Áldozat a viharnak

 

Öntörvényű. Agyoncsavart. Folyton ködösítő.  

E jelzők ugrottak be a Navarra–(vagy más néven Baztan–)könyvtrilógia 3. részének filmváltozatáról, miután pár nap múlva visszagondoltam rá. Már a sokadik film ez, amely sokkoló, a mai médiában még jobbára összeesküvés–elméletként kezelt témát vesz elő (tehetős szektatagok rituális csecsemőgyilkossága), de aztán egy képzelő- és hajtóerő nélküli, sivár történetet kerekít ki belőle. Nem érdemli meg több, mint 2 órás műsoridejét, és visszaél a néző türelmével.

Navarrában egyre több csecsemő halála borzolja a kedélyeket. Amaia Salazar nyomozása során egy feloszlott szektához jut el: volt tagjai Ingumát, a baszk démonistent tisztelték gyerekáldozatokkal, aki állítólag rémálmok formájában kísérti és kergeti halálba az embert. Miközben Salazar magánélete is komorabbá válik, egyre több egykori szektatag fűbe harap, sőt Amaia kollégái élete is veszélybe kerül.

Külön problémák teszik taccsra a film egyes nagyegységeit. Az eleje kapkodva hajigál felénk információkat; természetesnek veszi, hogy mindent tudunk erről a világról és a trilógia két előző részéről. Teszek a könyvekre és az előző részekre: mindig mondom, hogy egy film magában is álljon meg a lábán, ne csak extrákkal kiegészítve! Azonkívül állandó benne a titokzatoskodás, ami hamar idegesítővé válik: a szereplők zombiként viselkednek, elbeszélnek egymás mellett, de a jellemük sivár és fantáziátlan marad.

 

Maga a nyomozás, az egésznek a belseje nagyon terjengős: a mű nem tud nyomatékot adni annak, hogy kihez milyen nyomvonal mentén jut el Salazar és csapata. Szövevényes és félelmetes próbál lenni – a folklór téma és a hangulat is nyilván erre gyúr –, de maga a történet, hiába komor, így is nélkülöz minden érdekes vagy ráébresztő ötletet. Ahogy meg a készítők végigcammognak rajta, az totál súlytalan és egyre zavarosabb is. 

Azonkívül Salazar magánéletét igencsak ügyetlenül szőtték össze a bűnügy folyásával:

1. a munkatársa elvesztése;
2. az afférja a faarcú férje háta mögött;
3. és FŐLEG a rég elveszett anyja, aki csak azért kerül elő a semmiből, hogy rögtön ki is nyiffanjon.

Hiszem, hogy már egyszeri nézés után nyomot kéne hagyjon a fontosabb figurák kiléte, sorsa és esetleg a hite – ha meg nem, azt nem lehet kapásból a néző "érdeklődési körére" vagy "oda nem figyelésére" hárítani. Sivárak a szereplők! Salazar-t még úgy-ahogy komolyan tudtam venni – bár azt mégsem értem, hogy nem gyanús neki a szeretője „aggódó” hazudozása a saját érintettségéről. A gyilkos összecsapott halála is csak azt igazolja, mennyire kusza és túldramatizált az egész.

 

Bűnügyi sztoriknál gyakori sablon, hogy a városi nyomozó tárgyilagosan próbál kutakodni a természetfeletti sötét titkait dédelgető helyiek között. E sémától arasznyit se jut tovább látvány vagy gondolat terén az Áldozat a viharnak; ráérősen játszik a saját kis homokvárával, amelyben viszont nekünk nem éri meg órák hosszat kóvályogni. Főleg nem többszöri alkalommal.

A képeslap-gyilkosságok

Vannak komolynak látszó filmek, amelyek monoton hangjukkal, ihlet nélkül írt sztorijukkal és jelenlét nélküli figuráikkal képtelenek érzelmileg hatni az emberre. Pl. európai krimiknél mind gyakrabban tapasztalom ezt: érdekesség vagy intenzitás nem jön létre pusztán annyiból, ha civileket aprítanak, és az egyikük egy családtag, vagy mikor a nyomozást szükségtelenül nyújtják el, holott egy NCIS-epizódnak is sovány lenne. 

A képeslap-gyilkosságok pontosan ez az eset az én szótáramban.

 

Jacob Kanon new york-i nyomozó lányát és vejét megcsonkítva találják meg európai nászútjuk során. Ezért a férfi feleségével együtt a tettesek után kezd nyomozni, akik a jelek szerint gyilkosságaikkal üzenni akarnak a külvilágnak.

Teli torokból üvölt a kreatív kóma ebből az alkotásból. És most nem arra gondolok, hogy „ez milyen klisé”, „az milyen kiszámítható”: halálra untam magam úgyszólván mindentől, ami elvileg az érzelmi motort adná!

• A szülők gyásza;
• Az iszonytató csonkítások;
• a rendőrségi protokoll foghíjai és az ebből eredő ütközések;
• a tettespár megfoghatatlanul elvont motivációja;
• a nyakatekert művészi rejtjelezés.

Annyira jellegtelen, darabos és erőtlenül összefogott az egész rendezés, hogy a figyelmet nincs minek megtartania. Végig csak nyűglődünk A-részből B-részbe, és magának a bűnügynek nincs is normális lezárása. Idióta folytatássejtető az, ahogy Kanon – az összes addigi kínlódása után – hagyja a tettespárt elsétálni a hóködben, majd a film végső percén halljuk az őrült kiscsajt telefonon.

Az alakítások 1 vagy 2 túljátszott kivétellel fájóan semmilyenek, az emberek zöme robotként viselkedik. Kanon vergődését a lánya halála – sőt: a levágott keze! – miatti fájdalommal csak néhány rosszul dramatizált hisztiroham fejezi ki. Társulása a riporternővel ingerszegény volt, és nem érződött hihetőnek az amúgy nem rossz ötlet, ahogy üzengetnek a sajtón keresztül a két gyilkos fiatalnak, nehogy újabb áldozatok legyenek. A többiek meg arctalan délibábként tűnnek föl, majd el egy cselekményben, ami eleve untató és életlen. 

Egyszerűen hiányzik az érzelmi fogódzó és a jól felépített, érdekes bűneset, aminek fölfejtése bevonhatná a nézőt. Túl sok a körítés. Ez a zagyva háttér a testvérszeretők művészi túlhajtásával, és hogy ezt tükrözik így meg úgy a csonkításokon... mindez csak groteszk a groteszk kedvéért. És képmutató a készítőktől, hogy csak a tetőpont után közlik: nem is voltak vértesók, lehettek volna együtt.

A komolynak szánt hangvétele miatt – amit a temetéses zárás pecsétel meg  – talán nem kéne úgy haragudnom erre a műre. De hiába nincs 1. pillantásra is feltűnő hibája, a tartalma iszonyú sivár, halódó, és potyára őrli föl az ember türelmét, hogy végigkövesse a dolgokat, vagy a szereplőket. Ez a film egy jellegtelen siralomvölgy, amire még a tévében fölszabdalva is kár volna időt pazarolni.

A Greyhound csatahajó

Nem nehéz rájönni, mi a Greyhound fő szexepilje az átlagnézőnek: Hollywood egyik legpedigrésebb színésze formálta meg a főszerepét és forgatókönyvét is, egy II. világháborús csatáról szóló filmben. Kíváncsi leszek, vajon a COVID utáni világban is így tolják-e majd az ipar legfőbb propagandatémáját most, hogy az örök „jófiú” USA árnyéka önmagának, hegynyi szennyeséből pedig mind nagyobb kupacot „csodálhat meg” a nyilvánosság.

A frissen előléptetett Ernest Krause kapitány a Greyhound kódnevű hadihajón felügyeli egy 3 tagú teher- és utasszállító konvoj útját. Csakhogy a „Black Pit” nevű óceáni szakaszon állandó a náci tengeralattjárók fenyegetése, és több napi távolban nincs szövetséges légi támogatás.

Tárgyilagos külleme mögött meglehetősen elcsépelt és egyoldalú látványprodukció a Greyhound, ezt kár tagadni: olyan benyomást kelt, mintha valaki Nolan szikár-személytelen Dunkirkjét és Michael Bay sablon-pátoszos Pearl Harbor-ját (de szerencsére agyonírt szerelmi szál nélkül) próbálta volna összevegyíteni. Minden pozitívumra jut annak egy-egy negatív vonzata is:

1. a távolságtartás a szereplőktől megfoszt minket az erős érzelmi kapocstól,
2. egyjelenetes bevezető és ugrunk is a sűrűjébe, végig jó a tempó, csak így a filmnek nincs eleje és vége.
3. parancsról parancsra halad a cselekmény, ami dokudráma-szerű beütést ad, de ezt a sok szakzsargon-infót csak egy ideig érdekes hallgatni igazi párbeszéd helyett.
4. egy Jaws-szerű horrort idéz, ahogy az arctalan tengermélyi mészáros vadászik az emberekre, ám az amerikaiak megint istenfélő jófiúkká lettek sarkítva.

 

Technikailag jól megcsinált, de ezeréves klisékből merítő csatalátkép Hanks 2020-as jelenése a filmvilágban. Főhősünk porhüvelyében átélhetjük a veszedelmes út érzését, de a történet puszta tákolmány, és semmi egyedi nincs benne. Átlagos WW2-reklámfilm, de legalább csöpögős részek nélkül.

3/5-öt adok rá.