Sicario 2. - A zsoldos

Egyes folytatásokat piszok nehéz összehasonlítgatás nélkül részletezni. A Sicario 2. - Day of the Soldado kevésbé okító jellegű és témataglaló, viszont éppolyan okos, kőkemény, és t'án még elődjétől is kilátástalanabb hangú thrillermozi. Ferdítésnek tartom, amit több blogkritikában is olvastam, hogy emiatt "erőtlenebb" vagy "felhígultabb" lenne, vagy hogy ezért "nem érdemes" az 1. Sicarióval egy lapon említeni, mely 2015. konszenzusosan egyik legjobban sikerült alkotása volt. 

Azt meg végképp csúsztatásnak vallom, mikor Emily Blunt kihagyását hozzák fel a nemtetszés érveként, mondván, hogy az ő karaktere nélkül odalett

1. a történetből az emberi tényező, 
2. a játszma kedvelhető résztvevője a sok elvtelen kompromisszumba belement figura között, 
3. a néző élő búvárharangja, kinek szemszögéből a "törvényes világ" lakója alászállhat a mocsokba, a Mexikó-USA-határ halálövezetébe.

A 3. pontra még csak-csak bólintanék, de ugyanazt nem lenne értelme kétszer előadni: már ismerjük ezt a világot, ideje, hogy kezdjünk is vele valamit.

Szinte minden folytatás ma már vagy egy márkás franchise betáblázott filmklónja, vagy egy "klasszikusnak" az utóbb hozzátoldott extrája, amely mintegy holdként kering az eredeti mű (kult)státusza körül. A Sicario 2. az utóbbi szalmazsákba tehető, de azon belül jól megcsinált darab. Állóképes, feszültségbő filmélményt kaptam, ami nem a puszta öldösési rátával és más külsőségekkel szúrta ki a szemem, hanem belevont a különböző érdekcsoportok közti szennyes játszmába. És ezt olyan írja, aki már amúgy tokig van a terrorizmussal, mint filmes témával.

A kérdés, amit minden második, harmadik stb. résznél fel kell tenniük a készítőknek: van-e egy olyan sztori, amit érdemes külön elmesélni, és ehhez visszarángatni azt a világot, annak szereplőit. Taylor Sheridan és a Denis Villeneuvét váltó Stefano Sollima pedig egy szilárd történetet adtak elő, kellő önuralommal a brutális képsorok használatában - legyen szó akár egy korrupt rendőrosztag kényszerű lemészárlásáról. "Azzal bíztuk meg, hogy szítson háborút a mexikói kartellek között, és nem a mexikói kormánnyal."

Szóval az USA fejesei leteszik voksukat egy olyan terv mellett, mely terrorszervezetként kezeli a mexikói drog- és embercsempész kartelleket (akik többek közt öngyilkos merénylőket is áttolnak a határon). Ezért megbízzák Matt Graver különleges ügynököt és brigádját, hogy rabolják el az egyik keresztapa lányát, Isabela Reyes-t, 

az emberrablást kenjék a rivális kartellre, és így mesterséges belháborúval véreztessék ki az ellenséget. Matt beszervezi a hamis-zászlós hadműveletbe Alejandro Gillick-et, mint aduászt, ám új fejlemények miatt a CIA jegeli az akciót, Matt-et pedig utasítják Isabela és Alejandro likvidálására.

Az első résszel ellentétben nemcsak Alejandrót, de most Matt figuráját is kemény, érdekfeszítő szereplőnek találtam. Mindketten vérbeli profik, akik teszik, amihez másnak nincs gyomra, és nem félnek a kiszemeltjeikhez közel állókat is feláldozni céljuk érdekében. 

A különbség, hogy Alejandro itt tudomásul veszi: maradt olyan morális határ, amit még nem lépett át. Az első filmben a családja haláláért felelős férfit, Alarcónt az ő családjával együtt végezte ki, de nem puszta megtorlásból, hanem mert a feleség és gyerekeik szemet hunytak jólétük eredői felett, és így tartozékoknak, sőt passzív cinkosoknak számítottak. 

Ez itt viszont nem bosszú, hanem csak egy munka, melyet nem egy élet kioltása, hanem megóvása tesz majd személyessé egy antihős számára. A helyzetnek ez a fordítottsága tetszett nekem nagyon. És valaki Alejandro tapasztalataival jól tudhatja, mire hajlandó az USA-vezetés és a titkosszolgálat, ha "nyomok eltűntetéséről van szó": ha meg is öli Isabelát, attól még őt is jegelik a terv lefújása esetén. Ezért sem tudom "érzelgősségnek" elkönyvelni Alejandro döntését, vagy mikor nyíltan beszél a múltjáról Isabelának. Ettől láttam embernek őt, nem egy személytelen robotkatonának.

Két gyerek 2 külön szálát vezeti a forgatókönyv, amelyek nem is fonódnak szorosan össze: nálam ez is besegített, hogy egyrészt kevésbé kiszámítható, másrészt valószerűen rideg maradjon a film. Miguelt, egy csempészbanda suhancát is az elejétől követjük, ahogy belefolyik a határvidék sötét életébe. 

Ám míg Isabela menekülő szemtanú, aki az árral sodródva próbál életben maradni, Miguel tesz is érte, hogy odakerüljön, ahol van. És még élesebb, még keményebb döntéshelyzetbe kerül, mint a lány. Meggyőzött Elijah Rodriguez és Isabela Moner alakítása, karaktereik sorsa legalább annyira érdekelt, mint Josh Brolin és Benicio del Toro figurájáé.

Mindkét gyerek sorsfordító pillanata, mikor Miguel-nek le kell lőnie Alejandrót, különben társai őt végzik ki. Kissé megdolgoztatta nekem a jelenet hihetőségét, hogy Alejandro egy átlőtt állkapocs irdatlan kínját némán, mozdulatlanul el bírta viselni min. egy órán át, de maguk a látottak lebilincseltek. Nyíltan kimondott tanulság nélkül is beszédes, mennyire nincs jó és rossz résztvevője az egésznek, csak hullák és hullajelöltek. 

Bár Matt végül áthozatja Isabelát a határon, a lány agyába örökre bevésődött az életére vigyázó katona kivégzése, Miguel pedig lelép a bandától, mely könnyűpénzzel bevonta, majd hóhérrá tette (volna) őt. Átéreztem, ahogy a 2 gyerek erőt vesz magán, hogy lenyelje az átélteket: egyikük sokkos iszonyattal, másik közönyös megvetéssel hagyja maga mögött a farkasok földjét.

A Sicario 2. fókuszváltása 1. részéhez képest engem furcsamód a Penge 1.-2. és a Szellemlovas 1.-2. különbözőségére emlékeztetett. Mindkét esetnél az 1. rész a fő antihősünk eredetsztorija volt, és egyben az ő sötét, kifacsart világának a bemutatása is. A folytatás már ennek a világnak a sűrűjéből indul ki, és próbálja azt továbbgondolni, vagy legalább újat mutatni róla. Az 1. rész egyértelmű női főszereplőjét, mint kívülállót pedig tökéletesen kihagyja, hogy csak az e világban otthonosan mozgó profi(k) legyen(ek) a ringben. A Penge 2. ezt a váltást érdekesen, izgalmas ötletekkel aknázta ki, míg a Szellemlovas ma már trash-kategóriának számít. Ezt csak észrevételként hoztam fel... 

Furcsálltam elsőre a befejezést, hogy a már gyógyult Alejandro titokban megkeresi Miguelt, és megkérdi, nem akar-e ő a sicario, a bérgyilkos lenni. Értem, hogy Miguel végülis nem ölte meg, és mivel a bandát Matt-ék kiiktatták, már attól különbnek számít náluk, hogy egyáltalán él. De nem tudom, miből gondolja Alejandro, hogy ha a fiú otthagyta a bandát, akkor bármiért is visszamenne abba az életközegbe, ráadásul mint képzett hitman. Nem tűnik logikusnak nekem, hogy a fiú belemenjen a felkínált alkuba.

A Sicario - A zsoldos tehát nálam jól vizsgázott: volumene, atmoszférája és ütőereje mit sem csökkent a 2015-ös alapműhöz képest, és még mindig bátran példázza azt a morális kettős mércét, amely "a terrorizmus elleni háborút" jellemzi. Ha kevésbé is néz ki úgy, mint egy tágabb szabályokra rávezető pszicho-tanmese, a film messze nincs híján tanulságnak és főleg tétérzésnek. 

A második Sicarióra ugyanúgy 4/5-öt kap tőlem, mint anno az első. Határozottan ajánlom, mint stílusos folytatást.

 

Meg - Az őscápa

Sharknado szteroidokon, a kötelezően tökös Jason Stathammal. Ennyi a The Meg, magyar címén Meg – Az őscápa. Mondhatnám rá, hogy bűnös élvezet, ha nem untam volna a székem alá magam közben: a mélytengeri állatok effektjeit leszámítva semmi olyat nem tud ez a film, amit az Asylum, vagy akár a Jaws-folytatások ne rágtak volna le csontig. 

Statham önmagát játssza, akit most Jonas Taylor-nak hívnak. A kiégett és piás ex-búvárt felkeresi egy kutatócsoport: felderítőcsapatukat egy frissen talált óceáni mélyrétegben megtámadta valami. Jonas egyszer már összeakadt a különös állattal, és mivel exneje is odalent rekedt, kihozza őket onnét. Csakhogy a Megalodon, azaz egy 2 millió éve kihalt őscápa szintén kijut a felszínre, és tudósainknak főhet a fejük, mit csináljanak.

Pénzmosás kellett, hogy legyen ez a filmproject, különben nem értem, minek adtak több mint 100 millió $-t egy ilyen pihent agyú fércműre, miközben kirámolták az összes életképes ötletet a forgatókönyvéből. A lanyha sztori résztvevői mind olcsó zsebsztereotípiák, akiket fájóan unott fejjel alakítanak, ha épp nem nyiffan ki valamelyikük. Statham-nek a CG-cápával is több kémiája van, mint a tudósnőt játszó Li Bingbinggel, holott a mű végig az ő karaktereiket próbálja összeboronálni – külön egy erre kitalált kislánykarakterrel.

Művel valami furcsát egyik karakterével a film, amit simán foghatnánk ittas (történet)vezetésre. A pasas, aki a pénzalapot szerzi a kutatóállomásnak, fél óránként változtatja a színét: először ő a (fa)vicces támogató, aztán átmegy a mindent tőkeoldalról megközelítő főnökbe. A Megalodon első áldozatai után együttérző vezetőként szónokol, de nem: úgy esik ki, mint piti kis csalárd gazember, aki az éj közepén akarta megfékezni a dögöt. Ha ez nem egy cápaszörnyes mozi és egy tipikus Jason Statham-film lenne egybegyúrva, még azt hihetnénk, hogy az írók legalább 1 szereplőnek próbáltak többoldalú személyiséget írni.

Mintha egy kínai Baywatch-horrorparódiába csöppentem volna, mikor az őscápa egy ázsiai strandon belapkált egy keveset a nyaralókból. A jelenet tökéletes szummázata a filmnek: értelem, funkció és érzelmi súly nuku. 

De mégcsak a durvaságfaktort sincs merszük a készítőknek csúcsra járatni, hogy így legalább egy primitív szórakoztatófaktora legyen az egésznek. Leginkább az maradt meg bennem, ahogy a vérengzésnek itt vége szakadt: pont mostanra sikerül azzal a digitális bálnahanggal megtalálniuk és elcsalniuk a cápát. 

Akadt egy nekem nagyon tetsző szövegsor, ami a csapat ijedős fekete tagjától hangzott el: „Evakuálunk? Iszonyú gyorsan elhúzzunk innen a vérbe, ahogy azt minden normális, élni akaró ember tenné?” Egyébként már sajnos az is valami, hogy egy gyilkolászós filmben nem a fekete szereplőt nyírták ki először.

Nem haragszom a The Megre, és azt se mondhatnám, hogy csalódott lennék miatta. Tudtam, hogy egy bődületes semmi marhaságot fogok megnézni, és az is lett, csak még az a bizonyos primitív szórakoztatófaktora sem volt meg, mint pl. az idei Jurassic Park-folytatásnak. Statham, örülök, hogy továbbra is van megélhetésed, de azt kérlek, ne akard, hogy meg is dicsérjelek érte…!

A Meg – Az óriáscápa 1/5-öt kap tőlem. Vérbeli tengeri hulladék, amit akkor sem ajánlanék megnézni, ha jutalomsütit osztogatnának érte.

Mission Impossible 6. - Utóhatás

„Úgy értem, megmenthetett volna 30 millió életet. Történelmi szerep! Minden eszköz etikusnak számít, ha a jó oldalon állunk.”

(Semmit a szemnek – Egy láthatlan ember feljegyzései)

Tom Cruise Mission Impossible-ja olyan, mint egy jéghideg üstökös: 3-4 évenként megkerüli a horizontot, hogy aztán látványosan, de semmi maradandót hátrahagyva el is húzza a csíkot előlünk. Ez a franchise kizárólag az akcióról szól, azon belül is 

Tom Cruise önként vállalt nyaktörő mutatványairól, melyek terén lassan már Jackie Chun-nal vetekszik. Nálam az 56 éves sztár ezzel max. kaszkadőrként bizonyít, nem pedig színészként.

A már hatodik MI-mozi az akcióhegy mögött csak a szokott agyoncsavart, de távolságtartó kémfilmsablont újrázza, alig tettetve, hogy több próbálna lenni bármiben a Titkos Nemzet futószalagon jött folytatásától. Más hátterek, ugyanaz a séma. Ha a héját lefejtjük, az MI6 egy szokványos, 

patrióta-felhangú világmegmentősdi, akár pl. A függetlenség napja, csak itt jobban csavargatnak egy suta összeesküvés-szálat, de igazi drámanyomaték nélkül. Ez megint a kémvilág kémjátéka kémek között, ami a helyszínek számától függetlenül egy szűk és emberidegen közeg, ami a hétköznapokba fásult közönség idealizálhat.

Talán az összes korábbi résznél erősebb a sztori alibi- és propagandabűze. Az előző részből ismert Szindikátus élbolya, az Apostolok plutóniumhoz jutnak, hogy atomfegyvert ****janak belőle, és ártatlan közel-keleti városokra dobják. És ennek képi illusztrációját egy amcsi elit titkosügynök rémálom-montázsában tolják a képünkbe az elején. Majd szóljon valaki, ha a hollywood-i fősodor egyszer az USA kormányát, katonai vezetését és a CIA-t tennék meg főmocskoknak…!

Cruise előtt is derenghetett azért, hogy a régi séma nem lesz elég hatodszorra is, mert ezúttal pár feltűnően szentimentális pillanat is beleszövődött a forgatókönyvbe - visszahozva Ethan Hunt volt feleségét, Juliát és a brit ügynöknő Ilsát a Titkos nemzetből. 

De ezek a személyesnek szánt pillanatok erőtlenek, és csak elválasztó vonalként szolgálnak két akciójelenet között. A párbeszédek teljesen automatára vannak állítva, nem számít, kinek a szájából hangzik el miféle mondat. Csak az számít, milyen kemény akciószcénákat mutogat a produkció.

Kétszer kellett végignéznem a filmet, mert az első óra alatt követni alig bírtam a zagyva cselekményt, egész amíg Solomon Lane elrablása képbe nem került. A Titkos nemzet fő mesterelméje itt csak egy passzív élő zsákmánytárgy, akire minden érdekcsoportnak fájhat a foga: 

1.    Huntnak és IMF-es csapatának, 

2.    az őket szarba se néző CIA-nak, 

3.    az MI6 által máig zsarolt Ilsának, 

4.    plusz Lane társainak, kiknek ideológiája mellett a Mein Kampf sportrovatnak tűnik.

A film szerencsesüti tanulsága, hogy az egyén élete nem feláldozható milliók sorsáért, ezt Hunt több ízben is fényes bizonygatja: az elején a csapattársáért hagyja a plutóniumot a terroristák kezén, később egy rendőrnőt ment meg, mikor épp lelőnék őt az utcán. És mit ad Isten: még Ilsa is inkább nem áldozza föl Solomon Lane-t a végső csatakor, holott az MI6 kész volt likvidálni a nőt, csak mert nem nem tüntette el Lane-t és a vele brit kémvilág szennyesét.

Van ez a gondolat, hogy a titkosügynök valójában sose lehet szabad: hogy örökké célpontja lesz vagy a világban hagyott ellenségeinek, vagy akár a saját egy felettes szervének, ha bármilyen titkos ügyről túl sokat tud. Hunt is ezért, féltésből taszította el magától exnejét. Ám ez a gondolat – mily meglepő! – egyáltalán nincs körüljárva, sőt a befejezés még jól rá is cáfol. Lane és a másik főrosszarc, Walker megállításával minden érintett sorsa megnyugtatóan rendeződik. Ez egyszerre sablonos, léha és  képmutató forgatókönyvírás, amiért ujjakat kellene törni a stúdió munkaszobájában!

Még a CIA szenya igazgatónője, Erica Sloane is a jófiúk között szerepel a végén, holott Walker leleplezésekor hátbaszúrta Huntékat, és Ethan felettese, Hunley halála is ekkor történt. Ez még úgy is undort kelt bennem, hogy sem az újak, sem a régi szereplők sorsa nem izgatott. 

Meddig kell még Hollywood-nak erőltetnie a matuzsálemi klisét, hogy egy fő terrorista bombáját az utolsó percben lekapcsolják a jófej amcsi és angolszász ügynökök, és így rögtön elsimul minden belső ellentét? Vivá America, halál a terrorizmusra! Hát ezek után már elnézést, ha érdektelen számomra, miképp csűrik a szokott Ki-kivel-van?-felállást a szereplők között…!

Fütyülök Henry Cavill bajuszára is: August Walker karaktere számomra semmivel nem nő túl egy tipikus Bond-gonoszén. A CIA bérgyilkosa Lane-nel fúj egy követ, és egyetlen karaktervonása, hogy határozottan utálja Ethan-t. „Az IMF csak Halloween! Felnőtt férfiak maszkban!” Lelepleződését találtam benne a legérdekesebbnek: miután gyanúsan sokat áskálódott Sloane-nál Hunt ellen, Hunley és Ethan eljátsszák utóbbi felfüggesztését, ami ugye jogcímet adna Walker-nek, hogy kinyírja. 

Ez számomra több feszültséget generált, mint a zuhanóbevetésük az elején és a helikopteres párbajuk együttvéve! Ja, hogy ezért lett "Fallout" az új rész alcíme...!

Időnként nem tudtam, hogy most kínomban röhögjek-e vagy szánakozzak. „Fehér Özvegy” a legszexistább kreálmánya az Utóhatásnak: 

olyan ál-úrinős fakószőke cicababa, amihez foghatót talán az X-men: First Class óta nem is láttam. Szerencsére a film 2. felére már megkíméltek tőle a készítők, de ahogy Ethan álcáját és szövegét beveszi, az nekem egyszerre zavaros és akaratlanul vicces. „Én nőket és gyerekeket ölök – hímlővel!” Cruise arcán szinte kivehető, ahogy próbál nem vigyorogni, miközben ezt így kimondja.

A szórakoztatóipar szereti direkt elfelejteni, hogy a film főleg egy narratív művészeti forma. Az elmesélt történet a lényege, legyen a műfaj kémmozi, akciófilm vagy akár konspirációs thriller. A Mission Impossible: Utóhatás csak az ütős akciót tudja felmutatni, történet és szereplői a szokott sémakellékek, amik útközben kaptak csak egy egész pici emberség-injekciót. Tom Cruise sztárságának biztos támasza a Mission Impossible sikere, de ettől még a franchise nem több lelketlen profitgenerátornál, amire nem érdemes jegypénzt áldozni.

2/5-öt adok rá, mint szuperül kinéző, de belül szegény, sematikus tucattermékre.