Préda

 

Lassan már ezeknél az agyontejelt ősszériáknál is pedzegetik, hogy kreatív vérfrissítés nélkül profitképtelenné fognak válni. Nos, a Préda a Ragadozó-filmcsokor rimánkodása a rajongók felé, hogy még ne temessék a franchise-t. Ez egy minimalista beütésre rájátszó túlélőmese: alapvetésében hordoz egy, max. két merész húzást, de amúgy egy nagyon szimpla, túlontúl sablonhű és átlátszóan feminista hangélű produkció lett.

 

Valahol a 17. századi Amerikában járunk, egy neve-nincs bennszülött falu vidékén. Naru, a fiatal nyomolvasó lány vadász akar lenni, ám a törzsi szokások ezt nemigen engedik. Bátyja, Taabe ugyan igyekszik magával hozatni egy-egy vadejtő útra, de ő sem igazán hisz benne. Egyik ilyen útjukon ismeretlen fenevad nyomaira bukkannak, melyről egyedül Naru ismeri fel, hogy nem evilági. Gyanúja süket fülekre talál, így magányosan indul a már emberre is támadó lény keresésére…

 

Nem kertelek: felemás munkát végzett Dan Trachtenberg rendező és stábja a Prédával. Az tetszik és örülök neki, hogy tisztelettel ábrázolnak egy őshonos amerikai törzset, a szokásaikat és az értékrendjüket (ehhez képest a fehéreket jól szétdémonizálták). Szerencsére a köztük elhangzó párbeszédek is úgy értelmesek, hogy közben azért nem hangzanak 20. századi beszédnek. Komolyabban tudtam venni a hétköznapi élet csendesebb perceit, mint pl. az Apocalypto-ban. A Predátor (Ragadozó) körül sikerül kicsiholni a félelem auráját, bár közel sem olyan mértékig, mint a ’87-es eredetinél. Majd próbálom picit körülírni, miért nem...

 

Amber Midthunder játéka együttérzővé tett engem Naru felé: esze és kitartása mellett a konkrét tudás és az önfegyelem se hiányozna belőle. Ám erőnlétet és tapasztalatot eleve nehéz úgy szerezni egy életveszélyes szakmában, hogy a közösség ereje és biztonsága nem áll mellette. Ezért probléma a társai lenéző, gáncsoló magatartása, ami egy ponton már nyíltan ellenségessé válik. Ezt így értem. De a film ezt az előítéletet nagyon egysíkúan és körkörösen ábrázolja, annyira, hogy idővel már tipikus nőhatalom–propagandaként süt le a képernyőről.

 

35 évvel ezelőtt a megfoghatatlan rettenet atmoszférája adta az eredeti Predator sava-borsát: egy humanoid szörnyharcos több száz évvel későbbi technológiájú fegyverekkel, láthatatlanul tudott edzett katonákat egyenként becserkészni, majd iszonyú kínok közt felnyársalni, mígnem egyikük túl nem élte a vele való dzsungelháborút. Érezni lehetett, hogy itt csak a maximumot nyújtva van esély egyáltalán 1 darabban maradni, nemhogy az arctalan űrhóhérral szembeszállnia!

 

Naru egyszerűen nem áll egy szinten az ottani 2 párbajféllel, és ezért nem jó film ez! Túl feltűnő „plot armor” („cselekménypáncél”) mentegeti Narut: miután az alkotás felénél először látja tágra nyílt szemmel, ahogy a Ragadozó széttép egy medvét, az mégcsak nem is üldözi őt, mert „veszélytelennek hiszi.” Ez így túl kényelmes – főleg úgy, ha a film lényege pont a párharc volna ember és szörny között! Majdnem az egész filmen át kell várnunk arra, hogy aztán a lényeget baromi gyorsan lezavarják, akárcsak másik zsánerből a Batman V Superman-nél.

 

A készítők ügyetlenül próbálták áthidalni a képességbeli szakadékot kettejük között: Naru – akiről már alkatilag is ordít, hogy nem ebbe a filmbe felel meg „kiválasztottnak” – az első félidőben még a terepen edződik, a Ragadozó pedig lesérül a túrázása során. Ezt nem veszem be. Még ha ez is a legelső alkalom, hogy a Földre jött, ezek az állatok és íjas-dárdás indiánok zéró gondot kellene, hogy jelentsenek neki. Oké, hogy a főhős a terepet is felhasználja a végén, vagy bármilyen ismeretlen fegyvert, amit csak megkaparint – legyen az fehér ember puskája vagy a vadász high-tech kütyüje, mint a Cowboyok és űrlényekben. De könyörgöm: az a szörny sem hülye! Tudjuk, hogy vannak neki (is) reflexei, ösztönei, helyzet-felismerő és stratégiai érzéke…!

 

Kicsit elbénázták az állatok ábrázolását is: főleg azon a medvén könnyen kiszúrható, hogy animált (bár az is igaz, hogy így emészthetőbb a rajta végrehajtott erőszak látványa). Naru kutyája is kapott gazdija plot-armor-jából, mert a veszély kellős közepén sem esik sose baja. 

A Ragadozó, a láthatatlanságának effektusa és technikai eszköztára mutatósak. Nem bántam továbbá azt a rendezői döntést se, hogy a fél játékidő igazából felvezető kör, ahogy a két fél külön viaskodik a tájjal, egész a találkozásukig. Az állatvilág „csupasz” képsorai is szolgálhatnak egy érdekes, izmos történetet, anélkül, hogy unalmassá válnának (pl. a 2001 Űrodüsszeia eleje). Csak sajnáltam, hogy végül közel sincsenek annyira egy súlycsoportban, mint azt a film tetteti.

 

Számomra az összes Predator-sequel közül a Préda araszolt a legközelebb az 1. rész élményéig, de az tuti, hogy nem érte el. Túl egyszerű és kiszámítható menetrendet követ, amit a terep izgalmai és a színészi játék kevéssé kozmetikáznak. Közel sem tűnik egy sorozat újjászületésének, mint inkább a feminista kordivat szokványos lenyomatának.

3/5-öt adok rá. 

 

Lélekpark

"Akarsz látni valami furcsát és misztikusat?"

Pesten Vera, a cinikus ifjú rendőrnő egy idős, depressziós társat kap maga mellé Laci személyében. Ketten kell, hogy kivizsgáljanak egy roppant különös ügyet: egy meztelen férfi kerül elő az állatkerti krokodilok között, zavartan és emlékezetkieséssel. Nem sokra jutnak, ám mint kiderül, nem egyedi esetről van szó....

 

Csak a hazai filmipartól már nem kevés gépre kötött trágyát láttam, de ez a "misztikus thriller" Horváth Illés és Odegnál Róbert rendezésében most kiborított. Úgy tűnt, sose fog véget érni, pedig csak 80 perc volt: cselekménye kb. annyira izgalmas, akár egy vidéki falu utcái hajnali 2-kor, sörreklámba illő színészi játékkal, és olyan nyomozati szállal, ami a totális érdektelenségből jut el végül az abszolút röhejig. Akkora orbitális nagy ökörség lett az utolsó negyedórája, hogy hirtelen azt hittem, egy másik film kezdődött el még az előző közben: valami formátlan amalgámja egy Grimm-mese horror-remake-ének meg egy Y-akták-epizódnak.

 

A két főszereplő merő porhüvelyek: Horváth László Attila alakítását míg élek nem jövök rá, mire föl díjazták a portói nemzetközi fesztiválon: jól adja ugyan a kókadt vén piás zsarut, de ez kb. olyan, mintha a léha rakodómunkást játszaná el valaki. Staub Viktória Verája pedig annyiból tevődik össze, hogy néha kocog, bénán szemétkedik, és sebész apja eltűnése is képbe kerül az ügy során. Magányuk és hogy nem tudtak továbblépni múltjaikon mit sem szépíti, milyen dúsított unalombomba mindkét karakter.

Maga a misztikum-oldala az egésznek már a felvezetéskor elvérzik: agysorvasztó volt hallgatni ezt a nonszensz tervet, hogy az embereket miért és hogyan változtatják át állatokká. Mintha összelopdostak volna ötleteket hollywood-i sikerfilmekből, hogy sebtiben gyúrjanak belőlük egy ízetlen-sületlen tréfát. Az még esetleg hihető részlet, hogy a visszaváltozás szétzilálja az áldozatok – köztük Vera apjáénak – elméjét, de akkor se tudtam komolyan venni: 

1. ha ez az átváltozós szál metaforaként értendő, úgy az üzenete kipárolgott a kész alkotásból, 
2. ha viszont szó szerint, hát Adam West és Burt Ward épkézlábabb bűnügyeket oldott meg a 60-as években. 

Már a nyomozás is kb. olyan izgi benne, mint egy hangyaséta: a helyi rendőrök akkora fabábuk, hogy fűrészelhetők, a kikérdezettek is üres, egymondatos papagájok. És nem elég, hogy a rejtély megoldásán rekedésig kacag az ember, a lezárása is egy nagy semmi.

 

Lélektelensége a Lélekparkot sereghajtó-státuszra ítéli nálam: a rövid játékidő dacára csak a saját életét érzi még sivárabbnak tőle az ember. Olyan suta, bizarrnak is hitvány filmhulla, amit „misztikus thrillerként” címkézni szinte már bűncselekménynek tűnik. Sőt a forgatás indítékául a pénzmosást se zárnám ki...

 

A jég ellen

 

Ha Jar Jar Binks ember volna, és egy több éves sarkköri expedíción venne részt a mi világunkban, akkor olyan lenne, mint Joe Cole A jég ellenben. A Netflix történelmi filmje olyan vontatott, önismétlő, szürke és előemésztett, hogy valódi karakterdrámát max. a látóhatárnál szúrni ki benne: író-színész Nikolaj Coster-Waldau és Peter Flinth rendező úgy mutatták be egy szó szerint dermesztő XX. századi út viszontagságait, hogy abból a feszültség, a gyötrelem és a lélektan szinte teljesen ki lett szárítva. 

1909: a tapasztalt Ejnar Mikkelsen kapitány Grönlandra érkezik egy csapat élén, hogy felkutassák a tragikus sorsú Dán Expedíció egy tagjának feljegyzéseit. Ezek bizonyíthatnák ugyanis, hogy Grönland egységes sziget, azaz az USA jogtalanul tart igényt a dán gyarmat felére. De egyedül a zöldfülű gépész Iver Iversen vállalja, hogy elkísérje Ejnart a rettentő embert próbáló vándorúton. A produkció Mikkelsen Ketten a jég ellen című regénye alapján készült.

 

Fakezű történetvezetéssel kell a nézőnek megbarátkoznia, ha végig akarja vegetálni A jég ellent. Hiába fogja föl az ember a kontextust, hogy miféle időkeretek között, mekkora horderejű és milyen borzalmakat rejtő küldetést teljesít a két főszereplő, mindezek súlyát és sürgetőségét nem lehet kitapintani. Pedig az eleve mostoha terepviszonyok és az élelemhiány mellett az is sürgeti a párost, hogy ha nem érnek vissza, mielőtt a jég eltorlaszolná a hajó hazaútját, ott hagyják őket a semmi közepén – ahogy az be is következik. Egyszerűen nem tud bánni az idővel ez az alkotás: alig történik valami, és az a kevés is vázlatszerűen követi az előző jelenetet.  

Az atmoszférateremtés csődje mellett a két főhős – Cole és Coster-Waldau korrekt játéka dacára – unalmas statisztafigurák: egyikük egy már életveszélyesen naiv, lelkendező ifjonc, a másik a hivatásmániás, örökké morci vezető, akit otthon szíve hölgye várja. Mindkét archetípusba könnyű beleképzelni magunkat, de nincs elég színezet adva a személyiségükhöz. Két véglet, akik a maguk külön világában élnek, de akiknek még az összecsiholódása is olyan hétköznapinak hat: végig az az érzésünk, mintha csak valami elszúrt hegyi pikniken diskurálnának munkáról, nőkről, a szeretteikről, stb. Nem pedig egy történelmi léptékű, de testet-lelket-elmét örökké mardosó, gyilkos misszión.

 

Ügyetlenül próbálták lélektani thrillerré fazonírozni a film 2. felét, mikor Iverék a kunyhóban élnek, várva, hogy valami mentőcsapat érkezzen. Kapitányunkat lassan megtöri és felőrli kilátástalan helyzetük, míg végül össze is kap egyetlen társával – olyan iskolai verekedéshez hasonló stílusban. Ez a baj az egésszel: a problémák itt mind súlytalanok, és secpec alatt oldódnak meg – legyen szó Iver kedvenc kutyájának lelövéséről, élelemgondokról, sőt még a megmenekülésük is csak úgy a semmiből zajlik le, mire jöhet megdicsőülésük a civilizációban.

 

 

A jég ellenre 2/5-öt adok. Örülök, hogy egyre több kevéssé közismert XIX.-XX. századi expedíciót filmesítenek meg, de ez a darab borzasztó száraz és monoton krónikája az emberi túlélés küzdelmének. 

Elvis

Cseppet sem zavart Baz Luhrmann döntése, hogy a Királyt zsarnoki menedzsere emlékein át mutassa be, turbózott stilizálással, elrugaszkodva a merev „hely, dátum, esemény”-féle menetiránytól. Teremtménye lüktet az energiától, de úgy, hogy az ember nem vész el a látványparádé mögött. Fantasztikusan festi meg az extázist, amit Elvis  a muzsika teremtésekor átélt, átadott, sőt a közönségéből is kiváltott fellépésein – a zabolátlan életvágyat, ami rabul ejtett egy nemzedéket és üstökössé tette a fiatalembert az 50-es évek merev Amerikájában.
 

1997-ben, élete végén „Tom Parker” „ezredes” azzal mentegetőzik, hogy nem ő okozta Elvis kiégését és halálát, hanem mi, a telhetetlen közönség. Parker nem egyszerűen a „nagy lehetőséget” látta meg az ifjú zenészben, hanem azt a „tiltott gyümölcsöt”, amiként a lakosság látja majd őt. Ami miatt vagy szívből gyűlölni, vagy az őrülésig imádni fogják felfedezettjét. Elvis bő 2 évtized alatt világlegenda, fogalom és márkanév lett; számos külső és belső vihart élt át, de arra csak sokára jött rá, hogy fő bizalmasa mekkora egy manipulatív gazember.
 

Austin Butler-t máris felregisztrálhatják az Oscar-jelöltlistára! Nem láttam színészt így eggyé válni egy zenészikon karakterrel Rami Malek óta Freddie Mercury-ként: hangja és mozgása pontosan idézik az eredeti személyt, aurája a színpadon már-már delejező. Nem kell strébernek lenni, hogy a néző érezze: ez az alkotás tényleg Presley esszenciáját akarja megragadni. 

Nagyon is meg tudtam érteni, hogy átlagtól érzékenyebb lelkülete – ami pl. édesanyja iránti törődéséből is kitükröződött – fogékonnyá tette Elvis-t a környezetében tapasztalt érzelmi hullámokra, inspirálták őt a fekete közösségek zenéi és a spiritualitás. Szó szerint „hangolta” a közönségét, akár egy hangszert: zenéjével gyűjtötte össze és sugározta szét mindazt a pozitív rezgést, amit önmagából és a világból kiérzett.
 

Külsőségekre nemigen lehet panaszunk: Luhrmann korkép, ruhatár és díszletek terén is megcsinálta a házi feladatát. A gyakran csicsás kavalkád és a bombasiker őrülete tombol a vásznon, a hang- és színdús látványfestés mellé az időt elmosó vágástechnika és lendületes operatőri munka még töményebbé teszik az összhatást, mintha mi is be lennénk gyógyszerezve, ahogy a már családapa Elvis.
 

És bár nem gondolom, hogy az Elvis „stílus a tartalom rovására” esete lenne, az biztos, hogy mondandójában közel se vakmerő vagy formabontó. Sőt: direkt visszafogott és modoros abban, ahogy a Presley-családot, illetve Elvis lelki válságát bemutatja, ezzel is kiegyenlítve a színpadi jelenetek extravaganciáját. Bárki leolvashatja a filmről, milyen könnyű kihasználni egy empatikus szupersztárt, aki ekkora nyomás alatt él és dolgozik. 

A sajtó örökké piszkálta, megfigyelés alatt tartotta életét, szerződések garmadáját kellett tartsa, nehogy bepereljék, az imidzsét fenn kellett tartania a nevével eladott koncertek és termékek miatt, nem beszélve a szegregációs politikusok által kirótt szankciókról. Ezek mind ott vannak, csak épp nem rajzolnak ki egy szépen elrendezett, tiszta narratív mintázatot: inkább az együttes sodrásukat látjuk a főhősön, ahogy pszichésen kisiklatják őt és a házasságát Priscillával. A lezárás pedig tisztelgő hangú, bár nem valami eredeti.

Mindent összevetve ez egy príma, energikus, Elvis Aron Presley szelleméhez méltón szabados rendezésű „biopic”. Nem puszta törilecke, hanem tényleg egy mágnesezően  előadott, tanulságos történet: egy művész életen át tartó hajszája a transzcendencia és halhatatlanság felé, mely viszont lassan fel is emésztette őt. Épp ezért hiányoltam, hogy a „halála” fölött úgy átsiklik a film: simán hihetőnek tartom, hogy Elvis a saját mítosza elől inkognitóba vonult – alighanem külföldre, ahová az „ezredes” nem eresztette ki –, ezzel akaratlanul is biztosítva, hogy a világ soha ne feledje el őt.
 

Baz Luhrmann Elvise mindenképp megér egy 4-et az ötös skálán.