Renfield

 

A klasszikus vámpírmítosz vérgőzös szatírája a Renfield, tele gore-ral, néhány frappáns csattanóval, Nicolas Cage csúcson túli alakításával, egy-két hihető beszólással a toxikus kapcsolatokról és egy egész ötletesen hajtűkanyargó cselekménnyel. És mindezek ellenére az egészet belengi az a fajta hamisság és mesterkéltség, ami visszafojtja a produkció sava-borsát-zamatát.

 

Robert Montague Renfield, a volt családos ügyvéd már 80+ éve a hírhedt vámpírgróf áldozatbeszerző inasa, sőt az ő vére révén marad fiatal. A besült egyházi csapdavarázslat során megpörkölődött Dracula ma egy romos new orleans-i metróban lábadozik, teljesen Renfield-re utalva. Ő viszont már kurvára belefáradt sorába, ezért csoportterápiára kezd járni, önbizalmat gyűjtve, hogy faképnél hagyja a hegyes fogút. Szolga és gazdája is feszegeti látóterét: miközben Renfield megment egy dühproblémás forgalmi rendőrt a maffiától, a gróf pedzi, hogy halhatatlan meta-humánként megkaphatná az egész világot.

 

Nicolas Cage a legnagyobb színésznevek egyike: kifinomultabb és ripacsosabb szerepeit egyaránt teletölti élettel. Mániákus Lugosi Béla 92 éves Drakulájának a szatírájaként – ami amúgy egy fokkal okosabb kifigurázás is, mint pl. Leslie Nielsen-é a Dracula halott és élvezi paródiában.  Maga a figura itteni verziója tetszett: a gróf arisztokratikus modora remekül keveredik a szörny manipulatív szadizmusával.

 

Hiába nem ő a címsztár, a film olyan virtuózan bánik vele, mint profi párbajozó a pisztollyal: jól vezeti elő, pontosan céloz vele, és többnyire nagyot szól. Bosszúja az anonim kapcsolatfüggő körön, akik Renfield-et „félrenevelték”, valahogy egyszerre drabálisan vicces és színpadiasan tekintélykeltő. Motivációja az, ami már satnya: poénnak nem elég frappáns, indokként meg nem elég okos. Oké, hogy a lábadozás megérleli benne, hogy ne csak éjjeli vadász, hanem mindjárt a világ ura is legyen, és ehhez kapóra jön a helyi maffia. De ez egyrészt balga ötlet, másrészt uncsi klisé, amit nem sikerült találékonyan a feje tetejére állítani – ellenben pl. a mítosz azon elemével, hogy Dracula csak ártatlan fiatal nőkből szokott lakmározni. „Miért kell folyton a szexre kihegyezni a dolgot?”

 

Sziámi ikreknek éreztem a Renfield két fő történetszálát: két külön filmnek, amik egyazon cselekménytestbe zárva élnek egy-egy fél életet. Egyáltalán nem illettek össze, bárhogy is próbálta a szkript összegyúrni a gróf bűvköréből elsunnyogó csicska és a gengszterekkel szemben álló zsarucsalád történetét. Kiszúrni, mikor próbálnak némi karakterérést beiktatni Renfield részéről, de ez éppolyan tompa és fars maradt, mint a film fél poénkészlete. Cage szikrázó játéka és az érdekesen össze-nem-illő Renfield-Rebecca-duó nyújtották nekem az alkotás hajtóerejét, nem a sztori vagy a humor.

 

Hiába 0 a kémia Nicholas Hoult Renfield-je és Awkwafina Rebeccája között, a mentalitásuk pont olyan módon ellentétes, ami ki tudja menteni kettejük dinamikáját. Az egyik az áldozat szerepében rekedt kapcsolatfüggő, ki végül meghunyászkodik újra és újra, míg a másik egy ketyegő frusztrációbomba, hisz egy korrupt szarfészekben gürcöl, mely naponta nyalja fényesre apja gyilkosainak a seggét. Ez az ellentétesség picit vastagított nekem a film sovány gondolati töltetén. A picit túl infantilisre szabott Renfield-re kijózanítóan hat a bunkó rendőrnő távolságtartó modora: Szedd már össze magad, te beszari nyápic, aki „civilizálódva” olyan csicsás ruhát és lakást veszel, hogy az A Maszk fiában nem lógna ki!

 

Chris McKay neve nekem A LEGO-Batman film miatt volt ismerős: látom, hogy van mersze és sütnivalója, és a klisék kiforgatása se megy rosszul a rendezőnek. Látványos, a horrorparódiáknál gyakori hentelés-maratont prezentál nekünk: törő, sistergő, tépett, spriccoló, robbanó testtagok edzik a nézők retináját. Még pl. Rendfield doppingot jelentő rovarmajszolása sem zavart (főleg miután egyre többektől olvasom portálokon, hogy állítólag rovarokból származó anyagokat csempésznek nem is egy élelmiszerbe, melyet vásárlunk.)

 

1 látványelem mégis akadt, ami kicsapta nálam a biztosítékot, de a rossz értelemben. A még csak félútig gyógyulgató Dracula okádtató jelenség: nem a maszkmestereket hibáztatom, de viszolyogtatóan rondán festett, mikor azzal vádolta Renfield-et, hogy „szeméttel eteti.” S ha már itt tartunk: kérdőjeles előttem, hogy Dracula leégése után miért épp egy amerikai városban kötöttek ki, illetve hogy Renfield 8 évtized szolgálata után hogy nem tudta, hogy gazdája csak a "jó embereket" találja táplálónak vagy ízletesnek (pl. apácák vagy szurkolólányok).

Felemás csomagként került nálam a raktárba a Renfield. Kicsit összeszedettebb pl. a hasonlóan abszurd Kokainmedvétől, de – egyik kedvenc szavammal élve – túl tákoltnak éreztem. A poénok hol szellemesek, hol viszont piszkosul erőltetettek. Sokat éreztem a címszereplőn, sőt a rendőrön is, akivel összespannol, hogy nem kifigurázva vannak, hanem mentálisan az általános iskolába visszanövesztve. Szokványos élményt adott nekem, és ez ami az utóbb évek filmfelhozatalai mellett szinte biztos, hogy folytatást fog jelenteni. Végül is Dracula itt sem halott, csak konzervált.

 

3/5-öt adok a műre.

Creed 3.

Sorszerű párhuzam virít Michael B. Jordan és Jonathan Majors, a Creed 3. két főszereplője között. Bár tehetségüket már előtte is bizonyították, mindketten a Rocky spin-off-szériája révén robbantak be a filmes köztudatba – egyik az 1. másik a 3. rész fókuszában. És mindketten egy-egy MCU-alszéria fő rosszarca szerepében tették meg a következő nagy karrierlépést, az 1. Fekete Párduc, illetve a 3. Hangya antagonistájaként. Látni, ahogy ez a két „titán” működő alakítással, kémiával és drámával feszül össze a ringben szinte már garancia rá, hogy a Creed az erős mozifilm-trilógiák rettentő kurta sorát gyarapítja. De csak szinte.

 

Adonis Creed profi ökölvívói karrierje során már mindent elért, és gazdag üzletemberként vonul vissza a ringből. Felbukkan azonban gyerekkori barátja, Damian, akivel szinte testvérek voltak. Damian is profi bokszolónak készült, de egy balhés éjszaka során fegyvert rántott, hogy „Donnie”-t megvédje, és 18 éven át kellett a sitten vegetálnia. Testi ereje és ambíciója azonban a régi, ezért most arra kéri Adonis-t: adja meg neki az esélyt a bajnoki övre – ahogy apja, Apollo adta meg a szintén amatőr Rocky Balboának. A meccs azonban rémálommá válik Adonis-nak: nemcsak a régi bajnok, az ő protezsáltja kerül kórházba, de kiderül, hogy Damian átverte ő. Az ügy tehát komoly számvetést és törlesztést követel a családapától.

 

Kicsit sem izgatott, hogy vajon Sylvester Stallone cameózik-e ezúttal vagy sem, ezt rögtön le is szögezném. Az már annál inkább, hogy ne csak a franchise eddigi 6+2 filmjéből variálgassák a különböző történetelemeket egy újabb trilógiacsináló darabhoz. És ez a félelmem sajnos igazolást nyert: a Keenan Coogler–Zach Baylin íróduó javarészt a Rocky 3. és 5. történetpaneljeit összetoldozva egy középszerű történetet hozott össze, ahol a szereplőket jobbára a külsőségek, a karrier, a múlt sötét titkainak páni takargatása jellemzi, mint valami afroamerikai telenovellában.

 

Az alakítások helyükön vannak, de Jonathan Majors mindenkit lesöpört a színről: szeméből vibrál az elesettség vagy épp a mindenkit félresöprő arrogancia. Damian kettős érzéssel néz Adonis-ra: elismeréssel, hogy a balhés kiskölyök, az ő segédhaverja bajnokká küzdötte föl magát, de megvetéssel is, hogy felszínes showman lett, aki a múltját – vele együtt – eldobta, miközben Damian álmát és vágyott életét élte őhelyette. "Te adtál kesztyűt az én kezemre? Ha jól emlékszem: te hordtad az ÉN kesztyűimet." Jó kis motiváció, és mögötte jól látszódik az a tömény önzés, ami Damian-t rossz baráttá, az álmát vak dicsvággyá, a kérését pedig érzelmi zsarolássá torzította. 

 

Ez a kettősség lehetne a film nagy ásza, de olyan fokú taplóság és kommunikációhiány virít a szereplők között, hogy „az árulás” inkább farzsebből elővett klisének érződik: a klasszikus „egy szörnyet teremtettem”–felismerés, ami után a főhős újra föl kell, hogy húzza a kesztyűt. Ahogy a Rocky 3. első felében, a Creed 3.-éban is felszínes reklámsztár lett a főhősből, aki nem veszi észre, hogy a külsőségek foglya lett. De ez itt rosszabb! Adonis mintha kirakatházasságot élne Biancá-val, jóformán oda se figyel párja érveire, amíg Damian meg nem alázza a férfit az utcán. 

És értem én, hogy az elfeledett/elfeledni akart gyerekkori balhéi befolyásolják, de egy 40-es apa arra neveli a néma kislányát, Amarát, hogy bokszfogásokkal „védje meg magát” a szemétkedő diáktársaktól? Látom, mi akar itt lenni a karakter fejlődési útja, de olyan tákoltnak és forszírozottnak tűnik, ami már felszínes alakká degradálja Adoniszt.

 

Ha ez a franchise valamihez ért, akkor az a meccsek látványossá tétele, de azokat is főleg Majors töltötte meg élettel. A belépők szerfölött giccsesek, a kötelező edzőmontázsokban pedig volt egy mozzanat, aminek láttán napalmot akartam dobni a forgatási helyszínre: a formába rázódó Adonis a híres-hírhedt HOLLYWOOD-betűsornál pózol! Sem őt, sem a növendékét nem éreztem sose rátermettebb harcosnak, mint Damian-t, ezt a Clubber Lang-kaliberű verőgépet. De persze a formula megköveteli, hogy a főhős a végső párbajt nem veszítheti el, és úgy élhet tovább boldogan családostul, mintha mi sem történt volna. Sőt annyira jó arc, hogy még egy abszolút semmit se tisztázó, röpke bocsi-szóváltást is lezavar a bezzeg most újra a megszeppentet adó, áruló ex-cimbijével! Röhej...

 

A Creed 3. külsőre tisztesen összerakott, de lelkileg korlátolt sportdráma: állandóan a szokványosság és felismerhetőség talaján tartják, a felszínes értékrend béklyóit aggatva szereplőire – sőt voltaképp magára a sportágra is, amennyi szabálytalanság következmények nélkül marad. Biztos kézzel levezényelt vér- és egófürdő, de sajnos az önirónia, vagy az izmosabb világkép és mondanivaló „luxusa” nélkül.

3/5-öt adok rá. Középmezőnyös.