Eddie Murphy legjobb filmje. Egyszerűen itt adja magát el legjobban a nézőnek, itt a legtetszetősebb a figurája, itt a legjobbak a viccek és helyzetek, melyeket az írók rászabnak. Axel Foley ugyanúgy az unalom és a sznobság élő ellenmérgeként hat a világra, mint Ace Ventura, de tőle árnyalattal keményebb. És hozzá hasonlóan, Foley története is kapott egy picit gyengébb második részt, egy siralmas harmadikkal.
Az Axelhez hasonló, energikus rendőrtehetségeknek idővel mindig meggyűlik a baja részben a protokollal, részben főnökükkel. Üdítő módon ebbe a filmbe nem kevernek politikát, Foley főnöke egyenes és cicomautáló ember. Az antagonista Viktor Maitland cégelnök, tagja a felsőbb tízezernek, de pontos ismeretségi körét nem részletezik, szerencsére. Foley nyomozóként gyorsan és előítéletek nélkül tapogatózik, de az igazi tehetsége a hantázásban rejlik. Szinte bárminek be tudja magyarázni saját személyét az előkelő, gazdag polgári körökben, üzleteknél vagy vállalatoknál, szóval a modern élet minden területén. Ravasz és spontán dumával voltaképp ingyen hotelszobát foglaltat magának, az őt őrző rendőröket többször is látványosan palira veszi, drogdílerként és ellenőrként is egyaránt meggyőzően színészkedik. A hírhedt banángegen kívül pedig több örökzöld tréfával is megajándékoz minket.
Detroithoz képest Los Angeles merevebb körzeti szabályokkal rendelkezik, de az emberek akkor is emberek, az egyenruha pedig cselekvőképes, képzett fickókat takar - ellentétben mondjuk A pusztító "futuriszikus" hekusaival. A morcos Taggart, a béketűrő Rosewood és a végére Bogomil parancsnok is bizonyítja, hogy a szabályokat tényleg nem önmagukért szeretik: ha kell használnak fegyvert, öklöt vagy lódítást - akárcsak Foley. Jenny és Mikey nem különösebben fontosak, igazából csak kiváltóokok: Foley az egyik megölése miatt kerekedik fel Beverly Hills-be, hogy aztán a másikuk biztonságát is szem előtt tartsa. Maitland nyugodt, kétszínű gengszter. Kifejezetten azt a fajta bűnöző, akit rács mögött látna az ember - vagy még esetleg hullazsákban.
Foley szája és testbeszéde nemcsak a domináns humorforrás, de képes magával sodorni a többi szereplőt is, hogy humorosak legyenek. Nemcsak 1 embertől függ, hogy a film működjön, mint mondjuk az Ace Ventura 2. része, ami a címszereplő nélkül semmit sem érne. A nyomozás menete és az akciójelenetek nem különösebben bonyolultak, de segítenek fenntartani az érdeklődést, a történetet, ami mindezt a szórakoztató történését keretbe foglalja.
Magyarul kizárólag az első szinkronnal ajánlom, ahol még leplezetlenül káromkodtak, és helyenként apró kikevert hangokat is agglutináltak a beszédhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése