Bloodshot

Köztudottan most a csapból is a koronavírus folyik; a Kínából kiindult járvány az élet valamennyi területét - így a szórakoztatóipart is - lefékezi szerte a nyugati világban. Én csak annyi fűznék a témához, hogy arra számítok: a tavasz nagyobbik fele biztosan rámegy, hogy a kór kitombolja magát, és pl. a kispadra küldött filmszínházak is újra kinyithassanak. 

Elcsépelt jókívánságként még annyit: vészeljük át épen, és tanuljunk belőle...! 

Monoton salak a Bloodshot. A baltaarcú Vin Diesel a Valiant-kiadó képregényének világában próbálta szélesíteni repertoárját idén, ami viszont aligha jött össze neki. Ehelyett egy elbaltázott, gyors feledésre ítélt projekt frontarca lett, ami sima folytatást sem érdemel, nemhogy netán egy újabb sokrészes moziverzumot.

Ray Garrison kommandós, akit minden bevetés után hazavár csinos felesége, ám az egyik bevetése után elrabolják, majd kivégzik a párt. Ekkor Garrison-t egy nanotech-zseni, Dr. Emil Harting feltámasztja, mint biokiborgot: ezentúl a vérében keringő „nanit” gépsejtek bármilyen sérülését azonnal kijavítják, ami gyakorlatilag sebezhetetlenné teszi őt. Emlékeit azonban manipulálják, így minden egyes bevetéskor valaki más lesz az, akit neje gyilkosaként levadászik. Sikerül-e a cégtulajdonként kezelt katonának kitörnie az ördögi körből…?

Hát szó mi szó: ettől csupaszabb, gépiesebb, CGI-től ázottabb képregényfilmet már régen láttam! Fölhozhatnám az alapötletén jól látszódó Robotzsaru-párhuzamot, de az is inkább dicséret volna neki. A látványvilág kiborítóan ingerszegény, a karakterek hús-és-fém bábuk, maga a sztori pedig steril akció és infó-blabla törmeléke, egy mérföldekre kiszúrható csavar köré szétszórva. 

Még a műfaj leghírhedtebb darabjai is legalább jellegzetesen szoktak rosszak lenni: pl. mert csiricsáré a látvány (Batman & Robin, Maszk fia), ripacsok a szereplők (ugyanezek, Tank Girl), kínosan röhejes a dráma (a 3. Superman és Spiderman), vagy mert következetlen a tónus (Penge Szentháromság, Öngyilkos Osztag). 

A Bloodshot egyszerűen sivár, személytelen. A cselekmény ezerszer ellőtt kliséket váltogat, de a fakezű vágás és az élettelen dramaturgia miatt úgy tűnik, mintha a készítők oda se figyeltek volna a saját munkájukra. Elidegenítően üres és semmitmondó az egész, képtelenség a nézőnek beleélnie magát, mikor mi történik a szereplőkkel, körülöttük, vagy éppenséggel bennük: 

1. van itt egy öntelt, kigyúrt, T-3000-szerű buldózer, akinek főhős létére még gondolkodnia sem nagyon kell, csak nyomulnia - pl. szó szerint elég a Netre kapcsolnia agyát, hogy pár perc múlva már tudjon repülőgépet vezetni! -;
2. egy vérgyenge "őrült tudós-cégvezető"-sztereotípia, aki folyton sajnálkozó képpel papol az embereinek, mint valami dühös tanár;
3. a nem is olyan halott (ex-)feleség egy sekélyes szöszi cicababa, akihez a "nagy csavar" kapcsolódik - bár a rendezése ennek is olyan, mintha csak egy kivágott átvezető jelenet volna;
4. a tipikus edzett profi hölgymunkatárs, aki a fellázadt főhős mellé áll; 
5. és az égvilágon semmi érzelmi-lelki kötőanyag bármilyen párkombináció között.

Ennyit hagyott hátra bennem a Bloodshot: szürke, gyér, unott, dopaminsejtek ölésére alkalmas kukabérlő. Egyetlen okból hívták életre, hogy aztán sebesen kimúljon: a Marvel fénykora tavaly befejeződött, így most aztán lehet hódítani a képregénymozik átmenetileg kiürült porondján (amíg a DC-nek nem sikerül végre talpra állni).

Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása)

A Joker tavalyi bombasikere igazolta a Warner jelen taktikáját, hogy a ligaépítősdi helyett szólófilmekkel vessék meg újra a lábukat a képregénymozik piacán. Így tudta az immár producer–színésznő Margot Robbie kiharcolni, hogy önálló műben, (egy másik) Joker nélkül futhasson be Harley Quinn, akit legtöbbünk a rosszemlékű Öngyilkos Osztag fő pozitívumaként méltatott. Ám a fenenagy emancipáció végül szárnyak helyett egy nagy kősziklát rak a majd' 30 éves ikon hátára. 

A holdkóros Harleen Quinzel "Mr. J." barátnőjeként érinthetetlennek számított. De ahogy híre megy, hogy a lány végképp lelécelt a zöld hajú bűnözőtől, egyre többen veszik üldözőbe olyanok, akikkel a múltban szemétkedett. Ráadásul rövidesen egy csóró zsebtolvajt, Cassandrát kell majd pesztrálnia: maga Roman Sionis, a törtető gengszterfőnök akarja kinyírni őket egy egyedülálló gyémánt okán. 

Remélem, a felszínes, feminista ürügyfilmek divatja már sorvadófélben van az Álomgyár vidékén. A Ragadozó Madarak úgy állítja magát be, mintha egy Deadpool-szerű kikacsintós, szabados akcióvígjáték volna a szürke városi környezetben. Ami így tükrözné a főszereplője kaotikus, mindent poénra vevő egyéniségét is. 

Köntöse alatt viszont egy fárasztóan nem vicces, zeneklip-szerű vásári bazár lett, mely a csapongásai ellenére érződik totál fantáziátlannak. Az egész produkció mintha egy részegen tákolt kifutó lett volna Margot Robbie-nak, amin százféle pózban parádézhat, miközben a többi szereplővel egy felszínes ideálképet reklámoz: 

Seggeket szétrúgó kemény csajok
vs.
Nőtipró tetű férfiak világa
!!!

Ha ez Harley saját, "Joker utáni" története akart lenni... akkor miért nem erről szól a film? Quinn alapbaja, hogy magára maradt az amúgy teljesen jellegtelen Gotham-ben, védőkezek nélkül, így új élete nemcsak bizonytalan, de fenyegetett is. Ezt a konfliktust szó szerint kirepítik az ablakon, és úgy tesznek, mintha megoldódna, csak mert a végére kínkeservvel összeterelték a teljes hölgykart, és a főgonosz leköszönt. Ez nem egy személyes történet, és magának Harley-nak nem adtak igazi lelket, a csiricsáré ruhái meg az ál-stílusos manírok mellé. 

Ehelyett betolják egy unalmas ékszerhajsza-sablon közepébe, egy csomó színtelen, savanyú nőalak mellé, akikről üvölt a kémiahiány. Cassandra, a Fekete Maszknak melózó Fekete Kanári, a fickót üldöző Montoya nyomozó, vagy a kiirtott családú asszaszin Vadász se többek, mint egy-egy járkáló-bunyózó névtábla. A készítők erőn felül próbáltak minden szimpátiapontot a szebbik nemnek juttatni, de csak a megjátszottság süt az egészről. 


Robbie játéka éppoly lelkes, mint évekkel ezelőtt a Suicide Squad-ban, és ettől még fájóbb, hogy a rendezés és forgatókönyv se viccessé, se kedvelhetővé nem tudják tenni őt. Az életvidám nő itt egy önveszélyes, idétlen hóka szájalógép, aki szinte minden mondatával és gesztusával csak idegesíti az embert. 

És rájöttem: nem pusztán "ízlés dolga", hogy ezúttal mégcsak jópofának se találtam őt. Mint sok rossz vígjátékban, a főszereplő alig figyel vagy gondol bármire maga körül a világból - beleértve a nyílt életveszélyt is -, máskor meg túlpörög a semmin. Még újdonsült szövetségét a többi lánnyal is sutba dobja a végén, mikor elhajt tőlük, pedig Roman bukása után éppolyan stagnáló, céltábla élete van, mint eddig. "Nem csoda, hogy mindenki utál." Ez nem vagány humor, ez debilség - és ezzel van tele a film. 

Ewan McGregor a nőgyűlölet tökéletes reklámarca Roman Sionis, alias Fekete Álarc szerepében. Egy eleve sok toldozásra szoruló képregénygonoszt itt egyszerűen szemeteskukaként használtak, beledobálva annyi taszító vonást és személyiségzavart, ami már funkcióképtelenné teszi. 

Vígjáték vagy sem: képtelen voltam ezt a háborodott, ordítozó vadbarmot erőskezű maffiavezérként látni, aki minden indulatkitörése mellett is felmutat azért tekintélyt és szervezőkészséget. E téren szegény egy szinten ragadt Jared Leto vízízű Jokerével.

Mintha egy kettéágazás két sarokpontját láttam volna: a Leto nélküli Joker a felhők közé, a Leto nélküli Harley Quinn pedig a mély árokba vezetett. A Ragadozó Madarak egy borzasztó rosszul megírt fércmunka: tompa, agypusztítóan sekélyes, nem egyszer szexista cirkusz, ami két ikonikus DC-antagonistát pazarolt el egyszerre.


A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása)... egy 1/5-ös tetkót kap tőlem a homlokára.

A láthatatlan ember (2020)

Megint a XIX. század végéről vettek elő egy regényalakot, hogy új köntösbe csomagolják: H. G. Wells hírhedt láthatatlan embere idén pszichothriller és horror elegyeként tér vissza a nagyvászonra, és szerencsére nem minden ihlet nélkül. Jeleskedik a félelmetes hangulat létrehozásában, és fájóan eszünkbe vési a lelki terror játékának természetét: ha egy vadász megfoghatatlan, sose hagy látható jelet maga után, akkor a préda tudja, hogy védtelen ellene, - ami csak további előny a vadásznak. 

Cecilia Kass a nyitányban kiszökik az optikus Adrian Griffin laborként is szolgáló luxusházából. A férfi egy okos, de erőszakos zsarnok, aki fogolyként tartja őt ott. Miután bátyja révén megrendezte saját öngyilkosságát, és látszólag mindent exére hagyott, őt és közeli ismerőseit különös történések kezdik veszélyeztetni. A nő érzi, hogy Adrian műveli ezt velük, de hogyan bizonyítsa be, ha a férfi a világ szerint már nem is létezik...?

Vegyessaláta nálam a Fűrész írójának új munkája. Leigh Whannell rendező többféle módon és perspektívából próbálja a félelem légkörét létrehozni, és ez a film első felében össze is jön neki. Cecilia bőrében az idegőrlő kiszolgáltatottság válik tapinthatóvá, a hús-vér „kísértet” szemén át pedig a csendes vadászat izgalma, a hatalom finom gyakorlása az áldozat felett fejeződik ki remekül. Rémlik egy étel-odaégetős rész, ahol a mozdulatlan kamerabeállítás a Paranormal Activity-re emlékeztetett. Mégha nem is rondítanának bele egyszeri bakik a logikába (pl. az elején a vacakolás a kutyával, vagy a rajzfilm-szerű torokvágás az étteremben), akkor se hiányzott volna sok itt egy jó kis modern rémmeséhez.

Negatív irányba maga a „gonosz terv” húzta le nekem A láthatatlan embert. Túl nyakatekert és elnagyolt, annyira, amit a körülmények már nem mentenek ki. Van egy észrevétlenné tevő science-fiction-ruha, amit se a zsaruk, se a nő sem fedeznek föl, csak mikor már javában megy a terrorizálás. Van egy ügyvéd bátyó, Tom, aki jogilag és személyesen is bűnsegédje a birtoklásvágyó, tudományos áttörést elért tudós testvérének. Miben is? Hogy lelkileg tönkre tegyenek egy átlagos nőt, hogy az kihordja Adrian gyerekét, hogy örökre a magánrabszolgájaként éljen. 

Hihető vagy hatásvadász?

Félre tudom lökni a szkepticizmust egy „ördögien ravasz” terv iránt, de nem ennyire! Whannell mintha nem is akarna hihető motivációkkal vagy mondjuk jellemrajzokkal szöszmötölni; a karakterek jobbára forgatókönyvi eszközök. A láthatatlan hóhér egy személyiségtelen "okosdémon", amit olybá tűnik, nyűg lett volna még emberivé is szabni. A rendező a fő árnyalak eredetét és sebezhetőségét is feláldozza azért, hogy ezzel is rémisztőbbé tegye őt (ahogy pl. Tim Burton a ’89-es Batman-nél). Minden vonás, ami a főgonoszt képessé tenné, hogy ilyen tökéletesen végrehajtsa őrült tervét (kitartás, időzítés, intelligencia, érzék az emberi pszichéhez, etc.), az utólag van rámagyarázva.

Elisabeth Moss prímán kifejezi egy szerencsétlen nő megviseltségét, akit egy elmés őrült mind jobban megfoszt a szabad életétől. A babrálás a gyógyszerekkel, a befeketítés előbb Emily előtt egy hamis üzivel, majd a hatóságok előtt Emily halálával: akár a préda bekerítése. Látszik, hogy próbálták személyesebbé tenni a kapcsot a szereplők között, és valamilyen szinten sajnáltam is, hogy egy tetű fivérpár így tönkretette a nővérpár életét. De ezt nem a film félelemlégköre váltotta ki belőlem, és nem is egy megkedvelt érdekes karakter féltése. Erről ugyan nem Moss tehet, de a figurája igencsak feledhető maradt - még az itteni láthatatlan emberhez képest is. 

A Láthatatlan Ember 2020-as kiadása ügyesen rendezett, viszont nagyzoló történetű mű, nem kevés hézaggal. Rettenetet képes ugyan előállítani, de amint a fordulatokra vagy a reakciókra kerülne a sor, belegubancolódik egy bűnügybe, ami az itt látott módon már-már kivitelezhetetlen volna. Egy őrült tudós hű ügyvéd-testvére még nem magyarázat mindarra, amit itt a rémségnek lehetősége van keresztülvinni, mintha az egész egy Scooby-Doo-epizód volna.

Középmezőny.

A vadon hívó szava (2020)

Az égvilágon semmit nem garantál, ha egy múltban játszódó kalandfilm alapja egy híres regényíró könyve. Attól még lehet lerágott csont a mondandója. Egyszer sem kell, hogy hagyja elkallódni a bevált ösvény mellől a rövid pórázon vezetett történetet. Tarthatja direkt soványan a szereplők hátterét, jellemrajzát, megpróbáltatásaik természetét. Könnyebb a külsejét látványtrükkökkel kicsit kiszépíteni, mintsem ha hús-vér lények könnyes poklát mutogatná a megcélzott családi nagyközönségnek. 

Kér még valaki kutyás metaforát…?

Az 1800-as évek vége, Észak-Amerika. Buck egy kisvárosi bíró rakoncátlan ebeként éli aranyéletét, mígnem egy éjjel elrabolják és eladják őt. Élete hullámvölgyessé válik: egyszer postai szánhúzó ebként kell bizonyítania, később új társaival egy gátlástalan férfi karmai között próbálja magára venni a többi kutya terhét. Az úton egy magányos öregember, John Thornton lesz előbb a barátja, majd az új, alkalmi gazdája. A férfi is elveszítette régi énjét és életét, most viszont Buck-kal ráveszi magát egy felderítő útra, amely levezet a térképről.

Egy őszinte reklám A vadon hívó szavának így hangzana: |Időutazás Hallmarkland-be!| Ez volt végig a benyomásom. Feltűnően papírvékony, megalkuvó, cukrozva tálalt állatmese lett ez az adaptáció, melyből kitiltották az apropót és a saját gondolatot. Süvölt belőle a mesterkéltség – és nemcsak a számítógéppel animált kutyafőhős miatt. Mikor már épp ásítana a néző az ezerszer bejárt sablonsztorira az elveszett házikedvencről, aki a cudar kinti világba csöppenve fel kell fedezze önmagát, beszórnak egy-egy, éppen csak morzsányi szépelgős (szívmelengetős) részt, vagy pont ellenkezőleg, a kegyetlen bánásmód „elszomorító” közjátékát. 

Nem az erőszakot hiányolom, amikor túlpuhítottnak nevezem a filmet, arról meg végképp nem ugatnék, hogy igazi kutyát kínozzanak egy ostoba hollywood-i remake kedvéért. Egyszerűen a történet és a szereplők is túl felszínes, kicentizett karakterek itt, a rájuk aggatott vézna háttérsztorik ellenére. Nagyon könnyű kiszúrni, hogy eszük ágában sem volt a készítőknek komolyabb élt, súlyt vagy mélységet adni bárminek, ami a drámát generálhatná, helyette pillanatnyi ösztönreakciók kicsikarására építenek, kockázat nélkül.

Nem tudott a szívemig hatolni az itteni ember-állat duó barátsága, ami felteszem a mű fő „szexepilje” akart lenni. Túl kevés, amiből kiindul, és túl kevés, ahova célhoz ér. Buck az előre determinált túlélője ennek a gazdáról gazdára játéknak, amibe a sors belelökte. John-ról pedig – aki egyben a film gyenguska narrátora is – képtelenség nem-tudni, hogy ő lesz a Buck-nak rendelt „megfelelő gazdi”, legalábbis az utolsó harmadidőre mindenképp. És ha neadjisten John-t is elveszíti végül, az erdő új alfa-hímjeként úgyis boldog véget ér.

Automatán futtatott, olcsó könnyzacskó-facsaró A vadon hívó szava, egy rutint nyújtó Harrison Forddal, és túl kevés valós érzelmi fogódzóval. Az állat és ember egymásra utaltságát, életük és környezetük kegyetlenségén való áttörést ezerszer kiforrottabb és intelligensebb módon is lehet egy film témájává tenni, mint ahogy arra igénye volna ennek az alkotásnak.

10-es skálán egy 4-est adok rá. Fogyasztható, de nagyon sovány.

A vágyak szigete

"Meg kell állítani! Hogy működik?"
"Fogalmam sincs. Olyan mint, a... valahogy életre kelti az ember legtitkosabb vágyait!" 

(A Maszk)

Kijózanító, mennyire elüthet egy iromány végkinézete attól, amit az író eredetileg mondani próbált vele – felsőbb belepiszkálás nélkül is. És mialatt A vágyak szigetét néztem, végig az a kérdés visszhangzott a fejemben: mégis hogy gondolták ezt?! Mert a folyamatos magyarázás ellenére A vágyak szigete egy merő káosz. A forgatókönyv mintha egy nagy, pihenőkkel tűzdelt, álmisztikus szájkarate volna, amit aztán a sok ótvar pocsék alakítás, béna ijesztgetés és síklapos drámázás teljesít ki. Kicsit sem tud izgalmas, rémisztő, vagy legalább szórakoztatóan rossz lenni, és a szereplők kiröhögtetik magukat, valahányszor egy-egy vágyálom–díszletben megmártóznak. 

Öt kiválasztott civil egy jutalomvakáción élheti ki a személyes vágyát Mr. Roarke terapeutaguru szigetén. Bármilyen konkrét vágyuk beteljesülhet itt: akár egy elszalasztott múltbéli esély újrázása, vagy éppen egy régi sérelem megtorlása is. De ha már belefognak, végig is kell csinálniuk, és a sziget maga „dönti el”, hogy a valóra váltott álmuk hová vezeti el őket végül…

 

Michael Bay rasszista-szexista emberképeit juttatták eszembe az itt sorakozó sztereotip jövevények: egy brúderpár, ahol egyik bulizós nőfaló fehér, másik bulizós buzi ázsiai, egy önsajnáló szingli nő, egy iszonyú irritáló és sekélyes szöszi lotyó, és egy katonásdit játszó ötödik, aki még az előző négyhez képest is sivár alak. Nem akartam tudni a nevüket se, képtelen voltam érdeklődést mutatni úgyszólván bármi iránt, ami kiderül róluk; csak annyi rémlik utólag, de az nagyon, hogy minden egyes reagálás vagy párbeszéd a plafon felé ugrasztott...!

Valahányszor a film próbál csavart vinni a történetbe, a szereplőkből ömlik a szó, mégse lesznek kicsit se érthetőbb, színesebb figurák, és a sziget rejtélyes akarata is valahol elveszlik az obstrukcióban. Az alanyok egyike konkrétan átírja az időt, mikor régi szerelmével lesz egy kislányuk, de ő is és a film is úgy viselkednek, mint ha csak egy wellness-hotelbe toppant volna be. Annyira következetlen, hadaró katyvasz lesz az egész, hogy már félúton oda minden érdeklődésünk – a szereplők, a sziget és a Michael Peña játszotta házigazda felé is. Apropó Peña: ilyen szereposztásért komoly projekt-ben már fejek hullottak volna.

 

Legutóbb a Fekete karácsony c. borzadállyal „lepett meg” a Blumhouse, most pedig ezzel a zűrös, barmolva tálalt, imbecil zsebhorrorral, ami egy retro TV-sorozat nevét hordja, de ahhoz  semmi köze az alapötleten kívül. Utáltam, mint a pestist: hamis, fárasztó és zavarbaejtő, ahogy a trópusi mátrixsziget felszínes vágypanorámákkal legózik. 

A vágyak szigetére habozás nélkül vágok egy 1-est.