Doctor Strange az őrület multiverzumában

 

„Vörösek! Imádnivalók.” 

 

Újra átnézni a Doctor Strange az őrület multiverzumábant kicsit olyan, mint a diagnosztika egy tömegkarambol túlélőjén: a páciens képtelen megállni saját lábán, tele van zúzódásokkal és sebhelyekkel, szervei alig működnek. Azok a sebek „fan-service” és „easter-egg” néven szerepelnek a beteg kartonlapján, pulzusa pedig erőtlen és szabálytalan; végig a teljes összeomlás szélén táncol.

 

Stephen Strange pangó magánéletében már az is esemény, hogy ex-barátnője, Christine Palmer esküvőjén részt vehet-…-ne, ha nem zavarná azt meg egy nagy polipszörny az utcán. Rendrakás után kiderül, hogy a célpont, America Chavez képes kaput tud nyitni párhuzamos univerzumokba. 

A megbízó pedig nem más volt, mint Wanda, azaz Skarlát Boszorkány, akinek a gonosz Setét Könyv eltorzította elméjét, hogy bárkit és bármit feláldozzon gyerekei feltámasztásához. Vajon Strange és America melyik alternatív világban találnak megoldást az őrült ex-Bosszúálló ellen…

 

Megannyi zsánerpélda ötlött fel előttem csak ezzel a névvel: "MARVEL", ahogy figyeltem ezt a szétszórt vizuális klasztert.

1. Másodszor szúrtak ki Sam Raimi-vel olyan film rendezése kapcsán, mely Marvel–anyagból készült. De ebben a folytatásban a túl sok szál és szereplő még a Sony Pókember 3.-jához mérten is halovány, így aztán persze, hogy hamar szétesik a történet.
2. Inkább nevezhető ez a darab egy WandaVision másfeledik évadnak, melyet Doctor Strange az őrület multiverzumában címen reklámoztak. Ez nem Strange élettörténetének újabb felvonása, ő csak végigasszisztálja a körülötte zajló eseményeket.
3. A Vasember 2. óta nem láttam, hogy a Marvel direkt így elsekélyesíti egy rendező munkáját, igazi folytatásból merő reklámplatformot csinálva a saját tágabb világtablójához.
4. Egyértelműen a Pókember: Nincs hazaút sikerén buzdultak fel a stúdiófejesek, hogy megint egy ilyen többuniverzumos sztoriformulát vettek elő. A jó mágiadokinak újra egy ifjú tehetség miatt fő a feje, és próbálja elejét venni a világokon átívelő káosznak, amiért részben ő a ludas. Csakhogy amott tényleg ludas volt, mert teljesítette Peter infantilis kérését, itt meg csak folyton ujjal mutogatnak rá a más univerzumbéli énjei tettei miatt.
5. Megint tumorként telepszik rá az egész filmre egy túl hatalmasra megírt, rőt hajú fúria, akinek csak a pusztításon és a gőgös szemezésen jár az esze, akármilyen ürügy motivációt mázoltak rá föl. De az X-men: Az ellenállás vége legalább tisztességgel le tudta zárni cselekményét, illetve az idegesítő főboszi sorsát.
6. A stáblistába tömött, rajongócsali pluszcuccokról pedig ugyanaz a régimódi véleményem, ami eddig: olcsó, kétszínű reklámfogás, ami utólag árt a tartalom mélységének és visszaél a néző türelmével.

Benedict Cumberbatch rutinból hozza, amit szerepe kíván tőle: Strange maradt az a modoros humorú, akaratos fickó, aki már 6 éve van jelen az MCU-ban. De ez a film csupán a számos látványtrükk egyikeként kezeli őt, hiába húzzák rá ezt a cérnavékony szálat, 

miszerint a saját egójával, az önhatalmú intézkedésre való hajlamával kell szembenéznie. Ezt az egót képviseli majd elvileg az egyik másik világbéli önmaga, aki maga is megszenvedte a Setét Könyv átkos hatását. 

Ezzel – és a film összes többi ötletével – nem kezd semmi érdemlegeset a fogatókönyv, sőt a szereplők közti kapcsolati pontokat is taccsra teszi ez a sok vagy rohanva akciózó, vagy súlytalan átvezető rész.

Xochitl Gomez Americája tűrhetően vérszegény egyéniség, ahogy egyébként Christine is. Csak az erején és eredetén túl még az zavaros, miért is jelentené a hatalma elszívása a halálát. Talán az életerejébe van ágyazva az a hatalom, hogy random portálokat tud nyitogatni? A film léha munkát végez a szabályok felállításában és abban is, hogy egyáltalán érdeklődést ébresszen az agyament mágiák magyarázatai iránt. 

Teljesen elsietett volt a Vishanti könyv, a Kamar-Taj és az Illuminátus tanács szerepeltetése, azok csak röpke megállók a nagy fogócskában, melyet egy bóvli, megrendelésre bedobott ál-konfliktus hajt előre. Egyszerűen nem érdekes az, ami történik ebben a "folytatásban", akár magára Steven-re, akár a tágabb Marvelverzumra fókuszál a néző.

Nem Elizabeth Olsen tehet róla, de marveles avatárját itt a máglyára kívántam! Akárhogy erősködik a produkció, hogy sajnáljuk Skarlát Boszorkányt a gyerekei miatti elvakultságáért: ez egy háborodott, utálatkeltő, sekélyes banya, akinek agyára ment a túl sok kozmikus hatalom. "Eddig visszafogtam magam." 

Vetekszik Az utolsó Jedik Holdójával az öncélú utálatosság terén: a stílusa, ámokfutása, sőt a Setét Könyv hatása alá kerülésének a magyarázata is. De a 23. tőrdöfés a karakternek mégis a bukása: visszahőköl saját tetteitől, mikor az egyik megszámozott világban megijeszti az ott tényleg létező kölkeit, és egy bűnbánó utolsó rombolással magát is jól eltemeti.

Köszönjük, Kevin Feige producer és társai: ez a Sailor Moon gőgös boszorkái köré írt „drámák” és „motivációk” színvonala!

 

Mintha Marvel-varázslókkal próbálnának előadni egy nagyon megbonyolított részt a Sliders-ből: „Képzeld el, hogy ezernyi különböző világba látogathatsz, ahol az évszám ugyanaz, és te is önmagad vagy, de minden más megváltozott!” Kreatív ötletet itt csak látványfronton éri meg keresgélni: Strange lassított zuhanása és deformációi a külön világsíkok közt nálam a film legjobb vizuális eleme. 

De azért pl. „Setét Strange” vagy a hullájából rögtönzött porhüvely is, hát… murisan dilis ötlet volt. Na ezeket megértem, hogy egy olyan ember folytatásfilmjébe rakták be, akinek a már tulajdon vezetékneve is az, hogy "Furcsa"!

Ugyanakkor a Disney-Fox-üzlettel az MCU fegyvertárába került ikonok – Charles Xavier és Reed Richards – kicsit sem hoztak lázba. Ebből csak az tűnt ki világosan, hogy az időutazás után most már a verzumok közti ugrabugra is príma sablon lesz egy-egy halott – vagy csak halott franchise-ból kivett – karakter visszahurcolására.

Hiába nem vagyok MCU-rajongó, még nekem is feltűnő, mennyire szétszórva, nem-célirányosan viszik tovább ezt a most már „cinematic multiverse”-t a Bosszúállók: Végjáték óta. Mintha most érnének abba az összebicsaklós fázisba, ami a DCEU-nál már az elején, a Batman V Superman-nel bekövetkezett. 

Gonosz stúdiómágia fosztotta meg Dr. Strange-t a saját folytatásától; egy 3. résznek – sikerüljön bármilyen jóra vagy rosszra a saját jogán – végre tényleg újra őróla, a mágia és orvoslás világának összekötőjéről kell majd szóljon! 

Nem pedig arról, hogy egy seregnyi jelmezes bábu világokon át kergetőzik egy „cselekménynek” nevezett káoszban, csak azért, mert egy mohó cégóriás imád a filmjogaival páváskodni.

 

A Doctor Strange az őrület multiverzumában egy 2/5-öt kap tőlem, főleg a széteső történet meg a hergelő antagonista miatt. Annyira nem lett jól összekalapálva, hogy saját első részétől is lemarad, nemhogy pl. Vasemberétől.

 

Válassz vagy meghalsz!

 

Egy elátkozott videójáték szadista választások elé állítja azokat, akik gyanútlanul feltöltik. Ezt az ígéretes ötletet próbálta kiaknázni Toby Meakins debütáló rendezése, a Válassz vagy meghalsz!, a Fűrész örökségét folytató csapdából szabadulós horrorok egyikeként próbálja borzolni a kedélyeket. És mint oly sok zsánertársa: még azelőtt teljesen fölborul, hogy egyáltalán ki tudna bontakozni. Szereplői annyira fakók, hogy szinte észrevehetetlenek, a cselekménynek egy értelmes porcikája nincs, így igazi, csontig hatoló félelemérzet sem tud természetes módon létrejönni.  

 

Egy nagy nulla lenne ez a produkció a főszereplője, Kayla nélkül, de ő se menti meg a feledhetőségtől. Háttere szokványos, de legalább könnyű vele azonosulni: diák, aki konyít a gépekhez, de csak takarítóként tudja épphogy fizetni a számlákat, öccse balesetben elhunyt, anyja mentálisan leépült, és Kayla-nak nincs bizonyítéka, hogy a tetű lakbérszedőjük valami rosszat tett az asszonnyal. Iola Evans figurája a maga miliőjén már-már kedvelhetővé válna a végére, amikor is egy ordenáré maflást kap a végén a jellemrajza. De arról majd lentebb...

 

Kontárul bánik a film a saját ötleteivel, így azokból nem tud működőképes sztorit és ijesztő szitukat kigyúrni – sem emberi érzések terén (szűkölködés, gyász, trauma, magány, stb.), sem a démoni játék szabályai kapcsán. Egy ősi, elfeledett átokjelekkel ölő, poros program, ami a fizikai valóságot kényére-kedvére tudja csavargatni, nem is lenne rossz alapvetés egy horrorba rettenetforrásnak! Az élet-halál szituk pedig a feszültség mellé morális vonzatot is kaphatnának, hisz a rossz döntéssel szegény játékos akaratlanul is okozhatja valaki halálát – ahogy az Kayla suttyó haverjával, Isaac-kal történik.

 

De itt nincsenek világos szabályok – főleg ez az „áldozat kínja regenerálja a választó sebét”-ötlet teljesen átgondolatlan. A gonosz játék folyton csal, tehát a jó vagy rossz döntés izgalma máris kap egy maflást, és az etika vagy lelkiismeret még gondolat szintjén sincs fölhozva. Ezek mind-mind táplálhatnák a rettenet és lelki terror aspektusát, és erre parlagon hevernek. De ha nem is horrorfilm lenne ez: lehetne annyi tisztesség egy produkcióban, hogy szól is a saját témájáról, nemcsak mutogatja azt, miközben feszt ködösít és lomhán terjeng. Csak 80 perces volt, de sokszor a duplájának tűnt…!

 

Meakins-nek még tanulnia kell, hogy súlyt, tétet és kapcsolati pontokat adjon annak, ami a művében történik. A nyitányban épphogy megismert áldozati család csak kiegészítő díszlet, akiket a tetőpontnál visszarángatva a film úgy tesz, mintha itt prímán le lett volna fektetve minden szabály, és most ezzel kerekké válna. Korántsem, Toby! Kaylán kívül egy teremtett lélek nincs, akinek a végét sejtve vagy látva akárcsak szemem rebbent volna, annyira nincs felépítve a játék logikája, eredete, résztvevői és végkifutása, ahol a tervező is feltűnik a háttérben.

 

Szóval vannak-e legalább csak úgy magukban ijesztő képsorok, amibe beleborzongunk? Nem igazán: a pincérnő, akit a játék üvegevésre kényszerítve öl meg, inkább erőltetett, mintsem riasztó. Kayla anyja is egyszerűen csak van és dünnyög, de sem a vele addig történtek, sem a – gondolom büdzsé-okokból - sose mutatott patkánytámadás nem érezteti, hogy Kayla jogosan aggódik érte, és nemcsak kolonc a lány életén. 

A nyitánycsaládnál a sérült anya és a nyelvét vesztő fiú látványa inkább csak ócska sokktrükk, mintsem ijesztő vagy félelmetes – miként az apával való nagy párharc is tét nélküli. Két vadidegen dulakodott valós indíték nélkül, egyikük pedig sekélyes húgyagyú balekból lett aljas és hitvány a játék 3 havi "vendégeskedése" alatt.

 

A jutalomnak pedig még annyi értelme sincs, mint magának a játéknak: felruházza a győztest az átok erejével, így az alany fizikai kínja az ő fizikai erejévé válik. A tervezőről pedig – aki mint kiderül, direkt csinált azokból a bárkit elpusztítani képes ősi jelekből játékprogramot – kiderül, hogy övé az épület, ahol Kayla felmos! Most akkor véletlenül talált a játékra, vagy direkt csempészték hozzá, és ha utóbbi, akkor miért pont neki?

 

És Kayla a végén a játékkal öli meg a tetű lakbérszedőt azért, amit elvileg az anyjával művelt. Akkor volna ez hátborzongató, ha Kayla jelleme árnyaltabb, a háttere pedig jobban felépített volna: a végső "harcnál" nem volt választása, hogy túlélje a tébolyt, de emitt már minden nyomás nélkül, önszántából, hideg fejjel öl. Ez így túl morális nagy szakadék. Minden borzalom, barátja halála és anyja majdnem-halála után Kayla ide lyukad ki? Vannak, akik megérdemlik a halált, ezért gyilkol, sőt repetáért lepaktál az egész iszonyat szülőatyjával, aki valahogy minderről értesült? Nem, ez csak arról szól, hogy ügyetlenül megágyazzanak egy folytatásnak, ami a film bevétele alapján kötve hiszem, hogy sorra kerül…

 

A Válassz vagy meghalsz! a full zavaros, percek alatt feledhető, bolhapiaci „misztikus horrorok” népes táborát erősíti. Ahol pislákolt volna benne az emberi véna vagy a rettegésérzet, azt vagy rögtön vagy utólag, de mindig sikerül gallyra tenni a béna karakterek, fakezű írás és összeszedetlen rendezés jóvoltából. 

 

Tízes skálán 2 egész pontot megszavaznék neki, de ötösön csak 1-et tudok.

Morbius

A forgatókönyvírók kezét kellene úgy csontról csontra eltörgélni, ahogy Dr. Morbius teszi azt egy random fazonnal a nevét viselő mű közepén. A Morbius siralmas tucathorror, aminek nincs tiszta énképe róla, mi akar lenni, mit akar elérni, és elsősorban kiknek is készül. Akik a Twilight-éra után visszasírták az igazi vérengző vámpírokat, azok ne a Morbius-szal akarják pótolni e hiányt! 

Dr. Michael Morbius zsenigyerekből lett tudós. Mostohafivérével, Milo-val egy ritka vérbetegségben szenvednek, és nem leli a gyógymódot. Mikor asszisztense, Martine segítésével magán hajt végre egy ígéretes génkísérletet, gyógyulás helyett borzalmat idéz elő: átalakul egy instabil embervámpírrá, aki gyilkol, ha nem jut vérhez. Körözést adnak ki ellene, miközben mesterséges vérrel próbálja magát kordában tartani, de a hatás egyre csökken. Ráadásul a gyógyulásra szomjazó Milo is benyomta ugyanazt a szert, és immár istenkomplexusos gyilkosként járja a várost. 

Egy szokványos vagy zsengén tákolt képregény-adaptációnál még úgy-ahogy megbocsátható lehet, ha 

• a necces képregény-alapot döcögve vitték át mozivászonra,
• a karakterekből szó szerint minden vért kiszívtak, 
• a történet össze se áll annyira, hogy legalább úgy istenesen összeomoljon, 
• a CGI nem tud különbséget tenni "félelmetes" és "förtelmes" között,
• a vágás pedig sokszor darabosabb, mint egy kaleidoszkóp törött lencséje.

De ami végképp kicsapja a biztosítékot, az a párbeszédek és a szereplők reagálásai. Beszívott állapotban kellett, hogy megírják ezeket az állandóan mellébeszélő, köntörfalazó, a 2. felében gyakran adrenalintól elszállt sorokat. A Morbius abszolút tőrdöfése, amitől a Sony-Marvel-sereghajtók közé parkol be, ironikus módon pont az emberszerűség hiánya: előbb a szereplőket és kötelékeiket nem sikerül érdekessé vagy empatikussá hangolni, majd a viselkedésük válik... mondjuk így: huzatossá. 

Ez ölt az antagonistánál olyan méreteket, amit alig hittem el: Lucien "Milo" Morbius a vágásnak hála egyik jelenetről a másikra lesz jó fej gyerekből vérszomjas ragadozó –hasonlóképp Brandon-hoz a Brightburn-ben. De ez ezerszer rosszabb! Olyan bárgyú pofákat vág, és annyira ripacsosan ordítozik, csikorog, kalimpál és sármőrködik, ami a legbénább Marvel-rosszfiúkat csalta elő a memóriámból, mint 

pl. Blackheart a Szellemlovasból, vagy Cletus Kasady a Venom: Let There Be Carnage-ből! 

Látványosan teszi tönkre magát a Morbius, azt meg kell hagyni: onnéttól, hogy eljutottunk a vad vámpírizálódáshoz, a film utólag járatja le azt a tenyérnyi tűrhető részt, melyek Morbius Nobel-díjasnak mondott kutatásait ecsetelgették. Maga a nyomozás a rém ellen is átgondolatlan, végül pedig teljesen elvarratlan marad: egy amatőr CSI-rajongó különbet hozna össze! 

Értem, hogy ezt a kétségbeesett Dr. Jekyll-t próbálták itt kihozni Morbius karakteréből: előbb saját teste csapdájában néz szembe szörnyű teremtményével, majd olyasvalaki képében, akit egykor legalább úgy szeretett, mint önmagát. Hát, ez a szál erőtlenül indul, majd a "drámaiság" szuriját megkapva agyament ámokfutássá degenerálódik: mindkét testvér meg van húzatva, csak az egyiknek még maradt működő agysejtje. 

Martine, a hölgy munkatárs – aki mellesleg gyanúsan hajaz az első Penge női főszerepére –, érdemi románcot nem produkál Jared Leto effekt-dúsított Drakulájával. Kapcsolatuk egyik fázisát se találtam hihetőnek: Martine képzettségét, a hamiskás törődését, a nagy sokára elcsattanó puszijukat, a lány szappanoperás halálát, majd folytatást ígérő feltámadását felkattanását. Egyik fantáziaszegény klisé a másik után...

Amit a Marvel denevérembere nyújtott, az egy igen bizarr, színtelen, uncsiból idegesítővé  vedlő horrorparódia. Főhőse csak csontsovány vázlata marad annak a megátkozott sorsú zseninek, aminek beállítják őt – bármilyen rutinos is Leto zaklatott lelkű figurák eljátszásában. Főgonoszunk pedig egy nagy ezüstkaró a fülünkbe onnéttól, hogy meggonoszodik: jelenetei alatt úgy éreztem, mintha a film könyörögne, hogy lőjék le, kaszáljuk el selejtként! És mire feltűnt a stáblista, engem már bőven sikerült meggyőznie erről.

A Morbius-ra egy 1/5-öt adok. Borzasztó.

Sonic, a sündisznó 2.

HOgyan kellene értelmes, érett sztOrit tákOlni egy videójáték-sünnek, aki annyiból áll, hOgy elvesztette bagOlymentOrát, játssza a menő csávót, és úgy száguldOzik a földön, mint

K.I.T.T a Knight Rider-ből Szuper Pályakövető Módban? Hát ettől – vagy Jeff FOwler 1. nekifutásától két éve – OkOsabban azért biztOs lehetne…

 

Amiről a készítők tettetik, hogy a történet, így szól: SOnic, a szupergyOrs sündisznó lazán él, időnként kamaszkOri ábrándjait kiélve kiruccan, hOgy játssza a szuperhőst. BefOgadója, TOm épp a sógOrnője esküvőjére hivatalOs Hawaii-On, 

mikOr is Dr. RObOtnyiknak sikerül megszöknie a másik világból, ahOl az előző részben Ott ragadt, mégpedig Knuckles, a mOrózus hangyászsün segítségével. SOnic és újOnnan érkezett társa, Tails értesülnek róla, hOgy a Földön lett elrejtve a Mestersmaragd nevű hatalOmékszer, ami tulajdOnOsát félisteni hatalommal ruházza fel – és hOgy RObOtnyik Knuckles-zal ezt máris keresi.

BravO, ParamOunt: a pár új látványbizsu mellé ugyanazt a gyermeteg, instant klisékből gyúrt, utalgatós fapOénokkal teli reklámfilmet nyOmtátOk ki gyOrsan fOlytatásként, mint ami az elődje vOlt. Több a szereplő, a helyszín meg a zaj, ennyi az előrelépés... „zaj” alatt pedig egyszerre értendők a terepakciók, SOnic kurta statikus bunyói Knuckles-zal, plusz a párbeszédek.

A 2. rész úgy tesz, mintha Jim Carrey ripacsOs, megalOmán technO-géniuszán kívül akárcsak 1 db megjegyezhető emberkarakter is vOlna, ezért visszarángat TOm feleségétől kezdve RObOtnyik közel-ázsiai segédjéig mindenkit. Mészárszéket kívántam a csOpOrtjuknak: a filmbéli 3 guruló kisfickó mellett minden emberalak tömény unalOm, hergelően sekélyesek. Percig nem kOmOlyan vehető az aktuális szerencsesüti-tanulság a családról meg hOgy mit jelent hősnek lenni: Ordít, mennyire rendelésre nyOmták ki sebtiben ezt a prOdukciót.

Ami mégis picit elviselhetőbbé tette Jeff Fowler 2. nekifutását, az az energikussága. A tempó, RObOtnyik parádézása és kütyüi – főleg a testimpulzusaival működtetett óriásrObOt –, a helyszínváltások, SOnic, Tales és a film 2/3-ban ellenséges Knuckles szimpla, de stílszerű dinamikája föltOrnázták egy vállalhatóan gyöngére a kapOtt filmélmény. Plusz még talán – ha nagyOn angyalian nagylelkűek akarunk lenni – a feka sógornő ámOkfutása a kamunak bizOnyuló esküvőjén is megmOsOlyOgtató, a maga hatökör módján…

 

Ami viszOnt mindent visz: az a kOcsmai jelenet. Tales és SOnic Szibériában vacakOl a smaragd helyét jelölő térkép miatt, és egy táncversennyel kerülik el a lincselést. Már-már a Pókember 3.-ból EmO-Peter száma derengett föl látván, amit a helyi kOpasz krapek meg a cimbijei levágtak…!

 

 

A SOnic a sündisznó 2. tehát kb. ugyanaz a harmatOs szint, mint az 1. rész, illetve pár sünszőrszállal picit följebbi. Fárasztóan link humOrú, bár jórészt teljes gőzzel rObOgó sablOnvOnat, ami a visszavOnulását nemrég bejelentő Jim Carrey nélkül összeOmlott vOlna. A többi hOmO sapiens csak a levegőt szívják el a két sün és a rókakOma szenthárOmságától.