John Wick 4. felvonás - Az akciópornó is csak pornó

 

Nem titok, hogy korlátolt, tettetett, velejéig pózfüggő videogame–demo-nak tekintem az egész John Wick-franchise-t, ahol a modor az értelem, a fegyver a dráma, az akció pedig a történetírás parasztvakító protézise. Pár perces YouTube-klipek garmadájától megkapjuk ugyanezt, és kevésbé találnánk fárasztónak, mechanikusnak. A 4. felvonás az eddigi, morzsányi történetszálak nagy elvarrására vállalkozik, olyan hétmérföldes körítéssel, melynek végén John is megkapja a maga Jézus-pillanatát, a megváltó halál festői képsoraival. 

Amit a 4. – vagy valljuk be őszintén: bármelyik – rész nyújt, az látványkellékeivel össze is foglalható: 

• stukker, 
• pengék, 
• lépcsők, 
• nyilak,
• pecsétek, 
• golyófogó zakók, 
• turbózott kungfu, 
• szabikövi páholyok, 
• fedőhotelek, 
• kulturális és etikai kódexek hangzatos imitációi 

– ja, és a még teljesebb lezárásért ezúttal akad egy új kutyus is. Aki picit is több mondanivalót vár, mint a szokásos "ha megszeged a szabályokat, viseld a következményeket!", abban ez afféle koli buli utáni másnaposság érzetét fogja hátrahagyni. 

Van ez a piperkőc új főgonoszunk, „a Márki”, aki a High Table – magyar szinkronnál „a Kör” – hierarchiájában kvázi a római diktátor modernje. Na, ő kerül most a vadászat élére, ami ugye az egész mai világrendszerre kiterjed, végtelen emberi és anyagi erőforrásokkal. John ezt vállalta fel, ez az átok, ami vele együtt mindenkit körülötte halálra ítél. Ám most kiskapu nyílik a számára: ha a megfelelő család visszafogadja, és az ő nevükben párbajozik a kis szadi márkival – vagy annak vak bérgyilkos bajnokával –, feloldozást nyerhet. 

 

Világ körüli útnak beillő forgatás zajlott le Franciahontól a japán szigetekig, az eddigi legnagyobb pénzcsapjából kedvükre kiélhették magukat a díszlet- és jelmeztervezők is. A modern világot átszövő titkos geohatalom, aki mindenkit kötelez és alárendel, ma már klisészámba megy, de a film hangulatban a nagy mumus funkcióját itt most betölti. Ha nincs is összetetten kidolgozva a szerveződése, de érezni lehet a háttérben a jelenlétét. Már ez is több mint amit a 2. vagy 3. részről el tudok mondani. Kár, hogy a történet vagy maguk a karakterek alig kaptak pár cseppet ebből a dúsítóinjekcióból, amit a látványtervezésnek szállítottak ki. 

 

Stílustól csurgó, Marvel-t lemosolygó akcióorgiái nekem a japán mészárlásig tartottak ki érdekesség terén, azután már csak fárasztottak, de iszonyúan és rendre! Ezt pedig bizony nemcsak a saját hozzáállásomon értem tetten: maguk az „extrák”, az átlagpolgárok az utcán, szórakozóhelyen is tök közömbösen reagálnak egy-egy kitörő harcra körülöttük – főleg a berlini jelenetnél teljesen unott képpel vonultak ki az épületből! Úgyhogy ne legyenek illúzióink: az átvezető fadumák Wick 1-2 vele még szóba álló ismerőse, vagy a Kör lojalitási között sose lesznek, és nem is voltak többnek tervezve átlátszó stíluskörítésnél.

 

Világos, mi volt itt a cél: minél több, csicsázottabb akciózást begyömöszölni, ahogy pl. az Equilibrium – csak itt a végső párbaj már inkább Clint Eastwood westernjeire hajaz. Keanu Reeves rutinból, színésztársai pedig még kevesebből tudják le cérnavékony szerepeiket, melyeknek fél óra múlva már a neveire sem emlékszünk. Egyébként meg merem kockáztatni, hogy még a rajongóknak is csalódást okozhat hősük dicstelen távozása. A szinte elpusztíthatatlan John Wick végül banális módon egy közönséges pisztolypárbajtól passiózik el, és EZ a 4 részen átívelő vértestamentum 2 és fél órás zárófejezete. 

A John Wick: 4. felvonásra egy kettest adok. Úgy dübörög helyszínről helyszínre és akcióról akcióra, mint egy felbőszült bika, akit matadorja a nézőkre uszított rá, és közben végigtapos mindazokon a kis kezdeményeken, melyekből akár még egy valódi emberi történet is kisarjadhatott volna. 

Kokainmedve

Nem hittem volna, hogy Elizabeth Banks egy ilyen "dicstelen", feminista felhangtól mentes, agyeleresztős C–movie levezénylését is elvállalja, mint a Kokainmedve. Ugyanis hiába képezi alapját megtörtént eset a 80-as évekből, 

egy szerencsétlenül járt baribállal a középpontjában, ez itt tényleg csak az alapgondolat, a létürügy volt. Mire is végül? Egy nem kicsit blőd, bénán rendezett, alighanem beszívottan megírt és léhán eljátszott, 35 milliós horrorvígjátékra, ahol a túl sok semmilyen emberke csak a CG–Mici elől majszolja el az időt.

 

1985, Knoxville, Tennessee. Egy gépről ledobott kokaincsomag a nemzeti parkban landol, és egy helyi feketemedve olyan zavarodottá válik a fogyasztásától, ami szinte biztos halált jelent arra, aki az útjába kerül. Egy Dee Dee nevű lógós lány, a haverjával Henryvel, meg a nyomukba eredő anyjával rövidesen találkoznak is vele – nem beszélve a tohonya Liz parkőrről, meg egy csomó más KI-NEM-SZARJA-LE-KICSODA emberkéről.

 

Elég nyilvánvaló, hogy ez egy méregdrága trashfilm. Egy direkt a komolytalanságával villantó, abszurd őrületfuvar. Valahányszor ez a Bizarro-Smokey előbújik a bozótból vagy egy sötét sarokból, egyhamar nem is nyugszik le a film, olyan  elánnal hajszolja a néző nevetővénáját,  

ahogy a kokómackó üldözi pl. a mentőkocsit. A lassított beugrása, amit már az előzetesben is ellőttek, messze a legviccesebb poén volt nekem (is). 

 

Az elején, úgy szűk fél órában még ott a lendület: a túrázópár találkozása a terminátor-teddy-vel prímán belőtte azt a vékony groteszk tónussávot, ahol a  brutalitás és pihent agyúság még viccesen hat. Aztán az emberalakok üressége és sokadasodása valahogy eluralja az eleve nem nagy szám produkciót. Egy vézna, tengő-lengő cselekményről lógnak cafatokban a jelenetek: egy-némelyikük tényleg kuncogást vált ki, de bőven akad uncsi, súlytalan, sőt néhol vérgáz szájalós rész is.

 

És mindez olyan toprongy alakításokkal telítve, amiket nyilván csak azért nem feleztek meg időben, mert egy egész film mégse tölthető ki egy beállt Maci Laci ténfergésével. Sajnos a néhai Ray Liotta utolsó mozis munkájánál éppoly semmi-közeli figurát kapott, mint az ifjú Han Solo-ként félrehíresült Alden Ehrenreich, Margo Martindale vadőrködését pedig konkrétan jelöltetném a jövő évi Arany Málnára. 

 

Egyszerűen nem frissé és újjá, hanem bóvlivá és szétesetté teszi a Kokainmedvét, ahogy a szereplők 2 vagy 3 fős ismeretségi csoportokban beköszönnek, bekerülnek a bundás gyilkos hatókörébe, a végére összevetődnek, majd közülük a leghülyébbek egyesével kimúlnak. Persze, vért, ordítást és gazdátlanná váló testrészeket is kapunk, még a számítógép-animált Medve Edére is azt mondom, hogy tűrhetően fest. Mégis valahogy a zaft, az a csattanós szellemesség illan el hamar az egészből, és egy nagyobbrészt egy hangos ijesztgetősdi marad belőle. 

 

Banks állítása szerint ez afféle tisztelgés az eredeti medve emléke előtt, akit a drogbiznisz áldozata, majd sokáig kitömött látványkellékként vetődött egyik helyről a másikra. Fogalmam sincs, hogy ebből hogy lehet bármit is belelátni a Kokainmedvébe, de nem is ez a problémám vele. Nem voltak elvárásaim felé azonkívül, hogy hátha megnevettet, de 1 kezemen megszámolom, hány ilyen alkalom fordul elő. Agyatlan baromságként se kellően nevettető vagy izgalmas; túl kevés benne az a reflexív energia, ami nélkül egyből kiszúrni a szereplők tompaságát, a szövegek faízét, meg úgy az egésznek a rozoga tákoltságát. 

Olyan, mint egy másfél órára kinyújtott epizód a Brickleberry-ből.

2/5-öt adok rá. Felvállalható marhaság, de messze nem az a kacajos hely, amit reméltem.