Tini (Mutáns) Nindzsa Teknőcök 2. - Elő az árnyékból

"Eddig az árnyékodban éltem. Ennek most vége!"

(Batman és Robin)

Függetlenül attól, milyen nehéz filmre vinni ezt az alapanyagot: egy kívül-belül hulladék, színes-szagos fetisiszta borzalommá állt össze a Nindzsa Teknőcök idei visszatérése! Hiába nem vártam semmit a tavalyelőtti reboot alapján, így is lehangolt az a tömény bárgyúság, ami abban a 2 órában fogadott. Úgy működik az Elő az árnyékból, mint egy hangsebességre gyorsított, totálkáros Trabant, aminek minden másodpercében leszakad valamije: végül csak egy dolog marad belőle egyben, a volán. 

Konyhanyelven a tölteléksztori:

Zúzót megszökteti Krang, a galaktikus világigázó agylény, és szövetséget ajánlj. Ha megépíti neki a téridő-portált New York-ba, amellyel ő és Technodrome nevű hadihajója átjöhetnek saját dimenziójukból, együtt uralják majd a világot. Zúzó ezért

az agytröszt tudós Baxter Stockmannel létrehozatja - 2 izomagyú bűnözőből - a mutánsduó Bebopot és Rocksteady-t, kifejezetten a teknőcök ellen. Ők és riporterbarátjuk, April le is leplezik Zúzóék tervét, de közben némi belviszály támad a kvartetten belül: a fél csapatnak tele van a töke az örök rejtőzködéssel, és inkább emberré válnának.

Másodjára lázálmodtak az írók egy ürügycímkés forgatókönyvet, ezúttal már tudatosan a leghangosabb rajongói kívánságok alapján. Először is picit kevesebb Megan Fox-ot, valamint egy keletiesebb arcberendezésű Zúzót kapunk. Mivel a nagyközönséget a rajzfilmsorozat ismertette meg a teknőcökkel, a Nickelodeon nyilván úgy tartotta kívánatosnak, ha ahhoz hasonlóvá formálják a film egész tónusát. Így pedig pontosan az a harsány, lélektelen reklámtermék lett az Elő az árnyékból, mint a 2014-es agyserkentő, csak már az eredettörténet imput-morzsái nélkül. 

Napestig püfölhetnénk a színészi játékot. Megan Fox dettó ugyanaz az a pornószökevény faszínész, mint minden szerepében: ennek ékesszóló bizonyítéka a film eleji belépője, ahol sebtiben diáklány-miniszoknyás álcát ölt és segget riszál. Annyi az összhang köze és Stephen Amell teljesen tompa Casey Jones-sza között, mint egy himlőoltásnak. Casey-nek súlya és jelenléte egyaránt nulla; Chris O'Donnelt juttatta eszembe a Batman és Robinból.
Nála csak Will Arnett Vern-je, vagy éppenséggel az újracastingolt Zúzó még láthatatlanabbak és semmilyenebbek. Mégis: mi alapján hitte el a lakosság April-nek erről a bohóc ex-segédjéről, hogy valahogy megmentette New York-ot (ugye a teknőcök helyett) az előző movie-ban?! Még a háromszoros Oscar-jelölt Laura Linney is csak durcásan téblábolni képes présszál-vékony nyomozókarakterében. Legégőbb jelenete mikor a végén az egész világ megmentését este, alig egy tucat rendőrtiszt kíséretében megköszöni a CG-reptiliánoknak. Hurrá...!

Zsákutca az elgondolva még okosnak hangzó mellékszál a csapat összetartásáról. Mikor a testvérek felfedezik Stockman mutációs lila trutymóját, Doni rájön, hogyan fordítható meg a hatása, és tehetné őket emberré. Leo ellenzi, ezért eltitkolja, de Raf megtudja, és Mikivel különválnak. Itt egyedül pislákol kicsit az értelem a történetben: Raf joggal érzi úgy, hogy Leo megfosztotta volna őket a választás esélyétől, amiről a csapatszellem, sőt a felnőtté válás is szólna. Szecskától hangzik a film egyetlen mélyebb jelentéssel bíró szövege: "Éppen az eltérő látásmódjuk miatt erős a csapat. A jó vezető megérti ezt. Egy jó testvér elfogadja." 

Szerencsesüti-bölcsességnél ne számítsunk több agyi tápanyagra, netán jellemfejlődésre. Leo a 90-es évek szériája óta mindig is a csoport vezetőjének számított, de eddig a saját büszkeségét sose tévesztette össze a kötelességtudattal. Itt Raf teljes joggal kéri számon tőle, hogy nem volt becsületes elhallgatnia előle valamit, ami Mikinek speciel az élete álma volt: a felszíni világban mozogni, elvegyülni, ahogy ezt az elején ki is próbálja egy halloween-i karneválon. 
Viszont Raf arra a ninjutsu-ra hivatkozik a vitájukban, amit a film oly buzgón, már a címében is fel akar adatni a teknősökkel. Mintha Bay és munkatársai mielőtt meg akartak volna szabadulni a képregényforrás utolsó megkötéseitől, hogy a Tinédzser Nindzsák szabadon garázdálkodjanak az utcákon. És bár Leo később átengedi a többieknek a döntés jogát a lila anyagról, ez csak vészkijárat a cselekményben, hogy a nagy csata előtt még megbéküljenek a főhősök. 

Krank mintha pontosan az az óriási agytumor lenne, ami a film alkotóinak a fejében motoszkálhatott. A robot-hordozótesttel közlekedő lebenyszörnyet a legrosszabb CGI-effektek keltik életre a maga nyúlós-nyálkás valójában. Tervének futólagos köze sincs az értelemhez. Át akarja hozni hajója ezernyi darabkáját egy portálon, hogy aztán ideát összeszerelje, és úgy át-valami-csinálja a bolygónkat, hogy csak a hüllő vérkeringésűek maradhatnának rajta életben. Waó, még szerencse, hogy Raf-ék végül nem kértek a lila csodaszerből, és most megmenthetik a világot...! 

És itt ez az ironikusnak szánt fordulat, hogy Zúzó - akit amúgy kb. 1 vagy 2 percre látunk a közismert maszkban és páncélban - megszabadul Stockman-től, miután az elvégezte a dolgát, hogy utána Krang őtőle szabaduljon meg, pont ugyanúgy. És ezen ő meg van lepve. "Elárultál engem!" Most komolyan: ennyicske esze lenne a nagy Oroku Saki-nak? De mivel utoljára megdermedt szoborként látjuk a Technodrome-on, ami eltűnt, legalább az a remény él, hogy nem születik majd újabb TMNT-trilógia a közeli jövőben.

Gordiuszi csomó azon agyalni, miként adaptálható olyasvalami, mint Bebop és Rocksteady születése. Mármint: ez egy kétlábú, punk-frizós varacskos disznó és rinocérosz! Hogy a vérbe lehet ezt vállalhatóan vászonra vinni? Stockman tündérmese-magyarázata szerint minden ember a génkészletében hordoz egy olyan gént, ami az állatvilág valamely tagjához köti, és a lila trutyi ezt aktiválja. Reagálni se bírtam már erre. Az előző "Tini Nindzsa Teknőcök 2.", A trutymó titka a maga vérszegény módján, de legalább még visszafogottan gügye lényekként ábrázolta őket. 
És bár itt felismerhető másaik a rajzfilmbéli énjüknek, ez inkább tenyérviszketést okoz, mint megelégedést. Röhejhegy átváltozásuk után olyan fékevesztett hülyülésmaratonba kezdenek, ami egy porszívóként gyűjti be az agysejtet a néző fejéből! Képtelenség, hogy Zúzó maga mellett tartaná ezt a 2 húgyagyú kifutófiút, miközben újabb mutánsokat egy pillanatig sem akar gyártani melléjük. Itt egy dilis ötlet: és ha emberei felét vagy negyedét mutánsokká konvergáltatja át, hogy biztosítsa a terv sikerét? A legjobb tippem az, hogy Bebopék az új kabalái, hisz vele jöttek a rabszállítón, mikor Krank elhozta őket. 

Bocsánat, hogy ilyen sokat használtam az "agy" szót ebben a kritikában, de kapásból nem igazán jutott eszembe rokon értelmű szó rá. Ez egy téboly, egy ész nélküli marhaság; megállás nélkül röpködnek benne felváltva az agyrém, effekt-áztatta vagy épp szexista szövegek és képsorok. 2016 őszén járunk, és ezidőtájt csaknem reménytelennek tűnik, hogy valaha is "jó film" készüljön ezzel a márkanévvel, melyet már harmadszáz éve sem szántak komoly pályafutásra. Valahogy mutálódott, népszerűvé vált, és mostanra az a primitív bája is eltűnt, ami a franchise-t addig lélegeztetőgépen tartotta. 

A Bay-féle rohadt teknőclevest az év sereghajtói közé sorolom.

Kötéltánc

"A nézők ráhangolásán múlik minden. Magának jó érzéke van a feszültségkeltéshez."

(A tökéletes trükk)

1974-ben Philippe Petit artista a new york-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai közé kifeszített egy kötelet, és majd' 1 órán keresztül egyensúlyozott rajta. Teljesítményének 2008-ban Oscar-díjat nyert dokumentumfilmet állítottak Man on Wire címmel. Idén Robert Zemeckis, a Vissza a jövőbe és a Forrest Gump rendezője kísérelt meg fikciós filmet készíteni belőle, Joseph Gordon-Levitt-tal a főszerepben.

A Kötéltánc soha nem ér át a Rossz Filmekről a Jó Filmek oldalára, hanem a kettő között billeg, mígnem lapos zárása miatt fejjel leszlalomozik a feledhetőségbe. Magán viseli Zemeckis mesélős stílusát, de épp emiatt nagyon gyermeteg és egyenlőtlen súlyú a darab. Az elején még Twist Olivér-szerű mesét látunk egy álmodozó fiúról, aki utcai mutatványosként keresi kenyerét. Aztán ezen a csöpögős részen túljutva félúton egy kicsit komolyabb heist mozivá módosul a film, példás feszültségkeltéssel a Nagy Attrakció alatt. Végül egy szép, de semmitmondó emlékfotóval fejeződik be, az egykori World Trade Center emlékére.

Inkább dráma ez, mint életrajzi mű, hiszen Petit előéletéről tényleg csak körvonalakban kapunk morzsákat. A kevés történetre pedig túl sok cukormáz kerül. Zemeckis egyszerű és kényelmes keretet választott a sztorinak: Petit a Szabadság-szobor tetejéről mesélget magáról, és hogy miként hódította meg a WTC tetejét. Régi módszer, hogy egy szereplő a "4. falat ledöntve" (vagyis hozzánk, a nézőkhöz beszélve) meséli a történetet, itt viszont ez sután használt trükk, ami fokozza a mű naivitását és kiszámíthatóságát. Emberek-kellékek beszerzése, parázás a betöréskor, séta a tetőn, köszönés. Ennyi.

Philippe és a forgatókönyv egyaránt tartozékként kezeli a többi szereplőt: barátnőjét, hasonló korú cinkosait, még mentorát, Rudyt is. Azt olvasom le a történetvezetésről, hogy Zemeckis alig lát említésre méltó dolgot ennek az embernek az életútjában. Az még világos, hogy Philippe megszállott, egocentrikus, elvből sosem csaló művész, akinek csak a teljesítmény és a taps a fontos. De ennyivel kifújt mindaz, ami a lelkét és a világát jelenti. Közel sem jutunk be annyira a főszereplő fejébe, mint amennyire a rendező hiszi, hogy lehetővé tette nekünk.  
Az egyetlen mellékszál ki sincs igazán bontva, és ez Philippe szerelmi kapcsolata Annie-vel, az utcai gitárossal: ahhoz képest, hogy Philippe állítása szerint belőle merített bátorságot főművéhez, a kapcsolatuk fájóan szokványos, a mutatvány utáni szakításuk pedig lehangolóan szűkszavú és kurta.

 

Két maradandó értéke van ennek a filmnek: a felkészülés részletezése, illetve maga a kötélséta. A feszültség felsőfokon feszül, akárcsak a kötél, ami Philippe-et tartja. A rendőröket nevetségesen primitív barmoknak ábrázolják ugyan, de Petit minden egyes mozdulata torokszorító, ahogy iszonyatos magasságban ide-oda sétálgat a két torony. Vagyis 2 órából kb. 40-45 perc a valódi film, a többi része pusztán a csomagolás. 

Középmezőnybe sorolom a Kötéltáncot.

Szellemirtók 2.

Doug Walker: "Ez nem az, mikor valami "megugorja A cápát". Nem, nem... Ez

1. megugrani A cápát;
2. visszajönni;
3. beletüzelni a golyóiba;
4. megerőszakolni;
5. megenni a húsát;
6. elszívni a lelkét;
7. kifüggeszteni a fejét a falra;
8. és megcsinálni ugyanezt 12 másik cápával, csak a biztonság kedvéért!!"

Olyan movie-khoz hasonlóan, mint a Reszkessetek, betörők! 2. vagy a Terminátor 3., a Szellemirtók 2. sem egyéb, mint közvetlen elődjének másolata. A "Szellemirtók" újfent egy lecsúszott paranormális maszekpraxis, melyet a bíróság csalással vádol, majd mikor kitör az átfogó szellemjárás, New York vezetése hirtelen meggondolja magát, és ismét a nép ünnepelt kísértetvadászaivá avanzsálnak.

A dolgok, amik változtak vagy legalábbis különböznek az 1. részhez képest, azok a következők:

1. Peter Venkman mögött áll egy sikertelen viszony Danával;
2. Danának itt már van egy csecsemő kisfia a sose mutatott ex-férjétől;
3. Rick Moranis pápaszemes figurája flörtöl a pápaszemes titkárnőjükkel,
4. miközben önként felcsap ötödik Szellemirtónak; 
5. a végső harcba szintén beszálló óriás most a quartet oldalán áll; 
6. a főgonosz istenség helyett most hadúr a kora újkori Kárpátokról (nem Dracula!);
7. erőforrása pedig nem más, mint egy hatalmas, rózsaszín, hígan hömpölygő, pszichoaktív massza.

Tehát az a megszokott eset áll fenn, amikor az írók néhány változtatással ugyanazt a formulát próbálják lenyomni a néző torkán. Könnyebb így bevételhez jutni, mint továbbgondolni vagy legalább érdekessé tenni a folytatást.

Sci-fiként a film egyetlen értékelhető gondolata, hogy a folyadék átveheti az emberi érzelmek hatását. Létezik ilyen! Tudományos kísérletek igazolták, hogy a víz kristályszerkezetére hatással vannak az érzelmi impulzusok. Minél szabálytalanabb egy víztömeg kristályszerkezete, annál több negatív rezgés érte a folyadékot. 

Na most ezt fokozzák itt fel a nevetség határára: ha sokáig dühkitörésnek van kitéve, akkor az anyag akár a szellemvilágot is képes megmozdítani. A North c. film óta nem láttam olyan agyherélt, ordibáló bírót, mint Peter, Egon, Winston és Ray tárgyalásán! Mikor kikel magából az ítélethozatal után, két korábbi elítéltje szelleme felfordulást kelt a teremben, így a fiúk szépen kialkudják a vádak érvénytelenítését, és ismét beindul a meló. "Halló? Szellemirtók. Igen, visszatértünk."

Komikum szempontjából a Garfield-dilógia színvonalára érdemes számítani. Kevés okunk van mosolyogni (pl. egész muris, ahogy kísérletképpen Ray ráordibál a pohárban lévő iszapmintára). De ahogy ázott pizsiben betörnek Peter és Dana vacsorájára, majd a polgármesteri hivatalba, az merő szánalom, mint humorcélzatú közjáték. Még jogosnak is tűnik, mikor erre a polgármester rohadék titkára, Hardemeyer pszichiátriai zárt osztályra utaltatja be őket. A karakterek iránt az 1. részben még szimpátiát keltett, hogy ilyen szelesek és jószándékúan túlbuzgóak. De ott kezdő vállalkozók voltak, vesztenivaló nélkül. Itteni malőrjeikben nem az önkifejeződést látni, csak a megjátszott bohóckodást. 

Janosz, a gonosz hadúr gyengeelméjű szolgája idegesítőbb, mint Jar Jar és Howard Kacsa együttvéve. Csak egy cselekményszerszám-karakter, hogy a főgonosz kísértet, Viggo valakin keresztül intézkedni tudjon, míg meg nem szállja Dana kisfiát, Oscart. És ahhoz képest, hogy mennyit vacakol Oscar megszállásával, érdekes módon pihekönnyen szállja meg Ray testét a Művészeti Műzeumban. 

Kevés fősodor-beli sci-fi-ben láttam olyan meglódult, több mint vad elképzelést, mint ami a cselekmény tetőpontjánál történik. A Szellemirtókat egy iszapfal választja el a Múzeumtól, ahol a főgonosz Oscart készül megszállni. Kiokoskodják, hogy a város pozitív érzelmeit fegyverré tehetik, ha találnak egy elég erős szimbólumot, ami összefogja azt. Vagyis: a parodizált verziójára készülnek annak, amit Bruce Wayne  is kigondolt a Batman: Kezdődikben.

És hogyan érik el a kívánt hatást? A Szabadság-szoborral! Pontosabban úgy, hogy a szobor belsejét megszórják a pszichoaktív iszappal, ettől az képessé válik, hogy kimozduljon a foglalatából, és mozogni tudjon vízben gázolva és a szárazföldön. Lassan, rozogán lépkedve eljut Manhatten partjáról az iszapfalig, miközben a koronáján a 4 zűrbajnok szurkol neki, a tömeg pedig éljenzi. És mikor odaér, a meggyengül iszapfalnál fáklyájával bezúzza a Múzeum tetejét.

Én már sok élőszereplős moziműben láttam a Szabadság-szobrot. Szétroncsolt arccal/fáklyával, letörött fejjel A függetlenség napjában, félig homokba süllyedve A majmok bolygója legvégén, és így tovább. De ez kell, hogy legyen a legabszurdabb dolog, amit valaha is ábrázoltak vele. Bűnös élvezetként szórakoztató. És megvan az a haszna, hogy megmenti a produkciót a jelentéktelen mellékszálak keltette unalomtól. 

 

 

A Szellemirtók 2.-re



pontot adok. Épphogy megteszi könnyed szórakozásnak, főleg akkor, ha valaki elmulasztotta volna előtte megnézni az első filmet.

Űrgolyók

"A tied éppen akkora, mint az enyém."

"Sajnálom, kapitány; fogalmam sincs, mi történhetett...!"

"Hogy lehetsz ennyire hülye, azt mondd meg nekem?!"

(Bűnvadászok)

Spaceballs-nak hívják a Star Wars máig leghíresebb parodizációját. Aki látta, bármikor fel tudja idézni Rick Moranis mikrobi Darth Vader-karikatúráját, Dark Helmet-et. A cselekménygerincről lehetetlen nem ráismerni az Új reményre, illetve beazonosítani a többi torztükör elé állított művet - legyen az sci-fi- vagy nem-sci-fi.

Az még nem garancia egy jó spoof-movie-ra, ha sok művet figuráz ki. De az Űrgolyók a pozitív példák egyike. Nekem ehhez a produkcióhoz megintcsak nem fűződik gyerekkori emlékem. Nem érzem úgy, hogy megváltotta volna a világot vagy a szubzsánert. Azt azonban kijelenthetem, hogy típusának egyik legjobban sikerült darabja. Ez egy nevettető produkció, sok frappáns vizuális, kevesebb frappáns szóbeli viccel, és korrekt helyzetkomikummal. Nem mindig működik a viccek ötlete és időzítése, de ha igen, akkor nagyon.

Mikor megismertem a mű korabeli bírálatait, egyszerűen nevetségesnek találtam a leggyakoribb ellenérvet. Eszerint az Űrgolyhók "túl későn készült", mert "ma nincs sok aktualitása egy Star Wars-paródiának". Rossz duma. Mi; 4 évvel A Jedi visszatér után?? De mégha úgy is lenne: a premier időzítése a legutolsó tényező, ami megtolja a hangulat vagy a humor szekerét egy vígjátékban, vagy bármely másik műfajnál, ha már itt tartunk.

Ben Hur: legendás retroszinema, mely premierje 50. évfordulójára kapott egy álmos, szétfakult tévés remake-et, a legretardáltabb ifjú harcoshőssel Anakin Skywalker óta.

A cselekmény döntően a IV. Epizód variálása: Skroob elnök elküldi Dark Helmetet és Sandurz parancsnokot a Spaceball-1-gyel, hogy szívják és hozzák el a Druida bolygó minden levegőjét halódó hazájuknak, az "Űrgolyónak". Tervük részeként Vespa hercegnő elrablásával akarják kizsarolni a helyiek együttműködését. A lány apja ezért felbérli Lone Starr kapitányt és segédjét Barfot, hogy vigyázzanak a nem kicsit beképzelt hölgyre. Közben találkoznak egy remetével, aki Starrt kiokítja a misztikus "Schwarz" használatára, hogy üldözőiket legyőzhessék.

A nevek kiválasztása nyilvánvalóan kiforgatás: a Sith "Sötét Nagyúr" sisakja, termete és örökké fedett arca a vicc tárgya "Sötét Sisak" figuráján. Lone Starr kapitány az Han Solo és Luke Skywalker keresztezése. "Pizza, the Hutt" a Pizza Hot és tudjátokki összemosva. A "Schwarz" ugyebár a Force (Erő) helyi megfelelője; talán ezzel Schwarzenegger nevére is asszociálnak, akinek filmjeiben "az Erő" kicsit mást szokott jelenteni. A gonosz szereplők otthona "az Űrgolyó bolygó"... Ha valaki ezt a nevet így csillagászati témában hangosan elismétli, előbb-utóbb biztos, hogy elcsuklik majd a hangja. :)

Yogurt az, akiről csak sejtésem van, miért hívják így. Külsőre Obi-wan és Yoda antiimidzse, de a neve nem tudom, mire utalhat. Esetleg a Yoghurt (Joghurt) szóra, mert az árucikk, és ő a film marketingtermékeit mutogatja egy jelenetben Starréknak? Amellett, hogy homályos a képtársítás, nagyon megfáradt maga a poénötlet, hogy egy filmet a benne szereplő karakter is filmnek nevezzen.

Ahelyett, hogy tovább majmolnám a wikipediát, hogy mi mit jelent vagy gúnyol ki, inkább leírom a tapasztalataimat a filmmel. Jól összeszedett és változatos, a casting-je pedig éppcsak annyira sztárpakolt, hogy 1-2 más híres TV-műsorból ráismerjünk a főbb színészekre. Bill Pullman remek B-kategóriás Han Solo-klón, ám John Candy látványa se semmi: egy nagy, félig ember, félig szőrmók másodpilóta. Különös módon bennem nem annyira Csukabbát idézte meg a kinézete. Hanem inkább a kutyájával összeolvadt Szaddamot.

Daphne Zuniga a Melrose Place-ből teljes meglepetés volt az itteni Leia-klón szerepében, mikor 10-15 év után újranéztem a produkciót. A druidaiak hercegnőjeként komfortorientált, ragaszkodik hozzá, hogy kiszemeltje csakis egy jóképű, de hercegi rangú férfi lehet. Starr kapitány és ő ugyanazt az utat járják be gyorsítva, mint Leia és Han: utálják, tűrik, majd kedvelik egymást.

Több, azóta ikonikussá vált képet lehet felidézni ebből az alkotásból. Mint pl. ahogy Dark Helmeték egy monitoron nézik magukat: az Incepciót megszégyeníti, mennyi "kép a képben" másukat nézhetik az űrgolyóiak. "Most vagyunk a mostban!" Starr kapitány és Helmet párbaja szintén a legvelősebb tréfák egyike.  Még a pengék színe is burkoltan üzen valamit George Lucas-nak:

1. a gonosz nagyúrnak nem kell mindig feltétlenül vörös szablyával vívnia,
2. egyszer a Jedi-szerű főszereplő kaphatna talán végre sárgát is,
3. és már 1976-ban gondolhattál volna rá, hogy energikusabbra koreografáltasd a párbaj-jeleneteket!

John Hurt a legnagyobb húzónév a filmben. Egyperces cameója nekem nem sokat tett hozzá az összképhez, de rendben volt. Nem semmi lehetett megcsinálni, hogy a Kane-ből kikelt alien-bébi-utánzat felálljon, és elkezdjen táncikálni. (Ezt a poént ismételte el később A Maszk fia című hulladékhegy.)

Igazából egymástól független pillanatok nevettetik a nézőt. Helmet babázós jeleneténél az egész utcában hallani lehetett a saját kacagásomat.  Mégis, úgy kerek egésszé mégsem egészen áll össze. Az írói munka nem annyira kiváló, mint azt szerettem volna látni. Hogy ez mitől fontos? Mert úgy hiszem, a koherencia igenis segíti, hogy egy nevetségesítő történet folyamatosabb legyen, és jobban beolvadjanak a poénok a humor áramába, lendületébe. Nem mondom azt, hogy leült volna a film, csak néhol érezhetően megtorpant, akadozott.

Két visszatérően látott karaktert teljesen fölöslegesnek tartok, mivel egyszer sem nevettetőek, nincs jelentős szerepük; csak foglalják a helyet a többiektől:

1. Egyikük Pizza The Hutt. Viszolyogtam tőle, negatív értelemben. Értem én, hogy a névhasonlóság nem elég: Jabba nyálasságát és tohonyaságát próbálják kifigurázni, de ez a geg teljesen visszafelé sült el nekem. 
2. A másik Scroob elnök, aki a Császár helyett szereplő vezetője a gonosz erőknek. Ez az ürge olyan, mintha a Rózsaszín Párcuc 5.-be menet eltévedt volna: egyetlen poénján nem nevettem, koloncként csüngött Helmeten és a parancsnokon, egész amíg a Spaceballs-1 feje le nem zuhant.

Apropó: a Szabadság-szobor alakú űrhajó ötlete önmagában passzol a sci-fi-paródiába, mivel - legalábbis én így látom - a régebbi sci-fik még merészebbek voltak az űrhajók méreteinek ábrázolásában. Még ehhez pluszpont, hogy A majmok bolygója-viccet az űrhajó-fejjel is sikerült ízlésesen elsütni.

Michael Winslow ugyanazt csinálja itt, mint Richard Crenna a Nagy Durranás 2.-ben: kifigurázza egyik korábbi filmes szereplését. A Rendőrakadémia-utalás Larvell Jones-szal egyetlen okból szerepel: a régi sci-fikre jellemző, cifra géphangokat hivatott kifigurázni. Mert hát ki lenne alkalmasabb erre, mint Hollywood legtehetségesebb hangutánzója?

Szóval, mit is kaptam az Űrgolyóktól? Sok nevetést, némi izgalmat és látványosságot. Mindezt tisztes keretbe fogva, többnyire jópofa karakterekkel, illetve változó szintű szellemességgel a párbeszédeikben. És egy olyan happy endet, ami olyan erőltetett, hogy az már önmagában kiad egy ütős csattanót még a végére. Ez egy kifejezetten ügyes kiforgató vígjáték.

2012

"A Teatralitás és a Megtévesztés hatékony fegyverek az avatatlanok ellen. De mi már beavatottnak számítunk."

(A sötét lovag - Felemelkedés)

Talán mi értettük félre. Talán 2012. december 21.-e nem a világvégét, nem is egy világvége-folyamat kezdetét (mágnespólusok cserélődése), csak egy új geológiai kiskorszak nyitányát jelzi a maják ősrégi jóslata szerint.

Evidens, hogy a legteátrálisabb verzió áll a legközelebb ahhoz, ahogy Hollywood elképzeli ezt a témát. Egy intenzívebb napkitöréskor... amikor a Föld mágneses pólusai helyet cserélnek egymással... a föld tektonikai térképe átrajzolódik, kataklizmák sorát elindítva. Milliárdok lelik halálukat, kivéve pár millió gazdag, befolyásos vagy legalábbis hírneves személyt világszerte, akik egy bunkerhajó, az újkori "Noé bárkája" oltalmában vészlehetik át az apokalipszist.

Látványosan hangzik. Olyasminek, amire a nagyobb (és igénytelenebb?) tömeg is jegyet vált, hogy aztán tágra nyílt szem-szájjal ámuldozhasson a kapott ingereken.

Roland Emmerich pedig pontosan így prezentálja alkotását: mindent a szemnek, semmit a szívnek. Egy olyan ÖkoOdüsszeiát próbál megteremteni, ami érezhetően a zsáner koronájaként akart helyet kivívni magának: grandiózus, méreteiben határtalannak tűnő eposznak.
Mindezt azonban dramaturgiai érzék és vérfrissítő szándék nélkül teszi, meggyőzve magát, hogy a történelem legfontosabb eseményében úgyis feloldódik az egyén szerepe. Az erős jellem, a tudás, a felkészültség nem számít ilyenkor, hát mi se törődjünk vele. Ez a hozzáállás pedig egy személytelen, hangos képcsarnokká zülleszti az Avatar-kaliberű produkciót.

Hogy a 2012 2009-ben nem végezett anyagi bukásként, azért lehet, mert a közönség nagyja tudta, mire számítson tőle. Legelső morzsáiból kitűnt világosan, hogy mi akar lenni.

1. A hatás kedvéért csupaszon heverő dátumszám, mint cím,
2. a plakát szlogenmondata: "Mi megkaptuk a figyelmeztetést",
3. és a trailerek Armageddon-típusú dezisztériamontázsai, 

mind-mind okos mézesmadzagok, amik a célállomásnál 2 és fél óra klisétengerbe vezetnek.


Számítógépes effektjei nélkül az egész movie éppolyan igénytelen belül, mint amilyen páváskodó kívül. Ha nem vesszük figyelembe a CGI-t, alig marad benne egy futólagos cselekmény-protézis.
Az első probléma - ami még valahol rasszista húzásnak is vehető - , hogy maguk a maja nép, illetve jóslatuk alapja, naptárrendszerük: mindezt épphogycsak említik. Tudom, hogy ez nem régészeti kalandfilm, de akkor is: őrájuk épül az egész 2012-mítosz! Bármilyen elhangzó tézis vagy elmélet csupán előkörítés az "izgi" borzadalmakhoz, hogy a mezei moziba járók elhiggyék: valódi bibiliai krónikát látnak, a modern korba ültetve. Nem pedig a NatGeo-Wild műsorát.

Mielőtt kisujjamat is mozdítanám a tartalom leírásáért, előbb a parasztvakító-faktort nézzük. Az ilyen panorámához találták fel a pattogatott kukoricát és a literes üdítőt. Válogatott természeti csapások (földmozgás, vulkánkitörés, gigacunami) sora, az előlük menekülő emberek és a civilizáció nyomainak (ember készítette tárgyak, épületek és települések) pusztulása: mind-mind két kézzel osztogatott cukorkák a retinának. És bár a képélesség sem a legcsiszoltabb, de kétségkívül sokrétű és változatos: a besüllyedő kaliforniai lemez, a tektonikus mozgás keltette hullámok, amik rengéseket és szökőárakat generálnak.

A karakterek nem mondom, hogy szükségszerűen buták vagy inkompetensek lennének. A legfőbb gond velük, hogy szárazak, nem léteznek elkülöníthető jellemvonásaik. Nem állnak semmi egyébből, mint az értelmes lény evidens reakciójából az katasztrófahelyzetre, illetve az elhullásuk pillanatából. Ergo: ki miként menekül és hamvad el.

A függetlenség napja óta nem találkoztam ennyi újságból kivágott, amerikai sztereotípiával:

1. a mindig bátor kiállású elnök,
2. a leeresztett életvitelű apa,
3. a hebehurgya tudós, aki a közelgő káosz elméletét feltálalja a nézőnek,
4. az elhullajtható legjobb barát,
5. a szemétláda politikus,
6. a magát jól tartó exbarátnő/exfeleség,
7. a sertepertélő gyerekek,
8. a női szereplő által dédelgetett kutyus.
9. Egyedül talán a mogorva katonai vezető sztereotípiája nem található meg.

Az egyetlen karakter, aki elnyerte tetszésemet a "kínálatból", az épp a legismertebb színész figurája. Danny Glover USA-elnökként - legalábbis számomra - jobban megformálta szereplőtípusát, mint anno Morgan Freeman a Deep Impact-ben, a zsáner egy másik tragacsában. Az is egy kisebb, ám ugyanilyen untató, destruktivista emberszóró volt. Ugyanakkor szintén az afroamerikai elnök az egyetlen komolyan vehető figurája.

Glover Wilsonját ugyan szintén nem nevezném háromdimenziósnak (lányát még kettő-nek se), de hozzá valamilyen szinten kötődni lehet: mindegyikük közül a legnormálisabb dialógusokat ő kapta, és Glover épp jó arányban elegyíti a tisztséggel járó tartást és az empátiát. Képernyőn kívüli halála után nekem abszolút érdektelenné vált, hányan és kik maradnak életben. Nem érdekelt az okos nőnek beállított lánya, nem érdekelt a vele flörtölő "Dr." Adrian, illetve Jackson Curtis író családmenekítési akciója.

A magyar szinkron valamelyest kozmetikázott az eredeti szövegfüzeteken, de nem sokat. Nem hiszem el, hogy a szereplők nem feszengtek, hogy milyen semmitmondó, agyfúró beszédeket adnak a szájukba. Temérdek a fellengzős monológ, a pánikot illusztráló egysorosok, a harmat és a pára közötti erejű poénok (pl. a vulkánnál áriázó hippi).
Ja! És az olcsó filléres kanadai-pennys bölcseletmondatok. Kedvencem a tibeti láma kell, hogy legyen: az idős szerzetes tanítványának egy túltöltött csészével szemlélteti, hogy ne pánikoljon. Nevetséges volt. És mikor odaadja neki az új kocsija slusszkulcsát, azt hittem, egy Suzuki-reklámba csöppentem.

Emmerich nemcsak az emberek személyiségrajzaihoz nem ért, de emellett a mozgatásukat sem tudja rendesen megcsinálni. Ez pedig még dramaturgia nélkül is szégyen: szinte rongybabaként rángatja szereplőit egyik vészhelyzetből a másikba. Így meg egyre monotonabbá, egyhangúbbá, sőt néhol idétlenebbé (szőke csaj fütyeszt mutat a bezáruló bunkerhajó-ajtó előtt) válik az egész menekülés, függetlenül a filmben látott átlaglelkek kálváriájától.

260 millió dolláros költségvetés mellett felmerül a kérdés, hogy a producerek miért nem tartják be olykor az elemi hihetőségi standardokat. Mindig mindenki pont az utolsó pillanatban kerül el egy-egy objektumot vagy epicentrumot. Amikor Curtis családja egy gépjárművel iszkol a kéreghasadásos földrengés útjából, valahogy mindig kikerülik a többi autót, az összeomló felhőkarcolókat, a keletkező szakadékokat. Aztán egy kis repülőgép süvít el két összeomló irodaház között. A Yellowstone-i hamufelhő is mintha közelebb volna hozzájuk a kelleténél.
A világ vagyonosai és politikai vezetői közül némelyek feketén, egymilliárd dollár (vagy euró) körüli összegért megvásárolják a bunkerhajóba szóló jegyet, amik elvileg a világ "genetikailag" és kulturálisan leghasznosabb tagjainak lenne fenntartva. Az emberiség többi részének feláldozásával. Ez nem ilyen egyszerű, ahogy a "bárka" meglétét sem lehet úgy eltitkolni, hogy az egyik főszereplő azt egyszeriben felfedje egy ismerőse előtt. Nem létezik, hogy 1-2 tudós ismerje fel a legfontosabb összefüggéseket, szakemberek intézményei.

Miért hagyják el szinte minden katasztrófafilmből az utószót?! Már azontúl, hogy a pusztítás helyszíneit mutogatják, mintegy ál-befejezésként! Az utolsó percekig a látványé a főszerep: a némiképp átrendeződött Földbolygó látképe az űrből klassz kép. De nem pótolja az új éra kezdetének kigondolását. Mi lesz most? Hogy kezdi újra az emberiség, új kontinensek és tengerek között; úgy, hogy a planéta új táplálék- édesvíz- és ásványi készleteit, agrár- és ipari helyrajzát nem is ismerik?

Persze, jó, hogy végül nem sikerült totálisan diszkriminálni a hajóra rimánkodó tömegeket. Ezt leszámítva semmi okunk, hogy a túlélők megmaradása miatt elégedettséget érezzünk. Az idáig vezető út egydimenziós szereplői, az utóesemények és a mondanivaló hiánya kétségbe vonja, hogy okunk volt végigkövetni a globális vészt. Azonkívül, hogy "baromi látványos."
Gondolom, nemcsak én szerettem volna látni, hogy a "nagy emberek" az ősközösség szintjére dedomesztikálódnak, és elölről kell kezdeniük a települések létrehozását, a sokféle civilizáció új alapkőletételét. Hogy Simbát nem láttuk újraszervezni a Büszke Birtokot, az egy dolog. De hogy az emberiséget nem láttuk újra-benépesíteni a Földet, az már hányingert keltő.

Végül: az épületomlási képsorok közül leírnám azt a 3-mat, amelyik - jobb kivitelezés mellett - esélyes lett volna igazán szívszorító és tragikus momentummá felfejlődni:

1. A riói Jézus-szobor karjainak, majd teljes térfogatának leomlása;
2. A római Szent Péter-bazilika, ami megreped és összeomlik, maga alá temetve az imádkozó hívőket.

pontot adok. Egyszer meg lehet nézni. De bőséges türelem kell az érdektelen részek átvészeléséhez, révén, hogy oly kevés dolog hajtja előre ezt a behemót celluloid-bálnát.

A majmok bolygója

Nehéz objektíven írnom az eredeti A majmok bolygójáról. Egyik kedvenc sci-fi-alkotásom nekem, és apámnak is, akinek ajánlására először megnéztem sok évvel ezelőtt. A kegyetlen jövőkép, és a tudat, hogy milyen nehéz egy bármilyen értelmes embernek megmaradnia benne, óriási élményt hagyott hátra énbennem.

Aztán mikor már középiskolásként láttam másodjára, elkezdtem itt-ott felfigyelni néhány furcsaságra. Olyan dolgok, mint:

• Hogy lehet a majmok közös nyelve a mi korunk angol nyelvével megegyező? 
• Amikor megfürdenek, gondolhatnának arra, hogy legalább a szél - vagy másvalami - ne mozdítsa el a ruháikat onnan, ahol hagyták.
• És miért beszél Taylor folyton olyan önelégült stílusban, hogy "fél múlva a világ urai lehetnek", vagy a Novának elnevezett rablánynak a régi szeretőiről dicsekszik a ketrecben?

A film társadalomkritika, még keményebb is, mint a forrásanyagul szolgáló írás. A történet pedig nemcsak több szinten elgondolkodtató, de a fő konfliktus rendkívül nyomasztó és példásan kilátástalan.

Taylor és két társa elvileg a fénysebesség közelítésével 2 évezredet töltöttek el, holott csak 2-nek érezték. A többi köztudott: csak Taylor marad meg, és állatként kezeltetve lesz tanúja a majmok társadalmának. Ismerik a puskát, de tagadják a repülés esélyét. Úgy tartják az embert, ahogy Taylor idején fordítva: befogható kísérleti alanyként, aminek kivághatják az agyát, "magtalaníthatják".

Hihetetlenül izgalmas volt végigkövetnem, ahogy Taylor, egyéniségét megtartva kell küszködjön minden apró jogmorzsáért: hogy éljen, hogy beszélhessen, hogy bizonyítsa az igazát. A két majomtudós, Zira és Cornelius szabályos inkvizíció elé kerül, mikor felismerik és pártfogolni próbálják Taylort a tudósok vezetője, Dr. Zaius előtt. Ez a társadalom merev és dogmatikus, az emberek itt csak rabszolgák, akiket büntetlenül lehet kínozni és megölni.
A tárgyalás során mégsem végzik ki kapásból Taylort. Különbségek kezdenek előjönni a vád természetében, majd abban, miként viszonyulnak mely pontokhoz ember és majom megítélésben. Semmi filozofálós nincs ebben: "a Csillagszemű" - ahogy Zira hívja - eléri, hogy ne csak őrajta álljon vagy bukjon, a dilemma milyen megoldást kapjon. Mert akkor eltüntetnék. A Szent Tekercsek érvényesek Zaius és bírótársai előtt, de belátják: valami hiányzik. A színfalak mögött a tárgyalás óvatos kutakodássá válik a 4 főszereplő közt: a 2 álláspont 2 külön perspektívából közelít a félt igazság felé, előbb a városban, majd a Tiltott Zóna egyik barlangjában.

A nézőpontok tehát egyáltalán nem sarkítottak, és minden apró információtöredék jelentőséggel bírhat:

1. Az első dübörgő hang az űrhajótól;
2. ahogy Taylor, Landon és Dodge elkezdik felderíteni a kopár tájat,
3. első létformaként egy kis gazra,
4. majd avarnövényzetre,
5. végül vízre bukkannak.

Közben a helyzetükről társalognak. Kicsit lassúvá válik ugyan a film elejét, de ezzel is megalapozzák a rejtély légkörét. Taylorékkal együtt tapasztaljuk lépésről lépésre, hová kerültünk, miféle világ lehet ez.

Taylor egyébként nem tudósember, csak a magához való esze, némi szaktudás űrhajósként, plusz az akaratereje van meg. Egy torkát ért találat miatt először beszélni se tud, és első szavaival fogvatartóin szitkozódik. Charlton Heston szándékosan kissé önelégült és indulatos emberként ábrázolja őt. Ez az ember az abszolút számkivetett, hiszen nem utazhat időben vissza, itt pedig senki és semmi nem maradt abból a világból, amit ismert.
Nemcsak nem hivatkozhat jogokra egyáltalán, de ez csak a kiindulópontja a kálváriájának. Taylor vonakodik elhinni, hogy a saját bolygójára érkezett vissza. Ha ez a Föld, mi történt az oly fejlett saját világával? Mi magunk is kételkedhetünk, semmi nem teszi egyértelművé a választ, egészen a legutolsó percig.

Zaius a kedvenc fajta negatív főszereplőm, távol áll az egysíkú parancsolgató vagy elvakult ostoba figuráktól. Mint kiderül: lelke mélyén számított egy Taylorhoz hasonló valaki feltűnésére, ezért megriad, mikor látja a homokba rajzolt nevét. Rejtegeti az igazat (vagy egy darabját), részben önmaga elől is, de mert fél annak súlyától és következményeitől. Nem elvakult: egyszer még kérleli is Taylort, hogy "mentse magát" valami elfogadható magyarázattal!

Rendkívül díjazom Zaius személyiségében, hogy tekintélye és elhivatottsága - bár helytelen szemléletre épülnek -nem öncélúak, nem kárhoztatja ostobaságra magát, csak mert "a hit védője": "Nincs semmi ellentmondás a hit és a tudomány között."

 

"Nem fog tetszeni, amit találsz."

Bevallom, kicsit nehéz volt látnom, hogy Zaius mennyit is tudhat az emberiség múltjáról. Az egyik tekercs szövege mintha a mi jelenünk romlottabb arcát mutatná: pénzért és sportból öl, stb. Mikor arról beszél, hogy a bölcsességünk pusztításvággyal jár, ez már sugallja, mi is történhetett. Nem tudta az igazat, de kikövetkeztette a nagyját. A fokozatosság tökéletes: Taylor ezután megy a Tiltott Zóna belsőbb területeire az utolsó láncszemért.

És a végig fennálló reménytelen atmoszféra kiteljesedik, mikor a végén Taylor és Nova megtalálják a néhai Szabadság-szobor maradványait. Elementáris zárás: csendes, zene nélküli, csak a hullámzás okozta robaj hallatszik. A rejtéllyel együtt a mű társadalomkritikája is kiteljesül: Azért nem maradt meg a mi "fejlett" világunk, mert a fejlettebb eszünkkel elpusztítottuk azt. Más filmben zokon venném, hogy ilyen horderejű történés kiderül, és nem tudjuk a miértjét. De a nukleáris holokauszt olyan veszély, ami - főleg hidegháborús légkörben - ha elszabadul, azonnal ellenőrizhetetlenné válik. Akárcsak a Terminátor-univerzumban.



Megpróbálok elfogadható magyarázatot keresni a dolgokra, amiket kifogásoltam:

• Taylor modora betudható az elmesélt élettapasztalatainak és egyéniségének.
• A film eleji lassúság a tapasztalás érzés mellett az "idegen bolygó" rejtélyének része is.
• Az űrhajósok készületlensége. Ezt viszont kompenzálja a kilátástalanság, a tikkasztó napon való menetelés, és a víz megtalálásának öröme. Tény, hogy találtak madárijesztőket, de nem látták a jelét, hogy a közelben vannak.
• Kicsit érződik a lepusztultság a díszleteken, valamint a kevés fizikai történés kicsit visszavesz a lendületből. Olvastam egy filmoldalon, hogy a költségfaragás végett nem XX. századi fejlettséget kapott a majomtársadalom. Így viszont jobban látszik, mennyire anakronisztikus a törvénykönyv a primitív emberekről.
• Taylor szökési kísérleteiben nem sok a tervszerűség, bármennyire van oka az indulatra, különösen Landon kivágott agyú holtteste láttán.
• A véletlen nyelv-egybeesés még az, amit fel tudnék róni. Nézzük: talán az emberszabásúak elődei az atompokol után találtak írásokat, és mikor kialakult náluk a beszéd, azokat vették alapul, aztán ez valahogy feledésbe merült az évszázadok alatt (nálunk a római kor tudása apadt így el a középkor elején). Ez csak az én elméletem, de nem kizárt, tekintve, ha az egyik tekercs a mi jelenünket taglalja.

A '68-as majmok bolygója egy sokkoló, okos, lehengerlő, gondolatprovokatív retro-sci-fi. Kedvenceim között foglal helyet, megvan nekem otthon DVD-n, és bármikor megnézem, ha a mozik adják.

TITANIC

"A Titáni."

"A Legerősebb."

"Az Elpusztíthatatlan."

A közismert eset mozgóképes megfelelőjét legtöbbünk ma James Cameron filmjével azonosítja. Ez volt a legnagyobb anyagi ráfordítású, legtágabb, legtovább és legtöbbször mutatott verziója A Titanic-nak. És a legjövedelmezőbb: az Avatar előtt ez volt minden idők legnagyobb amerikai és globális bevételét birtokló block-buster. A fenti jelzőket úgy értették később a filmre, mint indulása idején a lakosság az óceánjáróra.

Hollywood-ban ősdivat szerelmi történettel fűzni össze egy tragikus korszak vagy esemény krónikáját. Ha eltekintünk a Titanic vizuális összetevőitől, az eset emberi vonatkozása egy love-story, melyet osztály-előítéletek kerülgetnek. A kérdés az: akár tökéletes kivitel mellett is, nem-e túl érzelgős vagy elkoptatott egy romantikus nosztalgia? Főleg, hogy majd' 3 órán keresztül kísérjük végig.
A Titanic szerelmi szála úgy funkcionál, mint egy arcmágnes. Arra szolgál, hogy minél több embert és szokást lehessen azon keresztül mutatni, illusztrálni. Anélkül, hogy úgy éreznénk, mintha a gimiben magoltatnák velünk a történelem tankönyvet. Ezek olyan emberalakok, mint mi, akik egy mindannyiuknál nagyobb veszélyt élnek át, s az életük örökre megváltozik. Nincs mindenki a két főhőshöz láncolva, de legtöbbjüket úgy ismerjük meg, hogy vagy Jack vagy Rose találkoznak velük.

Oké.

Funkcióképesség kipipálva.

A másik feltétele a "fellángolás" átélhető játéka. Leo DiCaprio and Kate Winslet bőven kap műsoridőt, és valami kötődés tényleg felfedezhető figuráik között. De mégsem az igazi. Az a fajta vonzalom, amit itt láttam, inkább menekülésnek tűnik, mint fizikai vágynak - kivéve mikor Jack aktképet készít Rose-ról. A csavargó megment egy úrilányt, látja, hogy fogékony a vidámságra. Mindkét karakter kedvelhető és az arckifejezésükről lerí, hogy vannak ábrándjaik. Nem besavanyodottak, mint például Rose anyja.

Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám: rutinszerelem.

A történet a 101 Rose visszaemlékezése ad keretet, mikor egy felfedezőcsapat megtalálja a roncsokat. Ezek a "jelenkori" jelenetek ritkán mutattak európai szemmel nézve is értelmes momentumot. A kincskereső kutatók nem egyszerűen cinikusak, hanem gyermetegek és mohók, egész amíg Rose a története végére, a hullámsírhoz nem ér. A sajnálkozásról szóló mondatok is laposak, mint: "De nem értettem az igazi értelmét." Legtöbbünk tényleg ilyen egyszerű észjárás szerint viselkedne, még úgy is, hogy kutatók. De tény, ami tény: egyikük esetleges villámhalála sem lett volna megrázó, legfeljebb sajnálnivaló.

Rose Dawson-t úgy-ahogy kedveltem, mint karaktert, de idős korban néhol olyan szentimentális, mint May Parker volt Raimi Pókember-filmjeiben. Elnézőek lehetünk, hogy Rose ilyen hatalmas életkort megért és vállalja az emlékek súlyát. Az viszont számomra képmutatásnak tűnik, hogy háromnegyed évszázad után csak most bevallja az igazat, unokájának "Lizzynek". Miért titkolózott erről egy életen át? A kék gyémántot is éjjel az óceánba hajítja, mert oda látta Jack-et is alámerülni az elsüllyedés éjjelén. Bevallása szerint még fényképe se volt Jackről. Nem gondolt rá, hogy a világ tudtára adja mindazt az igyekezetet, amivel folyamatosan mentette az irháját? Csöpögős kifogás, mikor azzal indokolja hallgatását: "Egy nő szíve a titkok mély óceánja." 

Cal Hockley kellően kicsinyes, akarnokoskodó férjjelölt. Miután Jack feltűnt a színen, egyfolytában próbálta befeketíteni inasával, Spicey Lovejoy-jal, aki korábban rendőr volt. Billy Zane jó színész, de jobban is megírhatták volna a szerepét.

A film hiteles társadalomképet igyekszik kialakítani a korról. Leginkább a vacsorajelenetnél lehet ezt megfigyelni. Jack meglepően jól tudja eladni magát, ahhoz képest, hogy valójában csavargó. A lanyhult beszélgetés után megfordul a felállás: Jack invitálja meg Rose-t a saját ízlése szerinti mulatságba, egy régi köznépi táncmulatságra. Hogy mindketten megfeleltek a másik világának, az logikusan serkenti a közös vonások felfedezését egymásban.

És most jön az elkerülhetetlen szempont: a vizualitás. A Titanic csavarjaitól Smith kapitány szakálláig mindent pontos leírás alapján elevenítettek meg. Végig folyamatos és hiteles az, ahogy a legénység igyekszik úrrá lenni az adott helyzeteken, és hogy ezek milyen hatást generáltak a tömegben. Főleg, mikor kiderült, hogy a hajón nincs elég mentőcsónak, még az előírt darabszámhoz képest se.

A süllyedés folyamatát nagyon precízen dolgozták ki:

1.    az ütközés körülményei

2.    a hajó víztároló szelvényei

3.    a berendezés pusztulása

4.    a hajó dőlése és kettéhorpadása

5.    az emberek a korláton lógva

stb.

Persze, itt is bele lehet kötni néhány apróságba, hogy:

·         mi van, ha az elektromos kábelek beleérnek a vízbe,

·         túl sok a fény az áram leállása után,

·         hogy szikráznak a kettéhorpadt résznél a vezeték, ha a hajó áramellátása megszűnt.

etc.

Cameron saját állítása szerint nehéz volt kitalálni, hogy kapjon világítást egy áram nélkül maradt, koromsötét hajó fedélzete. Hogy látni lehessen, mi történik. Ugyanezt a problémát kellett megoldani Joker és Batman utolsó párharcánál A sötét lovagban.

Az emberek a legkülönfélőbb módokon menekültek vagy törődtek bele sorsukba. Legismertebb az a jelenet, ahol az egyik utas leállítja az órát, vélhetően hogy a jövő roncsvadászai megtudják az elsüllyedés idejét.

A képvilág tehát nemcsak monumentális összhatást kelt, de azt minden módon igyekeznek kitölteni. A zűrzavar közepette Jack és Rose, illetve Cal menekülését is huzamosabban látjuk. És nem lehetünk nyugodtak, hogy a 2 protagonista derekasan helytállt és megúszta végül. Jack - másfél ezer másik emberrel együtt - halálra fagy a nulla fok körüli vízben. És ezt még úgy se lehet elkerülni, ha folyamatosan mozgunk, mert: egyrészt előbb-utóbb a szervezet elfárad, másrészt nincs olyan tárgy az elmerült hajó körül, ami alkalmas megtartani egy ember súlyát. Igazi halálcsapda.

A témazene gyönyörű és lágy, ugyanakkor rendkívül fájlaló, az elkeseredett gyász érzését keltő hangzás. És örültem neki, hogy nem játsszák a süllyedés alatt, míg Rose fel nem fedezi, hogy párja elvesztette a harcot a fagyhalál ellen. Amint a Kárpátia csónakja rátalál a halottakra, Rose tényleg az utolsó pillanatban tud egy figyelmeztetősípot megszerezni, és azzal felvetetni magát. A film legprofibb, legatmoszferikusabb 5 perce.

Nem lehet összegezni a filmet a záró nagyjelenet felemlítése nélkül. Agg Rose Dawson ágyában pihen, mellette azok a fényképek, melyek a Titanic után készültek róla. Ezekből sejthetjük, hogy valóban megvalósította mindazt az életben, amit akart. Rögtön ezután egy álmot vagy víziót látunk, amelyben Rose visszamegy az időben, a Titanic fedélzetére, ahol minden elhunyt arc mosolyogva fogadja - köztük Jack maga. Nem tudjuk, hogy Rose ezt álmodja-e, vagy éppen meghalt és a megfiatalodott lelke tért vissza. Értelmezés kérdése.

Ha a befejezés jelentésétől eltekintünk... erőteljesen színpadias. Ez a történelem legismertebb hajókatasztrófája, muszáj drámai zárást adni neki. Szerepétől függetlenül viszont nagyon dísz-kinézete van ennek a montázsnak. Illeszkedik a sztoriba, de önmagában végigmérve igen hatásvadász, sulykolóan romantikus. Sem a meghitt érzelmek, sem valaminek a tiszteletreméltó mivolta nem érződik ki ebből az epilógusból.

Utolsó másodpercekben Jack és Rose csókja koronázza meg a film történetét. Tényleg csak az hiányzik a színház-érzéshez, hogy a résztvevők meghajoljanak előttük. Ez pedig számomra legalábbis, eléggé illúzióromboló.


Olyasmi a '97-es verzió, mint egy hatalmas erőmű, ahol emlékezetes fényképet gyárt. Kissé vontatott, kissé érzelgős, de végülis nem válik melodrámává. Ugyanakkor nagyszerűen rekonstruált egy tömegbalesetet, annak menete és az emberek viselkedése alapján is.