2019. május 21., kedd

Brightburn - A lángoló fiú


Képtalálat a következőre: „blogspot.com 2019 brightburn poster”

A Brightburn rég megérdemelt ellenkampányfilm Superman, meg úgy általában a „szuperhéroszfilmek” képébe. Nincs valós köze a DC-hez, de egy már gyanúsan hasonló példával példázza, mi lett volna, ha a jó Kal-El már a felnőtté válás előtt gonosszá lett volna. Nem külső hatás, pl. a vörös kriptonit miatt – bár itt az űrhajó vöröses fénye árulkodó utalás -, hanem mert ilyen a valódi természete. Mi van, ha nem kapott kellően szilárd morális értékrendet szülőfiguráitól, és a gyengék segítése helyett azok elnyomására van meg benne a hajlam?


Megint egy bíztató alapötlet, amit intelligenciahiány tart vissza a teljes kibányászástól. A Brightburn-t David Yarovesky rendezte, de valójában ez afféle családi projekt James Gunn producertől: öccse, Brian és unokatestvére, Mark Gunn írták a forgatókönyvet, ami sajnos nem olyan okos és ötletnyüstölő, mint amilyen simán lehetett volna. Pedig a feszültség és a sokkerő ott lüktet a filmben, csak az erőtlen írás miatt nem tud érdekfeszítő egésszé kiépülni.


001
Szóval a premissza félig-meddig Superman: Brandont egy lezuhant űrkapszulában találta meg a farmer házaspár Tori és Kyle Breyer, magukhoz vették, és a fiú eleinte nyugodt, intelligens srácként élt egy amerikai kisvárosban. Aztán 12 éves korától egyre több furcsaságokat tapasztal magán: ezek előbb megrémítik, majd megrészegítik őt. Egyre nehezebben tűri a „szabályokat” maga körül, arrogánssá és manipulatívvá válik. Rövidesen pedig belekóstol a gyilkolás örömébe is...


Mikor csírázik már ki a gondolat ezeknek a nyugati filmeseknek a fejében, hogy a horrorba igenis ÉRTELMES, gondolkodó szereplőket kell írni?! Szükség van rá, hogy a szereplőkkel együtt, a bőrükbe zárva tudjuk átélni a rettenetet, amit a történet réme elhoz. Különben az ostobaságuk kipárolja a légkörből a helyzet vérkomolyságát. Itt, az itteni szörnyalaktól valóban van oka és késztetése rettegni a nézőnek! De sajnos szurkolni is van oka arra, hogy Brandon mielőbb hentelje le ezt a sok egydimenziós, sivárelméjű barmot egyesével – köztük sajnos még az örökbefogadó szüleit is. 


Jackson A. Dunn alakítása a film lelke: tökéletesen adja a mások félelmét érzékelő, sőt azon élősködő, egyre tudatosabb rohadékot. Bár Brandon átalakulására bántóan vékony a magyarázat, a már elaljasult szuperfiú igazi jelenség. Vérfagyasztó látni, ahogy a nemrég még szimpatikus srác arcára kiül a vegytiszta eltiprási vágy, illetve ahogy az emberek arcába hazudik képmutató, sőt fenyegető mosollyal.



Brandon engem Knives karakterére emlékeztet a Trigun-képregényekből. Adott egy űrben született fiú, emberfeletti képességekkel; egy barátságos nő neveli, és kezdetben ő is úgy viselkedik másokkal. Ám titokban ráébred, hogy az emberek az ő fajánál alávalóbb lények, és könyörtelen gyilkosságot követ el sokuk ellen, amit még élvez is. Ő a felsőbbrendű humanoid, aki felnőtté válva majd a hitvány emberiség végítéletét fogja elhozni.

De itt messze nincs ilyen szinten átgondolva és végig vezetve a folyamat. Úgy jön le az egész, mintha valakinek egyszercsak kedve szottyant volna bekapcsolni Brandon agyában a "Pszicho-gombot". Mintha egyik napról a másikra megszállta volna őt egy vörös szemű démon, és annak a gyilkos egzaltációját látnánk egy másik valakin kivetülni, pl. Katie esete a Paranormal Activity-ben. És még az se lenne olyan rossz így elgondolás szintjén. 

A készítőkben nem volt elég önfegyelem fölépíteni egy lélektani transzformációt, és a környezet reakciója rá is lehangolóan buta. Apja a kamaszodással magyarázza ki a dolgot - holott pontosan tudja, hogy egy űrhajóban leltek rá Brandon-ra. Nem jutunk be se Brandon, se a szülei fejébe; James Gunn-t sajnos nem érdekelte a többi ember kidolgozása, így nincs, ami árnyalná kicsit a fiú metamorfózisát. Akinek istenszerű hatalma van, bármit megtehet, tombolnia kell, a többiek úgyis mind marhák! Gunn szerint pusztán ennyi az oka, hogy Brandon intelligens jófiúból szociopata mészárossá vedlik. 



Pedig tényleg feláll a szőr az ember hátán tőle! A pokrócból kreált csuklya és köpeny ötlete módszeresen szétzúzza Superman erkölcscsősz jófiú-imidzsét a hagyományos DC-mitológiából. Végig a lappangó brutalitás veszélye telíti a hangulatot, ahogy valaki szóban vagy tettben épp felelősségre készülne vonni Brandont. Érzékeltetni tehát erősen sikerült azt, hogy is nézne ki, ha egy szuperember megrészegülne a korlátlan hatalomtól, erkölcsi gátlások nélkül. De a film nem elég okos előszedegetni az ebből adódó helyzetek és következmények sokféleségét, nincs meg az érdekes kontraszt a fiú mindent elsöprő pusztításvágyával szemben.


Az 1 pillanat, ahol végre megcsillan valami a Brandon régi, emberi oldalából, az az, mikor Tori – végre belátva, hogy a fia egy szörnyeteg – egyetlen gyengéjével, az űrkapszula egy szilánkjával készül megölni. A gyenge anya-fia szál itt akaratlanul is megerősödik, sőt némi üzenetet is kap. Nem tudhatjuk biztosan, vajon Brandon akkor is megölte volna, ha komolyan gondolja azt az aggódó ölelést. De mikor a jószándékú arcot csak egy színjátékhoz vette föl, amivel a gyilkos szándékát palástolta, pontosan úgy tett, mint maga Brandon. Azzal, hogy a fiú több kilométer magasból elengedi anyját, átvitten is „elengedi” őt az életéből, a régi énje maradványaival együtt.



Képtalálat a következőre: „blogspot.com 2019 brightburn poster”

Összefoglalva: üdítően merész alapvetésű, hatásos, de sokáig száraz és egyensúlytalan film a Brightburn. Túl sok időt fordít építkezésre, ahhoz képest, hogy amit épít, az rozoga: a főszereplő szinte egyik percről a másikba gonoszul meg, és mindenki mást hülyének ábrázolnak. Ha ezt egy filmcsokor - ne adjisten egy egész Antiszuperhős-univerzum - nyitányául szánták, akkor kérem: hagyják ki belőle a Gunn-famíliát! Ha A Sötét Lovag Trilógia író-rendezőjének nevét úgy odacsaphatják Az Acélember utáni DC-mozikhoz is, hogy azok kreatív munkájában sose vesz részt, miért ne lehetne ugyanezt megtenni A Galaxis Őrzői-Trilógiáéval is?


 

A Brightburn – A lángoló fiú tehát a szememben kapufa, egy közeli mellérúgás, ami könnyedén lehetett volna gól. 


2019. május 14., kedd

Részeg szülők (Amit nem akarsz tudni a szüleidről)

Képtalálat a következőre: „Strange Wilderness poster blogspot.com”Képtalálat a következőre: „the house bunny 2008 blogspot.com poster”
A Vadbarmok és A házinyuszi rendezőjétől:



Amit nem akarsz tudni a szüleidről, az az, hogy egy ilyen halva született celluloid bűzgombócban miként képzelik el őket. Mármint a már lecsúszott középosztálybeli házaspárt, akik kába megelégedéssel úgy vélik: na, fölneveltük a gyereket, egyetemre küldtük, s ha azon is átnyomtuk, majd kesergünk a kasszakrach miatt.


Képtalálat a következőre: „blogspot.om 2019drunk parents movie hayek baldwin”

Salma Hayek és Alec Baldwin helyében követeltem volna, hogy előre elolvashassam a forgatókönyvet - mert kötve hiszem, hogy olvasták, mégis vállalták a Drunk Parents-öt. Mindketten úgy játszanak itt, mint akiket begyógyszereztek: játékuk külön-külön is ugyanaz az unottsággal higított ripacskodás, szikrányi kémia sem pislákol köztük. Még a figuráik nevei (Frank és Nancy) is csupán üres porhüvelyek a dettó üres ál-karaktereikhez.


Képtalálat a következőre: „blogspot.om 2019 "drunk parents" movie frank nancy”

Alig bírtam elcsípni egyáltalán a premissza értelmét: van egy pár, anyagi szarban, ezért felnőtt lányuk tudta nélkül kiadják a szomszéd házát extra zsozsóért, majd az illető – akiről kiderült, hogy jókedélyű ex-sittes - az övékébe költözik, és innéttől a házaspár minden fölmerülő ökörséget egy újabbal próbál helyrehozni. 
Képtalálat a következőre: „blogspot.om 2019 "drunk parents" movie frank nancy”
Gondolom, eredetileg ez a lány tanulmányainak finanszírozásáról akart szólni ez az egész. De ez a motiváció, sőt bámilyen hajtóerő hamar teljesen kihal a filmből, ami csak ide-oda lézeng A-ból B-pontba, mint részeges a járdán.



Képtalálat a következőre: „blogspot.om 2019 "drunk parents" movie frank nancy”

A létező legbénább próbálkozást látni itt némi obszcén humorra, bár talán jobban jártunk, hogy még ezt sem bírták sokáig erőltetni. Viccesnek kéne találnom, hogy egy színész unott fejjel káromkodik és gesztikulál? Az embernek végig az az érzése, mintha Fred Wolf rendező egy lélek nélküli hullát bűvölne, hogy: „Kelj fel, és járj!” Nem kel itt életre semmi: a szereplők (Frankék lányát kivéve) full kretének, a történet random tettek galacsinja, aminek még akkor sem jön létre koherens értelme, mire lányuk értesül a szülei marhaságairól.


Képtalálat a következőre: „blogspot.om 2019 "drunk parents" movie frank nancy”

Ha ez a "vígjáték" a családi összetartásról, a családért meghozott anyagi, időbeli és mentális áldozatokról akart szólni, akkor először is összeszedettebb sorokat kell adni a szereplők szájába, és emberként kellene reagálniuk a felmerülő problémás helyzetekre. Átadni ezt a mondandót, illetve okos vicceket írni egyformán észt és szívet igényel, itt viszont mintha mindkettőt a frigóba lökték volna forgatás előtt.



 

Taksáltam az Amit nem akarsz tudni a szüleidről-t az év sereghajtóinak szűk listájára: fáradtan ótvar, teljesen hamis, szerencsétlen diszónólja bábuemberkéknek és dialógusaiknak. Sose vicces, és sose igazán emberi: igazi tiszta időpocsékolás. Ha egy csepp esze van a 2 húzónévnek, sürgősen a fejükhöz kapnak, és egy értelmes tartalmú projekthez adják megkopott neveiket.






2019. május 6., hétfő

A gyászoló asszony átka



Képtalálat a következőre: „(The Curse of La Llorona, poster blogspot.”
A gyászoló asszony átkának főszereplője Anna, egy gyermekvédelmis fiatal özvegy, aki a 2  gyerekét egy démonná „tisztátlanodott” női entitástól próbálja megóvni. És ez az egyik legszerencsétlenebb, a türelmemet leginkább próbára tevő zsebhorror az elmúlt évekből. Felidézte benne az Apáca unalmát és ragadozó démonát a sajátjával: fájóan ostoba, körkörös, létjogosultság nélküli levélnehezék-produkció. 


Ez a kritika most kurta lesz, mert már így is szándékos időrablással vádolom a film készítőit.




A „felvezető” első óra, úgy ahogy van, kuka. Nem működnek benne sem a karót nyelt karakterek, sem az étlapon elférő történet, sem a filléres jumpscare-ek, és ami a legfájóbb - ami borítja az egészet -: a misztikum megalapozása sem! Ez a film még ködösíteni is valahogy olyan erőtlenül próbál. 
És még nem ez a legrosszabb. Pálcát törnék annak a kezén, aki a párbeszédeket papírra öntötte: a szereplők teljesen fantáziátlanok, és az őrületbe kergeti az embert, ahogy szakadatlanul elbeszélnek egymás mellett a film nagy részében. 





Maga a gyászoló asszony, azaz „La Llorona” a maga sátáni, rikácsoló szupererejével még menti a menthetőt. A film 2 felében szabályos ostrom alá veszi Annát és gyerekeit, akik csak a helyi ex-pap, Olvera atya révén tudják tartani magukat a házban. Az a baj, hogy a légkör, az alapozás és az interakciók mellett még a szörny háttere is béna. Van ez a néhai latin feleség-anya, aki férje miatti felindulásból megölte gyerekeiket, bánkódott, majd halála után valamiért démonná fajzott a lelke. Nem tudom tragikus vagy érdekes lénynek látni, egyedül azzal a primitív extravaganciával ad pici kraftot az egész filmnek, mikor már nyíltan támadja a kis csoportot. De ez túl kevés, túl későn.



Képtalálat a következőre: „(The Curse of La Llorona, poster blogspot.”

Több bekezdést nem is vesztegetnék A gyászoló asszony átkára: az első 2/3-a dögunalmas értelmi döglődés, az utolsó félóra pedig egy legalább már félizgalmas értelmi döglődés. Trash-moziktól is megkaphatja az ember ezt a típusú "extázist."


2019. május 4., szombat

A Bosszúállók 4. - Végjáték

HAA-LELU-JA!

HAA-LELU-JA!

HALELU-JA!

HALELU-JA!

HA-LE-Í-LU-JAA!!
Végre egy tartalmában is jó Bosszúállók-mozi!

Képtalálat a következőre: „"avengers - endgame" poster blogspot.com”

Kétségem se volt afelől, hogy Krisztus 2. eljöveteleként ünnepli majd a Marvel-tábor A Bosszúállók – Végítéletet. Hollywood eddigi talán legóriásibbra bővült moziverzuma kapta meg eposzi zárását 11 év és 22 movie megkoronázásaként. Én, mint „antirajongó”, egyszerűen csak azt ünneplem, hogy egy történetmélységében, drámájában is értékálló Marvel-ligafilm született, mely végre le tudta vetkőzni egy zsáner és iparág undorító sablonistenítését. 
Képtalálat a következőre: „blog review movie "endgame (2019)" ”
Soha nem fogom az eddigi 3 Avengers-mozit többnek látni megnyúzott biztonsági játékoknál, amiket a stúdiórendszer nem hagyott igazi identitással, szellemmel, érettséggel felruházni. Az Endgame viszont végre utat tör a komolyabb elvárású nézőkhöz is, izgalmas eseményhorizontba vonja be őket, és élményt, valódi teljességérzetet ad útravalóul a moziból kimenet.
Képtalálat a következőre: „blogspot.com movie "endgame (2019)" scene”
Thanos diadalával a földi élet fele megsemmisült - még a Bosszúállók soraiban is. 5 év múltán azonban olyasvalaki kerül elő, aki a kvantumtér révén elkerülte a biztos halált: Scott Lang, alias Ant-Man. Ez alapján a csapat kiokoskodja, hogy Scott módszerével vissza lehet menni az időben, hogy még Thanos előtt használják föl a Végtelen Köveket, visszahozva velük Thanos áldozatait. 
Képtalálat a következőre: „blogreview tony steve endgame”
Miután Tony is csatlakozik hozzájuk, részcsapatokra oszlanak, felkeresve egy-egy korábbi időt és helyszínt egy-egy kőért. Csakhogy mikor a múltbéli Thanos felfedezi a Bosszúállók tervét, csellel az ő korukba utazik, a végső elpusztításukra.

Kapcsolódó kép
Olyasmivel indítok, amire mérget vennék, hogy a keménymagnak nem sokat jelent: a film kerek egész. Fennakadás nélkül élvezheti az Endgame-t olyan is, aki 1 árva MCU-epizódot sem nézett még meg eddig. Az ugyan nagyon is látszik a Végjátékon, hogy voltaképp a Végtelen Háború „Part II.”-je - és a korábbi filmekből való jelenetek simán beillenek Marvel-önreklámnak -, mégsem lett emiatt csonka vagy rendes bevezető nélküli. Nem érezzük úgy, mintha erőszakkal kettétéptek volna egy túl nagyra hízlalt forgatási anyagot: a két mű tökéletesen különválasztható, kompakt résztörténet - egyik a totális bukásé, másik a totális revízióé.

Képtalálat a következőre: „blog review movie "endgame (2019)" scene”
Gyakorlatilag az MCU "Days of Future Past"-jét álmodták a nagy-vászonra, ami szerintem is kézenfekvő módja, hogy a Marvel megnyomja a RESET-gombot a Thanos-eset után. Kissé talán kényelmes, ahogy a szakállas időutazás-klisét az Endgame elgondolta: bármit is tesznek Tonyék a múltban, az eredeti jelen attól még változatlan marad, csak max. új idősík keletkezik. De ehhez legalább úgy-ahogy tartja magát a történetvezetés. Sok műsornál idővel belezavarodnak a dolog logikájába, hogy pontosan mi is okoz a múltból miféle változást a jelenben/jövőben. 
Képtalálat a következőre: „blog review movie "endgame (2019)" scene”
És dupla haszna van annak, hogy a főszereplők így visszaugorhatnak - korlátozott nyersanyaggal persze - a közelmúlt helyszíneire:
  1. Nyilván a rajongókat bőszen kényeztetik régebbi MCU-jelenetek új variánsaival, sőt a kedvenceik egyszerre több kiadásával (Amerika Kapitány konkrétan megküzd a múltbéli önmagával.)
  2. Nemcsak hogy nincsenek elkapkodva az időugrásos részek, de az alkotók mesterien befogják őket a karakterárnyalás céljára! 
Képtalálat a következőre: „blog review movie "endgame (2019)" hawkeye”
Már az időutazás előtt töményen árad a meghasonlottság, a gyászon való túllépés kálváriája a főszereplőkben (a csendes, CG-mentes prológus Sólyomszemmel megborzongatott, pedig ő volt a leglaposabb figura eddig a brancsból). De ezt a személyességet csak tovább izmosítja az, ahogy 1-1 szereplő 1-1 múltja-béli helyszínt és/vagy személyt viszontlát: Thor találkozik elhunyt anyjával, Tony a néhai apjával, Nebula a régi, még gonosz énjével, akit később kinyír, etc. 
endgame
Több igazi emberdráma szűrődik át ebből az 1 produkcióból, mint a korábbi 3 Avengers-ből együttvéve! Most először érdekfeszítővé formálták számomra, hogy a fő csapat teljes sikert érjen el - a közös ügyükkel, a külön misszióikkal, sőt misszió közben a személyes fájdalmuk leküzdésében. Ez nem egy "jó szuperhősfilm", hanem egyszerűen egy "jó film", egy "izmos dráma" ismérve.
Képtalálat a következőre: „blog review movie "endgame (2019)"”
"Én vagyok a végzetetek!"

Tudvalevő, hogy Joe és Anthony Russo a két Amerika kapitány-folytatással kivívta az eddigi MCU zárásának kegyét, de hiba volna nem méltatni Chris Markus és Stephen McFeely forgatókönyvét. Ennyi karakter szerepe és ideje közt lavírozni, egyensúlyban tartani a drámát az akcióval, a humort a tragikummal igazi kihívás (ezen vérzett el számomra menthetetlenül a Végtelen Háború). Visszafogott a személyes érzések hangsúlya, többnyire szellemes a fizikai és szöveges humor is. Függetlenül attól, hol hány lyukat találni a cselekmény szövetében, a háború új végkifejlete kielégítő és méltóságteljes, a végül elhunytak kiléte és búcsúja pedig valós nyomatékot ad neki. Meglepett az utolsó kép hangvétele, ami akár a 40-es évek romantikus filmjeiből is származhatna.
Képtalálat a következőre: „blogreview tony steve endgame”
Szakdolgozatra elég lenne az összes karaktert kivesézni, de a legtöbb figyelmet jogosan a két "frakcióvezér", Tony és Steve kapta. Pont a jó arányt lőtték be azzal, hogy Tony meddig és miért habozik visszatérni: az 5 év során apa lett, Steve-ék ötlete meg még az ő tapasztalataikkal is agyrémnek tűnik - nem beszélve a rossz szájízről, hogy a Polgárháborús szakadás egyikük jövőképét se hozta el, még Thanos előtt. Még azt az agyrém szálat, hogy Tony apját Steve agymosott barátja, Bucky ölte meg, is sikerült elvarrni a beszélgetéssel Howard Stark és "Tony Potts" között.  


Képtalálat a következőre: „blogreview endgame funeral tony”
"Én vagyok Vasember."

Az Infinity War az MCU egész addigi tartozását pótolta szuperikonok csatahalála terén, de nem éreztem becsapva magam, hogy az Endgame mindezt visszacsinálta. Az viszont meglepett, hogy a revans mártírja pont az első MCU-film főhőse, Vasember lett. Pusztán a Végjáték alapján ennek nem volna apropója, csak ha tudjuk, hogy ő kapta az első építőkockát az MCU kirakósjátékában. Elég megjátszott, de legalább frappáns az, hogy Anthony Stark első és utolsó mozis kalandjában ugyanazzal a zárómondattal köszön el a közönségétől. Hátrahagyott üzenete és temetése kellően tiszteletteljesre sikerült; na itt aztán kedvükre visszahozogathatták a készítők és főnökeik, akit csak értek a korábbi felvonásokból...!

Kapcsolódó kép
Ami viszont már kicsit sok a jóból, az Steve meghitt, de logikában faramuci búcsúja. Miután visszavitte a köveket a maguk helyeire, gondolt egyet, és élete szerelmével, Peggy Carterrel maradt, mintha sose lett volna a 70 év kihagyás. Mi? Értem, hogy Steve-ben sose szűnt meg a vágy, hogy bárcsak Peggy-vel élhette volna le az életét, és a jelenben már nincs is igazán helye, most, hogy Thanos-nak vége. De nem etikátlan ez egy kicsit? Mégha Peggy azzal együtt is szerette, hogy ez egy másik Steve Rogers, a jövőből, megannyi marveles harccal a háta mögött... ez nálam már A-király-visszatér-szindróma: egy nagy, elnyúló epilógusba tömni mindent, hogy a hősköltemény még ünnepélyesebbnek tűnjön.

Képtalálat a következőre: „blogreview endgame funeral tony”
Nem szívesen írom ezt, de Natasha sorsa A tél katonáját kivéve 1 MCU-részben sem érdekelt, így a halálán sem tudtam úgy megrökönyödni, mint azt a cselekmény várta tőlem. Az Endgame elején ő és már Sólyomszem is magányos gyilkosok, akiktől Thanos elvette a 2. családjukat. Ám Romanoff-nál ez a Bosszúállókat jelentette, míg Sólyomszemre civil családja vár, ha mostani küldetésük sikerül. Hiába voltam képben a történtekről, mindegynek éreztem, hogy melyikük dobja oda magát a másik előtt, emberáldozat gyanánt. Nem ütött annyira, mint mikor Thanos áldozta fel - több értelemben is - Gamora életét.
Képtalálat a következőre: „blog review movie "endgame (2019)" hawkeye ”

Hál'Istennek a drámafókusz miatt valamivel kevesebb CGI-áztatta jelenet ment itt a szemembe, mint a Végtelen Háborúnál. Még mindig jól mutatnak együtt a Marvel-univerzum arcai csoportképen: az újjáéledt Bosszúállók, Új-Asgard és Wakanda népei, stb. Bruce Banner-ön, mint civilizálódott Hulk-on egész jót derültem - mindenképp többet, mint a sörhasat eresztett Thor-on. A csapat másik "kapitánya" azonban olyan egy egocentrikus seggfej liba még mindig, hogy örülnék neki, ha Thanos széttépte volna...

Képtalálat a következőre: „"avengers - endgame" poster blogspot.com”
Mivel már ismerem Hollywood elképzelését a "tétek emeléséről" 1-1 filmszériában, nem hittem volna, hogy a 4. Bosszúállók-mozi így be fogja magát lopni a szívembe. Nem feledtet ugyan semmit velem a stúdió notórius múltjából, de méltó, sokrétű, értelmes és erőteljes hullámvasútra nyújtott lehetőséget. Sose leszek ennek a "cinematic universe"-divatnak, a "mennyiség a minőség kárára"-észjárásnak a híve. De ha egy Marvel-fanboy kérdezne, hogy ebből a filmcsaládból melyik rész tetszett a legjobban, akkor vagy a The Winter Soldier, vagy az Endgame nevet hoznám föl neki. 


80%-ot adok rá. 
Nagyszerű záróakkord.



Képtalálat a következőre: „blogspot.com robert downey jr portrait”
"Az emberek soha nem változnak meg kényszer vagy fenyegetés hatására. Akkor változnak, ha találnak valami számukra becses dolgot, ami olyan értékes nekik, hogy elkezdjenek miatta másképp élni."

(Robert Downey Jr.)