Tini (Mutáns) Nindzsa Teknőcök 2. - Elő az árnyékból

"Eddig az árnyékodban éltem. Ennek most vége!"

(Batman és Robin)

Függetlenül attól, milyen nehéz filmre vinni ezt az alapanyagot: egy kívül-belül hulladék, színes-szagos fetisiszta borzalommá állt össze a Nindzsa Teknőcök idei visszatérése! Hiába nem vártam semmit a tavalyelőtti reboot alapján, így is lehangolt az a tömény bárgyúság, ami abban a 2 órában fogadott. Úgy működik az Elő az árnyékból, mint egy hangsebességre gyorsított, totálkáros Trabant, aminek minden másodpercében leszakad valamije: végül csak egy dolog marad belőle egyben, a volán. 

Konyhanyelven a tölteléksztori:

Zúzót megszökteti Krang, a galaktikus világigázó agylény, és szövetséget ajánlj. Ha megépíti neki a téridő-portált New York-ba, amellyel ő és Technodrome nevű hadihajója átjöhetnek saját dimenziójukból, együtt uralják majd a világot. Zúzó ezért

az agytröszt tudós Baxter Stockmannel létrehozatja - 2 izomagyú bűnözőből - a mutánsduó Bebopot és Rocksteady-t, kifejezetten a teknőcök ellen. Ők és riporterbarátjuk, April le is leplezik Zúzóék tervét, de közben némi belviszály támad a kvartetten belül: a fél csapatnak tele van a töke az örök rejtőzködéssel, és inkább emberré válnának.

Másodjára lázálmodtak az írók egy ürügycímkés forgatókönyvet, ezúttal már tudatosan a leghangosabb rajongói kívánságok alapján. Először is picit kevesebb Megan Fox-ot, valamint egy keletiesebb arcberendezésű Zúzót kapunk. Mivel a nagyközönséget a rajzfilmsorozat ismertette meg a teknőcökkel, a Nickelodeon nyilván úgy tartotta kívánatosnak, ha ahhoz hasonlóvá formálják a film egész tónusát. Így pedig pontosan az a harsány, lélektelen reklámtermék lett az Elő az árnyékból, mint a 2014-es agyserkentő, csak már az eredettörténet imput-morzsái nélkül. 

Napestig püfölhetnénk a színészi játékot. Megan Fox dettó ugyanaz az a pornószökevény faszínész, mint minden szerepében: ennek ékesszóló bizonyítéka a film eleji belépője, ahol sebtiben diáklány-miniszoknyás álcát ölt és segget riszál. Annyi az összhang köze és Stephen Amell teljesen tompa Casey Jones-sza között, mint egy himlőoltásnak. Casey-nek súlya és jelenléte egyaránt nulla; Chris O'Donnelt juttatta eszembe a Batman és Robinból.
Nála csak Will Arnett Vern-je, vagy éppenséggel az újracastingolt Zúzó még láthatatlanabbak és semmilyenebbek. Mégis: mi alapján hitte el a lakosság April-nek erről a bohóc ex-segédjéről, hogy valahogy megmentette New York-ot (ugye a teknőcök helyett) az előző movie-ban?! Még a háromszoros Oscar-jelölt Laura Linney is csak durcásan téblábolni képes présszál-vékony nyomozókarakterében. Legégőbb jelenete mikor a végén az egész világ megmentését este, alig egy tucat rendőrtiszt kíséretében megköszöni a CG-reptiliánoknak. Hurrá...!

Zsákutca az elgondolva még okosnak hangzó mellékszál a csapat összetartásáról. Mikor a testvérek felfedezik Stockman mutációs lila trutymóját, Doni rájön, hogyan fordítható meg a hatása, és tehetné őket emberré. Leo ellenzi, ezért eltitkolja, de Raf megtudja, és Mikivel különválnak. Itt egyedül pislákol kicsit az értelem a történetben: Raf joggal érzi úgy, hogy Leo megfosztotta volna őket a választás esélyétől, amiről a csapatszellem, sőt a felnőtté válás is szólna. Szecskától hangzik a film egyetlen mélyebb jelentéssel bíró szövege: "Éppen az eltérő látásmódjuk miatt erős a csapat. A jó vezető megérti ezt. Egy jó testvér elfogadja." 

Szerencsesüti-bölcsességnél ne számítsunk több agyi tápanyagra, netán jellemfejlődésre. Leo a 90-es évek szériája óta mindig is a csoport vezetőjének számított, de eddig a saját büszkeségét sose tévesztette össze a kötelességtudattal. Itt Raf teljes joggal kéri számon tőle, hogy nem volt becsületes elhallgatnia előle valamit, ami Mikinek speciel az élete álma volt: a felszíni világban mozogni, elvegyülni, ahogy ezt az elején ki is próbálja egy halloween-i karneválon. 
Viszont Raf arra a ninjutsu-ra hivatkozik a vitájukban, amit a film oly buzgón, már a címében is fel akar adatni a teknősökkel. Mintha Bay és munkatársai mielőtt meg akartak volna szabadulni a képregényforrás utolsó megkötéseitől, hogy a Tinédzser Nindzsák szabadon garázdálkodjanak az utcákon. És bár Leo később átengedi a többieknek a döntés jogát a lila anyagról, ez csak vészkijárat a cselekményben, hogy a nagy csata előtt még megbéküljenek a főhősök. 

Krank mintha pontosan az az óriási agytumor lenne, ami a film alkotóinak a fejében motoszkálhatott. A robot-hordozótesttel közlekedő lebenyszörnyet a legrosszabb CGI-effektek keltik életre a maga nyúlós-nyálkás valójában. Tervének futólagos köze sincs az értelemhez. Át akarja hozni hajója ezernyi darabkáját egy portálon, hogy aztán ideát összeszerelje, és úgy át-valami-csinálja a bolygónkat, hogy csak a hüllő vérkeringésűek maradhatnának rajta életben. Waó, még szerencse, hogy Raf-ék végül nem kértek a lila csodaszerből, és most megmenthetik a világot...! 

És itt ez az ironikusnak szánt fordulat, hogy Zúzó - akit amúgy kb. 1 vagy 2 percre látunk a közismert maszkban és páncélban - megszabadul Stockman-től, miután az elvégezte a dolgát, hogy utána Krang őtőle szabaduljon meg, pont ugyanúgy. És ezen ő meg van lepve. "Elárultál engem!" Most komolyan: ennyicske esze lenne a nagy Oroku Saki-nak? De mivel utoljára megdermedt szoborként látjuk a Technodrome-on, ami eltűnt, legalább az a remény él, hogy nem születik majd újabb TMNT-trilógia a közeli jövőben.

Gordiuszi csomó azon agyalni, miként adaptálható olyasvalami, mint Bebop és Rocksteady születése. Mármint: ez egy kétlábú, punk-frizós varacskos disznó és rinocérosz! Hogy a vérbe lehet ezt vállalhatóan vászonra vinni? Stockman tündérmese-magyarázata szerint minden ember a génkészletében hordoz egy olyan gént, ami az állatvilág valamely tagjához köti, és a lila trutyi ezt aktiválja. Reagálni se bírtam már erre. Az előző "Tini Nindzsa Teknőcök 2.", A trutymó titka a maga vérszegény módján, de legalább még visszafogottan gügye lényekként ábrázolta őket. 
És bár itt felismerhető másaik a rajzfilmbéli énjüknek, ez inkább tenyérviszketést okoz, mint megelégedést. Röhejhegy átváltozásuk után olyan fékevesztett hülyülésmaratonba kezdenek, ami egy porszívóként gyűjti be az agysejtet a néző fejéből! Képtelenség, hogy Zúzó maga mellett tartaná ezt a 2 húgyagyú kifutófiút, miközben újabb mutánsokat egy pillanatig sem akar gyártani melléjük. Itt egy dilis ötlet: és ha emberei felét vagy negyedét mutánsokká konvergáltatja át, hogy biztosítsa a terv sikerét? A legjobb tippem az, hogy Bebopék az új kabalái, hisz vele jöttek a rabszállítón, mikor Krank elhozta őket. 

Bocsánat, hogy ilyen sokat használtam az "agy" szót ebben a kritikában, de kapásból nem igazán jutott eszembe rokon értelmű szó rá. Ez egy téboly, egy ész nélküli marhaság; megállás nélkül röpködnek benne felváltva az agyrém, effekt-áztatta vagy épp szexista szövegek és képsorok. 2016 őszén járunk, és ezidőtájt csaknem reménytelennek tűnik, hogy valaha is "jó film" készüljön ezzel a márkanévvel, melyet már harmadszáz éve sem szántak komoly pályafutásra. Valahogy mutálódott, népszerűvé vált, és mostanra az a primitív bája is eltűnt, ami a franchise-t addig lélegeztetőgépen tartotta. 

A Bay-féle rohadt teknőclevest az év sereghajtói közé sorolom.

Virsliparti

Elhinné a tisztelt Olvasó, hogy a kritika előtt azt se tudtam, miféle ételt takar az a szó, hogy "buci"?
:)

Tabugyilkos szatíra a Virsliparti. Van a Pixar-nak ez jól bevált mesetípusa, melyben valamely élőlények vagy tárgyak emberi vonásokat kapnak, emberként viselkednek, és olyan problémák elé kerülnek, melyek a mi világunkra is sajátjai. Seth Rogen 8 éve érlelt terve e formulának a nagykorú kiadása: egy hipermarket döntően élelmiszer-termékei kelnek életre, fölfedezik, miért is vesszük őket. Közben pedig a film ott és abból űz tréfát a modern kultúránkban, amiből csak szuflával bír. És bár ebben jó munkát végez, átélni a filmet sajnos közel sem olyan felemelő, mint elmélkedni róla.

Frank-nek, a csomagolt virslinek csupán 2 álma van: részint, hogy beledörgölőzhessen a mellettük tárolt bucicsomag egyik csajába, Brendába, illetve az, hogy az istenek őket kettejüket is elvigyék a Nagy Túlvilágra, 

ahol a közfelfogás szerint minden gyönyörű és fényes. Franket és Brendát kiválasztják, de elszakadnak a vásárlójuktól, és az eltérő miniközösségek részlegein át próbálnak hazajutni. Közben Frank fölfedezi, hogy a Túlvilág meséje valójában hazugság: az istenek szörnyetegek, akik levágni és megenni viszik el őket.

Díjazom mindazt, amire a Virsliparti papíron törekszik. Nem lehet elégszer görbe tükröt tartani a jó öreg kapitalista-fogyasztói társadalomnak, melynek ennyi év után sem akaródzik fejlődnie vagy tudatosabbá válnia. Megtapsolandó, hogy egy fősodorbeli komédiában egyszerre kaphatunk:

1. szó szerinti ételorgiát, 
2. ultra-trágár szövegek garmadáját,
3. Hollywood rasszista sztereotípiáinak gúnyrajzait, 
4. A kultúrakeveredés és az istenhit arcba köpését,
5. a tömegembert keményen bíráló torzképünket,
6. és pikáns műfajkritikát a Pixar-produkcióknak.

Ehhez képest megdöbbentő, milyen kevés viccen lehet szívből nevetni. A Virsliparti - mint sok vígjáték-szatíra - abba a tévhitbe esett, hogy ami durva és provokatív, az egyből vicces is. Hát nem. Karikatúráiban merül ki a film okossága, abból a "Történet-és-Szereplők részlegre" jobbára csak morzsák jutnak. Bármilyen friss és szabados a sok obszcén beszéd meg kép, hiába a modern társadalmat cikiző utalások hada: ezeket nem fogja össze egy erős, érdekes történet. Jellegtelenek maradtak számomra a szereplők és a helyszínek is. Ragasztókölteménnyé züllik az alkotásod, ha az egész nem több, mint több-kevésbé jó sztoridarabkák laza tákolmánya. 

A másik fenntartásom, hogy a filmből hiányzik a személyes hang. Mást se tesz, mint kigúnyol dolgokat, és ettől nincs igazi belseje. Rogen nem hajlandó beismerni, hogy az itteni látványvilág ugyan elgondolkodtató, de ugyanannyira elidegenítő is. Egy ilyen mértékben abszurd, valószerűtlen világban, mint ez, szükségünk volna több emberi, érzelmi kapaszkodóra, és igen: értelmesebb párbeszédekre. Különben unalmassá és lélektelenné válik, ahogy a kezes-lábas ételalakokkal folyton poénról poénra ugrálunk, mint a mexikói bab. 

Utálatos számomra, hogy milyen hamar átugorják a készítők egy-egy figura halálát. Ha nem egy főszereplő törik szét vagy kerül elfogyasztásra, akkor nem is említik többé. Ellenben egy rakás idő elmegy fölös téblábolással, fecsegéssel és pánikreakciókkal. Ez teszi olyan szakadozottá a hangulatát és a humort; sokszor egészen blődek és fárasztóak a szövegek. Attól, hogy a "fuck" szót többször kántálják, mint mondjuk a Ponyvaregényben, vagy hogy mindenfelé szexviccek meg popkultúr utalások röpködnek, még nem lesz egyből nevettetőbb egy vígjáték. Néhányszor jót kacagtam ezeken is, de félúton már belefáradtam a karikatúraözönbe, mert az egészben semmi nem hatott természetesnek. 

Legemberibben talán akkor viselkedtek az árukarakterek, mikor Frank egy szakácskönyv kitépett lapját mutogatja nekik az áruház monitorján. Teljesen világos, hogy Frank, Brenda vagy az árucikk-tömegek hogyan vélekednek a saját létezésükről és az istenek szabályairól. Az életük kirakott vagy csomagolt áruként nagyon eseménytelen, és a mennyei áldás képzete az, amibe kapaszkodva megszépülnek a mindennapjaik. 

Frank-re egy 2. felismerés is vár az útja végén: ha elveszed mások hitét olyasmiben, mint a mennyek, akkor cserébe neked kell adnod egy közvetlen, könnyen befogadható reményforrást. Muszáj hinniük valamiben, ezért döntenek inkább úgy, hogy nem hisznek Frank-nek. Ennek előjele, mikor Brendával a lány vallásos aggályain veszekedtek, és Frank nem értette meg az álláspontját, átsiklott a véleménye fölött. Barry - aki szintén az ő virslicsoportjuktól szökött el - segít belátnia, hol is rontotta el a felvilágosítást: "Sajnálom, hogy nem tiszteltem a hiteteket." Nem lehetünk pusztán harsány megmondóemberek, akik ráeszmélnek titkokra, és azt a tömegek zúdítják. 

Ironikus, mivel a készítők is kb. ugyanebbe a hibába estek: ránk zúdítják ezt a rengeteg szemfelnyitó, provokatív karikatúrát, megmondják a tutit a civilizációnkról, csak pont egy filmnek a sava-borsa marad el: az izgalmas sztori és a többrétegű szereplők.

Tetszett, hogy a hazugság az istenekről nem egy összeesküvés a történeten belül, ahogy pl. a mi világunkban használják gyakran eszközként a vallást. Megkapjuk a magyarázatot Tüzes Víztől, miszerint ők, a nem romlandó áruk találták ki a Túlvilág-mítoszt, hogy megszépítsék az elkerülhetetlen vég tudatát a rettegő népben. Ám az egyes részlegek erre tovább színezték a mendemondájukat, amiből ezáltal demagógia lett. 

Egyszerre príma kis allegória ez 

• 1) a merev vallásosságra;
• 2) a fogyasztói körforgás felelőtlen, pazarló mivoltára; sőt: 
• X) úgy alapból a társadalom alapmentalitására. 

Mi magunk vagyunk ezek az árucikkek, az istenek pedig a mi vezetőink, akiket dicsőítünk, imádunk, miközben azok szó szerint belőlünk élnek. A nagy tömegek mindig a megnyugtató hazugságot fogják választani a kényelmetlen, komor igazságok helyett. Frank helyzetét nekem ez a második dilemma tette átélhetővé. Hogyan lehet felnyitni a sokaság szemét egy hazug, de közmegegyezéses dogmáról, anélkül, hogy átgázoljunk a világképükön?


Senkivel se tudtam úgy igazán szimpatizálni a figurák közül - egyesekről azt se tudtam eldönteni, hogy miféle árucikk is akarna lenni. Frank a kiválasztott ifjú, Brenda pedig a szíve hölgye, akinek fő aggálya, hogy az istenek talán túl szemérmetlennek tartják őket. Ez persze egy nagy hülyeség, hisz a végső csatában elgyepál egy "istent", majd a győzelem után egyből összebújnak Frankkel az ünnepi orgia alatt. Elismerésem Rogennek és társainak, hogy ki tudták harcolni ennek a bekerülését a moziváltozatba. 

Gyenguska főgonosznak tartom Douche-t, az intim-zuhanyt, aki rájön, hogy az ehető-iható áruk elfogyasztása ad erőt az isteneknek. Bele se megyek a klisé bosszútervébe, hogy Franket elkapja, amiért felborította a bevásárlókocsijukat, és így kárt tett benne. Ugyanígy nem működnek a homoszexuális útitársak vicce, mint Teresa, a leszbikus takó, vagy a közel-keleti Kareen lavash és Sammy bagel kettős. Az egyetlen tényleg jópofa karikatúra a Stephen Hawkingot parodizáló rózsaszín rágógumi: neki minden megjelenésén remekül szórakoztam. 


Merő halandzsa az ötlet, hogy az árulények csak egy saját, 4. dimenzióban beszélnek, van kezük, lábuk, és járkálnak bármilyen messzire, csak mi ezt sose látjuk - hacsak be nem vagyunk lőve egy spéci sóoldattal, ami úgy üt, akár a heroin. Azzal pedig, hogy a pink rágó a végén csillagkaput nyit a mi dimenziónkba, a mű nekünk is reményt kínál, hogy talán áthidalható ez az ellentét árucikkek és teremtőik között. Értem én, hogy ezek mind utalnak valamire, de egyszerűen belefásul az ember a sok allegóriába, mikor a film felszíni olvasata másról se szól, csak hogy sekélyes, ugri-bugri ál-karaktereket mutogatnak nekünk. 

Szívből örülök annak, hogy egy olyan vakmerő projekt, mint a Virsliparti, a maga csorbítatlan, vulgáris valójában életre kelhetett a mozivásznon. Okos és pikáns utalásokkal van tele, helyenként még valóban vicces is. Azonban fájóan hiányzik belőle az a szív és lélek, amitől összefüggő élményként működhetne. Éppoly türelmetlenül hajigálja nekünk üzenetét, mint a főszereplő virsli a szupermarket lakóinak.

A Virslipartira egy 3/5-öt adok.

Mélytengeri pokol

Mike Williams vezető technikus és főnöke, Jimmy Harell 2010. áprilisában megérkeznek a Deepwater Horizon nevű fúrószigetre. Itt tudják meg, hogy - mivel az olaj kitermelésével több hetes késésben vannak -, a British Petrol (BP) illetékesei elsiették a biztonsági intézkedéseket. Csak a pénzügyi veszteségeikre gondolva kierőszakolják a munka megkezdését, holott egy csomó gép nem működik rendesen. Óriási mennyiségű iszap tör fel, és percek múlva az egész platform lángokba borul. 


Sablonparádét bármikor találunk a TV-ben, nem kell egy mozijegy árát kiadnunk érte. Azt elismerem, hogy bizonyos klisék jobban dühítenek másoknál, mivel manipulatívabbnak vagy károsabbnak tartom őket a többitől. GYŰLÖLÖM pl. azokat a kliséket, amelyeket Michael Bay rendszeresen szokott - akár producerként, akár rendezőként - a filmjeibe pakolászni: 

1. robbanásokkal eltakarni a normális történet hiányát;
2. CGI mohó használata, mikor már pörögnek az események;
3. nulla személyiségű, sokszor pihent agyú karakterpótlékok; 
4. több-kevésbé szexista módon lekezelt női szereplők;
5. a katasztrófák utáni felelősségre vonás abszolút hiánya;
6. vagy az amerikanista pátosz közönségidomító erőltetése,  
7. elsősorban a csillagsávos zászló röpke, propagandacélzatú be-bevillantásával. 

Az a szomorú, hogy mindezt most egy olyan katasztrófafilmtől kaptam meg újra, melynek egyáltalán nincs is köze Bay-hez. De az összhatás mégis pont ugyanolyan - annyi különbséggel, hogy a Kate Hudson által alakított női főszereplő itt nem ostoba liba. Peter Berg rendezőből teljesen hiányzott az igény, hogy a baleset látványos képsorain, plusz a technikai magyarázatözönön túl másra is szenteljen figyelmet. Azt hiszi, biztonságos sémák mentén készít egy tisztességes filmdarabot, miközben pont a lényeget, a szereplők kidolgozását engedi a lángok martalékává válni. 


Katasztrófafilm ide, megtörtént eset oda: csak a látvány és a szakzsargon nekem KEVÉS egy jó filmhez, bármelyik műfajról legyen szó. Mark Wahlbergtől Kurt Russelen át John Malkovich-ig a színészek remekül teljesítenek, karaktereik viszont ettől még fájóan egydimenziósak, így felszínes és személytelen marad a dráma. Mike családi hátterét álmosan és csöpögősen ábrázolják, a fúrótorony emberei pedig Harell-t kivéve elbizakodott kisfiúk, akik csak arra gondolnak, hogy mielőbb lelépjenek. Érthető, hogy mi ezzel a bajom, igaz? Nem konkrét személyeknek a torokszorító helyzetei miatt izgulok az iszap-kitörés, a gépek eltörése, majd a tűz során, hanem csak nem szeretném a filmbéli embertársaink kínjait és/vagy halálát. Ez így actalan senkik jogos, de szokványos pánikolása...
A történetet is szinte vonalzóval vágták ketté: az 1. fele a szereplők léha felvázolása, a 2. pedig a "főattrakció", a lángoló pokol elől való menekülés. Hogy részletezik a torony egyes gépeinek működését és a tesztekre vonatkozó előírásokat, az az egyetlen érdekes dolog az egész tartalomban. Ha valaki nem is érti meg egyből az egész folyamatot, jól láthatók a mulasztások és a későbbi katasztrófa okai. Dokumentumfilmnél ez már elég, hogy bevonja a nézőt, itt viszont csak a látvány tartozéka. 

Képmutatás továbbá, hogy Matthew Sand és Matthew Michael Carnahan teljesen és szándékosan kihagyták a forgatókönyvből az eset következményeit. 1-2 másodperc az igazi Mike Vilams-ről, rövid felirat, és kész. Ennyivel le is tudják. Frissítsünk egy kicsit: ez az USA történetének - és az egész világnak az egyik - legsúlyosabb olajbalesete. A 11 halotton és a több tucat sérültön felül ökológiai katasztrófát idézett elő: hosszú hónapokon át csaknem 800 millió liter nyersolaj folyt a tengerbe! Érdekes, hogy Peter Berg és társai buzgón mutogatnak olyan ordító kliséket, mint az amerikai lobogó, rögtön utána a munkások imája és a sírós ölelkezések, de aztán nagyvonalúan szemet hunynak az eset vonzatainak részletezése fölött! Nem Vidrine és a többi felelős bűnhődésére voltam kíváncsi (ahhoz előbb be kellett volna vonnia a filmnek), hanem pl. miért kezelték úgy és olyan gyorsan/lassan az olajszivárgást a hatóságok, miként folyt le a vizsgálat, és hogyan érintette ez a túlélőket. Hiába látom Mark Wahlberget és családját zokogni, ez olcsó, megjátszott és ránk nézve lenéző tálalása az esetnek.

A Mélytengeri pokolra 2/5-öt adok. Külsőségeiben vállalható, de önhitt, cinikusan sematikus és jellegtelen katasztrófafilm. A nevéhez hűen megérdemelné, hogy a tenger fenekére süllyedjen a szégyentől. 

Hologram a királynak

Sajátos, egyszerre realista és meseszerű hangulatával az év egyik legegyedibb jövevénye a Hologram a királynak. Úgy változtatja szürreális helyszínné Szaúd-Arábiát, hogy a tónusán nem érezni kényelmetlen cukormázat. Hol a szórakoztatásra gyúr, hol elgondolkodtató kijelentéseket tesz a gazdaságról és az életben való boldogulásról, sőt a maga visszafogott módján megindító pillanatokat is tud szállítani. 
Kár, hogy túl későn jön rá, melyik téren működik a legjobban.

Tetőzik manapság nyugaton az iszlámundor: mindennap szajkózik valamit a média vagy a migráns-válságról vagy a terrorizmusról (utóbbira el is hangzik egy röpke utalás Yousef karakterétől az elején). Ezért tudom, hogy sokan zsigerből liberális propagandát keresnek majd egy olyan produkció mögött, melynek Szaúdia a helyszíne, és nemcsak nem emeli ki az ország/ vallás/ társadalom hibáit, de főhőse a történet szerint itt leli meg elveszett életkedvét, sőt boldogságát. A Hologram a királynak 35 millióból készült, aminek világszinten nem hozta vissza a felét sem, így Tom Hanks legnagyobb anyagi bukása ez a 80-as évek óta.  

Ez engem mind hidegen hagyott - és direkt fogalmazok így. A Hologram a királynak nem akar kuriózumként eladni nekünk valamilyen kulturális nézet vagy üzenetet, mint ahogy a főszereplő Alan Clay adná el cége IT-csúcstechnikai termékét a szaúdi királynak. A hely és a téma csak a hátteret adják. Akárcsak Dave Eggers 2012-es regénye, a filmváltozat sem kezeli nézőcsali ürügyként a sztoriját, hogy megszépítsék a közel-keletiek életmódját a nyugati nézőknek. Hihető lencsén át ábrázolja, amit az amerikai tapasztal itt: 

• az uralkodó üzleti körök kiszámíthatatlanságát;
• munkacsapatának problémáit az ellátással és felszereléssel;
• hogy új orvosa, Zahra ritka esetnek számít női szakemberként;
• vagy sofőrjének, Yousef-nek a kissé holdkóros életvitele.

Nem az üzenetével van a baj ennek a mozinak, hanem a kitöltöttségével. Túl kevés dolog történik, ami számít is valamit a narratívában, és ezt a személyes dráma íve nem képes kompenzálni. Tom Hanks sokadjára kap egy szimpatikusan vicces, de komolyan vehető karaktert, akinek nagyon könnyű a bőrébe képzelnünk magunkat. Hanks alakítása tartja össze az egész produkciót: remekül játszik a délnyugati-ázsiai színészek reakcióiról, nem próbál mindenáron kitűnni közülük - a haláli nyitány ellenére, ahol Clay egy csomó muszlim utas között feszeng a gépén. 

A film alapvetése pofonegyszerű: nyugati fickó a vadidegen keleten. Alan hóbortos fickó, de szakmájában megbízható tárgyalófél. Látszólag múltbéli, anyagi jellegű terveinek kudarcai töltik el bizonytalansággal:

• házának eladása,
• hogy családja szétesett,
• felnőtt lányának, Kit-nek a taníttatása,
• korábbi vállalkozásának csődje a kínai konkurencia miatt. 

Ám az idő csak telik, az uralkodó sehol, tovább nő a bizonytalanság Alan-ben és csapatában. 

Igazi problémája viszont az - amit az országgal ismerkedve fedez föl -, hogy valahogy kiveszett belőle a lendület, a siker aurája. Otthoni élete Amerikában megrekedt, ugyanúgy nem találja benne az irányt, ahogy a hivatali tájékoztatásokon is alig bír kiigazodni. Érzelmi sivárságát tükrözi vissza a kietlen, sivatagos környezet. Örülök, hogy a készítők csak a legelején mutatnak fantáziaképeket, így ez a metafora nem annyira szájbarágós. 

Alan utazása arról szól, hogy üzletember-arcát fokozatosan leveti, hogy újra egy teljesebb, saját sorsát uraló valakivé váljon. Hiába deríti ki róla kórházi vizsgálat, hogy egy daganat a hátán okozza energiahiányát és alvászavarát; már azelőtt elkezd a sarkára állni, hogy a klinikán eltávolítanák a dudort. Ahogy Alan is mondja: még kicsit sajnálja is, hogy eltűnt a kinövés, hisz addig ráfoghatta volna, ha esetleg nem jön össze az üzlet. 

Borzasztóan tetszett az utolsó harmadidőben a kapcsolat Alan és a szaúdi doktornő, Zahra között. A válófélben lévő családanya igazi érett, modern felfogású nő, nem az határozza őt meg, hogy egy iszlám országban él. Ő teljesíti ki Alan magára találásának folyamatát. Mikor ellátogat Zahra lakására, az új helyszín a sivatag szöges ellentéte, a tenger, az élet forrása. Két hihető középkorú emberalak között jön létre valódi lelki-társi viszony, amiből ők tudatosan kizárják a sztereotípiákat. "A nagy kultúrák közti ütközés? Alan, minket a legvékonyabb dolog választ el." 

Történetvezetés és humor terén már sokkalta szellősebb a produkció, és ez az, ami miatt nem elég erős. Nemcsak Alan, de a maga film is mintha irányzavarban szenvedne: egyik vonulatot sem bontják ki annyira, hogy mérvadóvá váljon. Kivéve a romantikus szálat Zahrával, de az meg már túl későn jön, már a vége felé. 
Amikor Hanks, a környezet vagy a pazar vágás generálják a humort, nem egyszer jóízűen nevettem. Yousef azonban pár vicces pillanatát leszámítva töltelékszereplő - ügyeletes poénszóróként nagyon semmilyen. Kétszer bőven elég lett volna például elsütnie óriási aggályát, miszerint a szeretője férje alighanem készül kinyírni. 

Apropó: van ez a poénnak szánt párhuzam Arábiai Lawrence és Alan közt, amit teljesen átgondolatlanul használnak. Alan tréfálkozik ezzel a sátorban csapatának, később pedig Yousef arab álruhában csempészi át őt a helyi szent városon. Elhiszem, hogy ez különleges kaland vagy kitérő a főszereplőnek, de nincs szerepe a sztoriban, poénnak pedig messze túl sok időt vesztegetnek el rá. 

Egyensúlyhiánya miatt vágódik el a Hologram a királynak attól, hogy szilárd alkotássá álljon össze. Társadalomkritikaként túl vékony, vígjátékként meg hol működik, hol nem. A cselekmény érezhetően húzza az időt, és túl későn kezd kibontakozni a főszereplő és a doktornő közti kapocs, ami messze a legjobbra sikerült részlete az egésznek. Emberi hangvétele bevonja a nézőt, de túl későn dönti el, hogy merre akarja elkalauzolni. 

A Hologram a királynak 3/5-öt kap tőlem. Sok jó cucc van benne, de ezek sose forrnak koherens egésszé. 

Palackposta

Fogalmam sem volt róla, hogy a Palackposta egy dán könyv-, majd filmtrilógia 3. részeként készült el. Engem csak az érdekelt, hogy egy valódinak ható, sötét, morbid krimi-thrillerre bukkanok-e, és európai kínálatban erre egyértelműen több esély van manapság rálelni, mint Hollywood berkeiben. Előtanulmányok nélkül tettem vele egy próbát, és pozitív élménnyel gazdagodtam.

A történet dióhéjban:

A koppenhágai Q-ügyosztályhoz kerül egy alig olvasható, vérrel írt palackposta, melyet évekkel ezelőtt dobtak vízre Dánia partjainál. Lassacskán kiderítik, hogy a segélykérők egy elrabolt kisfiú és kislány voltak, fogva tartójuk pedig fanatikus gyilkos, aki vallási közösségek gyerekeire vadászik. Carl Morck nyomozó és társa, Assad nem is vesztegetik az időt, de külön nehezíti a dolgukat az érintett családok zárkózottsága.

Maga az alapvetés, a palacküzenet révén felfedezett bűnügy ötlete az, ami a Palackpostában megfogott, a kifinomult írói és rendezői munkának hála pedig végig érdeklődve figyeltem a nyomozás fejleményeit. Az eltűnések hátterében álló férfi igazi szörnyeteg, aki képes taktikázni és rejtve maradni. Érdekfeszítőnek találtam, ahogy ezt tálalták az alkotók, nem untattak a bűnügy részletei. A főszereplő páros sem csak 1 pár faarcú sablonkopó: a cselekmény mellett a film morális dilemmájának is szerves részét képezik. 

A Palackposta fel tudta dobni a hitbéli vakbuzgalom témáját anélkül, hogy ujjal mutogatna erre a mentalitásra. Részben érthető, hogy az érintett szülők miért nem bíznak Assad-ékban: nemcsak könnyebb, de személyesebb is egy elvontnak tűnő valamitől, Istentől várni a segítséget, mint az előírásaikhoz kötött, sokszor kishitű hatóságoktól. Tetszett, hogy miután Assad és Carl a soron lévő pár háza előtt nem hajlandók távozni, egy jóval prózaibb ok kerül elő arra, miért is akadályozták a munkájukat: a váltságdíjat készülnek kifizetni. Ez így szerintem nagyobb szamárfül a meddő, kritikátlan istenhitnek, mintha Carl és Assad a törvényre hivatkozva félrelöknék az egész témát. 


Ugyanezt az ellentétet kettejük közt is láthatjuk. Carl a munkája árnyoldalába belefásult, kiégett hekus archetípusa. Nemhogy "az Úrban", de az emberekben se hisz, egyszerű "sáros/nem sáros"-lencsén át nézi őket a világban. Társa, Assad az arany középút: ő "hisz valamiben", legalábbis Isten létében, de a józan értékítélet határain belül. 

Ezen az amúgy elcsépelt felálláson csavar egyet, mikor a gyilkos, Johannes közvetlenül Carl-ra is rászáll. Nemcsak azért jó ez, mert személyessé teszi számára a játszma tétjét, hanem mert ő válik így a középúttá ezen a világfelfogási skálán. Assad-dal mindketten becsületes zsaruk, de Morck magánemberként ugyanúgy kirekeszt bármilyen hitbéli természetű dolgot értékrendjéből, mint Johannes.
Jellemfejlődése afféle "dobjuk a mély vízbe"-típusú sokkterápia. Johannes fogságában egész más helyzetbe kerül, mint mikor fél füllel vitázott Assad-dal a hitről. Ezúttal kénytelen belemenni ebbe a témába, hogy a kis elmejátékkal is húzza az időt a 2 gyerek megmeneküléséhez. És bár némileg patetikus, mikor a film végén sírva fakad a templomban, utolsó mondatai meggyőztek róla, hogy a nyomozó valóban változáson esett át. Nem lett hívő, mégis megtanult hinni, bizakodni, reménykedni abban, hogy a holnap valami jobbat is tartogat az embernek. 

Pal Sverre Hagen csodás kifinomultsággal alakítja a vallástól megcsömörlött pszichopatát. Tenyérbemászó, modoros, megnyerő kisugárzású férfi Johannes, az a fajta jelenség, aki a felszínen tiszteletet kelt, de mélyebbre nézve valami nem-emberi üresség dereng fel róla. Mások gondolatait éppolyan ügyesen tudja terelni, mint a sajátjait palástolni. Hideg kúszott végig a hátamon, mikor ellátogat az egyik kiszemelt gyerekpár házába, és gyorsan elnyeri a szülők rokonszenvét. 
Kicsit elcsépelt, de annál durvább jelenet lett a flashback-sor, melyben kiderül a motivációja: gyerekkorukban anyjuk folyton terrorizálta őt és testvérét a vallásos doktrínáival, s ezért brutálisan megkéselte. Anyja testesítette meg mindazt a túlzott, mániákus istenfélőséget, amit műig úgy irt családról családra, mint a gyomot. Na ilyet se sűrűn izzad ki magából az amerikai kínálat: egy észmozgató, realista bűndráma, ami a vérrel se spórol.

Üdítően rideg, komor atmoszféráját a feszültség és eszmecserék mellett némi szarkasztikus humor is színezi. Az akciójelenetek nem próbálnak kirívók vagy teátrálisak lenni, ragyogóan belesimulnak a film dinamikájába. A krimiszál erős és részletes, de képben tartja a nézőt, nem olyan nehéz követni, mint az elsőre tűnhet. Nincs panaszom a helyszínekre sem, az észak-európai tájak pompás hátteret adtak a sztorinak. 

Túlzás volna korszakalkotó műnek nevezni, de nagyon is felnőtt hangvételű, intelligens darab lett a Palackposta. Mindenképpen jegyet váltott nálam az év legjobban összerakott produkciói közé.