Hupikék törpikék - Az elveszett falu

Két trágyahegy filmadaptáció után egy teljesen számítógép-animált törpmozival próbál a Sony minél több játékot rásózni a jó népre. Teszi ezt úgy, hogy Raja Gosnell "munkáinak" csak a leggyűlöltebb pontjait reformálta meg óvatosan:

• A való világot és köpet emberszereplőit dobták, helyette megduplázták a törpök közösségeit.

• A hupikék lények valamivel már jobban emlékeztetnek a klasszikus rajzfilm-béli külsejükre. (Most nem fogok azon siránkozni, hogy a régi, kézileg rajzolt mesék kihaltak Hollywood-ban.)

A tartalom végre egy törpkarakterre fókuszál, sőt elvétve - főleg a vége felé - már 1-2 érzelmi húrt is meg találhat pendíteni a nézőben. A mese főgonoszáról, Hókuszpókról is végre el tudták dönteni, mi a csudáért hajkurássza egy életen át a törpöket: varázshatalmat nyer belőlük, ha az üstjében megfőzi őket... mindegy.

Ennyit tudok elsőre Az elveszett falu javára írni, de már ez elviselhetőbbé teszi elődeitől.

Ha átrágjuk magunkat az infantilis bevezetőn és sok-sok időhúzó utazásos jeleneten, maga a történet még érdekes is lehetne a maga kaliberén. Törpilla, Aprajafalva egyetlen leánytörpje úgy érzi, sosem fog teljesen beilleni a törpök közé, főleg, mivel neki nincs domináns, névadó személyiségjegye.

Így mikor ő, Okoska, Törperős és Ügyifogyi egy másik törpfalura bukkannak a Tiltott Rengeteg szélén, úgy érzi, saját hovatartozását is megtalálta. Nem is olyan nehéz így éreznie, mikor a faluban mindenki lány, sőt fiúkról mégcsak nem is hallottak.


Alighanem épp az 1 db lánytörp ellentmondását volt hivatott kimagyarázni Törpilla eredetsztorija, amit én a mesemítosz legérdekesebb részletének tartok.

Törpillát a feketemágus Gargamel/Hókuszpók teremtette egyszerű agyagból, hogy a törpök közé épülve elvezesse őt Aprajafalvához. Ám a leleplezett kémből Törppapa, a falu főnöke ellen-varázslattal jóindulatú törpöt csinált; innen ered Törpilla sárga haja is.

Nos, Az elveszett faluban Hókusznak nincs kedve a visszaváltoztatásával bajlódni. Nyíltan kimondja, hogy Törpilla bármit is csinál, azzal "igazi papája" malmára hajtja a vizet - bizonyítja ezt, hogy az ő hibájából talált rá az új falura. Ez a számos részlet egyike, ami egyszerűen átgondolatlanul hever a filmben.

Ellenben az tetszett, hogy Törpillát a kétség nem hirtelen, melodrámával, hanem csak szép apránként mardossa:

• Aprajafalván még elhessegeti, ha szóba kerül, miként született;
• aztán ez a nyílt titok újra meg újra fölmerül;
• még a lányfaluban is rosszallást vált ki, ahol olyan barátságosan fogadták,
• és csak miután Hókusz elrabolta az egész falut, rogy térdre a fájdalomtól.

Pihent fejjel izgalmasabb forgatókönyvet hoztam volna össze, mint amit ennél a filmnél összedobtak. Az elveszett falu terjengős, sokáig unalmas ugrándozás, csillámporos felfedezőtúra, amin a kisgyereknek elvileg ámuldoznia kellene. Törpilla belső konfliktusa túl későn jön elő, akkor is alig kaparja a felszínt, közben az írók még azt a 2-3 szálat se varrják el tisztességesen, amit vállaltak. Ambíció- és kreatív inputhiánnyal küszködik a film, amiről ordít a Sony gerinctelen gyávasága. FÉLNEK egy okos mesefilmtől, ezért nem hagyják a tartalomnak, hogy valami kis belső logika legyen benne! 

Semmit se kezdtek vele, hogy Törpillának immár 2 apafigurájának is ellent mondott. Pedig Törpillának ezen a verzióján tényleg látni azt, hogy van lelkiismerete. "Máris túl sok kárt okoztam." Aprajafalván boldog volt, de nem érezte magát teljes értékűnek, pedig ott volt neki Törppapa. Majd az új faluban lelt boldogsága is odavész, mikor Hókuszpók elfogja társait - köztük magát Törppapát - és a lánytörpöket. Ez a párhuzam ott hevert a készítők orra előtt, de csak arra tellett tőlük, hogy mindkét varázslót idiótává züllesszék - egyikük a bamba idióta, másikuk az áriázó idióta.


Értelmét nem látom, mi a frászért titkolja el Törpilla, hogy tudomást szereztek egy testvérfaluról, amely egyébként veszélyben forog a gonosz varázsló miatt. Nem úgy logikus, hogy megbeszélik, és expedíciót küldenek a térkép jelezte vidékre? Törppapában itt az égvilágon semmit nem találni, ami miatt tisztelni való vagy bölcs apafigura lehetne. Csupán egy gügyögő balfácán, akinél még az önimádó, "stopgolyóit" dobáló, sajtot a gatyájában érlelő (?!?!!) Hókuszpóknak is több esze van. 

Újabb letaposott lehetőség a nagy önfeláldozás a film tetőpontjánál. Fogalmam sincs, honnét jöhetett az az ötlet, hogy Törpilla teste - annak agyageredete miatt??? - elnyeli az energiát. Az már tetszetős, ahogy Törpilla ezt kiaknázza, eljátszva az árulót, és Hókuszpók ellen fordítva varázserejét. 

Leghatásosabb pillanata az egész műnek, mikor a döbbent törpök látják az agyaggá visszaroskadt Törpilla földi maradványait. És akkor az írók sokadszor is a középső ujjukat mutatják nekünk, az elképzelhető legcsöpögősebb, legérdemtelenebb zárást adva a történetnek. A gyászmenetben a sok-sok törp könnyei varázsszikrává lesznek, és életre keltik Törpillát! Legalább 3 generáció rajongóit köpik arcon ezzel az igénytelenül trehány befejezéssel, amiben épphogy a kreatív fantázia hiányzik totálisan.

Egy ideális világban, elhivatott alkotókkal készülhetett volna bátor és okos történet a főszereplő magára találásáról. Mi lett volna pl. ha Törpilla tényleg akaratlanul is segíti Hókuszpókot, és azután még vissza is vedlik titokban az áruló kémmé, aki volt? Ha egyszerre játssza el az új és megint a régi faluja bizalmát, előbb akaratlanul, majd szándékosan? Az a nem létező film föltehetné a kérdést: vajon Törpilla tényleg csak jól sikerült törpmásolat, aki a jó és rossz mágia ide-oda rángat jó és rossz ál-személyiség között? Nem volna érdekes, ha Törpilla előbb jó, majd rossz törpként fedezi föl önmagát, és így válik különlegessé, ahogy a végén dünnyögik róla a többiek? 

Ennyire "törperős" gondolatokat túl meredek volna várni Az elveszett falutól, vagy egyáltalán a márkanévsajtoló Hollywood-tól. A fő dicséret, amit az idei Hupikék törpikék érdemel, hogy nem lett az a végbéltermék, mint a gosnell-i dilógia. Kis lépés ez a tartalmi minőség számára, de óriási a pénzéhes Sony Pictures számára.

2/5-öt adok rá.

Power Rangers (2017)

Bármiért is támasztotta fel a Lionsgate a 90-es évek TV-sorozatát, az új Power Rangers vajmi keveset öregbíti a márkanév jóhírét. Mnt más új feldolgozások, amiknek saját identitása, ez a darab sem tudja eldönteni, kinek készült elsősorban. Újra akarja álmodni a TV-show gyermeteg mítoszát, új nézőrétegeket akar bevonni, ezért mindent elölről kezdve, a nulláról kísérli meg felépíteni a PR-univerzumot. Ehhez képest egy megalkuvó hasas-ugrás kerekedik belőle: stílusa-tónusa nem egységes, szabályaiban nem összefüggő, látványában minden, csak nem innovatív. 

Nézzük csak ezt az "újraálmodott" premisszát: 65 millió évvel ezelőtt (?!?!) Zordon, a Vörös Ranger és csapata életük árán megvédték a Zeo Kristályt Rita Repulsától, az áruló Zöld Ranger-től. Eltűnése előtt Zordon az 5 Erőérmét azon a hegyen rejtette el, mely ma Angel Grove kisvárosa mellett van. Mikor 5 problémás tinédzser rábukkan az érmékre, szupererőkre tesznek szert, és Zordont rátalálva megkapják életük feladatát: meg kell, hogy védjék a Zeo Kristályt és a világot a feltámadt Ritától.

Nem hiszem, hogy akár a sorozat rajongóit, akár az ismerkedőket boldoggá tenné ez a reboot. A rajongók nem fognak elég Power Rangers-cuccot - szörnyek elleni akciót és ranger-fegyvereket - találni benne. A szélesebb közönség pedig nem fog tudni mit kezdeni az átgondolatlan alibisztorival és a sok kozmetikázás után is vérszegény karakterekkel.

Olyan aránytalan a film szerkezete, mintha tesiórán a diák a fél sportpályán hátrálva futna csak neki, hogy átugorjon egy pocsolyát. A 2/3-a bevezető a Power Ranger-csapat létrejöttéről, de a tényleges Power Ranger-ek nélkül. Aztán, a hosszú-hosszú és triviális felvezető körök után jön az összecsapott bevetés. Ennek során tanulják meg hőseink a kötelező filozófia-morzsát, előkészítve a terepet egy reménybeli folytatásnak.


Azonnal a Zöld Lámpás post-credit jelenete ugrik be az itteni utolsó utáni jelenetről: míg amott egy zöld lámpásból válik gonosz sárga lámpás, addig emitt meg a bukott zöld ranger, Rita leendő utódára célozgatnak. Az is rájátszik amúgy a hasonlatra, hogy épp a sárga ranger "juttatja eszébe" a bukott zöld ranger-nek az ifjúkori önmagát.


Nem vagyok mérges az új Power Rangersre. Ha már újragondolják ezt a papírmasé univerzumot, tegyék éretten. A ranger-eket sikerült is picit földhözragadtabbra faragni. A fiatal színészeken látni az igyekezetet.

Elizabeth Banks csúcsra járatva pörög Rita Repulsaként. Még az az elég egyszerű üzenet, amit az 5 tini megtanul a világmegmentő diadalhoz, is egész okos gondolat: a jó csapatmunkához meg kell nyílni. Ismerjük be a hibáinkat magunknak és egymásnak, mert így tudjuk jobban érteni egymást, és összedolgozni. Szó szerint összehangolni kell megtanulniuk a gondolkodásukat, hogy a bennük rejlő lehetőségeket felszínre hozzák. Már ez így fényévekkel komolyabban vehető üzenet, mint a 95-ös Power Rangers-ből "A Nagy Erővel bármi lehetséges"-zagyvaság. 

De ezt a tanulságot nem érdemli ki a film az ezernyi történetlyuk, és a cérnavékony dráma miatt. Untam a szereplők hátterét! Persze, sok idő megy el rá, hogy a ranger-ek egymást megismerjék - ahogy a nézők is -, de ettől még nem lesznek érdekes vagy leleményes alakok. Egyikük mesterséges problémájával se tudok azonosulni, ellenben pókerlaposztáshoz hasonlít, ahogy az írók kivetnek 1-1 ranger-nek 1 db jellemvonást és 1 db háttérinfót:

1. Jason csenevész fociirányító, a csapat vezére;
2. Billy autista géniusz, aki apjával régen a bányába kirándult;
3. Kimberly unott világszépe, aki egy barinőjéről bizalmas szelfit tett közzé;
4. Trini antiszociális vadóc;
5. Zack pedig felelőtlen szájhős, aki csak a súlyos beteg anyja miatt aggódik.

Sakkbábuknak is van ennyi jellegzetességük.

A ranger-ek csak egyszerre tudnak alakot váltani - kivéve Billy röpke morph-ját félúton -, és külön-külön nullák Ritával szemben. Ez nem csapatmunka. A ranger-ek botlásai nem tanulási lépcsőfokok, mégcsak nem is jópofák (főleg nem Zack magán-bikalovaglása a Mastodonnal). A film képtelen helyén kezelni a dilemma természetét és súlyát, hogy vadidegen tiniknek kell 1-2 nap alatt harci csapattá kovácsolódni, érdemi tapasztalatok vagy önismeret híján. Utoljára talán a Sailor Moon-mangában láttam, hogy ennyire nem harcosnak való tinik ennyire kapkodva biflázzák, hogyan kell a semmiből jött szupererővel szörnyeket tángálniuk. 

Zordont ki nem állhatom ebben a movie-ban. Semmit nem látok rajta egy néhai vezér jegyeiből, mentorfigurának gyalázatos. Rossz nézni, ahogy a ranger-jelöltek küszködnek, közben néha egy önhitt hajcsár ugráltatja és arrogánsan bírálja őket. Ahogy a ranger-ek tanulását, úgy azt se látom folyamatnak, ahogy Zordon megtanul bízni utódaiban. Inkább csak fellélegzünk, mikor Jason végre a képébe vágja: "A csapata halott!", és megmosolyogjuk, ahogy feléleszti a Rita által megölt Billyt. "Csak 1 jöhet vissza." Vissza, de honnét? A halálból?? Zordon a másvilágról beszél Jason-ékhez a fali monitoron keresztül? 

Ennyit a tanulásról.

Az utolsó harmadra végül a maradék értelme is eltűnik a filmnek. Mégha az újratervezett zordok külsejével meg is barátkozik a néző, egy álmosabb Transformers-utánzattá züllik a végső csata. Tőlünk nézőktől márcsak Jasonék tudják kevésbé felmérni, hogy mit tudnak ezek a derék dinozordok. Annyi derül ki róluk, hogy a rendszerük valamivel a ranger-ek gerincéhez tapad, így az ő mozgásuk a zordok mozgása lesz. Felteszem, az ágyúk meg a többi fegyver már a műszerfal extrái.

Az új hozzátoldás, miszerint Rita ex-ranger, arasznyit se teszi őt többé a hagyományos "gonosz boszi" sztereotípiájától. Rita az, aki miatt leginkább úgy éreztem, mintha a Sailor Moon-ba teleportáltunk volna (akár manga, akár anime). Mint abban a fantáziavilágban Beryl királynő, Rita varázslónő is egy bolygót elpusztítani képes kristályt keres, szörnyeket hív elő a semmiből, akik felfordulást okoznak, míg a tinihősök meg nem érkeznek. De vannak ám Ritának egyéni furcsaságai is:

1. valami ismeretlen okból olajat iszik aranyat eszik;
2. simán meggyilkol néhány helyi lakost, de
3. nem mészárolja le a ranger-eket, miután megtudja a Zeo Kristály hollétét; 
4. majd hektárnyi aranymasszából kiformázza Goldárt, a fő szörnyszolgáját. 

Virít a bóvliversenyben a Megazord. Kifejezetten rondán néz ki, ráadásul a kollektíven gödörbe bukó ranger-ek puszta hite hozza létre, véletlenül. A csata után az előmerészkedő tömegek nemcsak, hogy nem rémülnek meg tőle, de mind egyszerre kezdik iPhone-nal fényképezni. És ami még külön dob a fémdög renoméján: a ranger-ek a csípőjét riszálva ünnepelnek, az égő utca közepén! Ezt még a TV-sorozat, a játékreklámok alfája és omegája sem engedte meg magának!
Habár mit is várok egy olyan film humorérzékétől, ami szerint vicces, ha egy tinédzser összekeveri egy bika péniszét a tehéntőggyel...?


Gyanítom, hogy Zack Snyder Man of Steel-je inspirálta a páncélok és a zordok újratervezését. Mindenek előtt viszont a Megazord küllemét sikerült minden téren elrontaniuk. Nemcsak azért sajnálom, mert a TV-show miniatűrjei százszor mutatósabbak, hanem mert éppen a Megazord kapcsán fordul elő az egyetlen olyan perc, hogy a ranger-ektől valóban összehangolt csapatmunkát látunk. Itt az óriásrobotban mindenki marad a dinozordos pilótafülkéjében, ahonnét ki-ki a maga testrészét kell, hogy mozgassa. Végre, megint egy frappáns ötlet, erre pont ezt temeti a film legmélyebbre az aranykomposztba.

A 2017-es Power Rangers az átlagos tinidráma és egy átlagos TV-show-epizód összeillesztése. Minden infantilizmusa mellett is a sorozatnak volt egy jellegzetes stílusa, ami nélkül az új változat ugyanúgy válik színtelenné, akár a DC-képregényfilmek. Nincs elég szív, logika és kreativitás benne, így ezek összekapcsolódni se tudnak összefüggő egésszé. Ugyanakkor így is több jó ötlet és emberség került bele, mint bármely eddigi Power Rangers- vagy akár Transformers-moziba. Azok mind pofátlanul ostoba játékreklámfilmek, elejüktől végükig. Ezt viszont inkább csak a zordok harcánál éreztem annak. 

Nyugodt szívvel adom meg a 2/5-öt az új Power Rangers-re. Nem érdekel, mennyire a játékeladásért teremtették a franchise-t: minden mese megérdemli, hogy emberszabású írók, tervezők és producerek injekciózzanak valódi életet és értelmet beléjük.

A csendőr és a földönkívüliek

"Maguk ál-csendőrök, rájöttem! 

Tapsolnék, ha lebuknának!"

Korábban írtam róla, hogy a Csendőr-filmek a kedvenc filmes sorozatom a 60-as évekből. Frenetikus humorú volt, könnyed, jópofa és olykor lelkesítő, 

olyan szereplőkkel, akiknek egyszerre tud az ember drukkolni és kacagni a gyarlóságaikon. Vígjátéketalonnak számított már 1977-ben, amikor a Star Wars világhódító útjára indult Amerikából. Az új szenzáció a sci-fik virágkorát hozta el.

• 1978: Az első Superman-mozifilm és az Invasion of the Body Snatchers remake-e.
• 1979: Az első Star Trek-mozifilm és az Alien űrhorror-klasszikus.
• 1980: Superman 2. és A Birodalom visszavág.

Jean Girault már majdnem 1 évtizede nyugdíjazta a saját mesterművét, mikor a divathullám őt is "elragadta". Nem hibáztatom érte: Cruchot/Lütyő őrmester eddig már hadakozott nudistákkal, műkincs-tolvajokkal, késelőkkel, a saját fiatalabb kollégáival, sőt egy elszabadult holdrakétával. Mennyi sok ütős csattanó és vicces szituáció kerekedhetne abból, ha most űrből jött bűnözőktől kell megóvnia a rendet, sőt akár az egész várost?
...Nem tudom.
Ettől a filmtől hiába vártam a választ.


Már tizenéves koromban is kicsit idegenkedtem A csendőr és a földönkívüliektől, de nemrég jöttem csak rá, miért nem tudtam soha megszeretni az 5. részt. Ez a felvonás nem Lütyőről szól, sőt nem is a csendőrökről. Ők csak fogadóbrigád az idegeneknek, akikről fárasztóan sokáig azt se hiszik el, hogy léteznek. Hihetetlen számomra, mennyivel vérszegényebb ez a darab az elődeihez képest. Pedig a stáb ugyanaz, a fél színészgárda szintén, és a prológus Lütyő közúti kiruccanásáról megidézi a régi Csendőr-produkciók hangulatát.

A csendőr és a földönkívüliek két nehezen összeházasítható, egymással nem egyenrangú félalkotás ötvözete, ami sci-fi-nek túl zagyva, vígjátékként pedig feltűnően fáradt és erőlködő. Gyakran a humor egyáltalán nem ér célba, sok a karót nyelt, műízű párbeszéd, forgatókönyvi hézag (pl. a csalicsészealj a végén, vagy ahogy Bimbula karakteréről menetközben elfelejtik, hogy ő volt az UFO első tanúja a csendőrségről). A földönkívüliek jelenetei, a zene, a világítás teljesen egy amerikai sci-fi-thriller atmoszféráját keltik, nem egy Csendőr-vígjátékét. 


30 évvel később a Kristálykoponya Királysága szintén ebből az UFO-s ötletből próbált egy kései új részt hozzátoldani az Indiana Jones-trilógiához. És bár a célját bebukta, az legalább tényleg Dr. Jones, a régész története volt. Felismerhető maradt az egésznek a kalandfilm jellege, és fő sztárja, Harrison Ford sem veszített a régi kisugárzásából. 

Máig kiráz a hideg néhány földönkívüliekről szóló képsortól, pl. 

• a ráközelítések az űremberek szemére, mikor tüzelnek;
• a telihold átváltozása csészealjjá, mikor Lütyőt épp csapdába csalnák; 
• vagy amikor Gabaj végignézi, amint egy kipurcanó idegen karján szétrepedezik és lebomlik a bőr! 

Ez nem fér sehogy se a fejembe. Mit keresnek ennyire bizarr, horrorszerű ötletek egy Csendőr-epizódban? Ha ezek mondjuk egy Spielberg- vagy Kubrick-alkotás elemei lennének, akkor még működhetnének is. Na de Lütyő őrmester Saint-Tropez-jében...?


A földönkívüliek tervének még a paródia szintjén sincs koherens értelme. Egyikük azt állítja Bimbulának, hogy ők mindössze megfigyelők, épp tanulják a földi szokásokat. Nekem ez sokkal inkább egy nagyon béna, pihent lopakodó megszállásként jön le; ahogy ide-oda járnak-kelnek a körzetben, vagy civil vagy csendőr álcát öltve. "Bárkinek az alakját magunkra venni, és hangját utánozni számunkra gyerekjáték. Mi ennél többet tudunk. Sokkal többet." 


Ha ezt így mind a sci-fi műfaj parodizálásnak szánták a készítők, úgy nagyon nem működik. Ebben a franchise-ban nem. A tónus túl morbid és ijesztő, a szereplők alig figyelnek egymásra, a humor pedig 1 órán át ugyanazt az 1 árva helyzetkomikumot erőlteti. Nevezetesen, hogy a bujkáló Lütyő folyton összekeveri a hús-vér lakókat az acélemberekkel. Girault szemmel láthatóan úgy véli, hogy csak mert divatos sci-fi-klisékből tákolt egy új ellenfelet főhősének, az egyből viccessé is válik Louis de Funes komikusi zsenije folytán. 


Lütyő eléggé unszimpatikus figura lett itt. A régi részekben egy hóbortos, viccesen elhivatott tiszt benyomását keltette, aki sose tágít elvei és elhatározása mellől, mégis egy törődő, embertársait megbecsülő valaki volt. Itt pontosan azzá a túlbuzgó, rátarti fogdmeggé fakul a karakter, ami akár már az első részben is könnyen lehetett volna - rosszabb írók és egy de Funes-tól kevésbé virtuóz színész mellett.

Lütyő új paranoiája közel se olyan szórakoztató, mint az, mikor New York-ban keresgélte a lányát. Az világos, hogy miért pörög be ennyire, miután kétszer is szemtanúja volt az idegeneknek: előbb távolról, aztán az őrsön. Ordít a tetteikről, mennyire nem tekintik magukra érvényesnek a földi szabályokat:

• egyikük tárgyakat lő szét Lütyő szobájában,
• másikuk meggyújtja a sapkáját.
• Bitorolják mások személyazonosságát,
• uniformist viselnek törvénytelenül,

és ki tudja még, idővel meddig merészkednek majd.

Ehhez képest Girault elérte, hogy sokkal inkább Lütyőt lássam a történet rossz-fiújának. Megjátszott és kifejezetten erőszakos az, ahogy mániákusan nekiesik Gabajnak, és ahogy az ezredes hátsó fertályán véres sebet szúr, az őrsön! A műsoridő java azzal telik, hogy véletlenszerűen szúr ki gyanúsítottakat, akikkel vagy nem bír, vagy kínosan felsül. Ez nem vicces, csak önismétlő és szánalmas. Lütyő ténylegesen több kárt okoz, mint az idegenek, ezért sem tudom beleélni magam ebbe az egyszemélyes hadjáratba, amit művel. "Csendőrruhát öltenek magukra, csókolóznak nőkkel, hogy minket nevetségessé tegyenek a lakosság szemében!"


Nem tettek jót a személycserék sem. Fütyeszt és Pacuhát teljesen kiírták a sorozatból, de a helyükre lépő Bimbula és Topsi olyan semmilyenek. Fütyesz kiírását még csak-csak megértem; őt a nősül a nyalizó, a New York-ban és a nyugdíjban pedig a kieső csapatjátékos szerepkörébe helyezte, ami hosszútávon azért nem tehetett valami jót a figura megítélésének. Azt is elismerem, hogy Bimbulát később, A csendőr és a csendőrlányokban már kicsit jobban kedveltem, mint emitt.

De akkor is rejtély számomra, miért rostáltak ki mindjárt 2-t is a 6-ból, mikor a többiek se tudnak érvényesülni. Lütyő és Gabaj képtelen összefogni, az új fiúk karakterekként is konganak Fütyeszhez és Pacuhához képest, Beléndek és Agykár meg alig szólal meg másfél óra alatt. Aki nem hord tiszti váll-lapot, azok gyakorlatilag mind csak a 6 fős létszám kedvéért szerepelnek ebben a moziban.

Maga a régi sorozat szellemisége az, ami nagyon elhalványult, és aminek hiánya miatt olyan hervasztó egybe végignéznem az 5. részt. A bajtársias köteléket Gabaj, Lütyő és társaik között sokáig sehol nem találni, megrekednek a sima beosztott-felettesi kapcsolat szintjén. A dialógusok tele vannak poénra vett ködösítésekkel, félrebeszélésekkel. Amíg Gabaj a saját szemével nem látja meg az igazat, addig képtelenek szót érteni egymással a főszereplők. Az idegenekkel és a civilekkel meg még azután se. 

Joséphát/ Ludovicát ezúttal másik színésznő, Maria Mauban alakítja. Rosszindulat nélkül írom, hogy a hölgy közel sem alkot olyan jó párost Louis de Funes-vel, mint Claude Gensac. Nem a színésznővel van gondom, hanem az összjátékkal: Lütyőnek több bizalmas pillanat jut a feleségének álcázott idegennel, mint a valódival! És ez így marad egészen a végéig, amíg a nő elő nem bukkan az ünnepi tömegből. 

A néhány jól eltalált humorú jeleneten túl is tetszettek apróságok. Az ufó külső tervezése, a landolás szekvenciája fenomenálisak: függetlenül az effektek minőségétől, azóta is ez a kép él bennem a klasszikus ufókról. Az, hogy olajat kell inniuk a fémcsontvázuk miatt, vagy a testműködés kritikus állapotát jelző óra okos ötletek lennének egy másmilyen produkcióban. És mókás belegondolni, hogy épp a végső parádén rogynak össze az ál-csendőrök, miközben járművükkel Lütyőék az öböl fölött spárgáznak. 

Ez pl. ékes bizonyítéka lehetne, hogy lám: még a nép hőseinek bőrébe bújt űrimposztorokat is megfékezik Saint-Tropez csendőrei. Újra megmutatják, hogy érdemesek a lakosság megbecsülésére. Kár, hogy az utolsó negyedóráig nemhogy épkézláb haditerv nem volt, nemhogy alig éreztem késztetést, hogy nevessek velük vagy rajtuk, még az elemi "léteznek/nem-léteznek" lépcsőfokon se bírtak túljutni. 

Ránézésre nem tűnik másnak a csendőr és a földönkívüliek, mint amilyen az összes többi rész, de határozottan ezt tartom a széria Achilles-sarkának. Elődei humora, lendülete, bája, szelleme, sőt több ismerős arca is hiányzik. Ikonjai megfakultak, a cselekmény húzza az időt azzal, hogy Lütyőnek senki se hisz, ő pedig kötelezően túlpörög. A mű nagy keresztje, hogy természetesnek veszi azt, hogy majd nevetünk az alapötlet abszurditásán, a régi csapaton és az UFO-kliséken, így tudtán kívül válik erőtlenné és hamiskássá. 

Az 5. részre 2/5-öt adok. Süllyedés a szégyenbe a múlthoz képest, de önmagában is gyenge vígjáték. Nem gyenge sci-fi: gyenge vígjáték. Szerencse, hogy nem ez lett végül az utolsó alkotás, ahol Michel Galabru-t és Louis de Funes-t egy csapatként láthattuk.

"Legyen korrekt. 

Legyen korrekt!"