Az amerikai elnök (Szerelem a Fehér Házban)

"Őt csak 2 dolog érdekli. Csak 2 dolgot tart fontosnak: félelmet kelteni és felelősöket keresni. Hölgyeim és uraim: így lehet választásokat nyerni! A hajdan jobb időket átélt középosztálynak prédikálni a családról és a hagyományos értékekről a legkönnyebb módja a választók megnyerésének."

Kirk fia Michael az a fajta színész, akinek szerintem kb. egálban vannak a jól és kevésbé jól sikerült filmvállalásai. De utóbbi esetben is csak elvétve lehet azt mondani: ő a hunyó, a(z egyik) fő gyengepont. Rob Reiner pedig okosabb fajta történetmesélő, akinek csak elvétve csúszik be 1-2 határozottan gyenge darab a munkásságába (pl. a kritikusok által porig alázott "North").


A Szerelem a Fehér Házban mindkettejük remeklése: egy régi vágású, de érett és okosan kitalált szerelmi történet, egy középosztálybeli nő és a szabad világ vezetője között. Nem azzal a céllal készült, hogy könnyű pénzhajtó tabletta legyen. Az igazi movie-k kedvelőinek készült. Olyanoknak, akik egy kiegyensúlyozott, de érzelmes filmélményt keresnek. És ahol nemcsak rezignáltan elfogadjuk az írók eseményszövését, hanem kíváncsiakká válunk a szereplőkre, dilemmáik állomásaira, és ahogy eljutnak egy tisztességes megoldás keresztülviteléig.

4 kategória szerint is sikerül ennek a műnek kiállnia az értelem próbáját:

1. romantikus film,
2. személyes dráma,
3. felnőtt vígjáték,
4. politikai témájú produkció.

Hogy valami normális kinézete is legyen a review-nak, megpróbálom e 4 szempont szerint megindokolni, miért nyerte tetszésemet az alkotás.

1. A románc

Andrew Shepherd, az újraválasztására készülő elnök találkozik a környezetvédelmi lobbista Sidney Ellen Wade-del, és megtetszik neki a nő jól nevelt, de szabados stílusa. Elhívja őt egy diplomáciai vacsorára, s a mesébe illő parti alatt mindkettejükben tudatosul vonzalmuk a másik felé.

Tapsot adok azért, hogy az ismerkedésük nemcsak hogy nem lett giccses vagy szilikonízű, de az érzelmi folyamatba ilyen természetesen forr bele a humor, illetve némi politikai rizsa, körülménynek. Plusz még azértis, hogy 2, eleve jó emberismeretet felmutató ember közt jöhet létre a szikra. Ennek a két karakternek van természete, világképe, stabil értékskálája, valamint rálátása saját jellemhibáikra. A cselekmény tetőpontja is azon fog múlni, hogy ezekhez a hibákhoz miképp viszonyulnak. Ezt majd lentebb részletezem.

Anette Bening neve ugyan nekem nem sokat mond, de Michael Douglas-szel itt az összhangot sikerült megtalálniuk. A reprezentált kapcsolat ugyan igencsak modoros, de sosem érződik hamisnak vagy nyáltermelőnek.

Örülök, hogy nem túlozták el a címszereplő partiképességét sem. Andrew kompetens elnök, de magánemberként egyszerű lélek. 3 éve, beiktatása idején megözvegyült, kijött már az udvarlás művészetéből; ellenben lánya, Lucy támogatja az apa új viszonyát Sidney-vel. A film pici romantikus túlzással már-már királyi fényben tünteti föl az elnököt: a stábja szüntelenül körülötte sürög-forog, a Fehér Ház személyzete pedig kötelező buzgalommal lesi minden szavát és mozdulatát.

Nem akarom végigírni, hogy alakul Shepherd és Wade románca. Amit ebből kiemelnék: pozitívan volt mulatságos számomra Sidney váratlan kezdeményezése, mikor egy szál ingben megjelenik az elnök előtt. Eddig szabadkozva hagyta magát belesodródni a találkákba, majd ki akart hőkölni az egészből. Erre most Andrew - itallal a kézben - felvázol egy közeledési tervet kettejüknek, megfordul, és vele együtt a szituáció is. Első ízben a nő "adott gázt" a kapcsolatukban, és Andrew az, aki kissé meghökken. Frappánsabb női választ aligha lehetett volna kitalálni ide.

2. Személyes nézőpont változása

Vezető posztban bárki könnyen elbizakodottá válhat. Andrew karakterfejlődése arról szól: megtanulni állni a bírálatokat. A folyton vele egyetértő környezete úgy hatott rá, mintha elkényeztetnék őt, mintha bármilyen problémát képes volna a bevett módszerekkel lerendezni (pl. egyezkedés, média ignorálása). Még Sidney is akaratlanul kiegészíti ezt az illúziót, mikor megjelenik az életében. A mesébe illő nagyság, aki talán újrakezdheti életét egy gyönyörű, hozzá méltó nővel, akit még Lucy is elfogad.

Bob Rumson szenátor kihívása rántja le a leplet, hogy valójában mennyire is törékeny ez az idilli állapot. Jobban, mint azt a címszereplő gondolta. Látjuk, ahogy egyre több problémát vált ki, egyre többek haragvását váltja ki, hogy Andrew nem néz szembe az általa lekicsinyelt gonddal. Az illúziót viszont az zúzza végképp szét, mikor összeveszik kabinetfőnökével, MacInerney-val, akit Martin Sheen alakít. Ez jó írás: természetes, hogy a növekvő bajok nyomására az ember körülnéz, és az ismerős dolgok is idegennek kezdenek tűnni.

Itt is ez a helyzet. MacInerney-t kérdőre vonja, hogy miért akar mindig mindenben mögötte maradni. A felelet kijózanító: mert különben őt - Andrewra értve - "még tanárnak se vennék fel". Van ilyen! A való életben is léteznek okos emberek, akik sikeres vezetők lehetnének, de nincs rá igényük, és nem lengi körül őket a vezetőkre jellemző karizma. Ahogy a movie végén Andrew is felismeri: "Azt, hogy ki az elnök, azt kizárólag a személyiség határozza meg." Reiner ezt nem is ragozza tovább; futó koccanás 2 régi barát között.

Régi módszer, de a diszkrét meghasonlásra jó szkripteszközt kínál, ha az illető egy hangzatos nagymonológot intéz a tömeghez. Különösen testhezálló ez, ha elnökről van szó. Shepherd rögtönzött beszéde korrekt, értelmes mondanivalót üzen a választóknak, anélkül, hogy elkalandozna nem aktuális témák felé.  

Fordított szerepvállalást éreztem A függetlenség napjához képest. Míg ott az elnök tojik a posztjára, és G. I. Joe-ként repül beszéde után a frontra, addig itt a beszéddel szánja el magát a helytállásra. Hogy vállalja a kötelezettségeit. Nem tűnik nagy dolognak, pedig ott és abban a pillanatban kritikus döntés. És nem éreztem forszírozottnak, ahogy Sidneyt beemeli a beszédébe, azzal együtt is, hogy a szenátor vádjai a nőről is szóltak: "Tényleg nyilvános vitát provokál, Bob? Akkor velem álljon ki, mert Sindey Ellen Wade-hez maga méltatlan."

3. Felnőttes vígjáték

A humor legjavát számomra az nyújtja, hogy Sidney először hogyan reagál az elnök valószerűtlen közeledési kísérletére. A 2 kedvenc beszólásom tőle az elnök első hívásakor hangzik el: "Ami az "Isteni a segged!" megjegyzést illeti..." "Istenem; én kivándorlok ebből az országból...!"

Általában csöpögősnek tartom, mikor egy dráma vagy komédia vidám családi képsorokat mutat. Szerencsére ezekből kevés fordul elő, és akkor sem tolakodóak. Mikor Sidney, az elnök és lánya egy szcénába kerülnek, nem próbálják lazán vagy triviálisan beállítani. Amikor nem nevettem, akkor is jobbára mosolyogtam. De lenézés nélkül.

4. Politika érintőlegesen

Igen sok politikai témát érint a forgatókönyv. Igaz, hogy egyiket sem próbálja kianalizálni vagy új oldaláról bemutatni. Mindenesetre, ahogy az egyes kérdéseket tárgyalják a szereplők, hitelesnek tűnik. Mint mikor felvetődik az egyik közel-keleti város bombázása, amiről Shepherd ecseteli, mit jelent a nem politizáló helyi lakosra nézve.
2 törvénytervezet áll a bonyodalom közepén: az egyik egy büntetőjogi törvény, melyet a legtöbben alkalmatlannak tartanak. A másik egy környezetvédelmi törvény, mely a globális felmelegedés kapcsán merült föl. Mindezek közhelyes témák voltak már a 90-es években, igen. Idejétmúltnak viszont még most sem nevezhetőek; sokszori felemlegetés híján nem érződnek olyan sablonosnak. Nem tudom; lehet, csak mentegetem a művet, hogy nem elég eredeti...

A konfliktus, ami miatt Sidney és Andrew románca és élete válságba kerül, ügyesen felépített. Míg addig csak ki-ki a másik törvényt tartotta fontosabbnak, addig most ütközik is a két ügy, mivel az apadó szavazótáború Andrew az általa preferált törvényjavaslatot a másik kárára kénytelen támogattatni a háttérből.

Kissé csalódás nekem a szakítás perce Andrew részéről. Vegyük sorra: románcukon csámcsog a fél ország, Sidneyt vádolja a média, hogy az elnök döntéseit befolyásolja, és elbocsátják állásából, mert kedvese a háta mögött taccsra tette a környezetvédelmi törvényt. És ezt azzal reagálja le, hogy majd felhívja a főnökét, meg hogy nem akarja elveszíteni. Nem veszélyes épp választás körül ilyen önhittnek lenni? Annyiban igazat adok, hogy a médiavitázás olyasmi, amire a fő karakterrel együtt mi, a film nézői se lennének egyhamar kíváncsiak.

Azért is zavart ez, mert egy ügyes párhuzamot érzem, hogy összecsaptak itt. Andrew megkérdi MacInerney-tól, akkor is nyerte volna-e 3 éve, ha nem özvegyül meg, nincs ez az ráadás-szimpátiatöltet a kampányához. A szeretett nő alakja ott hozzásegítette, hogy elnök legyen. Szemben a jelennel, ahol épp ellenkezőleg: árt a támogatottságának az új kapcsolat, különösen miután előkotortak egy kompromitáló fotót róla egy régi tüntetésről.

Hogy a "fő szarkeverőt" nem mutatják a beszéd alatt és után se, az zavarna, ha érdekes figura lenne. Azt hiszem, ezzel Rumson kisszerűségét érzékeltetik. Gyakori az ilyen szürke, kisformátumú ember, aki csak politikusként bír gondolkodni, akkor is azon, hogy másokon taposva előrébb jusson. Az igazi politikában semmit nem okoz egy ilyennek, ha szentbeszédet kap az Ovális Irodából. Kisszerű és jelentéktelen figura; miután Shepherd így írja le őt, onnantól eként kezeli a produkció is: nem méltó, hogy akárcsak említsék: "Bobnak nem az a baja, hogy nem érti a helyzetet; Bobnak az a baja, hogy nem tudja eladni a gondolatait!"

Összefoglalva: nagyon jól megcsinált romantikus mozinak találtam a Szerelem a Fehér Házban-t. Kicsit ugyan rózsaszín szemüvegen keresztül, de komoly hozzáállással ábrázolja egy elnök életét, miközben hihető románcot kanyarít a személyéhez. Érdekelt a 2 főszereplőnek nemcsak a sorsfordulása, hanem kimondottan az, hogy az érzelmi kapocs kettejük között végül megmarad-e. Egész hosszában okos dialógusok és életszerű emberalakok jellemzik, továbbá könnyűhumor és helyénvaló színészi játék - Michael Douglas is teljesen meggyőző, mint elnök.

Íme a spártaiak (Spárta a köbön)

"Ti viseltek gumibugyit, és rajtam röhögtök?"

Örök dilemma a paródiáknál, hogy a kifigurázó pózoltatás nem helyettesíti a szellemes vicceket. Nem elég más filmekbŐl vagy akár a való életbŐl figurákat behajigálni, ha a poénok többsége lapos és túlszimplázott. Ha gondolkodni kell egy viccen, picit több esély van rá, hogy humoros legyen. Nem mŰködhet egy olyan paródia, ami az eredeti mŰ sajátosságait idétlenkedve, vagy ami még rosszabb: néhol reality-show-ként tálalva próbálja mulattatóvá átimidzselni. nem értem, hogy hihették ezt komolyan a készítŐk humorosnak.

Egy filmklasszikusnak is lehet klasszikus számba menŐ paródiát gyártani. A Hot Shots 2. számomra nagyobb kikapcsolódást nyújtott komédiaként, mint fŐ célpontja, a Rambo 3. akciófilmként. Ott tudták, hogyan kell átemelni más filmek kultmomentumait úgy, hogy az vicces is legyen. Itt nem: néhány csattanó és anekdota ugyan tényleg mŰködik, de egészében nézve elkeserítŐnek találtam a Meet the Spartans-t. És nem mert az eredeti 300-at nagyon kedvelem, hanem mert szinte csak az onnan átvett kellékek mÚködnek a görbe tükrében.

 

A viccötletek közül azok közt fordul elŐ néhány ütŐképes eset, amik a spártai férfiasságot, illetve a 300-nak az ezt hangsúlyozó stíluseszközeire utalnak. És azokhoz is folyton hozzácsapnak valami extrát, ami belerondít a csattanókba, így nem lehet maradéktalanul örülni nekik. pl.:

• a kemény spártai kiképzés ▬▬► Harc a farkas pingvin ellen ▬▬►de  fenékragacs nélkül!
• erotikus ágyjelenet ▬▬► Leonidas csak testedzést végez a nejével ▬▬► de a paródiáról szóló prospektus és felolvasása nélkül!
• hŰ feleség szónokol  ▬▬► szexéhes ribanc, testre írt pasi-névtárral ▬▬►de  a pókember 3. venom- és homokember-effektjei nélkül!
• hellén biszexualitás említése ▬▬►pacsi a nŐknek, szájrapuszi a perzsa követnek ▬▬► de a halálveremnél ne legyen mindenféle mai valóságból átemelt emberalak!
• sok kigyúrt férfitest (e téren vetekszik az alkonyat-filmkkel) ▬▬► férfi szépségápolási reklámpózok ▬▬► de szintén mai világból átemelt beszólogató médiaalakok nélkül!
• Hatalmas perzsa hadsereg ▬▬► kék háttér bevonszolása ▬▬► de xerxész szak-leírása és a filmvégi transformers-effekt nélkül!

És még lehetne folytatni a sort.

Gondolom, már ki lehet találni, mi az, amit elsŐsorban utálok és kárhoztatok ebben a filmben: a mi világunkból való emberalakok (a veremnél az öltönyös fickó, a zsŰri, a szurdoknál a sértegetŐ brigád), melyek révén kb. minden 5. poén érkezik. Ez egyáltalán nem mŰködik. A film végén pedig a reality-táncmŰsor a paródiából való egyik leg-hangulat-rombolóbb jelenet, amit valaha láttam!  Ez már nem szimplán a humorérzék szerint nem jó, hanem kifejezetten sértŐ. olyan benyomást kelt, mintha az alkotók tudatosan kerülnék a hahotaesélyes csattanókat.

A nem sértŐ, csak szimplán nem mŰködŐ gegek azok, amik más filmekbŐl lettek átemelve. Felhoztam a Nagy Durranás 2.-t: nagyjából egyezik a más filmekbŐl átemelt jelenetek mennyisége. jól sejtették a készítŐk, hogy más képregény-adaptációk jellegzetes látványpillanatai jobban illenek egy 300-paródiába, mint a terminátor 2. vagy az új remény. mégis: a pókember 3. két fŐ látványosága - számomra legalábbis - kilógott a környezetbŐl, és nem derŰkeltŐen. hasalt és megFáradt poénnak hatott, akárcsak Paris Hilton, mint az áruló púpos, vagy  xerxész csodafegyvere, mely végül rádŐl a bátor tizenháromra (ez viszont is például egy ügyes poén volt).

KEvin Sorbót okos húzásnak tartom szereposztás terén. a '90-es évek tv-s hercules-e annyira biztos, hogy beillik a látványvilágba, mint Leonidas szŐke ciklon felesége. Amit a szerep megkövetel, hozza, de fájdalmas volt néha látnom, hogy a szkript szerint táncolnia meg a beszédét csavarnia kell.

ugyanaz a problémám, mint a Vampires suck-nál: Az egész paródia annyira küszködve próbál karikatúrás eszközöket összegyŰjteni, hogy mire a lényegre kerülne a sor, a nevetésre, az ember csak a fejét ingatja, és szánakozik az elszalasztott lehetŐségeken. Részben Talán az eredeti alkotás szeretete húzza le a szememben a mú értékét, de pár kóbor eseten kívül egyszer sem tudott kikapcsolódást nyújtani.

2/10 pontot adok rá.

A 23-as szám

Jim Carrey egy misztikummal vegyített pszichothriller főszereplőjeként. Skatulyaradír, persze, de annak legalább megfelelt: Carrey bebizonyította - 2007-re már nem először -, hogy többféle karakter-válfajban is képes brillírozni. Az ő aktorkodása a 23-as szám legerősebb eleme. Hogy maga a movie milyen lett, az már más tészta.

Hiszem, hogy Joel Schumacher már feloldozást nyert szakmájában a Batman és Robinért, ami zsánerén túllépő nézői paradicsomdobálást vont maga után a rendező irányában. Részben igazságtalanul, hozzáteszem. Nem bűnrossz, inkább csak középmezőny-béli direktor, akinek legjobb filmjei képregényfilmes korszaka előtt keletkeztek. Személyes kedvencem tőle az Összeomlás Michael Douglas-szel, ami egy hátborzongató pszichothriller volt, mellőzve ugyanakkor a CG-körítést meg a fölös extravaganciát.
Mégsincs túl jó híre a zsánerben a 23-as számnak. Zavaros történetvezetést erőltet magára, nem elég biztos abban, amit ki próbál fejezni a fő protagonistáján keresztül. Vádolták Schumachert, hogy a Sin City és a Stephen King-adaptációk stílusát próbálja itt lekoppintani. Vagy a Poirot-krimikét, tekintve, hogy a főalak feleségét úgy hívják: Agatha. Ezekbe én nem megyek bele, nem ötlött elém egyik példa se, mikor végigkísértem a filmet. Az biztos, hogy számos aspektusban nem üti meg a mércét, de nem tartom nézhetetlen vagy szemétkategóriás darabnak.

A hangulatteremtés még sikerül a rendezőnek. Egy pöpec forgatókönyv alkotóelemeiből majdnem minden adott itt, a gyötrődő lélektől az elvárható filmvégi csattanóig. Építkezni viszont nem képes ezekből. Hiába vet ki, vezet végig, varr el és fon össze történetszálakat... azok szövedéke lyukakkal teli, amiket a főhős pszichózisára próbál rákenni.  
Emellett a stáb is észrevehetően feszeng. Nincsenek valódi motivációk, csak egy korlátolt észjárásra fogott irracionális tettek: egy szakértő titkolózása, egy feleség holttesteket lop, miután ő indította el - "véletlenül" - az eseménysort, stb. Érezhető, hogy a színészek nem tudnak mit kezdeni a kapott karaktervázlatokkal, amik egyébként túlontúl ismerősek. Megkapjuk

• a frusztrált átlagdolgozót,
• az etikacsősz, bájolgó háziasszonyt,
• a lelkes haverkodó kölyköt,
• és egy, a feleségnek segítő, aki valamilyen doktor (és akinek a mosolya Tim Curry és Richard Dastardly közé tehető.)

Amit a legtöbbször felrónak az alkotásnak, az a 23-as szám agyonmisztifikálása. Egyet kell, hogy értsek velük: túl nagy feneket kerítenek ennek az egyetlen számnak. Rendben, hogy az ezotériában szinte bármi lefordítható számokra (színek, nevek, események, etc.), amik jellemzést adnak egy adott emberről. Mégis kevésnek érzem azt, ami belevonzza Waltert a szám miatti paranoiába."Aki a 23-as számot keresi, az meg is találja."
Schumacher elgondolása az lehet itt, hogy egy személyt jellemző számérték-sor a mi egyéni vonásunk, ugyanúgy, mint a génjeink. Egy rejtett kód. Nagyvonalakban felvázolja az életünket, még akár a jövőnk várható képét. Ezt a paranoia aztán sátáni sorsuraló hatalommá tudja felnagyítani egy ember képzeletében. Izgalmas téma, csak pokoli nehéz jó szkriptet kikövezni hozzá.


Igazságosabb, ha külön vesszük a számmisztikát bizonygató szövegelést, és azt, ahogy a főszereplő majd saját kezűleg felhasználja, hogy üzenetet hagyjon az utókornak. Walter Sparrow ugyebár a szám megszállott kaparászója lesz, miután egy piros könyv főszereplőjében egyre több hasonlóságot fedez fel önmagával. Felesége akadályozza, fia segíti, és pár vadidegen kíséri a magánnyomozását. Minden újabb szereplővel persze mégegy  fontos darab kerül a puzzle-hoz. Legalábbis: ezt próbálja a forgatókönyv kiügyeskedni.

Az áttekinthetőség kedvéért: 4 különböző anonimusz létezik kezdetben. 

1. Van az átlagsintér a ködös múlttal;
2. A piros könyv főszereplője, Fingerling nyomozó;
3. A könyv írója, akinek ál-neve Topsy Kretts;
4. Két, a könyvben említett nő gyilkosa.

Ez egyszerűsödik aztán le Walter kutakodása során erre a felállásra:

1. A választ kereső Walter, akiről Fingerlingként ír a piros könyv;
2. A Walter tetteit előre ismerő író, aki legalább 1 nőt meggyilkolt.

Míg végül Walter a hozzá legközelebb álló személyhez jut, a feleségéhez. Őtőle pedig: saját magához. 

Belekötnék, hogy átkozottul átlátszó álnév a "Topsy Kretts" anagramma, mely egyértelműen a "Top Secrets" felhívást rejti. Persze, ezt így szóvá is teszik a movie egy pontján, de attól még szörnyen esetlen utalás ez akármire is.
Ettől eltekintve érdekesnek találtam azt, ahogy Walter lényegében saját emlékeit próbálja megtalálni, felidézni a teljes igazságot, bármilyen sötét is legyen az. Ha félretesszük, mennyit hozza szóba a 23-as számot, ez a vonulat szórakoztató.

Ami így is belerondít az összképbe, az Agatha Sparrow. Ő az egyik legképmutatóbb háziasszony-karakter, akit pszichothrillerben valaha láttam! Nemcsak idegesítő a modora és a megrögzött szkepticizmusa, emellé még kétszínű is. Kiderül, hogy nemcsak végig - vagy majdnem végig - tudta, hogy Walter az író, hanem a elvitte a meggyilkolt lány, Laura Tollins holttestét a temetőből, ahol Walter a sírját megtalálta. 2 problémám is van ezzel: Walter egy kutya üldözése révén jutott el a sírhoz, ami túl véletlenszerű, és a nyomozás menetéből is el lehet hagyni.
A másik a lopás önigazolása: Agatha azt mondja Walternek, hogy "meg akarta óvni őt". Mitől akarta ennyire? Miért így akarta?! És akkor miért volt olyan hanyag, hogy piszkosan felejtette az ujjait, miután hullarablóvá avanzsált? És a kedvencem: épp akkor készült elvinni az összes késüket a házból, mikor Walter kérdőre vonja a hulla kapcsán. "Kivel élek én együtt?!" Az én válaszom erre: Morticia Addams dilisebb kiadásával.

Mikor pedig minden kiderült, a feleség felkínálja a kést Walternek, mivel attól retteg, hogy őrületében végezni fog vele is. Ebből én arra következtetek, hogy a nő a jobb élet reményét, a férfi jobbik énjét szimbolizálja a torz ösztöneivel szemben. Törj ki a 23-as szám igája alól, ami gyilkosságba és majdnem öngyilkosságig hajszolt téged! Talán még be is venném, hogy Agatha aggódik érte, ha nem titkolózna előtte ilyen kitartóan. Hogy látszódhatna még ettől is bűnösebbnek az a nő? 

Az egyetlen normálisnak nevezhető figura alig bukkan föl a cselekményben, és ez Kyle Flinch, a férfi, akit Walter tettéért lesitteltek. Laura professzora és szeretője is volt egy személyben, így pedig könnyű bűnbakká válni. Örültem, hogy a végén Walter önállóan (nem a neje miatt!) dönti el, hogy magát feladja, visszaadva ezzel Flinch szabadságát. Ez inkább mutatta számomra, hogy leküszködte sötét énjét, mint a drámázás a hotelszobában meg az úttesten. 

Oké, tudjuk le ezt is: utáltam a számjegyet! Nincs vele semmi bajom a való életben, de itt nagyon zavaró a szám miatti szüntelen, körkörös érvelésű és monomán agonizálás. A történet szerint 1 okból lehet fontos a szám: mert kulcsot adhat a könyvben írtakhoz. De férfi a hisztérikus reakciója oda nem illő, a semmiből tör rá. Ahogy a szám jelentését kutatja, Sparrow nem összefüggéseket keres, hanem szinte megerőszakolja az aritmetikát. Sűrűbben halljuk a 23-as számot a dialógusokban, mint ahogy kérdőjelet látunk a Mindörökké Batmanben.

Azért is lapos a dráma, mert Walter nem igazán megy át lélektani átalakuláson. Nem paranoiássá válik, hanem egyből paranoiás módba kapcsol, ahogy olvasni kezdi a könyvet. Miért? Mikor öngyilkossági kísérlete előtt legépelte a későbbi könyv sorait, + falra véste "számításait", az érthető volt: beismerő vallomás. Majd: menekülés a halálba. 
De az elején miért esik pánikba? Csak a végén lesz majd oka rettegni, mert a gyilkos (ő maga)  tud a ténykedésükről. Az elején azonban semmi gondja, semmi közvetlen veszélyre nem gondolhat. Mégis mindenbe ugyanazt a kétjegyű írásjelet izzad beleképzelni, mintha autista lenne.

• Walter 11. óra 12. perckor született.
• 23 évesen találkozott Agathával, mégpedig
• 9. hó 14.-én.
• Euklédésznek 23 axiómája van.
• A terrortámadás dátum-számjegyeinek összege: (2+0+0+1) + 9 + 11 = 23
• A szüleim eddigi kutyáinak az életkora: 3 + 6 + 4 + 10 = 23 év.

Nevetségesen hangzik, igaz? Hát ugyanezt a benyomást keltik Walter számmisztikai megfigyelései.

Ám mégha tényleg igaz lenne, hogy egy szám misztikus módon üldözi őt, akkor mi ennek az apropója? Mit kell kiolvasnunk ebből? Hogy létezik valami ragályos átok az asztrálsíkon, ami holdkóros balekokat fertőz meg?
A szám külön útvonalait sem jegyzi meg a mű. Egyszerűen a 4 alapművelettel halmoz föl példákat, mint egy ált. iskolás szöveggyűjteményben. Említésre kerül például, hogy 2 a 3-mal elosztva 0.666-ot ad ki, ami az "Ördög kódja". Többször fel se hozzák, nincs relevanciája. Hadd segítsek picit a forgatókönyvíróknak: a "666" az "Antikrisztus", azaz Nero Caesar nevét jelenti. 

Egyértelmű, hogy a rendező nem ura a saját történetének. Zavarosan mesél, többnyire jogtalan összefüggéseket létesít, az idővonalakat pedig cikázva, szisztéma nélkül akarja egymásra játszani. Ráadásul a flashback-ek tartalma nem egyszer unalomkeltő. Kb. 1 óra eltelik, mire a fő konfliktusból összejön valami épkézláb veszélyhelyzet.
A látványtrükkök se sokat segítenek: Walter emlékeit hol homályosan, hol vakító fényben mutatják, leképezendő, hogy belelássunk Walter Sparrow tudatába és pszichéjébe. A nem tiszta képek egy pontig tényleg kifejezik az emlékező személy zavarodottságát. Csak aztán ezt is túlzásba viszik. Ami még egyértelmű pozitívum, az az önmagát kereső főszereplő, valamint Carrey, ahogy a figura meggyötörtséget ábrázolja.

A stílusosság kedvéért kivételesen másként pontozok, mint szoktam. A 23-as számnak ezt az értéket adom:

9/23

A pankrátor

A leggyakoribb vakvágány a hollywood-i művek között -  rögtön a direkt lebutítás után - a túlmagasztalás szokott lenni. Amikor a film főszereplője, vagy témája több pátosziságot és méltatást kap, mint az a józan mérték szerint jogos volna. Egyes cselekmények eleve túl rozogák, hogy az alkotók csöpögős szövegsorokkal, cukormázas áltartalommal és farból rántott tanulságokkal terheljék azok. Még a legnagyszerűbb movie-knál is piszkálja az eredetiséget váró néző orrát, ha azokat idealizálni próbálnak valakit vagy valamit.

A pankrátor nagyon népszerű történet, pont azért mert tudatosan kerüli ezt az utat. Mellőzi a divatos hollywood-i sablonmotívumokat, sőt nem egyet ezek közül a feje tetejére állít:

• mint a lányával kibékülő apa,
• a főhősért szurkoló dögös hölgy,
• a tökéletlen protagonisa látványos megváltozása,
• a végső nagy győzelem a viszontagságok után, a sors jutalmaként

A cselekményváz: Randy "The Ram" Robinson kiöregedett pankrátor. Egy meccs után infarktust kap, s bár felépül, orvosa eltiltja a küzdősportoktól. Így megpróbál visszaszokni a "normális életbe". Először úgy tűnik, hogy nagynehezen kitürelmeskedi a sikert, majd dominósorhoz hasonlóan minden bedől: kapcsolata felnőtt lányával, majdnem-kapcsolata egy nővel, újdonsült bolti munkája, életkedve. Ezért visszatér a szorítóba, az egyetlen helyre, ahol önmaga tudott lenni.

 

Direkt nem olvastam utána ennek a sportágnak, illetve neves űzőinek (az egyetlen pankrátor, akit ismerek, az Terry "Hulk" Hogan). Ez a film ugyanis nem a birkózásról szól, hanem hogy 1 hajdani nagy egyénisége mihez kezd a ringen kívül.

Erősítem a tábort, mely szerint Mickey Rourke egyik legjobb szerepét kapta meg itt. Randy Robinson az a fajta tesztoszteronmacsó, aki rendes másokkal, ám szokásaiban megrögzött. Büszke a testi erejére és az általa kivívott elismertségére. Látszólag hirtelen szakad ki saját világából az infarktussal. Azonban már az 1. meccsekor látni, hogy valami nincs rendben. Nem stadionringben harcol, gyorsan fárad, doppingszerekkel próbálja szinten tartani teljesítményét.

Vevő vagyok a naturalista hangvételre, amit A pankrátor megüt a sikeres veterán ábrázolásában. Randynek a nagy tömegek már elfeledték a hírnevét, annak utolsó morzsáiból próbál egy lakókocsiban eltengődni. De a legszomorúbb az egészben a ragaszkodása illúzióihoz. "A Kos" fénykorát, a 80-as éveket már a 90-es évek is követték. Robinson mégsem mer visszavonulni, mivel nem érzi képesnek magát, hogy a ringen kívül bármilyen munkával is boldoguljon. Nem tudott váltani, és ez a számára elkésett fordulópont kell, hogy szembesüljön a valósággal: régóta nem "nagy szám", ellenben régóta nincs közeli ismerőse, akire támaszkodhat.

Az egyedüli bíztató emberkapcsolat az életében egy sztriptízbár táncosnője, Cassidy, akivel sok a közös vonásuk. Mindketten túl vannak fénykorukon, testükkel kell, hogy lenyűgözzenek egy korlátozott számú közönséget. És most a visszavonuláskor még egy átfedés keletkezik: a gyerekeik iránti törődést. Cassidy a kisfiát neveli, Randy pedig felkeresi a felnőtt lányát, Stephanie-t, aki megvetéssel gondol rá. "Azt akarod, hogy eltartsalak, igaz?" 

A film ügyesen ragadja meg az emberek észjárását a való életben. Cassidy - másik nevén Pam - nem azért nem engedi a magánéletébe Randyt, mert kishitű, vagy mert akadály tornyosul közéjük. A tartós kapcsolat kötelezettség: időbeosztás, anyagiak, tervek, munka, stressz, stb. Nagyon is érthető, miért nem vállalja a dolgot. Randy kuncsafti alapon az ismerőse, és látja rajta, hogyan képzelne el egy párkapcsolatot: léhán, megelégedve pár kedves gesztussal. Mint mikor rendre utasítja Cassidy egyik beképzelt, de vastag tárcájú kuncsaftját.

Ez okos rendezés: a nő ugyan nem részletezi, de viselkedéséből ugyanaz a felismerés olvasható ki, ami Stephanie-t majd arculcsapásként éri. Azaz, hogy Randy hangulatember, szíve szerint csak a mának él, és képtelen következetesen rászorítani magát a felelősségre. Erről még írok majd a lánya kapcsán.

Darren Aronofsky finomkodás nélkül nyúl hozzá a választott témához. A rendező itt csak minimálisan próbál stilizálni: hanyagolja a zenéket, a kamera pedig mindig Mickey Rourke-ot követi, hogy ne tudjuk a figyelmünket másba temetni. Itt csak a nyers valóságot látjuk, 1 ember sorsán keresztül nézve, és nem "válthatunk" kényelmesen (vagy csak 1-2-szer) egy másik főkarakter szemszögére.

Az egyetlen kifejezetten hollywood-ias motívum - ami elsőre fel se tűnt a számomra -, a Jézus-párhuzam. Cassidy említ Randynek egy idézetet a Bibliából, a passióról, és ezzel szerintem utal is Mel Gibson híres történelmi drámájára. 

Nagyon leegyszerűsítve kb. ez történt Krisztussal: 

• A családi boldogság esélyéről önként lemond,
• szögeket, korbácsot, töviskoszorút, mindenféle fizikai és lelki kínokat állt ki,
• hosszasan nézzük a kálváriáját, meghasonlását, majd mindezen keresztültör a hite,
• egy égi eszményképért, amiben kiteljesedni vélte önmagát.
• És mindez oda vezet, hogy egy csomó ember előtt meghalt/megdicsőült. 

Randy, "a Bárány" "a Kos" mintha ennek az ironizált verzióján menne keresztül:

• A családi boldogság esélyét saját hibából elcseszi,
• tűzőgépek-kapcsokat, ütleget, üveget, mindenféle segédeszközt cirkuszi show-ként vállalt be,
• hosszasan nézzük a próbálkozását, kiborulását, majd elege lesz az egész baromságból,
• egy földi eszményképért (hogy üdvrivalgás fogadja a ringben), mert ebben érzi teljesnek magát,
• És végül a közönség előtt az ellenfelére ugrik, kamugyőzelmet aratva.

Ezt leszámítva viszont a film nem próbál szimbolizálgatni. Itt nincs happy end, semmilyen jutalom a voltaképpen szokványos erőfeszítésekért. Még a kudarc-beismerés monológját is csak a legmodorosabb formában prezentálja: a visszatérő Kos köszönti a szurkolóikat, kijelentve, hogy csak értük csinálja. Ők jelentik számára az igazi családot. Ez valahol elszomorítja a kívülállót, hisz a dolgozó emberek általában akarják a családi életmódot.

Aki a művet a hozzáállása és az atmoszférája alapján értékelné, vagy csak kimondottan egy ütős sportdrámára kíváncsi, joggal magasztalhatja egekig A pankrátort. 

  

Jöhet a forró kása: minden pozitívuma ellenére nem sorolom a legek közé. Okos mozi, elgondolkodtató, de korántsem korszakváltás. Szereplői átlagfigurák, 1-2 jelenetre felbukkanó árnyalakok Robinson életében. Színészi alakítások közül mindössze Mickey Rourke és Marisa Tomei emelkednek ki (nem az Oscar-jelöléseik miatt mondom ezt).

A cselekmény íve sem különösebben nagy: "a Kos" szerencsét próbál a kinti világban, nem sikerül tartósan ráállnia a "normális" életre, oszt irány vissza a ringbe, ahol egy 20 éve nem látott ellenfél várja. Mármint oké, hogy tagadjuk a közhelyes "ember küzdj és bízva bízzál"-típusú drámát. De ha egy ilyen jól kikerekített címkaraktert kapunk, akkor a jellemváltozása többről is szólhatna, minthogy: "jöttem, buktam, húztam".

Evan Rachel Wood-ot és karakterét se tartom sokra. A közös jelenetei Rourke-kal viszont hihetőek és megragadják az embert érzelmileg. Az elromlás perce már kevésbé. Szerintem Randyt a lánya joggal ítéli el! Minden igyekezetével Stephanie bizalmát törekedett elnyerni. Végre megkapja, erre kiüti magát, és hagyja, hogy "az ő kicsikéje" 2 órát várjon rá nyilvános helyen, hiába. Ezek után nem hat meg, hogy elveszti a fejét a boltban, ahol dolgozik. Nevettem azon a kiakadáson, pedig éppen ott nem lenne szabad humorosnak találnom ezt.

Megértem, ha egy szülő nem bír megfelelni gyermeke elvárásainak. Ha nem tudja elhagyni a rossz szokásait. A legtöbb családban így megy ez. De miután a movie fókuszában végig Robinson állt, és fél percnyit se tágítottunk mellőle, csalódást kelt, hogy ez a szál elvarrása. Hogy ide jut az egész. Ez így azt sugallmazza: "Tökömbe a meghasonlással, családdal, meg a többi redves szarsággal! Kemény csávó vagyok, úgy is fogok megdögleni!" Megvolt tehát a lehetőség a változásra. Viszont túl gyenge az indok, ami miatt nem jön össze. Az alkotás nem szájbarágós, ez igaz, viszont meg sem próbál alternatívákat keresni.

Fontos dologra tapint rá a mű azzal, hogy 1 utolsó utáni esélyt még ad Randynek. Egy kapcsolatban az is fontos, hogy 2 ember egyszerre vállalja be a változást. Ha egy férfi és egy nő közül az egyik már bebukta a nagy elhatározást, nem biztos, hogy a másiké majd lázba hozza.

Cassidy úgy dönt, elmegy élőben nézni a visszavágót, egyúttal - feltételezhetően - otthagyva a lokált. Randy nem lép vissza, de bízik benne, hogy így is megnézi őt. Úgy sejtem - bár a befejezést nyitva hagyták -, hogy azért nem látja már Cassidyt a legvégén, mert a nő nem akarja végignézni, ahogy megint szívrohamot kap. Ezúttal talán végleg. 

Mickey Rourke Golden-Globe- és BAFTA-díjai megérdemelt jutalmai voltak a színésznek. Bár személy szerint jobban kedvelem a Sin Cityt és ottani karakterét, karrierjében A pankrátor volt a nagy visszatérés. Nem igaz, hogy csupán önmagát játszotta volna, bármennyire is hasonlít saját pályafutása a megformált figuráéhoz. 

És a legtöbb filmfannal együtt én se Sean Penn-nek adtam volna a Legjobb Színész Oscar-t 2009-ben. Ez a döntés a gálát valahogy nagyon tekintélyhirdető és sznob fényben láttatta a szememben: egy olyan szerepért jutalmazták Pennt, ami a politikai korrektséget propagálja. A másik színésznek nemcsak emberibb portrét sikerült festenie a maga karakteréről, hanem a színésznek is őszintébb, kencézetlenebb a stílusa, mint a legtöbb színészhírességnek.

Jó film, kifejezetten tetszett.

Éjszaka a múzeumban

A Természetrajzi Múzeum kiállítási tárgyai esténként életre kelnek, és ezt a titkos randalírozást az ottani éjjeli őr dolga kezelni. Ígéretes premissza, és néhány látványötlet erejéig sikerült is kihasználni. Ez viszont kevés egy vígjátéknak, ha nem humoros, vagy csak haloványan az. A sztori épphogycsak elműködik, faalakításokat vonultatva fel a sakktáblán.

Már a szereposztást is nehezemre esik megérteni: pl. Theodore Roosevelt szobrának megnyerték Robin Williams-et, egy Oscar-díjas színészt, míg a protagonistát Ben Stillernek adták, akit jóindulattal is csak mérsékelt színésznek neveznék. Pocsékul játszik, szerepe tipikus hanyag szülő, akinek személyisége szub zéró.
Szóval: Larry egy szabvány szerinti örök vesztes; az a fajta szegény ördög, akinek csak a pici zivatarfelhő hiányzik a feje fölül. Bármilyen melót vállal, mindig kirúgják, mert valamit elszúr. De ami igazán utálnivaló rajta: a nagy kaland, amin a film átrepíti, semmit nem változtat rajta. Ténylegesen biztos nem. Bőven kínálkozik alkalom a megjavulásra, fejlődésre, ám - 1 próbálkozást leszámítva, mikor a múzeumi alakok történetét mustrálja - ez sose környékezi meg. Egyszerűen történik vele valami őrületszámba menő csoda, amivel életében először lenyűgözheti a fiát, Nick-et (azt sem egyből).

Nem a humor vagy a szereplők, hanem a múzeum alaplégköre az, ami megfogott. Ahogy a tágas, impozáns kinézetű, elhagyatott múzeumban éjjelente megelevenedik a sokféle makett és viaszbábu, és hogy egy szál éjjeliőr küszködik úrrá lenni a felforduláson. Kicsit olyan hangulatú, mint egy Jurassic Park spin-off.
Az egyik teremtmény ráadásul ugyanúgy T-rex-csontváz, mint a kultfilm poszterén szerepel. A múzeum lényei közül ő a kedvencem: a legtöbb vicces momentumot hozzá tudom kötni. Pl. mikor a hatalmas lény végigkergeti Larryt az épületben, szájjal félrehajítja a pultot, ahol kucorog... csak hogy kiderüljön: játszani akart. Somolyogtató közjáték, ahogy Larry dobja neki a csontot, az meg visszahozza neki, mint egy kölyökkutya.

Nem hiszem, hogy a cselekményt nagyon részletezni érdemes. Egy nagyon szimpla műmítoszra vezethetőek vissza a movie csodás elemei: létezik egy egyiptomi tábla, ami esténként életerővel ruházza fel az összes, élőlényt ábrázoló kiállítási tárgyat. Ha pedig "házon kívül" éri őket a pirkadat, porrá lesznek.

Ez még nem is rossz, de alaphangon együgyűnek tartom az egész konfliktust. 3 volt éjjeliőr, Gus, Cecil és Reginald nyugdíjba készülnek; ismerik a múzeum rejtelmeit, melybe Larryt is beavatják érkezésekor, sőt útmutatóval is ellátják, ami persze odavész az első munkanapon. A nagy ügy, hogy a varázstáblát elviszik, mert a mágiája fiatalkori életerejüket adja vissza nekik. Őszintén: ez a legjobb ötlet, ami az alkotók eszébe jutott?
És persze így a teremtmények csak múzeumi tárgyak maradnak. Érdektelenségbe fullad az, ahogy a múzeum lényeit merő téblábolásra, rohangászásra tékozolják. Miért érdekeljék ezek a lények az embert? Ha az életre kelt tárgyaknak nincs semmi létcélja, alig teremtenek humoros szituációt, sőt némelyek folyton poént próbálnak kicsikarni magukból (miniatűr cowboyok és római katonák), akkor legalább a közös veszély lehetne kreatív. Ami ellen össze kell fogniuk Larry közvetítésével. Alig van hatása a történéseknek.

Az a legrosszabb, hogy nagyon könnyű elképzelnem ezt a vígjátékot mozgalmas, jól rendezett és mulatságos filmnek: 

• Karakterark (jellemfejlődési út) lehetne, ahogy Larry lassan megismeri a különböző lények természetét, utánaolvas az eredetüknek (hun történelem, dinoszauruszok, etc.), és idővel szinte az őrzőjükké válik.
• Lehetett volna nevettetőbbre szabni, ahogy megismerteti a neandervölgyieket a tűzoltó-palackkal. 
• Lehetett volna tanulságos, ahogy - egyfajta döntőbíróként - meg kell győznie az egymással hadakozó Octaviust és Jedediaht, a cowboyt, hogy ki-ki az övéiket ne bíztassa "háborúzásra" (bár fegyvereik persze nem ejthetnek halálos sebeket).
• És lehetne megható, ahogy Larry megmutatja a múzeum nagy titkát Nick-nek, vagy Rebeccának, az intézmény egy másik alkalmazottjának. Ő épp az egyik ottani figuráról, az indián Sacageaweáról ír disszertációt, és ez legalább érdekes felállást hoz a vége felé: szembesülni azzal, hogy írása tárgya ott áll előtte, elevenen, párbeszédre készen.

Nem teljesen rossz ez a film, de annyira nehézkesen áll össze valami egésszé. A dialógusok és elmondóik idiótaközeliek, a humor harmatos, a cselekmény sánta. Túl kevés a működő vicc, még kevesebb az érzelmes pillanat. Nem tudom, mitől kedveli meg Nick a végére az apját, és nem tartom jogosnak, hogy Larry képes elnézni a nyugalmazott őrtrió stiklijét. Főleg, hogy Cecil őt és a fiát egyszer még be is zárta. Olyan élményféléhez hasonlít, mintha egy celluloidkísértet suhanna át a szobán, és a családi vígjáték helyén csak a mozgást és a hideget érezzük.

Az Éjszakai múzeumban egy Elégségest adok. Rengeteg látványötletéből csak maréknyit sikerül tartalommal is felruháznia, és a szereplők semmivel se életszerűbbek, mintha szintén életre kelt viasztestek volnának.

Végső analízis (Dermesztő szenvedélyek)

...


Gyakran eltűnődöm, vajon mennyire segíti egy film eladhatóságát, ha hazai forgalomban teljesen más címet adnak neki.

A Dermesztő szenvedélyek melodráma és pszichothriller ötvözete, egy hírneves pszichiáterről, akit két csinos asszony fölhasznál, hogy az idősebbiket felmentessék egy gyilkosság alól. A fickó azonban rájön az átverésre, és kezdetét veszi az árnyjáték hármójuk részvételével.

A produkció legnagyobb eredménye - azonkívül, hogy egyszerre láthatjuk Basinger, Thurman és Gere hármasát -, hogy csavar egyet az ősrégi "bajba jutott hölgy"-szituáción. Kim Basinger Heatherjét ugyan nem raknám 1 szintre mondjuk az Elemi ösztön női antagonistájával, de a maga miliőjén kellően őrült, vonzó és manipulatív.
Egyedül azt nem tudom, mennyire valószerű a "patológikus intoxikáció", amit az alkohol kivált nála (Én ugyanis antialkoholista vagyok, soha 1 cseppnyit sem iszom egyetlen fajtájából sem). Úgyhogy ezt inkább nem is vitatom.

Maga a film jó, csak nem eléggé. Az az igazság, hogy az egész művön érezni egyfajta bágyadt melankóliát, ami a thrillerekre jellemző feszültséget nem engedi teljesen kibontakozni. Szolid, hagy időt a karakterépítésre, és rendelkezik azzal a fajta légkörrel, amiből a főszereplők pszichéje, mentális állapota kiérződik a néző számára. A tempóval viszont nem vagyok kibékülve, legalábbis az első fele mindenképpen túl lassú.

A kezdeti fél órában a főhős, Isaac Barr megismeri Diana-t, utána Heathert. Előbbi a páciense, utóbbival pedig rövidesen szeretőkké válnak.
A lassúság valahogy az alakításokban is ott van. Nem arról van szó, hogy a színészek "rosszul" játszanak, hanem hogy energiaszegényen, néhol szinte életunt modorban teszik. Dr. Barron az elején inkább a fonnyadt unalom tettenérhető, mint a szellemi kihívás keresése. Arra panaszkodik, hogy hivatása révén túl könnyen kiismeri az embereket. Változást akar. Akárha Istent hallanám a háttérből válaszolni: "OK, Isaac! Mindjárt kapsz a fejedre olyan tiltott almát, ami garantáltan megfekszi a gyomrodat!" 

Gere és Basinger között szerencsére megvan a szükséges kémia és intimitás, az ágyjelenet sem sikeredett hamisra. Viszont az egyes részek elnyúlása, a ráérő vágás valahogy csökkentik a románc hatását az emberre. Ennyire azért nem volt megható nyomon követni, ahogy Isaac és Heather látszólag egymásra találtak.
A párbeszédek alatt sokszor úgy éreztem, hogy a szereplők nem egymás szavaira felelnek, hanem mintha lenne egy harmadik fülük, és pluszmondatokat hallanak, amiket mi nem. Ez nagyon kizökkentett. Egészen a nő tárgyalásáig nem tudja elérni a produkció, hogy bárki sorsáért izguljak, vagy hogy egyáltalán érdekeljen az adott szituáció. 

Miután Heather végez bűnöző férjével, Jimmyvel (aki elég kétértelműen bánt a lánnyal), kezd érdekessé válni a dolog. Isaac és ügyvéd barátja elérik, hogy Heathert beszámíthatatlannak ítéljék. Így pár hónap múlva elsétálhat.
Csak mellesleg mondom: a szkeptikus szakértőnő a legidiótább figura az egész movie-ban. Az ügyvédnek szinte harapófogóval kell kihúzni belőle konkrét ellenérvet arra, hogy az alkoholt lehet-e hibáztatni. És még az se áll meg. Ez a szipirtyó kb. úgy szakértője a pszichének, mint én a tokaji bornak.

A legjobb fordulat értékét a cselekményben lerontja az, hogy véletlenül következik be. Isaac csak akkor fog gyanút, mikor egy előadáson viszonthallja a virágneveket, melyekről Diana beszélt neki. Ugye megtudtuk, hogy néhai apja ivott és egy tűzben halt meg. Állítólagos rémálmában ezek ismétlődnek: liliom, szegfű, viola, majd mindent elnyel a tűz. Értelmezendő: ártatlanság, szerelmi vágy, rejtett hajlam az erőszakra és pusztulás.

Tetszik, hogy Isaac meglátja az átfedést az apa sorsa és aközt, amiként Heather megjelent a saját életében. De ha Diana már a kezelésekor szólt a virágokról, Isaac miért nem nézett már akkor utána a jelentésüknek? Ez azért elég fontos részlet egy precíz diagnózishoz. 

Kedvelem az olyan felállást, ahol 2 intelligens elme párbajozik, taktikázva, hogy túljárjon a másik eszén. Heathernél van a súlyzó, amivel leütötte Jimmyt, és aminek nyelét Isaac korábban gyanútlanul megfogta. Vagyis rajta a pszichiáter ujjlenyomata: ha bármivel keresztbe tesz a nőnek, az rögtön bevádolná. Olyan ez, mint egy terepjáték. 2 résztvevőnek kell 2 "kincset" megszerezni: egyik a súlyzó, a másik az ingadozó lelkű Diana.

Isaac egyértelműen győz azzal, hogy meggyőzi a Dianát, hogy átpártoljon hozzá. Itt nincs fekete-fehér. Néhol doktor csaknem éppoly számítónak tűnik, mint rosszakarója. De a helyzete miatt ez jogos elégtétel. :) És nem tehetek róla; mulatságos volt látnom, ahogy Heather bevádolja Isaac-ot, ám mikor nem találja a húgától kért bűnjelet, őrjöngeni meg hisztizni kezd: "Hol van a súlyzó?!" "Megkefélted, te szemét!" "Csesszék meg!! Csesszék meg mindnyájukat...!!"

Osztom azok véleményét, akik szerint az utolsó fél óra Heather szökésével és a leszámolással már fölösleges adalék. Olcsó és klisé módja ez lezárni egy pszichikai játszmákról szóló történetet. Meg aztán: a kivitelezése több ponton gyenge.
Kezdve azzal, hogy Isaac egy korábbi felmentett ügyfele segítségét kéri. A férfi elég ügyes, hogy elragadjon egy buszon álló nő kezéből egy papírdarabot, de hagyja, hogy amaz utánatrappoljon, és lelője. Miért nem óvatosabb? Miért nem szólt a rendőrségnek? Vagy ha nem tudta, kivel húz ujjat, miért nem volt Isaac-nek annyi esze, hogy felvilágosítsa?

És a leszámolás a toronyban. A pszichiáter már épphogy átvenné a győzködött nőtől a fegyverét, amikor éppen odaér a rendőrnyomozó, és felkiabál neki. Erre Heather egyből rükvercbe kapcsol a pszichéjében, és dühösen kijelenti Isaac-nek, hogy "szarik az egész világra". Kissé illúzióromboló. Volt egy egészen izgalmas elme-párharc kettejük között; erre az írók beerőltetnek még egy szökést, egy rossz üldözést, egy véletlen érkezést meg egy újabb hőbörgést. Mindezt pedig megfejelve egy hamisan kinéző lezuhanással.

Felemás érzésekkel intek búcsút tehát a Final analysis-nek. Van itt egy ígéretes film, amit a cselekmény erőtlensége gátol, hogy igazi elmeküzdelemmé fejlődjön. Azt mondanám az értékére: jobb thriller, mint mondjuk a Zaklatás, de zsengébb, mint a Total Recall.

Lehetetlen küldetés

Úgy gondolom, egy TV-sorozatot lazábban lehet megítélni, mint egy mozifilmet. Ott nem egyszeri alkotást törekednek létrehozni, hanem időben minél tovább mesélni kitalált szereplők mindennapjait. Akár valós, akár fiktív közegbe tartoznak. Vagyis: jók a rosszak ellen, a jó oldal minden zűrt átvészel valahogy, így a show folytatódhat. És minél megkapóbb egy sorozat stílusvilága, ha van hozzá kellő anyagi fedezet, annál több év(ad)ig élvezhetjük, hogy egy másik világban is tölthetjük mindennapjaink egy kis töredékét.

Személy szerint már egyetemi éveim óta nem nézek sorozatokat. Folyamatosan semmiképp. Szakadozva is legfeljebb 1 tucatnyi akad, melyre ma is rászánnám az időt. Mivel annyira elnyerték a tetszésemet, függetlenül a realitástól vagy a de facto hitelességtől.

A Mission Impossible sose tartozott ezek közé. Nem éreztem különösebben, hogy jellegzetes bája, szíve volna a sorozatnak, egyszínűnek és formulárisnak találtam. Nagyon negatív hozzáállás ez, tudom, és nyilván rengetegen imádták azt a sorozatot, mint ahogy nekem is megvannak a magam kedvencei. 

Függetlenül, hogy mennyire tetszett/nem tetszett egy régi TV-show - ha ugyan láttam -, mozis átirataik közül már viszonylag sokban csalódtam eddig negatívan:

• Knight Rider 2000.
• Mind a két Charlie angyalai movie
• S.W.A.T.
• Starsky és Hutch.
• A Star Trek-franchise némely darabjai.

Ethan Hunt egy titkos CIA-mellékág ügynöke. A film címének eredetét a csapat elnevezése magyarázza meg: I(mpossible) M(issions) F(orce), azaz Lehetetlen Küldetések Alakulata. Miután egy bevetésen Ethan látszólag összes csapattársát elveszíti, a rendőrség keresteti, főnökei pedig árulással gyanúsítják. Társai közül előbb Claire, majd idővel a csoport főnöke, Jim Phelps is előkerül. Kiderül, hogy felültették őket, és hogy tégla volt köztük.
A konfliktus egy lista köré épül, mely a legjobb titkos ügynökök neveit tartalmazza. Ethan megkeresi Maxot, a személyt, aki a listát tartalmazó lemezt akarta lepel alatt megvásárolni. És miközben Ethan egy pici csapattal elindul, hogy a szükséges adatokat megszerezze a CIA központjából, lassan kideríti, mi is történt a halott csapattagokkal. Jimről kiderül, hogy ő az igazi tégla, Claire pedig a cinkosa, akit viszont gátlástalanul lelő. Ethan egy vonatos üldözés során megállítja a férfit, elrendezi az ügyet Max-szal, és a CIA-nél tisztázzák a nevét.

3 szóban pontosan körül tudom írni, milyen lenyomatot hagyott bennem ez a franchise-indító darab: személytelen, túlírt, formális. A színészi játék nem haladja meg a tűrhető szintet, a konfliktus túlbonyolított, a szereplők képességei mondvacsináltak. A film legszimpatikusabb vonása az a néhány csúcstechnikai eszköz, mint látványkellék, pl. az emberi bőrt és arcot imitáló maszk, vagy a monitoros szemüveg-lencse. Ezek és az akció visszafogott mértékű, nem fuldoklik a CGI-ban, mint a G. I. Joe.
Mégis: monotonnak hatott a film. Olyan az egész, mint egy James Bond-movie másolata. Tom Cruise protagonistája is leginkább átmenet Val Kilmer Simon Templarja és Pierce Brosnan 007-es ügynöke között. A történetben akadnak ugyan fordulatok, a szereplőkről is említenek háttér-információkat. De az egészből nem szűrődik át az ügy súlya, inkább egy felfújt klasszikus kémtörténet az egész, mint éles, életekre menő és komoly konfliktus.

A szokott dilemma: szokványos színészi játék, egysíkú szereplők. Igazi háromdimenziós karaktert egyet se fedeztem fel, csak járkáló cselekményszerszámokat. Nem lehet kötődni senkihez; nincs jellemük, egyszerűen csak mind profi ügynökök/ügyködő. Legalábbis annak állítják be őket. Ha ezeket a papíralakokat megvariálnánk, és a protagonista mondjuk Claire lenne, Jim a bűnbak és Ethan az áruló tégla, akkor ugyanaz lenne az összkép. Tom Cruise csak azért a sármos jófiú, mert ő a casting első számú sztárja, Jean Reno pedig azért szerepelhet Kriegerként, mert szeret hollywood-i produkcióban vendégeskedni.

Akad néhány jelenet, ahol még az adott séma szerint is hibádzó a rendezés. Amikor Ethan az IMF igazgatóval, Kittridge-dzsel beszélget, a ferde kameraállás, Kittridge rángatózó arca meg motyogássá halkuló hangja egyszerűen röhejesek. "A tégla mélyen bent van..." "Jól van, Hunt. Ami sok, az sok." Ha ez a pszichikai hatást volt hivatott fokozni, akkor nagyon visszafelé sült el.

Nem túl "profi" Krieger emblematikus malőrje a CIA belső biztonsági termében. Világbajnok tervezőmunka után Ethan bejut, hajmeresztő akrobatikával elvégzi a munkáját. Majdnem meghalt, mikor Krieger egy pillanatra elengedte az őt tartó kötelet. Krieger ezt még tetézi azzal, hogy miután felhúzta Ethant, hangosan mond neki köszönetet a terem hangérzékelői dacára, majd beejti a kését, amit egy CIA-alkalmazott - hosszasan értetlenkedve - meg is talál, az asztalába beleállva.

Vagy itt van például Claire, a női főszereplő, egyébként Jim felesége. Nem először tapasztalom block-busterben, hogy a főszereplő hölgy végig hajlamos nyitva felejteni a száját. Teszetosza, naivitásra hajlamos nő benyomását kelti, aki inkább a kényelmes csalás híve, mint a profi megtévesztésnek és manipulálásnak. Hogy lett ez az asszony titkos ügynök? Ötletem sincs. Azonnal kitalálható, hogy egyrészt ő szintén sáros, és a protagonista ellen fog fordulni, másrészt hogy a főbűnös golyóval ajándékozza majd meg, mihelyt nincs rá szüksége. Szárított műdráma.

A kevés akciószcéna szolid, és kellően dinamikus. Az alagútban repülő helikoptert is lenyeltem valahogy. De azt a vetődést, mikor Ethan robbanótöltetet ragaszt a gépre, és robbanás közben a vonatra ugrik, már nem. Mégha be is venném, hogy éppen megússza... hol van ez a Die Hard 3. földalatti jelenetéhez képest?

Mindent összevetve a Mission Impossible átlagos, de korrekt alkotás. Gyengének nevezni túlzás, mert odafigyelésre készteti az embert annak nyomon követése, kinek milyen információi vannak. Csakhát a sztori jóformán semmiben nem próbál kreatív vagy több-szemszögű lenni. Szereplőiről szintén nagyon lerí a fantáziátlanság. Ha a konfliktus résztvevői nem tudják megfogni a nézőt emberileg, akkor nincs hatása a cselekmény ívének, fordulatainak, hogy kiderül, ki mit akar valójában.