: a mű következetesen tojik rá, hogy róluk szóljon! Esélytelen, hogy itt súlyuk, következményei és figyelemigényük szerint foglalkozzanak egy ilyen – ha hajlandók vagyunk picit belegondolni –világméretű katasztrófahelyzet szövődményeivel, vagy egyáltalán magukkal a dinoszauruszokkal! Puszta mutogatásukon felül semmi közük a saját trilógiazáró felvonásukhoz; állandóan és végig érezni lehet, mennyire nem is őköréjük épült ez az egész!

Teljesen kiherélték, majd el is dobták azt a kézenfekvő konfliktus-forrást, ami a 6 film logikus, izgalmas tematikai megkoronázása lehetett volna: egy apokaliptikus világégés beköszönte az őshüllők és az emberek-állatok mai világa, ökoszisztémája között. A tökéletes káosz. Amit viszont helyette összehánytak, az... hogy is hangzik Ian híres megjegyzése? „Ez egy szép nagy rakás szar.” És az a röhej, hogy az ehelyett kapott pótkonfliktust, a kismilliomodik vállalati összeesküvős sablont is sikerült kasztrálniuk: oda se figyelve dobálózik a forgatókönyv olyasmikkel, mint a klónozás, a géntérkép, a mesterséges mutáció vagy a partner nélküli utódlás. Az elemi őszinteség és elhivatottság hiányzik teljesen abból, ahogy a készítők ezt mind behajigálják a nézőnek – mintha koncokat dobálnának egy értelmi fogyatékos kóbor kutyának.

 

A „sztárerő” sem ad mentőövet. Nem elég, hogy a régi és új trilógia szereplői közt 0 a kölcsönhatás; nem elég, hogy figuráik jellembéli mélységét valahol a Gondos Bocsok és a Gumimacik szintje között tartják befagyasztva, de 1 normális mondatot nem hajlandók az írók a szájukba tenni! Jeff Goldblum bexanaxolva motyog a fekete bőrdzsekijében, szegény Sam Neill is csak téblábol, hála a fakezű rendezői útmutatásnak. És emberek! A minden eddiginél baltaarcúbb Chris Pratt szuperképességre tett szert két rész között: már több tonnás vadidegen dögöket is azonnal le tud szelídíteni az idomári kéztartásával. Végül azt márcsak érinteném, hogy Dodgson, az ügyeletes megalomán tech-mogul-sztereotípia akkora sík hülye, hogy sokszor azt se bírja követni, mi történik körülötte.
 
 

Húsz éve egy okos szóváltástól sem visszariadó, emészthető szörnyes kalandtúrát kaptunk Jurassic Park néven: izgalmas volt és a rácsodálkozás élményét nyújtotta nekünk a mitikus óriások birodalmában. Számos hibája, hiányossága azonban megannyi elszórt csapdának bizonyult, melybe folytatásai mind-mind beleestek, egyik jobban, mint a másik. 

A Világuralom már a teljes megadás, a nézők nyílt hülyének nézése: nini, emberkék! Dinoszauruszok! Lehet nyitni a pénztárcákat…! Ez nem az az eset, hogy a készítők „nem próbálkoztak elég keményen”: ez az, hogy „föl se akartak kelni az ágyból”: "hatodik résznek" csináltak egy sci-fi-klisékkel felelőtlenül hadonászó, félrevezető hulladékot, melynek lila gőze sincs az emberek és állatok természetéről, és fütyül rá, hogy bármilyen téren méltó legyen őséhez, vagy hogy legalább egy arasznyit megmozgassa az ember fantáziáját.

A Jurassic World – Dominion 1/5-öt kap tőlem. Ostobaságánál csak az előzetesének cinizmusa nagyobb, hogy ez bármiféle "epikus végkifejlete" lenne bárminek is.   

De azért tessék: ingyen reklám a film belsejéből: 

Az északi

Pszichedelikus bosszútúrára invitál minket Robert Eggers Az Északival, amely egyszerre üdítően nyers és kiábrándítóan szimpla, merészen őrületszagú néha és irgalmat nem ismerősen vontatott sokszor máskor. Amolyan enyhén hígított, X. századi Mandy-t kap, aki bepróbálkozik vele: egy könyörtelen korszellem kiszolgáltatottságát, a viking világ földi poklának vízióját akarja átadni, holmi "erkölcsi szózatok" nyűge vagy a sztori fölös túlkalapálásának elvárása nélkül – sok más egyéb között, amit nélkülöznöm kellett. 

Időszámításunk után 895: Aurvandil sikeres (kincseket és rabszolgákat hozó) hadjáratból tér haza feleségéhez, Gudrúnhoz és fiához, Amleth-hez. Épp egy avatási rituálét fejeznek be Amleth-tel, mikor orgyilkosság történik a király saját öccse, Fjönir vezetésével. Amleth vérbosszút esküszik apjáért, de menekülnie kell. Nagyjából 20 év múlva – tapasztalatot szerezve harcosként és rabszolgaként – megkezdi bosszúja előkészületeit, egy Olga szláv rabszolgalány segítségével, aki látnoki képességgel bír. Van azonban egy szörnyű titok, ami csak közben jut kettejük tudomására…

A bevezető sorokból már kitalálható: libikókaélmény volt számomra Az Északi. Fel-alá ingázott az erőteljes és a kínkeserves között. Méltatom Eggers-t, amiért volt mersze megcsinálni egy hosszú, kőkemény, nagybetűs moziélményre szánt darabot, kifejezetten felnőtt férfiakra gondolva. Végig a nyers, a modern polgár "elpuhult" normáit kidudváló, sivár korkép uralja Az Északit, a józan ész fogódzói és kényelmi zónája nélkül. Nem néz félre a gyilkolás és kiszolgáltatottság képei elől, sőt meg is toldja azokat néhány szürreálisan vérgőzös látomásjelenettel – pl. az ifjú hercegnek az állatias erőt hangsúlyozó beavatásánál az elején.

 

 

De ez a reális-szürreális hangulatvilág nekem „csak” annyit jelentett, hogy az Álomgyárból még nem haltak ki a tökös szerzői rendezők. Még nem halt ki a mersz, hogy egy egész méregdrága produkcióra kivetítsék a tiszta haragtól fűtött bosszúvágy érzését – egy olyan célkitűzés, mellyel pl. márciusban a The Batman is tarolt a közönségnél. De ez közel sem adott akkora többletet, hogy elfeledtesse azt a terjengős, sokszor érdektelen történetvezetést, vagy a csalódást a sovány befejezés miatt. Túl sokszor nem az ember túlélési ösztönének átütő izgalma, hanem a közömbös hiábavalóság környékezett Az Északi 140 perce alatt. Márpedig ha egy film egyetlen nagy élménylenyomatként akar hatni a nézőre, akkor ez nem jó.

Úgyhogy korántsem a „túlfinomult ízlésem” vagy a „komfortzónám” gátolt meg a lelkesedésben, hanem sok-sok "részletkérdés", amiktől hiányérzetem támadt. Csak felsorolásszerűen: 

• a maga módján kalandos, mégis sovány történet, 
• a minden szándékosságával is feszültségölő vágás, 
• az amúgy szép tájképek színtelensége és ingerszegény volta
• a mozgó húsdarabokká csupaszított szereplők, 
• és főleg: a tompa párbeszédek. 

Gondolom, most kellene meghunyászkodnom azon ellenérv előtt, hogy az alaptörténet ihlette egykor a Hamletet, így "elnézhetjük" neki a színpadias, lesoványított dialógusokat. Ne is álmodjon senki erről: úgy vagyok vele, hogy vagy hallunk emberi lények között értelmes beszédet, vagy inkább ne is beszéljenek, akkor viszont az események tartsák fönt a figyelmünket! Mindkettő csak mérsékelten jön össze Eggers-nek: a néhány horror-hangulatú jelenet tényleg izgalmas látványt (és hanghatást) nyújtottak. De nem azért, mert a herceg bosszúja körüli dráma olyan személyesnek vagy lebilincselőnek hatna.

 

Ahhoz ugyanis a szereplők – a kor összes kegyetlen meg haláldicsőítő felfogásával együtt is – igenis érdekesebbek kellene, hogy legyenek. A nevüket megjegyeznem nehezebb volt, mint bármelyik gore-elem látványa, pedig tudtam, hogy erről nem a színészek tehetnek! Alexander Skarsgard teljesen átadta magát a főszerepnek, és ugyancsak be tudtak olvadni a hangulatvilágba a nevesebb sztárok is, mint Nicole Kidman, vagy az alig fölismert Ethan Hawke. Tetszett, hogy Amleth, amellett, hogy harcedzett férfi komoly tűréshatárral, következetesen tervezni is tud. Tudatosan táplálja lelki erejét a bosszújához, és a rémtettei Fjönir hívei között a rettegés és provokáció kiszámított eszközei. 

Eszelős anyja vallomása, hogy ő ölette meg férjét a sógorával – szintén bosszúból a nemi erőszakért, amiből Amleth fogant – kétélű penge. Hátborzongató önleleplezés egyfelől, másrészt még jobban aláásta érdeklődésem a túl sima és általánosságban meghagyott bosszúmotívum iránt. Miért izgasson, hogy ki-ki bosszúja mennyire jogos, mikor Olga, Amleth társa okosabbra megírt alak, mint a teljes „királyi család” együttvéve? 

Bár a befejezés sem valami nagy szám, érthetőnek találtam Amleth döntését, hogy mégse hajózik el új földre Olgával, hanem visszamegy bevégezni művét. Akárhová is mennének: ha ezt az ügyet Amleth nem zárja le most, örökké ott lebegne fejük fölött a rokonság ellen-bosszúja. Egyszerűen nem mozgatja meg az ember képzelőerejét az, ahogy ez az ügy lejátszódik az érintett felek között.

 

Az Északi legalábbis felemásan muzsikál annak, akiben nem kelt azonnal bizsergést a nyers ösztönvilág „frissessége” a mai „elkényelmesedett” korunk tükrében. Buzgón mutogatja realizmusát – a fejezetcímek latin és germán dupla kiírásával is rákontrázva –, és ki is színezi azt, mikor a főhős életútja egy-egy csúcspontjához ér. Ám a véres tesztoszteronköd mögött ez egy felettébb sovány történet. Hiába érezni át belőle a kor sivár kilátástalanságát, azt, hogy minden örökké csak a túlélésről szól: ez akkor is magának a kornak szól, nem a film szereplőinek, akik jobbára kellékei, semmint mozgatói ennek a színdarabnak.

Nem „átlagost”, hanem „változékonyt” jelentő 3/5-öt adok Az Északira. Amit ki akar fejezni, azt ki is fejezi, de attól még nem elég tartalmas – vagy emberi.