Venom 2. - Legyen vérontás!

Nyakamat tettem volna rá, hogy magyarul úgyse merik majd bevállalni egy ennyire "uszító"/"lázító" alcím szó szerinti fordítását! 

Ez nem folytatás volt. Ez egy utánzat, ugyanazzal a színészgárdával. Ezt látni az első Venom után olyan érzés, mintha a Penge 1. után a Szentháromság, vagy a Supeman 2. (mindkettő) után A béke nyomában kerülne a szemünk elé: mindaz, ami amott jól vagy felemásan működött, az itt önmaga kifakult lenyomataként irritál és fáraszt minket másfél óra hosszan. Valami nem számszerű, finom hangolású dolog elveszlett ebből a szériából, de nagyon.

A Riot-incidens már lecsengett, az élet megy tovább. Eddie Brock számára egyre stresszesebb együtt élni a benne bujkáló, de a bezártságot egyre rosszabbul viselő Venom-mal. Karrierje ellenben lökést kap, mikor meginterjúvolja a kivégzésre váró, instabil pszichopatát, Cletus Kasady-t, aki külön neheztel Eddie-re. A pokol akkor szabadulni el, mikor Venom egy darabkája Kasady véráramában köt ki, melyből az ítélet napján megszületik Vérontó, az „atyjánál” sokkal vérengzősebb kedvű szimbióta.

 

Ledöbbentem, hogy mennyire nem működik a 2. felvonás – sem mint folytatás, sem mint önálló darab. Odavesztek az eredeti Venom spontán energiái, a jópofa és abszurd vegyítése a topis humornak és a visszafogott horrornak. Pedig ránézésre ugyanaz a tónus; a látványosságok, a visszatérő arcok és konfliktusok mind ismerősek. Talán pont ez volt a baj: senki és semmi nem haladta meg kicsit se önmagát az előzmény óta. A szereplők egyszerűen leutánozzák az első részbeli valójukat, végigfutják ugyanazokat a köröket, de semminek nincs igazi motorja, célja, iránya. Olyan izzadtságszagú az egész cselekmény és hamisak a szereplők interakciói, alakításai, hogy az már nemcsak béna, hanem idegekre telepedő.

 

Ripacsbombaként robban Woody Harrelson minden ízében és percében: Uma Thurman vernyákolt és játszotta így az eszét a Batman & Robin-ban! Régen láttam ennyire súlytalanul tálalni egy tragikus gyerekkort, melyben a későbbi főgonoszt elvileg évekig verte a családja, mígnem kinyírta őket. Nője, a száján át hullámorkánt támasztó Sikoly se több egymondatos őrült gyilkosnál, akit egy titkos intézet seggfej személyzete ’96 óta elzárva tartott a világtól. Az ördögi pár egyedüli terve bosszút állni bizarr privát esküvőjük során – Brock-on mert elferdítette az igazat Kassady-ről, és egy zsarun, ki egykor ellőtte Sikoly fél szemét.

 

Vérdíj kitűzését fontolgatnám arra az emberre a Sony-nál, aki eldöntötte, hogy ezt a retardált PG-13-as besorolást erőltessék. Vérontó, az elvileg Venom-nál is vérengzőbb szörny puszta ötlete is megkövetelne minimum egy R-, vagy akár NC-17-es felnőtt besorolást. Itt a két szimbióta bunyójában nincs izgalom, feszültség, brutalitás vagy legalább a rombolás adta puszta ütősség, amit huszadrangú shounen-animék is meg mernek és tudnak is mutatni. Vérontót, mint természeti erőt és 30 éve megjelent képregény-karaktert a büdös életben nem fogja a néző ebből a filmből megismerni, születésétől kinyiffanásáig egy elpazarolt lehetőség maradt.

 

Hogy a Pokolba csinálták, hogy Tom Hardy maradt, és mégis teljesen kiszáradt a fő duónak az a fickósan vicces, jópofa, zaftos kényszer-szövetsége, ami az 1. solo-Venom-film létlényege volt?! Ami azt bűnös élvezetté tudta tenni –  nemcsak a Pókember-képregények rajongóinak! Eddie és Venom szinte végig kifejezetten utálják és gáncsolják egymást: a riporternek púp a hátán Venom, az idegen lénynek pedig kész börtön a négy fal közé zárva, nyilvánosan kb. sose mutatkozva vegetálnia. 

Lakótársán – meg a csoki-utánpótlását adó Mrs. Chen-en – kívül senkivel se beszélhet, soha nem hentelhet kedvére rosszfiúkat, ahogy Eddie ígérte neki. Poénra veszik, hogy nincs épkézláb párbeszéd, konfliktusrendezés vagy bármi olyan kettejük között, ami legitimálná, hogy egyáltalán még közük van egymáshoz. Maga a film igazolja, hogy simán meglennének egymás nélkül, ha Venom másik alkalmas hordozót találna Brock helyett. 

 

Eddie volt szerelme, Anne és jámbor párja pedig szóra sem érdemesek: csak azért vannak itt, hogy több szereplő kösse össze a 2. részt az 1.-vel. 

S ha már itt tartunk: a mesterkélt záróképsort leszámítva, ahol a körözött Brock és Venom a parton csücsülnek, semmi sem változott. Vérontó megjelent a semmiből, hörgött, rombolt, végül el lett fogyasztva. Bizony: faterja, aki tőle végig parázott, végül csak úgy bekapta és megette. WTF?? 

 

Az első Venom egyfajta időkapszula volt: az ezredforduló körüli sötétes szuperhős-akcióthrillerekre és a horrort a komédiával vegyítő, szörnyes B-filmekre hajazott. A Let There Be Carnage a kibelezett, kiszárított hullája annak, ami lehetett volna: romok és rémek, halálosan untató és idegesítő percek antiszimbiózisa. Tom Hardy, Venom és Vérontó is milliószor jobbat érdemeltek volna ettől a gyászos produktumtól, melyből a szív, az értelem, sőt még a vér is fájdalmasan és direkt ki lett szivattyúzva. 

 

Visszasírtam tőle úgy a Godzilla vs. Kong-ot, mint a Batman V Superman-t, és ez számomra intő jel, hogy 1/5-öt süssek a Venom 2. - Vérontóra. Valódi folytatást kérünk!

  

A jégút (Jeges pokol)

Egy kanadai gyémántbánya berobban, és Jim Goldenrod sebtében toborzott konvoja merő órák alatt kell, hogy odaérjen a fogságba esett munkások megsegítésére – őrületesen veszélyes útviszonyok között.

 

Visszacsapó trükk egy magyar címet a sztár egy másik, ezerszer jobb filmjének magyar címéhez hasonlóra kiforgatni, hisz akkor alapból kísértés ahhoz hasonlítgatni emezt. A Jeges pokol (The Ice Road) olyan A fehér pokol (The Grey) mellett, mint a Transcendence egy Nolan-sci-fi mellé téve: a hasonló küllemű, erőtlen kistestvér, akire egy hét múlva már nem is emlékszünk.

 

Liam Neeson ide, Laurence Fishburne oda: összehasonlíthatatlanul satnyább,  fantáziátlanabb darab ez, mint a The Grey, vázlatos történettel, sivár karakterekkel, nyomokban pislákoló feszültséggel. Mike és mentálisan sérült veterán tesója, Gurty fájóan egysíkú figurák, akárcsak a mentést halálosan szabotáló céges rohadékok. Az ex-sittes indián sofőr, Tantoo itt-ott szimpátiát nyert tőlem, de őt is beolvasztja a 2. harmadára ellaposodó cselekmény.

 

Pedig maga a terep és sajátosságainak ismerete még érdekes lett volna. A befagyott folyón/tavon való tavaszi átkelés, a kútfők nélkül is több tonnás kamionok mozgatása a jégen, az útvonal ütemezése mind olyan részlet, amin az összes mentő és mentendő ember élete múlhat.  

De már a szereplők szakzsargonnal megrakott felvezetése is érdektelennek hat, és ez a vállalati összeesküvős szál is fárasztóan klisés. Úgy tálalták az egészet, mint valami koplalóan vézna kis akciómozit, amit kedve se volt a stábnak megcsinálni. Kicsit sem éreztem, hogy megtérült volna követnem a másfél órányi küszködést – sem Mike-ék véráldozatos sikere láttán, sem a fő szemetet ért röhejes lebukás és pofon miatt.

 

Az az érzésem, hogy bármelyik Seconds from Disaster-epizódot inkább nézném meg újra a tévében, mint a „Jeges poklot.” Kikopott, döcögő, untató sablongép, mely hamar beszakad a nézői elvárások jege alatt.

 

Ne lélegezz! (Vaksötét) 2.

"Elmondom, hogy menekülhetsz meg a pokoltól. Vegyél magadhoz egy gyereket."

(Gandhi)

Fede Alvarez Don’t Breath-je egy friss, nyomasztó otthoninváziós horror-thriller volt, egy még hihetően beteg elméjű, veszedelmes antagonistával, aki a jogos önvédelemtől a teljes erkölcsi vakságig jut el brutális tetteiben. Most Alvarez producer-társa, Rodo Sayaguez lehetőséget kapott a folytatással debütálni mozifilm-rendezőként.
 

Míg a két film közt 5 év, történeteik közt 8 év a különbség. Az egykori tengerészgyalogos, Norman továbbra is szabad nyugdíjas ember, és immár egy Phoenix nevű kamaszlány apja. Nem is annyira neveli, mint inkább kiképzi: terepgyakorlatoztatja, csak sikeres próbák esetén engedi ki hazulról, nem járatja se suliba, se társaságba. Ám egy este egy csapat bűnöző betör, hogy elvigye Phoenix-szet – élükön nem mással, mint a lány börtönviselt igazi apjával.

 

Nem maga a fókuszváltás zavart a Don’t Breath 2.-ben. Jó: pszichológiai horrort slasher-ré konvertálni ócska trükk, és rideg szadistából egyszerűen jó fej szadistává tenni a fő hentelőt szintén az volna. De az tetszett, hogy emberibbé próbálták tenni a vak veteránt. Az első rész elején hihetően ijesztő, a vége felé már full pszichopata volt, így a szememben megint a hihetően ijesztő felé hajlott a figura azzal, hogy itt már szülőként bemutatkozik újra. Logikus nekem, hogy egy talpraesettnek bizonyuló kamaszlány nevelése némi emberséget csöpögtet a szociális és retinasötétségben élő férfiba. Ahogy lelőtt kutyáját, Árnyékot siratja, és ahogy a végén ordítva ismeri be borzalmas bűneit, a két érzelmileg leginkább működő jelenet a filmben. 

 

A bajom azzal volt, hogy 2. rész egyszerre akar vérengzősebb és érzelmesebb lenni: egyiket fakezűen, másikat félkészen vitelezi ki. Ez az új érzelmi szál Phoenix, eredeti nevén Tara múltja körül szándékosan nincs jobban megírva és kihangsúlyozva – gyanítom azért, hogy a szálat könnyebben bele lehessen olvasztani a film horror mivoltába. Végül is: ez egy horror. Ezért lettek Tara-Phoenix igazi szülei felszínes elmebeteg gennyládának megírva, akik saját gyerekük szívét a tolókocsis mamába ültetnék. 

Ugye: az évekig becsapott lány épp bízni kezdene újonnan megtalált apjában és anyjában, erre a sors újra földbe tapossa a hitét, mikor az őrült pár az életére tör. Elvileg ez adna extra lelki rémületfaktort – sőt akár a film témája is lehetne, hogy nevelésre alkalmatlan emberek mitől válhatnak mégis szülőfigurává –, de annyira egydimenziós senkik Phoenix szülei, hogy ez a szál egyszerűen nem működik.

 

Stephen Lang filmet összetartó játéka tökéletes; karaktere lassan Michael Myers és Freddy Kruger státuszáig emelkedik a horrorfilmes ikonok között. Csak hát rápakoltak szegényre egy sor logikai túlzást: nem egyszerűen erős a többi érzéke, hanem már-már Daredevil szintjén álló. Egy víztócsába tenyerelve annyira ki tudja érezni támadói hollétét, hogy több hajszálpontos lövéssel ki is nyírja őket egyből: mintha MacGyver és egy topis Terminátor fúziója lenne! Abszurd sérüléseket élnek túl fapofával a szereplők, a vérgőzös leszámolásra pedig már enyhe trash-szag kezd terjengeni a cselekményből.

 

A Don’t Breathe 2. mint folytatás ugyanaz az eset, mint a Fűrész 2. vagy a Hannibál: míg az eredeti mű inkább lélektani úton próbált sokkolni, a 2. rész márcsak irreális henteléssel. Sayaguez az eredeti Don’t Breathe spontán, klausztrofób ütőerejét nem tudta újrateremteni: 1. félidőben a becserkészések hol feszültséget, hol viszont unalmat keltenek, a 2.-ban pedig a gyerek világának dupla fejre állása nem tudott megerősödni. Nem sikerült a horror- és drámaaspektus összeharmonizálása: a vak ember Vader-szerű halála, és Tara döntése, hogy magára Phoenix-ként tekintsen, tényleg csak az elvárhatóan korrekt zárást adták meg egy eléggé triviális történetnek.

 

3/5-öt szavazok meg rá. Átlagos.

Szabad fickó (Free Guy)

Hiába volt világos a műfaja és célkitűzése, egyszerűen sose tudta megragadni a Free Guy sem a szívemet, sem a képzeletemet. Ryan Reynolds, a film abszolút tolóerejének általában jó a humorérzéke, és az alakítása is a helyén van itt Guy, a mindig kék inges programemberke szerepében. De a vígjáték-jelleg túlhangsúlyozása miatt a karakter, mindaz, ami vele és körülötte történik, plusz a mi valóságunk metaforájául szolgáló kiberpanoráma is csupán egy kifáradt hollywood-i sablon részelemei maradnak, amiből nem érződik át a tét.

Szóval Guy önfeledten éli a maga imádott kis életét bankalkalmazottként Free City-ben, ahol látszólag minden szupi-szuper. Fogalma sincs róla, hogy ő, legjobb barátja, Buddy és a város egésze csak egy nagy komputerszimuláció részei, ahová időnként a való világból játékosok érkeznek küldetéseket végrehajtani. Mikor életébe betéved a rejtélyes Molotov Girl, Guy kilép az addigi szűk, de kényelmes világképéből. Közben a játékot gyártó cég dilis-gonosz főnöke már a Free City 2-t készül piacra dobni, az első verzió – és vele együtt Guy – törlésével, és csak a játékot létrehozó 2 fiatal tudja ezt valahogy megakadályozni.

 

Vannak témák, amiktől most már pardon nélkül komoly témakörüljárást várok el, nem „szatirikus” vagy „könnyed kis vígjátékba” csomagolt, cukormázas köntöst! Vonzereje nem volt számomra a tálalásnak, közel sem olyannyira poénos vagy fiatalos ez a produkció, mint amilyennek hiszi magát. Egy fél életen át néztem és láttam jobb kiadásban ilyen történettípusú filmeket, mint a Free Guy: teljesen hidegen hagyott az összes iparági vagy popkultúrabeli utalás, és alaphangon mesterkéltnek találtam Shawn Levy rendezését, a dialógusokat, a hamis látványvilágot, 

az egydimenziós faszereplőket a valóságban és a játék világában egyaránt - nem beszélve a tompa, primitív drámázásáról, ami a cselekményt próbálná hajtani. Taika Waititi dilis-gonosz cégvezetőjét konkrétan ólommal szórnám tele minden másodperc során, melyben látnom vagy hallgatnom kellett őt.

Hányszor, hány műfaj hány filmje után is akarták ilyen gyermetegül szánkba rágni a tanulságot, hogy az egyén merje fölfedezni önmagát és a világot? Hogy a modern élet sémái és normamintái helyett legyen saját egyéniségünk? Száz? Ezer? Nem tudok félrenézni a sok értékes gondolat és ígéretes drámahelyzet láttán, amiket a Free Guy-ban csak dísznek van mutogatva, hogy okosabbnak tűnjön. Oké: látványos görbe tükröt tart a néző elé, hogy milyen egysíkú, mesterkélt az úgymond „normális élet”, amiben élünk – egész addig a pontig, hogy a nyílt bűnözésre már nem is reagálnak a lakosok maguk körül. De ez így édeskevés: csak ez az alapszituból kiolvasható üzenet működik, a sok utalás, hangos akció, olcsó lelkizés és poénkodás erőlködő és tettetett maradt számomra az egész.

Bármennyit is kapargat össze a The Lego-movie, Truman Show, They live! Matrix stb. tudatprovokatív témáiból, attól még súlytalan, hamiskás, az érett hangvételtől szánt szándékkal visszatartott műmese maradt a szememben a Free Guy. Végig a stúdióterméket láttam benne, nem egy igazi, szellemesen muris, megérinteni és meggondolkodtatni is képes történetet. Buzgón utal és mutogat a mi mai valóságunkra, ironikus módon mégse vállal kockázatot velük, hogy valami tényleg érdekes, eredeti és egyéni dolog bontakozhasson ki belőle - amit elvileg a főhős is megtanul kihozni magából. 

 

2/5-öt adok rá. Gyönge filmnek tartom.