Alien vs. Predátor

Monogramnevén AVP. Ez az a film, amivel definiálni lehetne az ún. "C-kategóriát" a hollywood-i mozifilmeknél. Ha abból indulunk ki, hogy A-kategória a minél valósabbra törekvő fősodor, a B pedig a  laza szórakozásra szánt, de még mindig nagyvolumenű alkotások halmaza, akkor a C-t nevezhetnénk a kísérleti zónának, amitől még lejjebb már az Asylum-produkciók és egyéb kisköltségű trash-ek következnek. Nem matekegyenletként kell ezt elképzelni. Inkább olyan, mint egy parabola, ahol a szintek határa elmosódik, minél lejjebbre megy valaki a megcélzott színvonalig.

Az Alien vs. Predator egy kísérlet volt. Egy kísérlet, amely évekig tartó előkészületek és több tucat kukába vetett próbaszkript után landolt Paul Anderson kezében. A rendező állítása szerint ő mindkét címszereplő rajongója és alapos ismerője. Ennek tükrében még kiábrándítóbb, hogy hagyhatott jóvá egy olyan bóvli, elcsigázott forgatókönyvet, ami inkább improvizált jelenetek halmaza, semmint előre megírt sztori menetterve.

A dióhéj, amit cselekménynek mutatnak: egy antarktiszi expedíció földönkívüli hullámok vizsgálatára indul egy rejtett, ősi piramisba. Többségüket lemészárolják vagy a Predátorok, vagy a véletlenül felélesztett Alien-királynő. 1 emberi és 1 Predátor marad, akik végül együtt küzdenek a királynővel, és elpusztítják a helységgel és az ivadékaival együtt.

Ne is álmodjunk előzményfilmről. Amellett, hogy egy sztorinak csak a héját hordozza a mű, vajmi kevés köze van az eredeti franchise-kettőshöz. A mi időnkben játszódik, a jövő szörnyeivel azok teljes valójában, és mégsem eredettörténetnek, sőt mintha nem is ugyanabba az idővonalba tartozna. Az egész a viaskodásra hegyeződik a két szuperkreatúra között.
Nem értem, miért fárasztja magát Anderson, hogy előzményfilmnek tűnjön a tákolmánya. Charles Bishop Weyland neve, munkahelye neve és az őt harmadszor alakító Lance Henriksen. Ennyi a sztoriból az, ami elvileg fenntartaná a kapcsolódást az Alien-franchise-zal. A Predátorral még ennyi se. Ami még rosszabb: Anderson saját rajongói mivoltát hazudtolja meg az időmértékek eltévesztésével: az alien-lárvák kikelése percekbe telik napok helyett, illetve mikor a végén az egyik Predátor vált alien-gazdatestté, társai műszerei ezt nem jelzik. Stílusos befejező kép, csak abszolút előkészítetlen.

Figyelemreméltó kongás jellemző karakterek terén. Személyisége ugyanis alig a semmivel van több az ittenieknek, mint pl. a Titanic 2. utasainak. Némelyikük dialógusában elhangzik egy-két tudományos szövegsor, mint amikor lefordítják egy rejtett piramis ősi falírásait. Tettetettebb nem is lehetne, hogy ezek az emberek felkészültek, dacára a bőséges techno-felszereléseiktől, melyet a Weyland-Yutani Társaságtól kaptak. Az egyetlen emberegyed, akit végül egyik űrfaj se kínhaláloztat el, az egy Alexa nevű tudósnő, aki elvileg a legképzettebb tudósként közülük. 


Anderson a Predátor-folytatások egyik sose kiteljesedő történetpontját is beépítette a koncepciójába. Első jeleneteiket leszámítva egyértelműen a Predátorok álnak közelebb hozzánk: fejlett eszközökkel vadásznak, űrutazók, ismerik a harcostársi köteléket. Ez az a szokás, ami számomra sosem nyert érdemi okfejtést az eredeti szériában: az első Predatorban még nem számított fontosnak, meg egyszeri rejtély volt a szörny de facto mivolta. Folytatásai sosem építették tovább a Ragadozó világát; egyszerűen leismételték az első részt, csak más helyszín és főszereplő mellett.
A nagy titok az lenne, hogy Predátorok évezredeken át, ciklikusan látogatták a bolygónkat. Mintegy sportként emberáldozatokba ültettek alien-lárvákat, amiket levadászhattak. Az emberáldozatok szokása innen ered kínai, babiloni és egyiptomi kultúrákban egyaránt, sőt ők tanítottak minket a piramisépítésre is... persze! Valószínűleg ők honosították meg egy másik dimenzióban a goaudokat is, nem?!

A legnagyobb erőssége az Alien vs. Predators-nak tényleg a marcangolásokban rejlik. A kimondottan horror- és/vagy sci-fi- rajongók egyaránt mind a tíz ujjukat megnyalhatják azon a nyers, vadállatias küzdelmen, amit a Predator és az Alien-királynő vívnak meg két ízben is: velőtrázó, ahogy a Predátor mellkasát felhasítja egy két méteres nyárs-végtag (mint az android-Bishopot az Aliens-ben). Lerí, hogy Alexa csupán dísznek téblábol a két nemezis párbajánál, illetőleg azért még, hogy emberoldalról legalább hírmondó maradjon a borzalmakról.

Egynél többször nem ajánlom senkinek, hogy végigülje ezt a movie-t. Tulajdonképpen össze lehetne vágni egy 8-10 perces rövidfilmet a vérengzős-mészárolós részletekből, és akkor nem éktelenkedne a rengeteg vontatott töltelékperc a valódi show-műsor nyakán.

Még mindig tudom, mit tettél tavaly nyáron

 

Voltaképp egyetlen nagy kérdésem volna a Tudom, mit tettél tavaly nyáron folytatásáról: jobb-e bármiben is? Természetesen próbál folytonosságot felhozni az előző résszel: Julie-t még mindig a véres nyár emlékei kísértik, Ray pedig szimplán az egyetlen másik fiatal, aki túlélte a kampós gyilkos aratását. És mint kiderül: fent nevezett gyilkosnak él egy nagykorú fia, aki Julie barátjának mutatkozik, miközben a bosszú fűti.

Minden eleme a sztorinak megegyezik az előző részével: Julie rémálmai, hogy csak a film végén bízik Ray-ben, a havercsapat esetlen próbálkozása, hogy leállítsák a gyilkost, és aztán egyenként kidőlnek a sorból.
Különösen Karla karakterét éreztem túlpörgetettnek. Rendre próbálja Julie-t visszarángatni a normális bulizós életmódba, és mikor végre sikerül egy diszkóba elrángatnia, megint rátörnek a rémképek.

Nemcsak hogy az új főszereplők nem jobb személyek fikarcnyival sem a már elhunytaktól, nem tudott meghatni Julie kálváriája sem. A lány sikertelenül próbál továbblépni, immár 2 nyár rémségei vonják el figyelmét a tanulmányaitól és az emberi kapcsolatépítés esélyétől.
Idáig még rendben is volna a szál, de a történések a két filmben végig csak a pszichéjére hatnak, a személyiségét nem fomálják. Egyáltalán nem. Értem, hogy nem tudta feldolgozni traumáját, és senki nem érti meg igazán. De a mindennapi viselkedése inkább az ingerültséget, mint a félelmet, inkább a megunt strapásságot, mintsem az elfojtott frusztrációt láttatja. Egy jelenetben Julie a legjobb barátnője, Helen fotóját nézegeti. Ez az egyetlen megnyilvánulás, ami Julie iránt szimpátiát keltett bennem. Mikor elutasítja Ray invitálását, és az sértődött elgyalogol, a lány csak annyit dünnyög maga elé: "Én csak félek". Nem; ez itt arrogancia, nem félelem.



Hírhedten ostoba már a bonyodalom nyitánya: Julie és bulis barinője, Karla egy rádiós kérdést válaszolnak meg: mi Brazília fővárosa? Rio de Janeiro! És nyertek egy ingyen utat egy trópusi szigetre. Persze kiderül, hogy nem a nyári kánikula, hanem a monszun idején érkeztek, és hogy veszélyben forognak, etc.
Nem érdekelt egyik fiatal szereplő sorsa sem, mivel elejétől fogva tudtam, hogy Julie életben fog maradni, társai pedig nem, hiába próbálnak el rejtőzni a luxusszállodában, illetve pisztolyt bevetni a gyilkos ellen. A leg-megjegyezhetőbb vonásuk a puszta szexepiljük: férfiaknak külön eye-candy Jennifer Hewitt, amint fehérneműben pihen a szoláriumban.

Sajnos nagyon önnyű megválaszolnom az eredeti kérdésemet: a folytatás semmiben nem tesz túl elődjén, és még a rozoga rejtély sincs adva a gyilkos személye körül. Ijesztgetés tinimódra.

Indiana Jones és a végzet temploma

A végzet temploma elsősorban a horrorfilmekre jellemző brutális képsoraival keltette fel a figyelmemet. Zsáknyi akciófilmből vagy hősökről szóló moziból hiányzott az a merészség, amivel az itt látható gore-témákat vizuálisan kibontották. Mint a gyermekrabszolgaság, rituális kivégzések és tudatirányítás.

Érdekes arra gondolnom, hogy George Lucas, a Star Wars I.-II.-III.-IV. rendezője találta ki, hogy ilyen szélsőséges elemek képezzék a történet tárgyát. Lucas mindhárom Indy-film írója és producere volt, és ez a trilógia éppannyira az ő alkotómunkája, mint Spielberg-é. Üdvözlöm a merészségét, hisz alig 1 éve mutatkozott be A Jedi visszatér, ahol épp Lucas adott - "gyerekbarát tónus" címén - plüssmackó-szerű lényeket a Felkelők fő szövetségeséül.
Azonkívül: a The Temple of Doom mai korhatár-besorolása, a PG-13 még nem létezett 1984-ben: egy akkortájt kijött másik film kapcsán hozták létre a gyerekbarát PG és a vért engedő R köztes állapotát, amit ma a stúdiók a legcélszerűbb kategóriának szeretnek betudni.

Ezúttal Indiana Jones egy szegény indiai falu szent köveit keresi meg, miután egy shanghai-i gengszter majdnem megölette a város egyik klubjában, és később egy repülőgépen. Jones és 2 útitársa eljutnak a maharadzsa palotájába, majd onnét egy titkos földalatti szentélybe, ahol egy szadista főpap rabszolgabányát tart fenn, további szent kövek kinyeréséhez. Más szavakkal: a kalandor régésznek szokás szerint egzotikus tájakon és fifikás csapdákon át kell a ritka ereklyét megszereznie.

Bármennyire is díjazom a sötét tónust és szadista kivégzéseket, amivel a Shiwa-hívők rituáléit illusztrálják, a movie egészében nézve nem egy erős alkotás. Nem a gore-szcénák voltak a kiborító vagy felzaklató részletek számomra. Hanem az a két főszereplő, akik az alkotás könnyedségét és a gossip-pillanatokat szolgáltatták volna. Indiana Jones útitársai: Willie Scott, az énekesnő és egy "Short Round" (="Kis Forduló") nevű kínai kölyök. Nem bírtam elviselni őket jelenéseik oroszlánrészében.

Kezdeném azzal, hogy az első negyedóra teljesen irreleváns a cselekmény egészére nézve. Nem is kerül említésre, leszámítva mikor Willie a régi életét sírja vissza. Indiana üzletelése Lao Che-vel, a helyi keresztapával csakis arra szolgál, hogy Indy megismerkedjen jelenlegi női partnerével, illetve, hogy új küldetése helyszínére érkezzen. Az pedig még reklámnak is nyomorúságos, hogy a nightklubot épp "Obi-wan" Klubnak hívják.
Mégcsak azt se lehet mondani, hogy így legalább megismerjük a szereplők jellemét. Mert hogy nem. Akik most találkoznak először Indiana Jones alakjával, azok - itt még - nem látnak többet egy ritka csecsebecsékre bukó James Bond-utánzatnál. 2 útitársában pedig egy folyamatosan panaszkodó szőkét, illetve egy visongó hangú, ismeretlen kisfiút.

És hogy miként hintáztatja el őket Spielberg a valódi bonyodalomig? Lássuk:

1. Che és fiacskái mérgezett italt itatnak meg vele, ami elvileg azonnal hat, Indynél mégis késlekedik a hatás;
2. A keresztapa röhögve mutogatja Indynek az ellenszert;
3. Jones kést szegez Miss Willie-nek, és jutalomgyémántját követeli. Honnét veszi, hogy ez fikarcnyit is érdekli a helyi bűnözőket? "Megtarthatja, szerzek egy másikat."
4. A fiacskák egyike lelő egy felbukkanó ballasztszereplőt, akiről kiderül, hogy Indy egyik segítője, és már meg is halt;
5. A klubban kitör a pánik, és a fiacskák eszetlen lövöldözésbe kezdenek;
6. A gyerek elfuvarozza Indyt és a nőt a reptérre;
7. Ott egy olyan repülőre szálnak, aminek ajtajára még rá is van írva, hogy Lao Che tulajdona;
8. A pilóták pedig - ahelyett, hogy kinyírnák őket és hulláikat kidobnák - a Himalájáig elfuvarozzák őket, és kiugranak a semmi közepén.
9. Hogy aztán Indyék egy gumicsónakban negyed kilométert zuhanjanak le a jeges hóra, de sértetlenül;
10. Szánkázzanak egy ezúttal fél kilométeres szakadékba, rá a sziklás folyóra.

Sajnálom, de ez sokkal közelebb áll a Looney Toons-hoz, mint egy Indiana Jones-filmhez.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy Kate Capshaw-é a legbosszantóbb főkarakter bármelyik Indiana Jones-moziból. Kevés kivétellel mindegyik jelenetében panaszkodik, sipítozik és/vagy fröcsög. Capshaw voltaképp a rendező felesége a való életben, és karakteréhez hasonlóan ő sem szívleli a vadon állatainak közelségét. A Willie nevet pedig a karakter Spielberg kutyájáról kapta. Nem inzultáló utalás ez kicsit? Nem értem, miért nem lehetett rendesen Wilhelminának nevezni. És ha már itt tartunk: miért vonszolja őt magával Indy? Semmi nem legitimálja Willie jelenlétét az úton. Egyszerűen kell egy bajbajutott hölgy, akit Jones megmenthet a drámai tetőpontnál.

Ami a gyereket illeti, őt is kevéssé lehet elviselni, de őbenne inkább csak a hangja idegesített. Minden egyes dialógusrészlet, amit elmond, azt hangosan és vinnyogva adja elő. Nem egy olyan méregzsák, mint Hoaquin de la Vega, de a szkript sok bagatell megoldása kapcsolható őhozzá:

1. Indy és Willie úgy menekülnek el az Obi-wan-ból, hogy a kölyök elfuvarozza őket a reptérig. Nem tudom, hány éves ez a fiú, de erre szerintem átlaggyerek 12 éven alul nemigen lehet képes.
2. Mikor őt is fogságba vetik a bánya többi gyerekrabszolgája közé, hogyhogy egyedül neki jut eszébe szétkalapálni a láncát?
3. És mikor Indianát agymossák, a kölyök ébreszti fel a régészt. Akkor nem lenne egyszerűbb a főpap többi követőit is ugyanígy lebökni ahelyett, hogy elfutnak?

Nem hatalmas kicsit az a véletlen, hogy Fortuna istennő egy kínai nagyvárosból - a potyafuvaron, zuhanáson, sikláson és sodródáson át - pont a megsegítendő faluhoz viteti Indyéket? Ugye ez az a falu, ahol Indy megismeri az innen ellopott Sankara-kő mítoszát. Azóta a falura sivatagi nélkülözés köszöntött, gyerekeiket pedig ismeretlen tettesek elrabolták. Mind egy szálig. A fantáziának is úgy vélem, kell valami kontrollt adni, különben a sztori hitele illan el az alkotásból. A falu öregje szerint isteni akarat volt, hogy Indyék idejussanak segíteni rajtuk. Ez cérnavékony magyarázat: ennyi véletlen a szerencsejátékra jellemző, nem egy feszes forgatókönyv eseményláncolatára.

Bemutató idején az indiai kormányzat elmarasztalta illette A végzet templomát, hogy torzképet állít fel a kultúrájukról. Már a forgatást sem engedélyzték a stábnak, így a produkció egy része Srí Lankán készült. Hogy egyetértek-e az indiaiak reakciójával?

Igen és nem egyszerre. A Sankara-Kövek mítosza teljesen kreáció, de ugyanakkor kidolgozatlan és  túlegyszerűsített. Létezik ez az 5 kő, együtt óriási erejük lenne, 3 van meg, olykor felizzanak és ezzel kis is fújt, amit tudni lehet róluk. Feltételezem, ha Spielberg és Lucas több agymunkát fektetnek ebbe a mitológiába, megfoghatóbbá és meggyőzőbbé téve a puszta látványosságnál, akkor kevésbé lettek volna elutasítóak a helyiek.

Vizuális kelléktára a filmnek a legerősebb vonása. A fémnyársakkal teli ereszkedő kőfal valóban ijesztő. Indyék a maharadzsa palotája alatt találnak rá a barlangfolyosóra, ami elvezeti őket Shiwa-szekta templomához, és a keresett Sanakra-kövekhez. A vörösben játszó járatrendszer mintha a Pokol bugyraiba vezetne minket, ahol vég nélküli gyötrelem, lángok és kárhozat birodalmába. Kétségkívül megfogott a gyerekiga ábrázolása, ahogy ostorral dolgoztatják őket ebben a teljesen izolált alvilágban.

Természetfeletti elemekkel gazdagítani a történetet sosem zavar, akár kalandfilmről legyen szó, akár tudományos fikcióról. Egy mítosz egzotikus kiegészítőjeként a természetfeletti izgalmas bónusz, és hozzátesz a filmélményhez. Csakhát, ha az a mítosz eleve nem különösebben mély vagy érdekes, akkor rendszerint a természetfeletti részlet se működik benne. Most is ezt tapasztaltam. Mola Ram, a főpap a világ minden nagy vallását ki akarja majd rekeszteni, ha az 5 Sankara-kő az övé lesz. Hívőit egy speciális agymosó folyadékkal szerzi. Könnyebb módszer ez, mint meggyőzni az embereket, nemde? 

Borzongás helyett költői elégtételt okozott látnom, amint Indiana Jones is Mola Ram egyik hívévé válik a szer hatására. Egy ténylegesen komoly műben félelmet keltett volna benne, hogy a főhős, aki addig a legtöbbet tette másokért, gondolkodásában eltorzul és asszimilálódik. Ehelyett mindössze nyugtáztam, hogy a 3 főszereplő elfoglalta helyét ebben a pokoli világban: Indiana a legújabb követő, Willie a legújabb áldozat, a kínai srác pedig a legújabb rabszolga.

Három dolog piszkított bele nagyon az összképbe, hogy komolyan vegyem a rituálét:

1. Az első, hindu áldozat kivégzése túlcsicsázott: Mola Ram először kitépi a szívét, az pedig még mindig él és ordít. Ez zökkentett ki nagyon! Enélkül a bennem lakozó "vadállat" még élvezte is volna, ahogy lassan beleeresztik a katlanba, lángcsóvák kapják el oldalról, majd a katlan tűztengerében izzó szénné és hamuvá pusztul.
2. Ahogy Jones-t bele- és kiviszik a transzállapotból. Az agymosó forrásvíz ötlete kábé annyira hihető ötlet, mint a gyúlékony mosogatólé. Ami még rosszabb, az, ahogy Indy kirázódik belőle. Hogy a kiszabaduló kínai fiú oldalbaböki egy fadarabbal. Ha a szérum valami tudatgyengítő drog lenne, esetleg akkor lenne értelme a dolognak. De így: lusta írói megoldás.
3. Willie megszokott, hisztivel kevert fecsegése. Mola Ram mégcsak ki se tépi a szívét, mielőtt leereszti a katlan felé. Miért? Talán ebben a kultuszban megtiszteltet, ha a tűzbe eresztés előtt kitépik a szívünket?

Annak ellenére, hogy Willie karaktere alapvetően bosszantott, néhány röpke humoros pillanat is jutott neki. Meghitt viszont egy se, ezért nem is részletezem a szerelmi szálat. Viccesnek találtam, ahogy Willie parfümmel kínálja az elefántot, amin épp utazik; amikor kikészül, mert a maharadzsánál majomagyvelővel kínálják; illetve mikor azt látja, hogy Indy - utolsó nagy húzásaként - a függőhíd tartókötelét készül elvágni: "Istenem... teljesen hülye."
Néhány mutatvány egyébként magának Harrison Fordnak is bosszúságot okozott: az elefántok megülésekor súlyos hátsérülést szerzett, és több mint egy hónapig helyettesíteni kellett a színészt.

Divatos vélemény, miszerint A Kristálykoponya Királysága a leggyengébb Indiana Jones-alkotás. Én hajlok azt mondani, hogy A végzet temploma közel áll hozzá: az alap-elgondolás légből kapott, az eseménysor inkoherens; több a véletlen kaszkadőrködés, mint a tudatos tett és a régészeti következtetés. Jones segédjei sem nőnek egyénként többvalamivé, mint a főhős körül keringő meteorkavicsok. A kultúrális halandzsa pedig nemcsak hogy nem lyukad ki semmilyen értelmes gondolatmenethez, de néhol szenilis és sztereotip beállításúvá teszi az ország különböző lakóit.

A végzet temploma tehát mellékvágány nekem, mint Indiana Jones-mozi. Nem a legrosszabb kalandfilmem, de messze túl zavaros, lignit-fűtötte az egész alkotás története.

Alkonyat 4. - Hajnalhasadás (2. rész)

Bella S. Cullen olyasfajta antihős, mint Yagami Light, azon értelemben, hogy formailag ő áll a történet középpontjában, az ő vesztére törnek, tehát őérte kellene a leginkább szurkolnunk. Alapjában véve azonban sötét, közönyös és manipulatív személyiség, aki vágyja a természetfeletti hatalmat, és természetesnek veszi, ha szinte félistenként segítik a hozzá hasonló lelkek.

Nem leszek irgalmas. Az Alkonyat 4. - Hajnalhasadás 2. kizárólag az előző részek viszonylatában nevezhető jobbik fajta moziélménynek. Újfent a forrás regénytetralógia rajongóitól várja és kapja rekordbevételeit. Ez azonban nem változtat a tényeken: a Twilight - formátumától függetlenül - egy igénytelenebb foltja a kortárs irodalomnak. Tartalma teljes hosszában felfedezhetőek az emberi viselkedés bágyadtabb devianciái, és az eredeti írónő önámító látásmódja a szerelem és a felnőtté válás témáiról. 

A történetvonal közismert: klánháború. Vámpírtanács egy vérfarkas-vámpír szövetség ellen. A szituáció annyiban más a Napfogyatkozás klimaxharcához képest, hogy Bella immár vámpír és anya. Ám Renesmee egy vámpír és egy akkor még halandó lány gyermekeként született, ami a Volturi törvényei szerint tilos, egy hajdanán történt hasonló gyerekvámpíros eset miatt. Tehát a Volturi motivációja döntően hatalmi, tekintélyuralmi természetű.

A forgatókönyvírók most legalább próbálnak valami történetféleséget eszkábálni, és ez az, amit tavaly abszolút nem láttam a munkájukon. A Cullen-família világszerte vámpírtanúk keresésébe fog, először Renesmee veszélytelenségét bizonygatni. Aztán, mikor a Volturi megkezdi a potenciális tanúk levadászását, jöhet a B-terv, azaz a nyílt sisakos harc.

Kezdeném azzal, hogy a Volturi leginkább a Vatikán karikatúrájaként viselkedik az egész saga-ban. Elég egyértelmű, hogy Renesmee csupán ürügy a testületnek, hogy félreállítsák a Culleneket, akikre egyre zavaróbb helyi ellensúlyként tekintenek saját befolyásukkal szemben. Ezt a vezetőjük, Aro előbb színfalak mögött, majd nyíltan is bizonyítja. Egyértelműen leolvasható róla a Volturi egész személyisége: önelégült, elkényelmesedett, nem bírja az ellenvéleményt, és nem különösebben okos - különösen, mikor vigyorogni próbál.

Stephenie Meyer úgy érzem, megérdemelné a "mikrosátán" jelzőt, ha azon írókat rangsoroljuk, kiknek könyvéből hollywood-i mozi készült. Nem csupán amiatt, hogy művei tartalmilag megvezetőek és totál egyoldalú beállításúak - kifejezetten a romantikus novellák és regények rendszeres olvasóra szabva. Direkt vagy akaratlanul, de olyan célzásokat, illetve olyan emberi viselkedésbeli szimptómákat jelenített meg a főszereplőin, amiket komoly direktor sosem emelne be egy eposzi történetfolyamba:

1. merev abortuszellenesség,
2. dicséretesnek beállított önző magatartás,
3. életveszély hajszolása szerelmi indíttatásból,
4. házasság előtti követendő szűznek lenni,
5. érzelmi zsarolással hatni a másikra,
6. impotencia egy párkapcsolatban,
7. lassú reagálókészségű apa,
8. az anyai ösztön arroganciával való párosítása,
9. homoszexuális áthallások,
10. nimfomán kényszer a vetkőzésre,
11. gyerekpedofil viselkedés.

Ki-ki döntse el, hogy a 3 főszereplő közül melyik vonás kire illik.

Renesmee és Bella vámpírizálása még a lassú eseményfolyás mellett is elsietett. Pár klip alatt látjuk, hogy Bella villámgyorsan hozzászokik a vámpíri létállapothoz, szakadékokba ugrálva az erdőben, kontaktlencsét hordva a szemei miatt. Szkanderjelenete ugyanúgy nem tudom, mire szolgálhatna ténylegesen, mint az előző filmben a nászsakk. És kiderül, hogy valamiért akad még egy pluszképessége is: egy tudati sorompó, amivel védeni tudja magát, ha valaki olvasni vagy kárt okozni akar az elméjében. Egója a Hajnalhasadásban éri el az igazi tetőfokát: "Arra születtem, hogy vámpír legyek." Alice jóstehetsége ehhez képest majdhogynem könnyen hihető.


Teljesítmény, hogy Renesmee még anyját is alulmúlta karakterként, és nemcsak a színészi játékra gondolok itt. A történet szerint Renesmee vámpírgyerekként exponenciális tempóban cseperedik, és nem tudni, mivé válik majd. Mindössze 1 vagy 2 jelenetben (CG-)csecsemő, azután már egy kislány, és egy röpke ideig felnőttnek is láthatjuk.
Alice egyik látomása nem kevesebbet előlegez meg, minthogy Jacob és a felnőtt Renesmee összejönnek. Ennek a jelentése valami elborzasztóan ambivalens és kétértelmű - vagy inkább  egyértelmű a rossz irányba. Nem tudom, örülnöm kellene-e, hogy Jacob így túlteheti magát rajta, hogy Bella végül Edwardé lett. Ha ezt akarta kihozni az írónő, akkor ez bizony nyomatékosan groteszk elképzelés!

Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy már trailer-ek sem ajánlanak fel sokat; leszámítva azt a híres csatajelenetet, ami egyébként nem is szerepel a könyvben. Az a csata egy merő rohangálás, és még annak sem igazi. Renesmé elmenekítése farkasháton sem tudott meghatni, Aro pedig túl hamar fújt visszavonulót, tekintve, hányan vesztek oda. Szinte szolgai az, ahogy mindenki kötelezően hazamegy, hogy a végén márcsak Bella és Edward végső, megindítónak szánt bájolgását láthassuk.
A látványvilágot nagytotálok és CG-kiegészítők próbálják feljavítani, negyedsikerrel. A farkasok megjelenítése megint ingadozik a félkész és a darabos színvonal között. Igazat kell adnom azoknak, akik szerint nem hat természtesnek a kinézetük: némely szögből egészen olyanok, mint a Disney-mesekutyák. Jacob egy jelenetben még alakváltásos bemutatót is tart Bella apjának, Charlie-nak (aki egyébként az egyedüli normális szereplője a "saga"-nak). Nehéz röhögés nélkül megállni azt a közjátékot.

Összegezve: az Alkonyat - egészében és nagyegységenként is - nem egyéb, mint egy szadomizált tini-vágyálom, unalmas történettel, különféle élethelyzetek értelmezési ficamaival, és gyakorlatilag minősíthetetlen színészi repertoárral. Befejező része nyomába sem ér olyan fantasy-zárásoknak, mint A király visszatér vagy A Halál ereklyéi 2.! A saga kedvelőit nyilván nem tudom, és nem is próbálom megingatni, egyetérteni velük azonban soha nem fogok. Mi több: drukkolok az ehavi Arany-Málna-kiosztón, hogy minél több jelölését válthassa díjra, valódi értékéhez mérten megkoronázva a meyerista vámpírkultusz dekadenciáját.

  

Az utolsó Alkonyatra megintcsak Elégtelent adok.

Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag

"De én láttalak meghalni..."
"Ó, sok formája létezik a halhatatlanságnak."

(A sötét lovag - Felemelkedés)

Indiana Jones egy szakma álomképe: az eszes kalandor archeológus, aki minden csapdából ki tud jutni, és a legkülönfélébb ereklyékre talál rá a világban. Számtalan hasonló régész-kalandfilm főhősére próbálták rászabni több-kevésbé ugyanezt a leírást.
Nekem az Indiana Jones-filmek nem tartoznak hozzá a gyerekkoromhoz (sokkal inkább viszont az apáméhoz), így nosztalgiafaktor nem segít pozitívabb fényben látnom a tetralógia darabjait. Elismerem, mint alkotást, mint Steven Spielberg egyik leghíresebb munkáját, és mozgókép-élményt, mégha nem is olyan magas fokon, mint a legtöbb filmkedvelő.

Persze mi tudjuk, hogy egy régész terepmunkája nem jár állandó látványosságokkal és rendszeres utazásokkal. Mint azt maga a címhős is szóvá teszi egyetemi óráján. "Nem kutatjuk a térképet elásott kincsek miatt, és az "X" soha, de soha nem jelöli a Helyet." Nyílt irónia, hiszen Jones minden ízében cáfolata ennek a kijelentésnek: szenvedélye a ritka ereklyék keresése, atletikus, gyorsan vág az esze, és megveti a pusztán elméleti, akadémikus szaktudást. Egy csoport túl lelkes diákja elől az ablakon át oson ki, ami aligha normális viselkedés egy oktatótól.

"Az utolsó keresztes lovag" sorrendben már a 3. IJ-mozifilm, és a legfeszesebb tempót diktálja közülük. A nyitó nagyjelenet még úgy néz ki, mint egy régi western: a sivatagos vidéken a 12 éves Indiana szemtanúja, amint kincskeresők egy bányában megtalálják Colorado keresztjét. Ellopja, amazok egy száguldó vonat kocsijain - és állatain - át üldözik, és a rengeteg kínlódás után törvényesen veszik el tőle, saját apja házából.

Mindig örülök neki, ha feszes a cselekmény, és jól összetákoltak egymással a jelenetek. Indiana első "kalandja" kemény lecke a fiúnak, mennyire könnyen gazdát cserél egy ilyen értékes ritkaság. Először arra számítanánk, hogy Jones majd a film közepén viszontlátja azokat, akik elvették tőle ezt a rejtélyes fémkeresztet. Ehelyett már rögtön a következő jelenetben szállítják a leszámolást, és kiderül, hogy a kereszt mégcsak a kiindulópont egy nem kisebb fontosságú tárgy, mint a Szent Grál megtalálásához.

Szintén jól összecsomózott ezzel Indy személyes indítéka, hogy elfogadja egy Donovan nevű műgyűjtő invitálását a Grál megtalálására. Ez volt apja, idősebb Henry Jones legfőbb kutatása 4 évtizeden át, ezért rabolták el őt, és  - mint azt idővel megtudjuk - ez vezetett oda, hogy elhidegült a fiától. Miután Indiana Bécsben rátalál édesapjára, és Berlinben visszaszerzik Henry kutatási naplóját, már társakként folytatják hajszájukat a Grálért.

Kettejük viszonya érthető és gyakorta látni hasonlót. Egymásra bíznák az életüket, bármiben is tér el a véleményük.  A hitük mélysége a nézetkülönbségük oka: egy régi hiedelem szerint aki Krisztus kelyhéből iszik, halhatatlanná válik. Indy ezt a rögeszmét hibáztatja, amiért az idősebb Jones sosem szentelt rá elég figyelmet a családjára. Nemcsak a tipikus megfontolt idős-hevesebb fiatal generációs ellentétről van tehát szó, kellő súlyt és színezetet kapott. Helyénvaló és emberi továbbá, hogy a két főszereplő sosem gáncsoskodik a másikon, hogy így bizonyítsa az igazát. Henry csupán "fiatalúrnak" cikizi Indyt, aki utálja a megszólítást.

Ez már a 3. Indiana Jones-movie, ezért aztán több érdekes, fan-service-nek is tekinthető információ derül ki az ifjú Jones múltjáról:

• Miért hívják "Indianának";
• Mitől keletkezett állán egy durva forradás;
• Említésre kerül az anyja, mikor apjával a náci motorosok elől menekülnek;
• Honnan ered viszolygása a kígyóktól, annak dacára, hogy rendszeresen jár egzotikus tájakon.

Speilberg gyakran finomít a veszélyhelyzeteken, hogy Jonesban az örök kalandort, ne az üldözött tudóst lássuk. Rengeteg a komédia itt, szinte szakadatlanul van valami feszültségoldó szövegsor vagy tárgyi poén. És bár nagyrészt szellemes poénok, a mennyiségük szerintem meghaladja a célszerűt. Tudom, hogy ez egy kincsvadász-kalandtúra, ami kifejezetten erre a tónusra hajt; rengeteg izgalmas üldözéssel, a főhőssel szemező széphölggyel, a jelmezes rosszfiúkkal és vadregényes tájak jelentette panorámával törekszik levenni a nézőt a lábáról.
Megpróbálok nem közhelyekkel jönni, de a tartalmi megvalósítás számomra kissé túlpuhított. Mind a légkör, mind az akciójelenetek intenzitása miatt. Ha az egészet nézzük, éppcsak nem kezdi ki a sztori komolyan vehetőségét. Ez és még a Grál körüli misztérium felnagyítása is kissé felemás érzetet hagyott hátra bennem.

Sean Connery és Harrison Ford fantasztikus párost alkotnak, ezt kár tagadni. Egyformán remekül jelenítik meg az apa-fia viszonyt, és a 2, eltérő beállítottságú tudósembert. A többiek nem igazán emlékezetesek vagy eredetiek, inkább archetipikus személyiségek.
"És te mit találtál?" Ami a leginkább érdekfeszítő énnekem a karakterskálán, hogy mindegyikük más-más céllal keresi a Grált:

• Henry Jones meggyőződése, hogy a kehely náci kezekbe kerülve sötétséget hozhat a világra.
• Indiana célja a tudományos világ elé tárni, és kiállíttatni.
• Marcus, a múzeumtulajdonos és a Jones-család barátja szintén ezt szeretné, bár az ő elhivatottságuk híján.
• Elsáról, a szőke kutatónőről kiderül, hogy lepaktált a nácikkal, de mert a Grál legendája mögött kincset remélt.
• Vogel, a náci parancsnok a Harmadik Birodalom számára kutatja a tárgyat. (Ma már egyre köztudottabb, hogy a nemzetiszocialista hitnek miszticizmus és a nagyfokú relikviatisztelet is a részét képezte.)
• Donovan pedig a legmegáltalkodottabb személy. Mint Elsa, ő is elárulja Indiana bizalmát. Őt azonban tisztán a kehely természetfeletti ereje vonzza. Tapintható fizikai tényként kezeli, hogy a Grál valami módon halhatatlanná tehet valakit.

Sallah karaktere pedig bár visszatérő szereplő a franchise-ban, ebbe a részbe valószínűleg csak azért írták bele, hogy teljesebb legyen a csapat a nagy fináléra. Ekkoriban még egy trilógia zárásának szánták a The Last Crusade-et, míg jóvá nem hagyták A Kristálykoponya Királyságának elkészítését.

Egyértelműen vannak kitalált túlzások a filmben, főleg a tetőpontnál. Mikor Szíriában Indiana apját lelövik a nácik, kényszerítve, hogy behatoljon a Grál rejtekére, Jones szembetalálja magát egy keresztes lovaggal! Mégegyszer: egy több száz éves, lélegző embert! Ez azért igen vad ötlet, még kalandregénybe is. Így a végén belökve ez merő látványpetárdának érződik, akármilyen izgalmas témát érint: a halhatatlanság, érdemesnek lenni a halhatatlanságra, és milyen árat kell fizetni megszerzésének akár a kísérletéért is.

Minél több szabállyal glorifikálják azt a poharat, annál kevésbé hittem el a dolog természetfeletti oldalát. A szabályok, hogy a Grált nem lehet kivinni a barlangból, mert akkor beomlik; hogy az ott lévő serlegek mind természetfeletti dolgot művelnek az emberrel meg hasonlók. Donovan annyira sztereotip műgonosz: a legdíszesebb serlegből iszik, amitől persze elszikkad, és elporlad. Nem gyanús neki, hogy a sok díszes serleg közül esetleg a kopott lehet az igazi? Mikor Indiana választ az apjának serleget - a jót -, az a Grál erejétől természetesen felgyógyul. A logika cérnáját egyedül ezeknél a perceknél éreztem, hogy elszakad.

Az időnkénti túlzásba vitt viccek mellett is feltűnő, hogy sokszor mennyire mentegetett módon kerüli el a közvetlen veszélyt Indy és az apja. Pl.

• Pl. hogy őrizet nélkül hagyják őket a kastélyszobában, pedig csak törzsük van összekötözve.
• Vogel halálzuhanása a tankkal tömény röhej, ahogy kinéz.
• Ahogy az idős Jones egy repülőgépen ügyetlenül szétlövi a farkukat, ami miatt kénytelenek leszállni. 
• És nem szégyellem bevallani: gúnyosan kinevettem azt, ahogy Indiana Jones apja egy esernyővel totyogva a levegőbe ijeszt pár tucat madarat, és azok terv szerint betörik egy ellenséges gép üvegét. 

Egy fokig valóban élvezetesebbé teszik számomra az atmoszférát ezek a könnyed poénok, de ilyen fokú romanticizálásra és feszültségoldásra semmi szükség nem volt.  

Váratlan meglepetést okozott a berlini jelenet egyik csemegepillanata: ifjabb Henry "Indiana" Jones találkozása Adolf Hitlerrel! Ugye a jelenet a hírhedt kristályéjszaka idején játszódik, mikor a károsnak ítélt irodalmat nyilvános tűzön égették. Jones épp elfele igyekszik a tömegből, mikor Hitlerrel találja szemközt magát, ő pedig szerencsére félreérti az idegességét, és aláírásával látja el a könyv nyitólapját. Egyetlen szó sem hangzik el, tisztán a két szereplő karizmája dolgozik itt. Zseniális jelenet, akármelyik régész-kalandfilmből a személyes kedvencem! Tökéletesen átérezni abból a szcénából a protagonista reakcióját, ahogy a német nép Führere odaáll elé, majd útjára engedi.

Nem tudok rosszat mondani az operatőri munkáról. A 30-as évek második fele a legjobb oldaláról elevenedik meg, változatos helyszínekkel: a velencei kikötő, az osztrák kastély titkos ajtókkal, az említett berlini könyvégetés, az óriási halványszürke léghajó vagy a jordán sivatag.

A 3 "próbatétel", amit Jones-nak ki kell állnia, okosan kigondolt csapdák, melyekhez középkori szövegsorok adnak útmutatást. Nekem különösen a láthatatlan átkelő tetszik: Indiana mikor kilép a meredek szakadék felé (még jó, hogy nem lép mellé!), akkor először hagyatkozik tisztán a hitére, a racionális érveken túli hitre. Egy csomó más műben ugyanezt ájtatos maszlagnak tartottam volna. Ám itt példásan úgy mutatták, mintha újdonsült hinni akarása az intelligencia hosszabbodása lenne. Úgy támaszkodott a hitére, mint máskor a tudására. Ennek mintájára pedig miután kijutottak a barlangból, apját is sikerül kicsit jobban megértenie.

Talán még kevésbé tűnök professzionálisnak, amiért nem tartom magamat a "saját célkitűzései és zsánere szerint ítéld meg a filmet"-konvencióhoz. De az én élményem, és igyekszem megindokolni, miért nem emelem piedesztára ezt a negyedszáz éves klasszikust. Könnyed kalandfilmhez mérten ügyesen megszerkesztett, fordulatokban gazdag, és impozáns látványvilággal bíró. A 2 Jones karaktere viszi a prímet a sokaságból. Helyenként a humor a feszültség kárára billen át, és a szürreális történetelemek a Grál körül meglehetősen esetlenek. De ennél nagyobb ellenvetésem nincs, korhatár és a műfaji érdeklődés nélkül merem ajánlani.

Ijesztő film (Horrorra akadva, avagy tudom, kit ettél tavaly nyárson)

Régóta esedékes volt már a tinédzser főszereplős horrorfilmeknek egy olyan összegzőparódia, mint a Scary Movie. Az elképzelés nem akármilyen sikerét jelzi, hogy idővel 4 folytatása is készült. Ez a vígjáték a tinihorror-zsáner - elsősorban a Sikoly és a Tudom, mit tettél tavaly nyáron - teljesen jogos és megérdemelt görbe tükre; egy kissé túl menősködő, túl cikizős poénfeszt, amely lábtörlővé degradál meg nem érdemelt sikerű rémisztgetős mozikat.

Változó megítélésű, mennyire számít jó paródiának: a hatás attól is függ, mennyire ismeri ki magát valaki eleve a célpont-műveket. A gyilkos kosztümje és a nyitójelenet például egyértelműen a Sikolyénak a kifigurázása, a fő konfliktus az egyenként leöldösött tinicsapattal viszont az IKWYDLS-ből való. Cindy Campbell és sulibarátai is azt hiszik, hogy megöltek valakit, az ügyből nagy felhajtás kerekedik, és ebből fakad lehetőség a nevetésre.
"Itt a Feka TV, élőben! Fehérek haltak meg, úgyhogy húzzunk innen! Indíts már; a picsába...!"




Több karikatúraszereplő az eredetijüket játszó színész nevét viseli, mint Drew, az első halálos áldozat, vagy Buffy, a nyafka szépségkirálynő. Buffyé a kedvenc halálnemem az alkotásban: mikor szembetalálkozik a gyilkossal, annyira meg akar szabadulni félelmétől, hogy hencegve önként bemutatót tart saját megkínzásából. Vicces és szándékoltan ironikus, hogy még maga az arctalan gyilkos is elretten az áldozatától: a lány kitöri a saját lábszár-csontját, levágott fejjel is tovább duruzsol, ezért inkább fáradtan kidobja a szemetesbe.
A főszereplő, Cindy külsőre leginkább olyasmi, mint egy majdnem-felnőtt Wednesday Addams, tőle viszont természetesen lazább és nevetésre fogékonyabb. Egyszerre viccesített kiadása Julie és a Sikoly-beli Sidney női főszereplőknek. Cindy esetében sosem a szó- vagy tettbeli poénjai ütnek - ha ütnek - hanem a szituáció, amelyben szerepel (pl. mikor kifakadásával akaratlanul egy öngyilkosjelöltet bátorít, hogy ugorjon). Ő marad az utolsó , aki életben marad, míg a befejező pillanatban el nem gázolják. Itt még a nézőre volt bízva, hogy ezt valahogy "túlélte-e", így aztán a sequel-ok visszatérő protagonistája lett.

Mindig elmondom paródiáknál, hogy teljesen szubjektív érzés, hangulat és kreativitás alapján megítélni. Poénötletei inkább csak kiforgatásai egy horror személyeinek, motívumainak vagy történéseinek, és kevesebb köztük a spontán vicc. Egyszerű nevettetés szintjén nekem végülis működött a Horrorra akadva, de nem egyenletesen.
Ahogy nyilván kitalálta az olvasó, nem fogom leszármaztatni mindegyik másolatfigurát az eredetijeikből. A haláluk vagy vicces, vagy nem, de érdekes módon nem annyira irritálóak, 1-2 közülük félútig szimpatikus amellett, hogy a humor eszközeként funkcionálnak. Biztos nem sorolnám ezek közé a túlbuzgó riporternőt (szintén Sikoly-származék), és a bolhaként pattogó néger "csávót", Shorty Meeks-et. Első felbukkanásai a legjobbak ("Fuss, ribanc! FUUUSS!"), azután már inkább csak idő-kitöltő.

Gyakorta túl megjátszott cselekvésből, vagy rossz látványötletből próbálnak humort generálni, pl. a riporternő elhaló rimánkodása, vagy a Mátrix-effekt Cindy és a gyilkos találkozásakor. Apropó gyilkos: amikor a végén kiderül, kiről is van szó, az egy nagyon nyomaték nélküli leleplezésre sikerült. Úgy a humor, mint az egyszerű történet szempontjából.

 

Tudom, mit tettél tavaly nyáron

Sarah Michelle Gellar otthona a tinihorror, és így is marad. Mindössze ennyi tanulsággal bírt számomra a műfaj egyik nagy klasszikusa, a Tudom, mit tettél tavaly nyáron. Lényegében arról szól, milyen következményekkel jár, ha egy rendhagyóan súlyos hibát nem vallunk be, hanem rejtegetni próbáljuk. Mihelyt ugyanez a titok egy gyilkos szándékú külső személy birtokába jut, azzal szemben kiszolgáltatottak a főszereplők, hisz a rendőrség bevonása színvallásra kényszerítené őket.

Rögtön az alapvetésre ujjal mutatnék: Julie, Ray, Helen és Barry egy átbulizott éjszakán elgázolnak valakit, és nemcsak nem értesítik a hatóságokat, hanem vízbe dobják a holttestet. Pizzalapos egyéniségű hőseink mintha direkt arra hajtanának, hogy ami(t) először csak baleset(nek hittek), abban még bűnösebbek legyenek, és hátralevő életükben üljenek a titkukon és a bűntudatukon. És mikor 1 év múlva egy fenyegető egymondatos levelet kapnak, meg vannak lepve.
Személy szerint nem azért szorítottam, hogy meneküljenek meg, hanem hogy a cselekmény legyen picit fordulatosabb és érdekesebb. Miután erre nem mutatkozott számottevő esély, azért, hogy minél brutálisabb halálnemet kapjanak az ismeretlen, halászruhás és kampókezű gyilkostól. Elza, Helen ismerőse kivételével egyikük halála sem váltott ki belőle riadalmat. Jogos elégtételnek tartom, hogy az első két Horrorra akadva paródia több jelenetét is kifigurázta a filmnek.

Nem tudom, mi a törekvése ennek a darabnak. Horrorfilmként nem elég rémisztő: a gyilkos maga olyasvalaki, aki szemtől szemben ellenfélként nem jelent kihívást egy értelmes, jobb fizikumú fiatalembernek. És bár a forgatókönyv próbálja  egy amatőr nyomozás menetét felvázolni párhuzamosan a gyilkosságokkal, krimiként az egész rejtély kisszerű, részletei érdektelenek. Semmi nem változik lényegében a legvégére, leszámítva, hogy az érintettek száma 2 főre csökkent.

Julie karaktere jobban magára veszi a tavalyi gázolás terhét, mint a 3 másik fiatal együttvéve. Nyilvánvalónak tűnt, hogy végül ő életben marad, tekintve, hogy az ügy minden fontos részletét valahogy mindig ő deríti ki:

• hogy a gázolt férfi neve - elvileg - David Egan,
• hogy David rokonának egy magát Billynek nevező alak - valójában Ray - személyesen nyilvánított részvétet,
• hogy David Egan már halott volt, mert öngyilkos lett,
• illetve nem is, mert valójában megölték,

stb. stb.

Az utolsó jelenet pedig, hogy Julie újabb 1 év múltán már gondtalanul él, indokolatlan. A gyilkos végül vesztett, de eltűnt a vízben, és nem került elő a holttest. Persze Julie és Ray még látták, hogy a rendőrség talált egy levágott kezet. A zuhanyzói felirat és hirtelen bevágódó árny inkább filléres, mint hatásos. Ezek szerint van még valaki, aki tudja, és aki végezni akar az érintettekkel? Lehet, hogy nekem siklott el a figyelmem valami fontos részleten. Mégis: nagyon hamar erőtlen és spontán kitalációk sorává zsugorodik az egész ügy, aminek jogtalannak tűnik teljes másfél órát szentelni.

Rövden: ez egy sivár horror és egy zagyva krimi ötvözete. A céltalan szereplők, a gyilkos légből kapott motivációja, az elnyújtott és feszültségszegény átvezető jelenetek, és egy több mint ficamos rejtély mellett éppen csak nem aludtam el a megtekintésekor.

A Hihetetlen Hulk

A Hihetetlen Hulk három fő törekvés megvalósítására teremtetett. Egyrészt az evidens ok: egy könnyű, nyári block-buster-t bedobni a kínálatba, extravagáns CGI-effektusokkal. Másrészt újrakezdeni Hulk mozis szerepeltetését, miután Ang Lee 2003-as Hulk-ja anyagi bukásnak bizonyult. Harmadrészt pedig: hogy a Marvel Comics egy újabb oszlopos tagja állóképes legyen a tervezett Bosszúállók-projektben való részvételhez - mint ahogy a szintén ezévben érkezett Vasember.

Magyarként nem hiszek abban a divatos hollywood-i közfelfogásban (sem), hogy létezik "képregényes", illetve "nem-képregényes" szuperhősfilm, vagy hogy az utóbbi tartalmi korlátot jelent. Egy képregény látványstílusának jellegzetességeit lehet ötvözni egy jó érzékkel elképzelt, okosan megírt és erős színészgárdával eljátszott történettel. Mint pl. Zack Snyder 300-a, vagy a nem szuperhősökkel operáló Sin City. Ez azonban sosem jár együtt klisé, tisztán rutinból vázolt történetvonulatokkal. Ezeket mindig a készítők igénye/igényhiánya teszi a film jellemzőjévé, nem a műfaj vagy a forrásanyag.

Mielőtt első nagyszabású bemutatkozásukra sor került a mozikban, Bruce Banner ismertsége kb. Tony Stark és Peter Parker közé volt tehető. Banner egy tudós, a Marvel-világ Dr. Jekyllje, akinek frusztrációit és rejtett indulatait testesíti meg másik énje, a Hulk. Mint sok másik szuperhős, radioaktív sugárzásnak köszönheti robosztus mutáns alteregóját, melyként agresszíven rombol szinte mindent maga körül.

Nem a Marvel használta először a sémát, miszerint a radioaktivitás abnormális erővel és/vagy mérettel ruházhat fel egy élőlényt. A retro szörnyfilmeknél (pl. a Godzilla-filmek) gyakori eset, hogy felsőbb körök nukleáris kísérletezés közben olyan élő monstrumokat teremtenek, amiket azután képtelenek megfékezni. A Marvel-képregények finomítottak ezen, szupererő kiváltóokává téve az atomsugárzást, ami sokszor akarat szerint lehet aktiválni..
Mindük közül a Hulk az, akinek az esete a legkevésbé szépített, akármelyik formátumban. Bruce Banner nem ura a mutáns alakjának. Épphogy a sugárfertőzés ellenszerét kutatta, önelégült módon saját magán tesztelve azt. Rég megölte volna őt a raioaktivitás, ha a sejtjei nem válnak képessé a káros sugarakat elnyelni.

Nálam idáig húzódik a hihetőség és a logika határa az eredetben. A film 1-2 perc alatt, már rögtön az elején túllendül Hulk kialakulásának percein; minden más vagy klisé vagy eltékozolt lehetőség. Messze a legintelligensebb az Bannerrel kapcsolatban, ahogy a magányosságát ábrázolják - szerencsére nem túl sok dialógussal. Többször lefektetik, hogy Banner utálattal tekint másik alakjára. Lábon járó időzített bomba: valahányszor erős ingerültség és agresszió éri, nagyon könnyen átváltozhat, és vad melákként a kifáradásig tombol.
Bannert a film ügyesen indítja útnak a magány pozíciójából: feladta régi életét és szerelmét, Latin-Amerikában bújkál az amerikai hadsereg elől, nehogy őt kísérleti nyúlnak használva kinyerjék testéből a szörnnyé tevő anyagot. Digitális óráján kell pulzusát figyelnie napi 24 órában, hogy ne alakuljon át megint. Egyszerre retteghet az őt üldöző katonságtól és önmagától.

Volt egy kivágott nyitójelenet, ahol a sarkvidéken majdnem lelövi magát, de egyik átváltozása miatt a tenyere alkalmatlan lett markolni az elővett pisztolyt (Banner ezt a 2012-es Bosszúállókban meg is említi). Megint a szokott indok: mert túl durva a jelenet egy nyári "pattogatott-kukoricás-mozihoz". Énszerintem fontosabb lett volna arra figyelni Louis Leterrier rendezőnek, hogy Banner motivációját ez kiegészíti: ha annyira nem akarja, hogy a Hulk rossz kezekbe kerüljön, hogy egy életen át bújkálni akar, akkor végső megoldásként az öngyilkosság is felmerülhet.





A szokványos szupererő-sablonból ered, hogy Banner átváltozásai nem elég valószerűek. Mindig hirtelen, maximum 1 perc alatt következnek be. Az ezt ábrázoló effektus túlontúl rajzfilm-szerű ahhoz képest, hogy mennyire próbálják tudományosan kimagyarázni, rengeteg csúcstechnikájú berendezéssel és tudományos szöveggel.
A Hulk 4-5 méteres termete, testfelépítése és feje tényleg gondos kivitelűek, anatómiailag rendben találtam. Ellenben transzformációja és mozgása - akár rombol, akár nem - távolról sem "hihetetlen". Tulajdonképpen a 2. megjelenésekor, kb. háromnegyed óra után jelenik először teljes valójában; előtte a nyitójelenet flashback-jeiben, illetve egy gyárépület árnyai között, villanásnyi időre tünedezett elő. A régi szörnyfilmek tradíciója ez: nem mutatják rögtön a kész kinézetét a lénynek, hanem a rombolását, a hangját, a jelenlétét érzékeltetik, hogy annál hatásosabb legyen a belépője. Hatásos lett! De csak az akció szempontjából.

Címkézetten átlagos produkció A Hihetetlen Hulk, számológépre való történettel és éppoly kiszámítható ál-drámaisággal: Banner utálja a Hulkot, egy ismerőse sikeresen kikúrálja, jön a főgonosz, visszavágyik, küzd, és lelép. Szereplői archetípusok, amiket a színészi játék jó esetben is épp annyira tornáz fel értékében, hogy megjegyezzük a nevüket.

Az igényes szerepválasztásairól ismert William Hurt az utóbbi évek leglaposabb katonakarakterei közül kapott magának egyet Thaddeus Ross tábornokkal. Egyedüli motivációja, hogy szuperkatonákat gyártson a hadsereg számára, és ehhez kell Banner teste. Bármi áron.

Lánya, Betty Ross Banner volt barátnője és kolleginája. Liv Tylert kísértetszínésznek láttam ebben a produkcióban: annyira alélt és jellegtelen alakítást nyújt, amibe nem tudom belelátni a karaktere gyengédségét és odaadását Bruce iránt. Semmi egyéb ő, mint az aktuális bajba-jutott-hölgyike.

Még az sem ruházza fel némi kis tettrekészséggel, hogy - miután több év után viszontlátta - kedvese a szeme előtt szörnyemberré válik, apja pedig a legkorszerűbb fegyverarzenálját zúdítja a férfira, nyílt területen! Odafut, párszor kérleli apját, hogy álljon le, és ennyi. Ez a legtöbb, amire késztetést érez, ott és abban a helyzetben?
Ettől érdekfeszítőbb volt az, ahogy jelenlegi pasija, egy Samson nevű pszichiáter (különös allegória) reagál a történtekre, miután Hulk elmenekült Bettyvel. Nemcsak nem gondol ellenségesen a férfira - jóllehet Betty habozás nélkül visszament Bruce-hoz a felbukkanásakor -, de a tábornok szemébe mondja: a hulk-Banner óvta meg a lányát, míg az apa és parancsnok a megmentőjére lövöldözött. Olyannak hatott, mintha a saját véleményem hangzott volna el a pszichiáter szájából.


Hosszas perceken át látjuk kettesben őket, pl. mikor egy barlangban Betty és Hulk együtt ücsörögnek, vagy amikor intim pillanatban a karóra figyelmezteti Bannert, hogy megint átváltozás veszélye áll fenn. Ezt és még ki tudja, hány szcénát nem sok választana el, hogy valódi érzelmességet keltsen. Edward Norton kihozza szerepéből, amit tud, de nem működik a párosítás Tylerrel: nem látok mást, mint az ősrégi drámaklisét, hogy az aktuális széplány megszereti a szörnyű külsejű főszereplőt (Szépség és a Szörnyeteg, King Kong, Darkman, stb. stb.).
Nem tudom, mit hiszek el kevésbé: a szerelmi tüzet Betty és Bruce között, vagy Thaddeus pökhendi és lekezelő ostobaságát, hogy lánya meghal a tűzharc miatt, ha a Hulk meg nem védi egy lángoló roncstól. És mint Blonsky karaktere elmondja nekünk: Ross senkinek nem szólt a Hulk létezéséről, csak ő és a lánya tudták. Hogy nem függesztik fel hadbíróság előtt azt, aki ilyen egomán, pazarló és közveszélyes módon bánik több milliárdba kerülő felszereléssel? Még a karaktervázlatnak is ellentmond: Thaddeus elvileg elég okos, hogy ne figyeltesse a lányát, hisz Banner sose keresné azt, akinél legelőször keresnék.

A többi szereplő közül még a főgonosz az, aki még említésre méltó. Tim Roth Blonsky-ja elszánt katona, akit lenyűgöz a Hulk ereje, mikor először szembesül vele a gyárépületben. Szert akar tenni erre az erőre, és mikor később már rendelkeznek a szérummal, Ross beadat neki egy kezdőadagot. Idővel viszont Blonsky jóval nagyobb dózishoz jut, és így lesz ő az Abomination (="Förtelem"). Hulk még erőszakosabb kiadása, aki egyáltalán nem is törődik az élettel.
Vele kapcsolatban van egy kérdésem, amire sehogy nem találom a választ. Hulk az első jelenetében azt hörgi a katonákra: "Hagyjatok békén." A film hátralevő részében miért nem beszél, mikor a Förtelem gond nélkül és visszatérően beszél hozzá?

Ami talán a leginkább hiányérzetet kelt bennem, az a szálak sehová sem vezető, inkonklúzív elvarrása. Mikor Banner úgy dönt, hogy vissza akar változni, megfékezendő a Förtelmet, a 2 szörny párbaja legalább egy városrészt romba dönt. Ennek utóhatása sem magánéleti, sem közösségi szinten nem tetten érhető - legalábbis nem annyira, mint kéne. Az utolsó, amit tudunk Bruce-ról, hogy 1-2 nappal később fényképet küld Bettynek, és hogy légzésgyakorlatok révén sikerül irányítottan megidéznie a Hulkot. Melyiknek kellene örülnöm? Sem külön-külön, sem együtt nem ragad meg a 2 fiatal, így nem tud bizakodást kelteni bennem ez a lezárás.
Tipikus látványfilm-szindróma a konzekvenciák hiánya. A filmesek immár sokadszor nem hajlandóak emberek katasztrófájaként kezelni a szörny-párbajt, amire sor került. Ahelyett, hogy zárásként a belváros lakói valamiképp kommentálnák azt az őrületes pusztítást, aminek tanúi voltak, a Marvel-rajongók megkapják Robert Downey jr. cameo-ját Tony Stark-ként. Reklámjellegű és haszontalan csere, ugyanakkor maximálisan árulkodó arról, milyen helyet is foglal el a TIH a tervezett Marvel-mozicsokorban. Újabb tartópillér az Avengers-mozinak.

Még gyorsan az akciójelenetekről: bőségesen jut belőlük, mindig szerepeltetve Bannert, Blonskyt vagy mindkettejüket. Az egész produkció kettejük összecsapásával nyeri el betetőzését, de jobbára csak formailag. Némely mozdulatuk valóban feszültséget kelt, csakhát  A két kedvenc látványötletem az alábbiak voltak.

1. Ross egyik eszköze, egy nehézpáncélú jármű, amely hatalmas erejű hanghullámokat bocsát ki;
2. illetve mikor Hulk a Förtelem ellenében széttör egy rendőrkocsit, hogy azokat bokszkesztyűként használhassa.

A Hihetetlen Hulkra egy Elégségest adok. Átlagos effektek, talán tűrhető sztori, ingadozó tempó, változóan alakított, ám mindig kiszárított és unalmas karakterek.

Hegylakó 4. - Végjáték

"Irgalmazz fejének, nagyúr! Teljesen az agyára ment: Amerika! A sok tévézés!"

(Mortal Kombat)

Egyetlen valódi okra vezethető, miért reckírozta meg a Dimension Films egy 4. Hegylakó-movie elkészítését, remake/-boot nélkül. Az 1992-ben indult TV-sorozat sikere megadta azt a lendületet a franchise-nak, ami a mozivásznon már kihunyt 1994-re. Egy olyan mozgóképes ólpiszok után, mint a Hegylakó 3. volt, nem is csoda.

A Hegylakó 4. már egy fokkal bíztatóbb premisszával indíthatott, mint elődje.

1. Duncan és Connor MacLeod, a TV-s és mozis hegylakó közösen harcolhat egy közös ellenséggel. Akit természetesen egyikük régről ismer. 
2. A sorozat visszatérő arcai közül ott lesz Methos, az egyik legidősebb Halhatatlan; illetve Joe, a sorozatból ismert Figyelő.
3. És elvileg ebben a filmben felborulnak a Highlander-univerzum szabályai. A Figyelők beavatkoznak a Halhatatlanok játszmájába; a megszentelt földek menedéket többé nem nyújtanak. És már nem igaz, hogy minden Halhatatlan a saját életéért felel a Jutalomért folytatott harcban. (Frissítés: a Jutalom az a meghatározatlan jelenség, ami az egyetlen Halhatatlant egy magasabb létezési szintre emeli, miután már csak ő maradt életben.)

Kiszúrja az ember szemét, hogy mennyire a sztárkészletéből táplálkozik az újabb felvonás. Kivétel nélkül Christopher Lambertet és Adrian Pault mutatják a hivatalos poszterek. A formula világos. Ragadd ki a legismertebb arcokat mindkét verzióból, járkáltasd és kardoztasd őket; ha lehet, dobj be egy sematikus cselekményt, amire úgy-ahogy felfűzhetőek a küzdőjelenetek; a többi meg elég, ha külsőre emlékeztet a TV-showra.

Azt megértem, hogy a színészek miért vállalták be a dolgot. Mindegyik főszereplő legfontosabb szereplése ehhez a franchise-hoz köthető, ezt merem állítani. Christopher Lambert mindössze 2 szerepe kapott döntő többségében pozitív kritikákat, melyek közül az egyik az első Hegylakó volt. A 4. rész az ő búcsújárása, melyben karaktere meghal, a színész pedig - remélhetőleg - tisztességgel válhat el a szériától és Connor karakterétől.

Adrian Paul pedig talán már a pályán sem lenne, ha nem kapja meg Duncan MacLeod szerepét.

Hogy őszinte legyek, a film legalább fél(ötvened)gőzzel törekszik rá, hogy az első rész történetéhez hű maradjon. Connor ellensége, Jacob Kell olyasvalaki, akit ő tett halhatatlanná, mi több, együtt nőttek fel a skót Glennfinnanban. Kell örök szenvedésre kárhoztatná Connort, mivel az végzett a Kellt felnevelő pappal. Amit nem vesz számításba, hogy Connor eleve bosszúból cselekedett: a pap és az egész falu a babonás paranoia miatt űzte el a férfit faluból, anyját pedig Jacob felbujtására elvitték és máglyára küldték.

Na jó, ha már ide lyukadtam ki, akkor ezt részletezem először. Ha valami hatásos(nak nevezhető)  momentumot kellene megneveznem, akkor az itt fordul elő. Connor az anyja holttestét látva, az őt támadó babonás falusiakat kezdi aprítani, miközben tűz üt ki. Érthető reakció, és jogos az ő szempontjából. Még a jónak ígérkező jelenetek is tele vannak eresztésekkel a megvalósítás kapcsán, és ez alól a szóban forgó momentum se kivétel:

• Connor anyját miért nem hurcolták meg, már akkor, mikor őt magát elűzték?
• Miért mozog Connor olyan elcsigázottan, míg végül túl későn rohan ki anyjáért a cölöphöz?
• Mikor elkezdi a gyilkolást, miért csoszognak körülötte egyesek, amikor elvileg mindenki páni menekülésre fogja a dolgot?
• Az egész dühkitörés nem több egy-két elnyújtott kardmozdulatnál. Ahogy Anakiné A klónok támadásában.

Sorozatból moziművet készíteni, ráadásul ugyanazzal a castinggel azt a veszélyt hordozza, hogy az egész tényleg csak a sorozat egy hosszított részévé redukálódik. Pontosan így történt. A Highlander 4. - Endgame egy olcsó tévéfilm, amelynek egyetlen valódi érdeme a casting-ja. Egy aludt tej történetet sikerült összehordaniuk az alkotóknak, ráérős cselekményvezetéssel, borzalmas színészi játékkal, és olyan fennkölt, álfilozófiai beszélgetésekkel, amiket a Twilight-saga ha felvállalna.

Nem ismerték fel az Endgame készítői, hogy már a második résszel felborult az eredeti mű koncepciója. Ott a Halhatatlanok végső jutalma a halandóság visszanyerése, de mindazokkal a pluszérzékekkel, amikre szert tettek. Mialatt már ez is elég ambíciótlan elgondolás, méltóan lezárták a végén, ahol Connor rálelt a boldogságára Brendával.

Azután a sequel-ban kiderült, hogy megint vannak más halhatatlanok, Connor megifjodott, és kezdődött minden előlről. A Hegylakó 4. szemmel láthatóan nem veszi tudomásul a 2. és a 3. moziepizódot, hanem megpróbál úgy tenni, mintha létre sem jött volna az a futurista jövő, ahol Connor előbb megidősödött, majd visszafiatalodott. Érdemes megpróbálni? Igen. Mennyire sikerült? Semennyire.

A Jutalom elgondolásának lusták voltak új tartalmat adni az írók, pedig nagyon szükséges lett volna. Így, ahogy van, mindössze egy behajított slusszkulcsa a cselekménynek, hogy a Halhatatlanok tizedelni akarják egymást. A negyedik rész új szabályait is csak úgy mellékesen behajítva ismerjük meg, az egyik Halhatatlan, Kate esetén keresztül. Tisztább és funkcióképesebb összefüggésekre van szükségünk, különben nem lehet rájuk építkezni.

Tehát: mi az új, sohasem kidolgozott szabály, ami indokolja, hogy rendre utánpótlást kap a Halhatatlanok fajtája? Nos; kiderül, hogy létezik egy speciális életerő-esszencia, ami ritkán - a TV-sorozatban bezzeg egyfolytában! - veleszületik bizonyos emberekkel. Ha az illető normálisan él, rendesen megöregszik és elmúlik. Ha erőszakos halált hal, az esszencia visszarántja az életbe, és attól kezdve a szervezete akármekkora ideig abban az állapotban marad, mint a halál beálltakor. Tényleg? Így lesz valakiből Halhatatlan?
Semmi értelme úgy dobálózni ezzel a szabállyal, mintha végig ott lett volna. Csak ismételni tudom magam: a természetfelettinek - főleg ha nem egyszeri jelenség  - vonzatai, aspektusai vannak a való világra nézve. Ezek egyikének kitárgyalása már tényleg indokolttá tette volna az újabb sequel leforgatását. Jacob Kell elvileg egy gátlástalan, szabályokra fütyülő fanatikus, aki szabályos háborút visel a MacLeodok ellen. Oké: akkor miért nem tesz valami igazán grandiózus dolgot? Teszem azt... megpróbálja mesterségesen reprodukálni azt az életerőt, ami mindegyikükre jellemző? Gondoljunk bele: iparilag gyártható halhatatlanság, ami a túlnépesedést, éhezést és világháborút okozhat?

Visszatérve Kate-re: ő Duncan eltűnt felesége (mai nevén Faith). Ez is megint egy cilinderből rántott ötlet, ami a semmiből jött elő. Kate ma Kell egyik cinkosa, mert gyűlöli Duncant. Elvileg rajta keresztül válik a dolog személyes üggyé Duncan számára, ugyanakkor a romantikus szál tárgyául is szolgálna. Mással nem tudom indokolni, hogy mit keres ebben a movie-ban: kompletten jelentéktelen szereplő, ráadásul a személyisége egy kiállhatatlan sznob fúria, akit Duncannek győzködnie kell...

...Arról, hogy mekkora egy állat.

Miféle szerelmi féltés az, ahol a férj hasbaszúrja a kedvesét a nászéjszakán? Nem az. És erre az sem mentség, hogy 2-3 évszázaddal ezelőtti korban történt. Duncan teljesen önző okoktól vezérelve akarja Kate-et örök életűvé tenni, mert "nem akarja elveszíteni." Megmondom kereken: ez a legképmutatóbb elgondolás a 4 rész bármelyikéből: Duncan meg sem próbál várni, megoldáson gondolkozni, esetleg idővel felfedni az igazat Kate előtt. Ehelyett pengét döf bele, és a megdöbbent lány arcát látva hüledezik: "Istenem, mit tettem?" Aki ettől gyagyásabb, annak külön diliházat kell építeni!


Az egész romantikus szál olyan, mint egy dézsa, tele bugyuta cinizmussal. Hadd mutassak be egy hosszabb idézetet arról, miként kér bocsánatot Duncan MacLeod egy számára fontos nőtől, akin erőszakot vett.
Készen álltok?
Tessék:
"Tudom amíg csak élsz van esélyem rá, hogy egy nap... megbocsátasz. Évekbe telhet. Eheh, évszázadokba. De attól még élni fog bennem a remény. Ez a halhatatlanság egyik előnye. Mindig van holnap. Még számunkra is."
Ettől csak László király bocsánatkérése volt léhább a Sacra Coronában.

És mi a pláne abban, ahogy a legvégén kiderül: Kell mégsem végzett Kate-tel, mikor levágta a másik 5 követőjét? Duncan is érezte a követők lekaszabolását. Szóval mire föl ez a hirtelen irgalom? Joe elmondja Duncannek, hogy a Figyelők külön számítógépes nyilvántartást vezetnek a megfigyeltek áldozatairól, és hogy Kellnek addig 661 áldozatáról tudtak (több, mint a két MacLeud-nak együtt). Ez most a Jelenések Könyvének 666-osára akarna asszociálni?

Azonkívül még egy apróság: Methos 5000 éves, ezt Duncan maga mondja ki. És elvileg minél több társuk életerejét szerzik meg, annál erősebbek a Halhatatlanok. Nem lenne túl nagy kérés megemelnie a hátsóját, és a küzdőtéren segíteni Macleodéknak? 

A közös flashback-ek Connor és Duncan múltjáról illusztrisak kinézetre, és ez legalább azt hihetővé teszi, hogy régóta ismerik és becsülik egymást. Connor talált rá a friss Halhatalan Duncanre a csatamezőn, ő tanította meg vívni, egy ideig vele járta a világot, illetve átadta az életfilozófiáját a reményről és tisztességről - amit aztán a jelenben elhagyott.

Drámainak szánt vívódás kíséri Connort végig a műsoridőben. Először is: itt van Rachelnek, egy szőke nőnek a megölése, akit Connor a gyerekkora óta támogatott. Az első filmben is volt egy idősödő hölgy, aki a főszereplő mellett állt. Sajnálom, de nem tudott meghatni egy olyan karakter hiánya, akit 1 percen keresztül ismertem, és a puszta behozatala átmásolás a szériaindító alkotásból.

A halála kapcsán persze Connor meghasonlik, és visszavonul egy Menedék nevű, több évezredes Halhatatlan-zárdába. Ezen a megszentelt rejtekhelyen a "bentlakók" leláncolva és lereteszelve létezhetnek az idők végezetéig, a lehető legjobban megközelítve a halálállapotot. Aztán persze megjön Kell és bandája, és az addigi szabályokat felrúgva elpusztítja a helységet, megölve az ottani összes Halhatatlant, kivéve persze Connort.

Megint egy olyan szálat látok itt, amibe nem sikerült kellő vért átömleszteni, pedig könnyen lehetett volna. A kínzókamrához hasonlító helyről tudnak a Figyelők. Sőt: ők is - a saját szabályaikat szegve - segítenek fenntartani azt. Duncant a menedék romjaihoz hurcolja az egyik Figyelő, valamilyen hallucinogént ad be neki, majd lelép. Joe pedig később kiengedi.

Semmi sem működik ebben a gondolatmenetben: nem látom, mitől lenne kegyetlenebb Kell pl. Kurgentől vagy Kane-től (Kell eredetileg "Kase" lett volna, de az túlzottan hasonlít a "Kane"-re, így átírták). Csak egy újabb őrült akarnok, aki szerelmes a saját hangjába.
Mégha a Figyelők jogosan rettegnek is Kelltől, nem világos, hogy közülük hányan és milyen körülmények között ragadtatták magukat a Halhatatlanok üldözésére? 1 tagjukról tudjuk biztosan, hogy Figyelő létére beavatkozik. Őt Joe a végén lelövi, és a paccer pacák ügye ezzel le is van rendezve. Nincs rendes okozati összefüggés kidolgozva, így aztán nem csoda, ha az egésznek nem sikerül súlyt adni. Itt nem "szabályszegésről" van szó egy sztoriban benne, hanem egy fantáziavilág törvényszerűségeinek a hiábavaló és ügyetlen lerombolásáról.

A  harci montázsok képtelenek feszültséget teremteni. Különös módon a Duncan elleni viaskodások csak szimplán betanultak és gépiesek, de azon legalább lehet bámészkodni, hogy: "ejj, de ügyes fószerok ezek!"

Na és itt az "elődöntő": Connor vs. Duncan. Connor kényszeríti testvérét, hogy megküzdjön vele, és a győztes kettejük életerejével álljon ki a nemezissel. Ebbe még csak-csak sikerül egy kis morzsányi drámát belevinni. Duncan nem akarja elfogadni ezt a megoldást, míg Connor szerint minden eddigi élményük ide vezetett. És már megint a szlogenmondat: "Csak egy maradhat.". Nem lett volna egyszerűbb a sok mellébeszélés helyett azt mondania: tévedtem, a szükség nagy úr, békében akarok végre nyugodni? Ja, hogy akkor Duncan talán még úgy se állt volna rá a testvére levágására.
Tudom, hogy ez nem egy elmés mű, de az már ijesztő dilettantizmus, mikor a reklámban mutogatott főattrakciót is tönkreteszik ilyen hanyagul megírt dialógusokkal és nem létező motivációkkal.

Duncan tettét megpróbálja a forgatókönyv kegyeletesnek beállítani azzal, hogy így Kell "nem kaphatja meg Connor fejét", nem kínozhatja többet szerettei legyilkolásával időről időre. Látunk egy egész szép képet Duncan-ről, amint ott áll Connor sírjánál, hajdani első felesége, Heather mellett.

Végül, a meggy a tortahabon: felcsendül Connor hangja, ahogy Duncan harcol Kellel. Sajnálom, de nem érzem az örömöt, hogy Connor lélekben továbbél Duncan-ban. Nem is tudom; talán mert nonszensz koppintásnak érzem a Star Warsból.

Viszont Kell magángyilkosságai már siralmasan primitívek. Amikor például Kell összehívja a követőit, és elkezdi leaprítani őket, nem látjuk a tényleges halálokat, vagy akárcsak a védekezés kísérleteit. A kínai ex-testőr, aki ellen Duncan a legcifrább koreográfiát harcolta le, gond nélkül elhullik.
És mikor Duncan-t Kell egyik embere túlbuzogva lelövi, az büntetésből lefejezi, és látjuk, hogy a feje továbbra is eleven viselkedik, görgetve a szemét, mozgatva a száját, és grimaszolva. A 3. rész elején is előfordult ugyanez a malőr, így azt kell hinnem: direkt néznek hülyének minket a stúdió és a stáb felelősei!

Ahogy a Superman 4.-nél, úgy itt is a régi szereplőgárda, plusz 2 vagy 3 jobban beállított montázs adják ki az az egyetlen megveszekedett pontot, amit megadhatok Connor MacLeod búcsúbulijára. Neked pedig boldog új évezredet, Duncan, és próbálj meg ne szerepelni több Hegylakó-moziban!