Az Öngyilkos Osztag

Oly sok év után végre felvállalták a Warner fejesei, hogy tökhülyék a képregényből készült mozikhoz! Az MCU-t majmoló szuperhős–verzumuk defektjei után már merték nyíltan lenyúlni a Marvel sikerműveinek rendezőit – mint A Bosszúállók Joss Whedon-jét Az Igazság Ligája utolsó perces újraszabásához. Ettől is mókásabb eset a 2016-os Öngyilkos Osztag: a hírhedt antihős-akcióvígjáték – melyről nem 1 szájból hallottam, hogy A galaxis őrzői klónjaként kellett volna remekelnie – hangosat bukott a kasszák, kritikusok és rajongók mércéje szerint is. Erre mit ad Isten: a DC beszerezte az „eredeti” darab rendezőjét az új SS–variánshoz, mely már egyszerre működik folytatásként és a saját lábán megálló solofilm-ként. Tiszta kabaré…

 

Olyan hullámvasút rittyentődött Az Öngyilkos Osztag 2.0-ból, mely szilaj, mutatós, brutális, mégis humorerős, és érzéke van az emberség pillanatait a jó helyekre be-beszúrni. James Gunn elszabadult: minden képkocka és fordulat az ő kreatív kontrollját visszhangozza, látható kompromisszumok nélkül. Az amúgy egyszerű történetet és szereplőket vakmerően mozgatják, sőt hullajtják az elején, mégse esik szét vagy siklik árokba a kosztümös dilijárat. Érezni az új darabon, hogy lelkesedésből készült, megkötések nélkül; az első részben még döcögő lendület itt már folyamatos, és okosan kiszámíthatatlan az események menete.

 

Ami egykor A galaxis őrzőit eladta nekem, az a hihető érzésekkel bíró kirekesztettek csapatdinamikája volt, és Gunn ezt a kulcselemet ide is áthozta. A film marketingszlogenje „Ne kötődj túlzottan!” szó szerint értendő: a Corto Maltese-re küldött 1. hullám tagjai hullanak, mint a legyek a bevezetőben, de a rendező még nekik is gyúrt némi személyiséget és humoros aurát. Sok akciófilm hiszi, hogy képes erre, de piszok ritka, hogy sikerül is neki.

 

A Will Smith-es Suicide Squad 4 szereplője tér vissza, ám ezúttal hálásabban bánik velük a rendezés. Margot Robbie hozza mára megszokott energiáját Harley Quinn-ként, és bár karaktere nem mélyebb, mint a Birds of Prey idején volt, szövegei, akciói és interakciói már rendben voltak. A korábban oly semmilyen Rick Flag fokozatosan erősödik meg karakterként, és mire elérkezünk a búcsúhoz, már szimpatizálunk vele. Nanaue-t, alias Király Cápát azonban nagyon fölös adaléknak éreztem itt, még azzal együtt is, milyen fajilag sokrétű bagázs az X-különítmény. Pedig King Shark nálam az egyik legjópofább csapattag a 2019-es Harley Quinn Animated Series-ben, jóllehet ott az SS – 2 évad után – mégcsak egyszer volt megemlítve, poénként.

 

Nem fogom mindegyik új figurát meghámozni, amúgy is egyedül az idegi sérült Patkányfogó (ifjabb) olyan közülük, hogy a hagyományos értelemben kötődni tudtam hozzá, és hozzá sem a háttérmeséje miatt. Idris Elba a szigeten vezetővé érő Bloodsport–ja az összefogó kapocs a dilis bagázsban, de főnöke is e célból jelöli őt ki. Süt a karakterről, hogy Will Smith Deadshot-ját helyettesíti a sittes apukaként, aki már szuperhőst is küldött padlóra, de azért kedvelhető benyomást kelt.

 

Viola Davis figuráját ezúttal érezhetően fenyegetőbbre hangolták. Amanda Waller a kormányzati szint összes fasisztoid romlottságát megtestesíti; ő a jégvérű főnök, aki Washington szennyesét tisztára mosatja, és több címke közül válogathat, ha másokat célszerűbbnek ítél likvidálni: „engedetlen katona /alkalmazott”, „nemzetbiztonsági fenyegetés”, „járulékos veszteség”, stb. A film legnagyobb feszültségbombáját nem is a végső csata adja Starro, az óriás tudatparazita űrlény ellen, hanem ahogy a krízis előhozza Waller diktátoros arroganciáját:

·       előbb ahogy kiderül, hogy az anti-Amerika Kapitánynak beillő Békecsináló az ő B-terveként eltünteti az USA sarának nyomait a Starro körüli űrprojektekben;

·       majd mikor a teljes, már sikerrel helytállt csapatot megölné az agyukba műtött chipekkel, csak mert kiütnének egy szörnyet, ami a város után logikusan a civilizáció egészét leigázná.

 

Ezért sem értek egyet azokkal, akik az új SS-t „agyatlannak” neveznék: az Amerika-kritikus él működik a történetben, nincs nehézkesen túlmagyarázva, ami már a film ütemét és kisugárzását törné meg. Ugyanakkor nem is volt bugyután elviccelve; az mondjuk rohadt jó, ahogy Waller-t egy tökösebb beosztottja a kritikus pillanatban fejbe kólintja, megmentve az Osztag-tagokat a terepen. De érthető, miért ússzák meg a beosztottak: józan ésszel könnyű belátni, hogy Waller hibázott, és ha meg is torolná rajtuk az incidenst, az ő felettesei fejét vehetik, amiért elszalasztotta az azonnali megoldást Starro megfékezésére.

 

Ha a stúdió nem is annyira, de mi, nézők profitáltunk a másodszori nekifutásból: míg a 2015-ös Öngyilkos Osztag nekem hullámzott lagymatag és fickós percek között, AZ Öngyilkos Osztag már egységesen mulattató, vérgőzös kirándulás a DC hősmentes zónájába. Fontosabb szereplői fajsúlyosak, a viccek zöme betalál, a cselekmény hajtűkanyarjai okosan vadak. Nem tudom, van-e tervben 3. rész, de a bekrepált DCEU-nak eme fattyúhajtása egyelőre a legéletképesebb.

 

4/5-öt adok rá, jól sikerült képregényfilm!

 

Fekete Özvegy

 

A mindent lezáró Bosszúállók – Végjáték után tényleg epilógusnak tűnik az önálló Fekete Özvegy–mozi. Sokan várták, sokat késett, de újat nem is próbál mutatni. Mint legtöbb drága jószágát, ezt sem egy igazi, személyes történet elmesélésére csinálták, hanem csak hogy végre az önálló Black Widow–akciófigura is felkerüljön az MCU kirakatpolcára, az önálló Thor-, Amerikai kapitány-, Fekete Párduc-, stb. produktumok mellé. Azt is könnyű kitalálni, hogy a Végjátékban hősi halált halt Natasha Romanoff helyét mostohahúga, Yelena lesz hivatott átvenni az új, Vasember utáni korszakban, s emiatt kapott a két nő annyi közös, staféta-átadó jelenetet.
 

Mindez viszont még nem zárta volna ki, hogy a hattyúdalból egy tartalmas, még most már MCU-mérce szerint is érettebb akcióthriller legyen – és ne csak egy drámailag körülmetélt, fakó köszönőtábla. Natasha alakja egyszerűen nem tudott közel nőni a szívemhez ezekben a filmekben: sem a Vasember 2.-béli bemutatkozásakor, sem a legtöbb MCU–produktumban, ahová berakosgatták őt. Csak a kötelező felszínesség áldozatát láttam benne és a legtöbb egyéb Bosszúálló–karakterben, egész az Amerika Kapitány – A tél katonájáig, ahol végre engedték, hogy több személyisége is legyen a puszta stílusánál. 

Yelena egy jelenetben Natasha pózain élcelődik: ez az önironikus vicc nálam beismerő vallomással ér fel, hogy – főleg a korai éveiben – divatbábukként használták Fekete Özvegyet és társait, rendre visszatartva a szereplők „üzletileg rizikós” elmélyítését.

1995: Alexei Shostakov és Melina Vostokoff orosz ügynökök ohio–i házaspárnak álcázva éltek két "gyerekükkel", míg egy napon vissza nem hívják őket. Kubába érve aztán főnökük, Dreykov tábornok elviteti a két lányt a titkos Vörös Szobába, ahol az agymosott női gyilkosokat, a „fekete özvegyeket” kiképzik. Azóta Melina visszavonult, Alexei börtönben tengődik, Natasha a szokovói egyezmény megszegése miatt bujkál, Belova pedig nemrég zökkent ki a sokévi agymosásból egy szintetikus vörös gáz által, amit Natashának is próbált eljuttatni. Budapesten találkozik újra a két nő, és elhatározzák, hogy ál-szüleiket előkaparva felkutatják a még mindig aktív Vörös Szobát és Dreykov-ot.
 

Keservesen győzködi nézőjét ez a film, hogy a története – egy elfuserált szuperkatona-család újraegyesülésének története – a lényeg, miközben a „Teremtő Stúdió” folyton a szokványosság láncaival tartja féken a tartalmat. Nem számoltam utána, de 5 MCU–produkcióból legalább 3 ilyen: bilincsbe vert tartalom a sekélyes akciómániáért. Ahelyett, hogy igazi, beerősödni engedett dráma hajtaná a cselekményt, gépiesen váltogatják a sivár akciót a benyugtatózott érzelmi szállal. Az amúgy eléggé sokkoló témát speciális effektusokkal, a túl „drámai szagú” részeket meg könnyed, de tompa humorral hintik be, nehogy túlzottan elsötétítsék a „klasszikus Marvel-tónust". Mindig ezt csinálják...
 
 

Sejthettük, hogy egy teljes évtized után Scarlett Johansson kisujjból hozza majd ikonikus – bár sose túl árnyalt – figuráját, ám az meglepett, hogy „helyettese” milyen ügyesen szuperált itt. Florence Pugh Yelenája még fejletlen, de ígéretes új karakternek tűnik: nyílt, csípős nyelvű, számon kérő és állhatatos, de nem annyira, ami már irritáló lenne. Messze a testvérpár párbeszédei és csipkelődései a legjópofább pillanatok a Fekete Özvegy–ben. 

A családi asztalos jelenet többet ért nekem az összes CGI-szarságnál: a két ex–özvegy, a fahumorú, topis ex–fater és a mentegetőző ex–anyuka – aki, ha jól értem, az agymosó technika szülőanyja is – akár egy ruszki „rém rendes családként” is beválna. Natasha és Yelena sosem tagadják múltjukat profi gyilkosokként, csupán szeretnék legalább egy picit családnak érezni azt, ami négyük között régen volt –  mégha egy embertelen  milicista program kreálta is azt. És tetszik, hogy Natasha ad ennek visszafogottabban hangot, nemcsak mert ő az idősebb, hanem mert ő felnőtt fejjel már rátalált végre egy ütős családféleségre, amit a Bosszúállók kettészakadásakor elveszített.

 

Aztán a cselekmény visszavedlik a szokott „világuralomra törő gonosz terv”–sémává, ahol 1 gép és 1 ember kicsinálásával már meg is van mentve az emberiség. Innéttől már végképp csak a képregénynevek és páncélkosztümök körül forog minden: Shostakov, mint Vörös Őr, az orosz Amerika Kapitány–utánzat a büdös életben nem lesz árnyalt MCU-figura, de engem ezerszer jobban kiborított az az emberi nulla mozgó szobor, akit Taskmaster–nek hívnak. Majdnem beleordítottam a képernyőbe, hogy „KI A FRÁSZFENÉT ÉRDEKEL?!”, amikor arról beszéltek, hogy ő a főgonosz agyi chip-pel ellátott lánya! 

 

Kínálkozik lehetőség a két elcseszett apa-lánya kapcsolat párhuzamba állítására, vagy a kémiai agykontroll kapcsán egy csomó mentális vagy erkölcsi dilemma taglalására. Minő meglepő: a készítők tojtak rá. Dugig tömték művüket az „erős nő” archetípusát reklámozó bábukkal, nyilván a kellő feminista felhang érdekében. Ennyi; eddig terjedt a mellékalakok bemutatása. Pedig még a titkos program sötét részleteiről is szó esik, de csak díszkörítésnek, nem egy okos üzenet vagy érzelmi szál megágyazásához – az ugyanis már bizti túltenne a célközönség IQ-ján Marvel bácsiék szerint...

 

Az írásom negatív felhangja ellenére megszavazok a Fekete Özvegynek egy hármast. Kései, fájóan korlátolt, gépies iparosmunka, melynek biztató emberi perceit folyton lélektelen akcióval hígítják föl a filmes betonkeverőben. 

Túszház (Hostage house)

 

Csodálkoznék, ha év végén bármely ismertebb netes kritikus, aki látta ezt a filmet, visszatérne rá – toplistán vagy akár csak szót ejtve róla. Semmi emlékezetes nincs a Hostage House–ban: egy tompa, érdektelen és kiszámítható szösszenet, ami egyetlen hatásosan elmés vagy érzelmileg érett pillanattal nem tud szolgálni.
 

Az ingatlanügynök Susan–t és nagylányát, Heather–t túszul ejti két bűnöző, a terhes Natalie és a sebesült Keith, akik elárverezett lakások kirablásában utaznak. Susan puhatolózik, hátha szót ért velük, de ez inkább az idegek háborúja, mint alkukötés.

 

Csupa sztereotípiával adják elő ezt a sekélyes drámázást:

• van a túszejtő, aki még épp kellően engedékeny a kompromisszumhoz;
• van a női partnere, aki egy utálatos ribanc;
• van az elszánt anyuka, aki csak a gyerekére gondol;
• van a fiatal felnőtt leány, aki vagy keseregve sír vagy fejvesztve futkos;
• van az anyuka önelégült pasiismerőse, aki azt hiszi, ura a helyzetnek;
• és egy pózoló meglepetésürge, akiről kiderül: végig ő állt az egész mögött.

 

Fantáziaszegény úgy David Benullo rendezése, mint Daniel West forgatókönyve: a történet lapos és fárasztó, a szereplők benne pedig pofonegyszerűek. Gyermetegen próbál a film feszültséget csiholni, nincsenek figyelemfelkeltő vagy eredeti megoldások, és ez nem magyarázható az alacsony költségvetéssel. Olyan érzése van az embernek, mintha a film, mint egy félős gyerek, nem merne beleásni egy-egy problémakörbe, és ezért csak elsiklik minden gondolat fölött. A főhősnőről meg még külön annyit, hogy a hülye is kiszúrja, miben mesterkedik, hogy bármi kis interakcióból engedményt csikarjon ki – még úgy is, ha ez az észjárás a hivatása alapköve…!

 

Több mondanivalóm igazából nincs is a Hostage House-ról: ügyetlen kis túszejtős thriller, amiből ezeregy másikat találni online ingyen.

2/5-öt adok rá.

Főműsoridőben

 

1999. utolsó napján a 20 éves Sebastian betör egy krakkói TV-stúdióba, és élő adásban túszul ejti a műsorvezető Mirát és a biztonsági őr Grzegorz-t. A labilis egyetemi hallgató üzenni akar a világnak, de a stáb és a rendőrség inkább tárgyalni próbálnak vele.
 
 
A Prime Time, ez az év eleji lengyel thriller Jakub Piatek rendezőtől legalább olyan bizonytalan lábakon áll, mint maga a főszereplő. Ahhoz képest, hogy szinte rögtön fejest ugrik az alaphelyzet közepébe, a csobbanás után minden kalimpálás ellenére gyorsan elsüllyed a jelentéktelenség homályába. Úgy tűnik belemagyarázásos alapon, hogy a média hamisságáról és annak a való élettel való szöges ellentétéről akar mondani valamit, de az egész narratíva egy zajos adáshibaként jön át, mintha a készítőknek nem is lett volna világos szándéka vagy követhető gondolatmenete.  
 

Így meg aztán nekünk is hamar érdektelenné válik, mi lehetett a fiú, vagy akár a film üzenete. Nem működött úgyszólván az egészből semmi: teljesen közönyös maradtam, ahogy a szereplők izgatott arcot próbáltak vágni, gyermetegnek találtam a közvetítési próbálkozásokat a hatóságok és Sebastian között. A srác egész alkata, múltja, lelki állapota és túszejtőként való szereplése olyan szerencsétlenkedőnek tűnt, amit már nem tudtam a korával magyarázni. Ha egy felnőtt ember önként ennyire készületlenül vállal be akkora bulit, hogy egy országos adónál pisztollyal hadonásszon, az nem a kisember tragédiája, hanem egy szánalmas hülyegyerek hisztije. 
 

Talán Magdalena Poplawska az egyetlen, aki egyáltalán derengeni fog nekem a filmből pár hét múlva. Karaktere, Mira tipikus beképzelt karrierasszony: mindenkit maga körül kellékként kezel, aki nem a főnöke, és csak a túszdráma sokkja csikar ki belőle pici szimpátiát a fogolytársa, Grzegorz felé. Rajta kívül még Laura, a veterán producer az, aki még említésre méltó: pragmatikus, száraz modorú, mereven elzárkózik tőle, hogy egy ámokfutó kölyök eszközként használja a csatornát. Ez a szövege volt számomra a legbeszédesebb a film egész témájáról: „És ha lelövi Mirát vagy az őrt a TV–közönség előtt? Vagy szétlövi az agyát, zsidózik vagy hitleri karlendítést csinál?”

Azt kérdem magamtól, hogy egyáltalán minek készült ez a film? Mert olyan halva született és elcsépelt, hogy az már fáj: sose érdekes, vánszorogva cammog maga se tudja, mi felé, és feltűnően nem tud mit kezdeni magával vagy gondolataival. Könnyen olyan érzésünk támadhat nézés közben, mintha mi lennénk a film túszai, de félelem helyett csak kínosan feszengünk.

A Főműsoridőben 1/5-öt kap tőlem. Csak annyit sikerült elérnie nálam filmként, hogy az időmet rabolja.