Minizsenik - Egyperces kritika

60

A gonosz Kathleen Turner azt kutatja, vajon a csecsemők saját nyelvükkel bíró zsenik-e 2 éves korukig, erre a fő tesztalany meglép, és felkészül társai kimentésére. Mintha ennyi idősek írták volna a Baby Geniuses-t is: a történet faviccnek is béna, a szereplők poros agyú hülyék, a bébipoénok meg - főleg a pelenkáról szólók - ocsmány ökörségek. 

30

Gusztustalanul bánnak a kicsikkel a felnőtt alakok, holott a film 1 ép ötletet nem közvetít róla, hogyan is láthatják gyerekek a modern világot. Emellé jönnek olyan agyrém képek, mint 

• a Bee Gees-re diszkózó bébi,
• vagy a horrorba illő óriásrobotok a cég kiállításán. 

Ez a film maga is egy túlhasznált pelus; senki ne kotorja elő a kukából!

Vízalatti (Árok)

A Mariana-árok mélyén beszakad egy nyersanyagok után kutató állomás egyik részlege. A legénység túlnyomórészt meghal, a megmaradtak pedig gyalog kísérlik meg az átjutást egy másik bázisra, ahol ép mentőkapszulákkal kijuthatnak a felszínre. Közben kiderül, hogy a létesítmény mélyfúrásai egy ismeretlen, gyilkos fajt szabadítottak ki...

Pontosan annyira tengeri-Alien-klón az Underwater, ahogy azt a leírás sejteti. Rakétával repülünk alá a klisék tengerében, majd gázolhatunk az egyhangúság iszapjában: a hirtelenkedő kezdés után a film ingerszegény párbeszédek és történések során át cammog, néha görcsölve próbál felpörögni, s közben egyetlen eredeti partszakaszt nem érint. Még sima szörnyfilmnek is vérszegény munka, nemhogy sci-fi-nek vagy túlélő-horrornak. Egyformán fantáziátlan a látvány és a forgatókönyv is, a szereplők pedig egyvonásos beszélő húsdarabok, kiknek "kálváriája" alig-alig tartja ébren a nézőt. 

Meglepő módon az egyetlen jól megjegyezhető eleme a filmnek Kristen Stewart. Az American Ultra óta tudom, hogy nem egy őstehetségtelenség; ezt a kis vacakot is elvonszolja a hátán. Nem sokat tudunk meg Noráról, a technikusról, de az ő sorsáért legalább személy szerint is érdeklődést bírunk mutatni. De a többiek már tényleg csak instant felfújható gumibabák, pl. 

• a faarcú, néha tinilányára gondoló kapitány,
• a film 3/4-ét végigjajgató zöldfülű, Emily,
• vagy az ügyeletes poénzsák, Paul.

Példaként az Élet c. űrhorror se volt sokkal "színesebb" vagy elmésebb szörnyes sci-fi ettől. De ott a lény jelentette veszély sokkal megfoghatóbb volt, és valódi sokkhatást generált, ha megölt valakit. Itt még a halálok is olyan ügyetlenül vannak megrendezve, hogy a következő jelenetre már el is felejtjük, hogy megtörténtek. Dereng az elejéről, hogy a komplexum beömlését egy ponton ugyanolyan ész nélküli, rajzfilmszerű kamerarángással ábrázolták, mint amilyet az első Fűrészben láttam, a vadidegen csapdába rekedtek kinyiffanásakor.   

Egy zavaros környezetvédő üzenetre felépített roncs az Árok: ne rombold és sajtold ki az anyaföldet, mert lehet, hogy ilyen ronda izék törnek elő a bőre alól! De ettől se drámaibb, se feszültebb, és főként jellegzetesebb nem lesz, csak ezerszer látott túlélőhorror-klisék egyvelege. William Eubank rendezőként és Kristen Stewart színésznőként egyelőre tovább kell fúrjon, ha a szakma aranykönyvébe be akarják vésni a nevüket. 

A bennfentes

Michael Mann a kevés filmkészítők egyike, akiktől még lehet komoly felnőtt moziművekre számítani. Mindig alaposan építi föl a történetet, és nem vágatja rövidebbre a főszereplők bemutatására szánt időt, csak azért, hogy látványoskodjon. A legtöbben a Heat (Szemtől Szemben) rendezőjeként gondolnak rá, sokaknak a kedvenc akcióthrillere (nálam is előkelő helyen szerepel). Következő rendezése azonban már fajsúlyosabb problémakört boncol, mint egy rabló-pandúr-bűnügy, és többet is mond arról a világról, amelyben élünk.

Jeffrey Wigand a világ egyik legnagyobb dohányipari cégénél, a Brown & Williamson-nál dolgozott vezető pozícióban. Erkölcsi aggályai miatt kirúgják, titoktartást iratnak alá vele, fenyegetik. Bennfentes szakemberként tudja, hogy az óriáscég - meg még 6 másik szintén a globális súlycsoportból - függőséget fokozó anyagokkal kísérletezik, de nem mer szembeszállni velük. 

Lowell Bergman, a CBS-es 60 Minutes műsor producere győzi meg róla lassan, hogy álljon a nyilvánosság elé, mint a multicég elleni per koronatanúja. De hátuk mögött a CBS fejesei kiegyeznek a pénzmogulokkal, és letiltják a Wiganddal készült vágatlan interjút. Mindkét férfi egy lépésre kerül attól, hogy szakmailag teljesen tönkretegyék őket...

Fantasztikus, ahogy A bennfentes kibontja ezt az összetett dilemmát erről a vállalati összeesküvésről, anélkül, hogy monotonná vagy fontoskodóvá válna. A CBS-t – és így általában minden nagy TV-csatornát – száraz tényszerűséggel mutatja annak, ami: egy vállalkozás, mely minden etikai szóvirág mellett is kőkemény üzleti alapon van működtetve – tehát fel is vásárolható. „Független sajtó? Csak azok számára az, akik birtokolják.” 

Örültem, hogy a film már az elején se csupán a „kimeríthetetlen csekkfüzetükkel” indokolja, miért nem éri utol soha a törvény az ilyen perelőgép multikat. Wigand-ra lépésenként nehezedik rá a tény, hogy vállalt szerepe informátorként egy évekig tartó médiaháborút jelent. Olyat, melyben múltja legapróbb botlása is bármikor fegyverré válhat a szava, hitele, sőt az életkilátásai ellen. 

Mikor az interjúban lamentál, hogy megérte-e sajtó elé állnia, és igennel felel, a sors  szaván fogja őt, és a narratíva is visszakanyarodik majd ehhez. 

Ez a másik dolog, amivel Mann szerintem briliánsan bánik itt: a konfliktus lélektani oldala. "Akció" vagy gyilkosságok nélkül is teljesen átéreztem, ahogy a két "főhős" más-más módon, de megsínyli az egész hercehurcát. Wigand-nak tönkremegy a magánélete, nem tudhatja, legközelebb meddig mennek el dúsgazdag rosszakarói, hogy leálljon. 

Az állandó bizonytalanság, örökké egy céges nagyhatalom célkeresztjében élni felőrli az embert, és ez az érzet mindenhol ott lappang: a meghallgatáson, a TV-adásnál, az otthon magányában. Amit A bennfentes újra meg újra kérdez a nézőtől, hogy tényleg megéri-e? Érnek annyit az elveid, hogy évekig hadakozz miattuk, elveszítsd, ami/aki fontos neked, - és mindezt valószínűleg hiába?

Tele príma alakításokkal a produkció, bár senki sem rí ki úgy igazán. Russel Crowe alakítása méltán kapott Oscar-jelölést, kettősük Al Pacino-val kitűnő dinamikát csihol riporter és alanya között. Mann nem hagyja kipárologni a személyességet a sok jogi zsargon közepette: ez az ügy végig Jeff Wigand saját golgotája, bár Bergman is szembekerül a saját főnökeivel, ahogy tartja neki a hátát. És nincs igazi győzelem a végén: az iparágat ugyan óriási sarcra ítélték, de ők ketten magukra maradnak lelki veszteségeikkel. "Mit mondok majd a következő interjúalanynak? Bízzon bennem: talán megvédem, talán nem."

Gondolom, a film kedvelői közül nemcsak nekem kedvenc részem a meghallgatás. A fő „gonosz”, a dohányipari gigász a legbakfittyebb, legpitibb módon, az ügyvédjük belepofázásával hátráltatja Wigand tanúzását, míg a kihallgató dühösen le nem állítja. Valami fenomenális jelenet, még a hihetőség határán belüli fórumvihar.

Michael Mann-nak ez a jogtalanul elfeledett krimije ’99 egyik ékköve: intelligens, kiélezett, érzékkel dramatizált, hiteles összképű összeesküvés-sztori. Aki meg pont a Heat-tel szembeállítva bírálja, annak még iskolapadban a helye: csak a kevésbé szexepiles alaptéma miatt vérzett EZ el a pénztáraknál, AMAZ meg nem. Most, egy emberöltővel később én is fölfedeztem A bennfentest: a filmes alkotó győzelmét látom benne – még inkább, mint Mann és Pacino előző közös munkájában.

Éppen ezért 5/5-re értékelem. 

Troll 2.

Egy fiút a kísértet nagyapja fél évvel a halála után is azzal szekál, hogy torz alakváltó lények, a goblinok egy spéci tápszerrel etetik meg áldozataikat, akik így egy zölden ömlő-verejtékező ember-növény-hibrid kajává mutálódnak át nekik. Mikor a fiú kishitű családjával egy kisvárosba jönnek vakációzni, lassan leesik, hogy a helyi lakosok a goblinok, és egy gonosz boszorkányt szolgálva cserkészik be áldozataikat.

Minden idők egyik legrosszabb filmje, amire nem is értem, hogy nem bukkantam még rá eddig a Baaad Movies-csatorna válogatott boncalanyai között. Nem elég, hogy a címe is hazugság, hisz semmi köze az eredeti Troll c. filmhez 1986.-ból, minden mozzanat és futó életmegnyilvánulás benne mintha fejvesztett menekülésre szólítaná föl az embert. Sokat hallottam már erről a hírhedt horrorfilmről, és mielőtt 2020. moziidénye elkezdődik, tudni akartam, vajon tényleg akkora fekáliató-e, mint mondják. Mi lesz vajon a pontos reakcióm, miközben kínlódok tőle? :D 

Nos, hol röhögtem a nevetséges effekteken, és abnormális figurák tömkelegén, hol pedig untam, hogy a körülmények hatására sincs minimális IQ-emelkedés egyik résztvevő részéről sem. Nem elég, hogy egyetlen, az értelemmel futólag is flörtölő mondat sem hangzik el, a valódi emberszereplők elképesztő kreténségén felül is alig viselkednek homo sapiens-ként. Különösen igaz ez a kisfiú komolykodó mamájára, aki végig olyan fejjel néz, mint valami nevelőintézetis fegyőrnő, akinek minden vágya, hogy megverje a kölyköt. 

A zöld levessel vagy sütivel riogatós részek (pl. a "klasszikus" időlassítás közben szendvics-lepisilő jelenet), meg mikor egy gonosz lény bombanőnek kiadva magát "eteti be" a kanos tinisrácot, olyankor masszívan röhögtem. A tökéletesen agyrohadt dialógusokhoz hozzászokva is nehéz volt viszont tolerálnom a kiabáló/rikácsolós részeket, amikor a film mintha bevallaná, hogy igazából egy diliház díszlete akarna lenni, csak a készítők inkább trash-horror irányba kormányozták el. És a rémisztgető vége, ahol a mama mindennek ellenére történt elzöldesedését sejtetik, már tényleg csak a meggy volt a zöld tortahabon. 
 

Tudom, hogy jobban is kitérhettem volna konkrét jelenetekre, de őszintén: fölöslegesnek tartom. Most már tudom, hogy ha 1990. legjobb filmje a Nagymenők, akkor a Troll 2. a legrosszabb: tömény emberszerűtlen diliház, melyet azóta külön filmek is tanulmányoztak, hogy hogyan jöhetett létre a maga koponyaüres valójában. 

Ha valaki rémisztő tálalást akar az ötletből, hogy pár aljadék ártatlan embereket növényszerű hibriddé változtat át kémiai úton, azoknak javaslom az Eternal Youth c. epizódot Batman: The animated series-ből. Na AZ valóban horroriszikus!   

Ad Astra

Évente kerüli meg pályáján az űr-sci-fi műfaja a moziszínházat: minden éven kijut egy sokmiliós, erős reklámú, a 2001 babérjait megcélzó űreposz – mikor hogyan elsülve. Az Ad Astrán is látni az igyekezetet: néhány igen mutatós látványelem, a visszafogott dráma hatásosabb percei, plusz egy pár torokszorító szituáció is elég erőt visz bele, hogy legalább az őszinte szándék felismerhető legyen rajta. Ettől messzebbre azonban nem jut el; mintha félne elengedni a biztonsági paneleket, így az eposzi zónát sem sikerül elérnie.

 

Roy McBride őrnagy az évekkel ezelőtt eltűnt apja, Clifford McBride példáját követve lett űrhajós. Clifford annak a Lima-Projekt-nek volt a vezetője, mely a lakható, illetve más értelmes fajok által már lakott világok után kutatott, és lehet, hogy a férfi még él a Naprendszer túlfelén. Clifford egy régi kollégája, Pruitt is csatlakozik Roy küldetéséhez, de komoly megpróbáltatások kísérik az asztronauta útját.

Meglehetősen kiábrándító, közhelyes film lett az Ad Astra. Megannyi okosabb üzenetű, szívpumpáló sci-fi után már keményebben kell gyúrnia nálam egy történetnek, hogy átérezzem, ha tényleg a civilizált világ jövője forog kockán, a végkifejlet meg kell térítse a figyelmünket, amit a dramaturgia követésének szentelünk. Író-rendező James Gray és színész-producer Brad Pitt nem tudtak erős fogást találni a témán, és ezt nagyon sajnáltam. Nemcsak az eredeti és kiélezett mondandó hiánycikk itt, ahogy az intelligens élet kereséséről szövegelnek, de az események olykor a fizika törvényeit is kikezdik, pl. a villámgyors bolygóközi adásvétel, vagy a vákuumtól szétrobbant majomfej. 

Túl sokszor láttam az apai példaképhez felnőni akaró, azonos pályát választó férfiú lelkizését, aki aztán találkozhat is a szülővel, szembesülve annak árnyoldalával. Clifford és Roy valahogy nem adtak nekem Vader-Luke-szintű apa-fia-dinamikát – pedig a párbeszédek ott sem voltak magasabb színvonalúak. És hiába szívszorító maga az elválás, rohadtul elcsépelt is, hogy végül csak azért szelte át Roy a fél naprendszert apja után, hogy "elengedje". Sehová nem fut ki érdemben a fő történetszál: Clifford - aki fia szemébe mondta, hogy küldetését többre tartotta, mint Roy-t és egész eldobott életét együttvéve - ellebeg a kozmoszba, Roy pedig takaríthatja utána az "örökségét". 

Látványban az Ad Astra hozza a rutint, de többet aligha; a helyszínek – a kozmosz, a Föld szomszédsága, a külső bolygók, az állomáshelyek – változatosak, van hangulata, légköre. De őszintén szólva jobban megfogott eleve a tény, hogy egy fősodratú sci-fi közeljövőjében a Hold és Mars földi kolóniáknak ad otthont. Tudom, hogy ma már tartunk itt – csak még nem dicsekednek vele a nyilvánosság előtt. 

Visszavesz az egésznek a hatásfokából ez a túlzásba vitt lamentálás a filmben és a főszereplő monológjaiban. Roy nem elég érdekes és rétegelt karakter ahhoz, hogy elvigye a hátán a teljes dramaturgiát, és ezen azok a pillanatok se változtatnak, ha épp hullák, vagy a teljes magány veszi őt körül. Több hónapi sodródása a Neptunusz felé, ahogy felvételeket néz a feleségéről és az apjáról, a Csillagok között másolásának tűnt nekem. Miután a a filmnek vége lett, úgy éreztem, mintha egy túlbonyolított tanmesét láttam volna arról, hogy soha ne adjuk föl, leárazott sci-fi-köntösben.

Brad Pitt-nek jól áll, hogy változatos műfajú filmekben próbálja ki magát. Amilyen kedvelhető és jellegzetes figura volt idén a Volt egyszer egy Hollywood-ban, annyira feledhető családi űrutazó volt az Ad Astrában. Ez az űrdráma annyira sallangokból épül föl, úgy túlhangsúlyozza a személyes hányódást éles üzenet és érvütköztetés nélkül, hogy elveszíti a kapcsot a nézőhöz, így nem tud katarzist se teremteni. A hatásosabb percei dacára inkább menetrendszerű, mintsem okos műfaji jövevény.

 

Az Ad Astra tehát egy középmezőnyös alkotás, amin simán keresztül lehet nézni 2019. kínálatában.

Macskák

2019. egyetlen filmje sem állt ilyen általános össztűz alatt, mint a Macskák. Ez a majdnem 40 éves musical talán színházi berkekben népszerű programnak számít, első filmes átirata viszont évének leggyűlöltebb alkotásai közé verekedte be magát a legtöbb embernél – köztük nálam is. Már kész volt a listám a tavalyi legrosszabb munkákról, mikor eldöntöttem, hogy végigülöm ezt a micsodát... és utána úgy éreztem, mintha egy egész napig vallattak volna egy eldugott pincében.

Belefájdult a fejem, hogy a nem létező történetből bármit is értelmezni tudjak. Elméletileg ez egy beszélő, humanoid macskák lakta képzeletvilág, ahol valamiért dalolászva szokás bemutatkozni. Van ez a különlegesnek számító éjszaka, ahol kiválasztásra kerül egy szerencsés gyalogszőrös, ő pedig eljuthat egy különleges helyre, egy jobb életbe. A főszereplő, Victoria egy épp utcára került cicalány, aki nagy esélyesnek tűnik ezen a bálon. És van egy másik macsek a kavalkádban, aki az ilyen „nagy esélyeseket” rendre eltávolítja az útból. 

Ezzel nagyjából ki is fújt minden, amit sikerült értelmeznem mindabból a stiláris borzadályból, amit itt a szemem és fülem előtt váltogattak 2 óra hosszat.

Teljesen igazolva látom azt előítéletemet, hogy a musical-ben a zenék akaratlanul is megtörik a film belső világát és illúzióját. Ez az alapanyag egyértelműen nem mozgóképre, hanem hagyományos színház világába tartozik, mégis úgy tesz, mintha film volna. Mintha egy percnél tovább le sem álltak volna végig az énekléssel, és a táncszámok valami agyzsibbasztóan debilek voltak. De még ha mindezt nem is nézzük, a Cats akkor is iszonyúan hamis, egy idő után már idegileg betegítő agyszülemény, mely minden látvány- és hangelemmel csak hergel minket. 

Se egy történetfoszlányt, karakternevet, vagy értelmes megnyilvánulást nem bírtam fölidézni belőle, miután végre kiszabadultam a friss levegőre! Egymásra semmilyen hatással nem lévő zenés táncikálások tömkelegéből áll az egész, ráadásul olyan ocsmány színezetű, bizarro figurákkal van tele, akik szó szerint a lelküket is kikornyikálják, hogy ne hozzanak szégyent a színdarabra. Mondanom se kell: olaj a tűzre.

A Batman: The Animated Series egyik részében Selina Kyle-nak beadnak egy szert, ami beszélő, farokos-csöcsös ember-macska hibriddé változtatja őt. Képzeljük most el, hogy az egész világ így néz ki, csak élőszereplősen, retinaöklelő effektusokkal meganimálva, ami néhol még mintha le is válna a színészek valódi testéről! Nézni is rossz volt ezeket az abnormális arcú macskapithecus-okat - 

illetve egy ponton csótánypithecus-ok is besasszéznak a táncparkettre -, ahogy az állatok mozgáskultúráját majmolják. Komolyan: ennél Halle Berry macskautánzása is kevésbé volt zavarba ejtő, azon legalább heherészve tudtam szörnyülködni! És ott legalább beszívva próbált a film úgy tenni, mintha lenne egy vékony sztoriféleség a sok bűnronda látványtrükk alatt.

 

Interjúi alapján Tom Hooper sem mint író, sem mint rendező nem fogta föl, mennyire természetellenes mindaz, amit itt megkonstruált. Tényleg minden: a díszletektől a Tom-&-Jerry-The-Movie-t visszasirató dalszövegeken át a tánckoreográfiákig! És mindehhez olyan neveket sikerült beetetnie, mint Sir Ian McKellen, Jennifer Hudson vagy Taylor Swift. Őket nem bántom, de Hooper – aki eddigi filmográfiájával sem nyűgözött le – helyesebben tenné, ha félrevonulna az ilyen százmilliós vagy afölötti projektektől – mint pl. Joel Schumacher tette azt a Batman & Robin után. Inkább moziztatnám meg magam azzal a cirkuszi bóvlifeszttel, minthogy a Cats-nek akár 5 percét is újra hallgassam és figyeljem!