2017. március 25., szombat

Egy kutya célja (Egy kutya négy élete)


Érzelmi zsarolás a negyediken. Így áll össze ez a bukott állatmese 2017-ből, mely Bailey, a kutya 4 földi életútján vágtat végig, ám a létező legkönnyebb, legolcsóbb végén ragadja meg a témáját. Értelmileg megrekedt, direkt a könnyzacskó megfejésére tervezett melodrámát kapunk, ahol 2 órát hallgathatjuk észszegény pórnépek farokkergető jellemstagnálását, mire a főszereplő köztük élve - és halva - leszűr néhány szerencsesüti-tanulságot, ami a fél fogunkra se elég.

Nem totál nézhetetlen az A Dog's Purpose. Fő vétsége, hogy érdemtelenül, mégis nagyon nyíltan és agresszíven próbál reakciót kicsikarni a nézőből, holott történet és szereplők terén direkt sablonszinten mutogatja magát. Aki szereti a kutyákat, vagy csakúgy az állatokat, és szeret szerető gazdikat látni, annak csakis tetszhet egy kutyás film, ugye? Ha házi-kedvencek teljes életét látjuk kiskutyus-kortól az elmúlásra készülésig, az automatikusan megríkató, fenséges dráma, ugye? Nem! Ez akkor nem igaz, ha a sok bájmosoly és zsebkendőitató krokodilkönny mögött nincs érdekes történet, érett szereplők és összetett, életszerű konfliktusok.



Van érzelmi töltet ebben az alkotásban, de amerre megy, az elcsépelt, és ahogyan eljut oda, az terjengős, szakadozott és szájbarágós. Szó szerint is: vagy a szereplők, vagy Bailey mint narrátor állandóan csak beszélnek és beszélnek. Azt akartam, hogy Bailey végre huzamosabb ideig fogja be! És sajnos tudom, hogy miért nem foghatta be szegény: mert enélkül pucéran hevert volna a probléma, hogy az emberalakok a filmben tompák, mint a balta nyele. Egy kivételével - róla majd külön értekezek - egyikük se tanul élete egyik meghatározó eseményéből sem, egymáshoz meg annyi a közük, hogy a főhős kutyaszellem a közelükbe születik.


Essen némi szó Ethan-ről, Bailey első és utolsó filmbéli gazdájáról. Bailey-vel együtt nőttek föl: látjuk, ahogy főnökének nyalizó apja utálkozik a kutya miatt, évek múltán lezüllik, és a fiú bátran elűzi őt anyja mellől. Ő válik ezzel a háznál az alfa-hímmé, ami hasonlóan önhitté teszi:
  • megüt egy seggfej srácot, aki ezért majdnem rágyújtja a házat;
  • elküldi barátnőjét, Hannah-t, mert azt hiszi, sajnálatból van mellette a mankói miatt;
  • és Bailey-re rá se néz egy ideig, míg nem értesítik, hogy a veséi kezdenek leállni.


Ezt a típust EZERSZÁMRA láthatjuk jár-kelni az utcákon: a botor vidéki sportoló, akinek semmi bonyolultabb gondolata, és évtizedek után ismeri föl 1 db nagyobb hülyeségét (ő maga is annak nevezi). Milyen szerencse, hogy Bailey egy nap véletlenül pont a közelébe vetődik, ahol véletlenül rátalál Ethan egykori szerelmére, Hannah-ra, és az újratalálkozás persze, hogy házasságot szül! Ez az erőltetett, talicskán tolt narratíva még úgyse működik, hogy Bailey minden jelenetet külön szóvá teszi, mert az emberek nem tanulnak. Sose! Egy jó reményű baleknak - akit a film középső harmadában nem is láttunk - mákja van, mert néhai kutyája azóta is őt bírta a leginkább. Sajnálom: ezt a nagy hűséget én nem látom igazolva Ethan-ön.


"Szeretnéd, hogy emeljük a tétet?" Külön meggyet rak a rengeteg, mikor négylábú hősünk úgy dönt: "Azt akarom, hogy tudja, én voltam Bailey." Vagyis hogy az összes inkarnációja közül ezt tekinti mérvadónak. Ez a meghatónak szánt rávezetés egészen más okból hatolt a gyomromig. Ethan-nel együtt kéne elvileg felismernünk Bailey bölcseletét. Hogy a legfontosabb ebben a múlékony életben a boldogság, mégpedig az itt és most-ban átélve. De egyszerűen nincs kiforrott karakterdráma, ami nyomatékot és új élt adna ennek. Ez olyasmi, amit felnőtt ember az arrogancia levetésével máris megtanulhat, ha van elég esze - és nem küzdi magát le iszákos csavargóvá, mint Ethan faterja.


Trilliárdnyi inkarnációból csak 4 kellett Bailey-nek, hogy rájöjjön egy valóban fontos tanulságra, ami viszont a saját filmjéből alig hámozható ki. Szereplők, történet és drámai ív terén se áll stabilan a lábán, elszigetelt könnyes pillanatok szűrődnek be a végtelenbe nyúló, tét nélküli cselekménybe. Bailey kedvelhető kutyaszereplő, elmúlásait szomorúnak találtam - amikor épp nem ütötte föl a fejét valami kóbor eutanáziareklám. Tényleg úgy gondolom, hogy ez a mű meg tudott volna mozdítani bennem valamit, ha lett volna elég önfegyelme és intelligenciája, hogy okosabban kifejezze az üzenetét.


TV-filmnek elmegy valamelyik hétvégi műsorkínálatba, de mint komoly családi dráma hamar elvérzik.









2017. március 21., kedd

Pofoncsata



Behunyt szemmel írt-rendezett komédiákat évről évre kapunk, és a Pofoncsata is ugyanaz az egyveleg, mint típustársai: értelemölő faviccek, retek dialógusok, a semminek a felét ha kitevő sztori, kötelező töketlenkedés és a színészi játékok pöcegödre. Feleséget régen láttam ilyen hamisan mosolyogni, értelmiséget ennyire vadállatok szintje alá butítani.



A gyáva Campbell iskolájában teljes a káosz: az igazgató kis zsarnok seggfej, a diákok érzéketlen gennyzsákok, a tanárok meg retardáltak. Kivéve Stricklandet, a suli nigger Rambóját, aki egyszer alfa-hímként csap szét az osztályában, és Campbell kénytelen beárulni őt. Kirúgott kollégája ezért bunyót követel tanítás után, de Campbell iszonyúan f****  a közelharctól.


Ha nekem egy molett, tinisrácra éhes, szökőkútba piszkító szöszi és egy bambuló, levegőszemélyiségű senki volna egyedüli tanácsadóm krízishelyzetben, akkor hagynám az órát, és a rendőrségre mennék személyi védelemért. Még akkor is, ha a zabos Strickland a bunyót csak részben megtorlásnak, részben szociális felhívásnak szánja az intézmény anarchiaállapotaira. Campbell-en semmi nincs, amiért akarnánk, hogy elkerülje a verést, a trükkje erre pedig töményen szánalmasak.


Alig történik valami, az a kevés meg érdektelen. Egyszerűen

  • nincs meghatóereje a minitrilliomodik apa-cuki kislánya kapcsolatnak, amit egy közös színpadi táncikálás pecsétel meg;
  • nem igazán lelkesítő, hogy Campbell végre egy kis gerincet növeszt, amiért saját irodájában küldi el anyjába az igazgatót;
  • izgalmaktól hermetikusan elzárt, miként Campell és Stricklend megütköznek sok száz diák előtt; vagy
  • Strickland semmiből jött igyekezete, hogy ellenfelét a szülészetre vigye, mikor neje épp megszüli a 2. gyereküket. 
Főleg úgy nem, hogy ezt meg-megszakítják olyan okádtatóan pocsék poénok, mint a WC-n rejszoló pápaszemes, a dílerkedő mobilmumus, vagy a kés-fetisiszta vörös tanárnő.  



Két olyan poén akadt, aminek a hirtelensége láttán nem tehetek róla: elnevettem magamat:

  1. Az iskolafolyosón elővágtató ló;
  2. Strickland "bűne", mikor egy kölyök csínyát a projektorral megelégeli, és szétaprítja a padját egy tűzoltófejszével.


Nincs igazából több mondandóm a Pofoncsatáról: Ice Cube jeges szarrakáshoz adta a nevét, ami bizonyosan nem fog segíteni neki, hogy filmszínészként komolyan vegye őt a szakma.

Elégtelent adok a Fist Fight-ra.

2017. március 18., szombat

John Wick: 2. felvonás


Soha nem értékelek pozitívan egy mozgókép-alkotást, csak azért, mert a közvetlenül a zsánere alapkövetelményeinek eleget tesz. Pl. egy jó akciófilm nálam nem ott kezdődik, ha az akció izgalmas és kreatív benne. Számomra az csak a minimum, hogy ne tartsam komplett katasztrófának a filmet, ha minden más alkotóeleme - főleg a történet és a karakterek - életképtelenek. Ha egyszerre hiányzik belőle a szív, az intelligencia és az eredetiség.
A második John Wick-mozi a legrosszabb alapeset, mivel egyik téren se tud állandó színvonalat nyújtani. Igen: még az akció és a stílus terén se tartom okos, izgalmas vagy meggyőző darabnak, bármekkora népszerűségi indexű az elődje. Nem John Wick személyes helyzetét átélve, hanem a filmjét végignézve éreztem magam olyan meghurcoltnak, mint ő:
  • Gyászoltam a színészek befektetett idejét és energiáját,
  • fuldoklottam a klisétengertől és balta párbeszédektől,
  • untam az életszerűtlenül agyonkoreografált akciókat, 
  • pokolba kívántam a faarcú, pozőr antikaraktereket,
  • hánytam a forgatókönyv rikító fantáziátlanságától, és
  • az összes pisztolylövést a stúdióépületbe képzeltem oda.
Szóval enyhén szólva nincs jó véleményem Keanu Reeves új sikerszériájáról, amely biztosra veszem, hogy 3 részesre tervezett.



A John Wick: Chapter 2. a titkos alvilági hierarchiák extravaganciáját használja reklámpontként, mindent a vonzónak vélt külsőségeknek és üreges sztereotípiáknak alárendelve. A titkos hálózat mindent lát és hall, ugyanolyan szerveződik, mint bármelyik hivatal, tagjai között szektaszerű a fegyelem és szabálytisztelet. Főhőse, Wick kötelezően istenprofi bérgyilkos, aki nem tud hibázni, és akit sötét múltja nem enged visszavonulni.

Tudjuk jól, mit várhatunk az effajta akciófilmhőstől: árnyékként suhan át minden biztonsági védelmen, ő legmenőbb, egyes körökben legendák keringenek róla. Tele van konkurenciával, ám a világ összes fegyverese sem bír vele. Szorgosan gyártja a hullahegyeket, ámbár csak azért kerülnek rá horzsolások, hogy bevegyük: hús-vér személy. Kár, hogy normális párbeszédeket, háromdimenziós személyiséget, épkézláb motivációt nem várhatunk tőle, vagy ha már itt tartunk: akármelyik másik szereplőtől sem. Akár tagja a bérgyilkosok királyságának, akár nem. 


El voltam borzadva, mennyire hamis, magamutogató az egész produkció, színészi játékoktól a műsötét beállításokig. Reklámklipek tömkelegét láttam emberi történet helyett, harci androidokat igazi szereplők helyett. Egyszerűen nincs tartalom a külsőségek mögött, amik pedig messze nem olyan kreatívak, mint azt a film hiszi. Nem tudom, hány attrakció származik máshonnét, de amelyekre ráismertem, azokat nagyon is elidegenítően tálalták elém:
Majdnem elaludtam A szállító-típusú autózúzdán a bevezető körnél;

undor delejezett a Kingsman-féle fegyverbolti luxuskiszolgálás során;

plusz egy csipetnyi Sárkány közbelép is előkerül Wick befuccsolt rajtaütésekor a vége felé.


Nem érdekelt, John él-e vagy hal. Semmitmondó civil élete, bájolgó emlékei kedveséről, Helenről, vagy a hotelbe is magával vitt kutyája sem hitették el velem, hogy jobb sorsra érdemes, mint ami jut neki. Reeves próbálja átadni Wick meggyötörtségét, de az írás ezt abszolút nem segíti.

Ha te világhírű asszaszin voltál, rendezted volna inkább le rendesen a véresküvel megpecsételt múltad szálait, mielőtt "szabadságra mentél!" Értem, hogy az eskü kötelezettsége láthatatlan börtönt képez John körül, amelyből nem képes kiszabadulni. De ennek a drámája nem tud rendesen átszűrődni! Megreked azon a szinten, hogy egy egójától vak és süket, allűrös bűnlord-sablon nem hagyja Mr. Tökéletes Gyilkosnak, hogy "élvezze a szabadságát." 

Screenshots Claudia Gerini on John Wick Chapter 2 (2017) HD-TS 720p www.uchiha-uzuma.com
Nagy kihagyott lehetőség, mikor Wick Rómában egyedül marad célpontjával, Gianna D'Antonióval. Itt éleződhetett volna ki John dilemmája: Gianna a szervezet magasabb körének a tagja, Wick szempontjából viszont ártatlan, hisz őellene nem vétett. A film azonban erején felül szabotálja a komolyabb pillanatait. Miután külön sugallja a nézőnek, hogy Gianna éppoly kegyetlen, mint öccse, Santino, a találkát papírízű szónoklat és egy ál-jelképes meztelen jelenet kíséri. Mekkora mázli, hogy inkább önkezével lép ki az életből - egy véletlenül épp teleengedett vizű fürdőbe -, így John-nak kisebb lehet a bűntudata, mi pedig megcsodálhatjuk Claudia Gerini idomait.


Kisgyerekek bújócskáját idézi bennem az az alapszabály, hogy a Continental Hotel területén tilos megölni valakit, és az illető bármeddig maradhat csak úgy. Ezzel az erővel minden hitman valamennyi célpontja odaköltözhetne, és ugyanolyan nyugisan vacsorázgathatna, mint Santino, mielőtt John agyonlövi. És hogy őszinte legyek: nem látom, mi változott John helyzetében háza felrobbantása óta. Akkor engedte magát kényszeríteni a szervezet vastörvényei révén... most meg fütyül azokra? Vagy a világ legprofibb likvidátora addigra már túlságosan föl volt hergelve?
"Mit műveltél?" 
"Bevégeztem."
Screenshots Ian McShane on John Wick Chapter 2 (2017) HD-TS 720p www.uchiha-uzuma.com
Ezek után bárki kitalálhatja, hogy a Chapter Two hogyan ágyaz meg Chapter Three-nek: Johnt kiközösítik, vérdíját emelik, és a szervezet kulcsembere még egy egész teret is megtölt csupa járókelőnek álcázott bérgyilkossal, hogy lenyűgözze. Meggy a tortahabon a kivert kutya-allegória, ahogy elkezd kutyájával rohanni, hiszen perceken belül az egész világ lehetséges orgyilkossá változik körülötte.
"Ettől kezdve az életed semmit sem ér."
Megjegyzem: mindegyik bérgyilkos súlytalan mozifilmes asszaszin, akiknek a nevét a jeleneteik közben felejtjük el.


Kb. annyira hat meg engem, hogy a John Wick: 2. felvonás "csak egy akciófilm", mint John-t D'Antonio koponyájának épsége. Léha, lélektelen sorozatgyártmány, amely úgy koncentrál az akcióra és a komor tónusra, hogy még ezeket is sikerül gépiesen, untatóan felszolgálnia nekünk. Alibi történet és szereplők mellett nem tud izgalomba hozni, ha túlrendezett harcokban arctalan gyilkosok ugrálnak és lövöldöznek.


A John Wick folytatására 1/5-öt adok. Nem teljesítette feladatát filmként. 

2017. március 15., szerda

Kong: Koponya-sziget



Nem voltam hajlandó puszta látványfilmnek eltaksálni a Kong: Koponya-szigetet. Túl sokszor használják ezt a mondvacsinált kifejezést a stúdiók ürügyként, hogy bíztató ötleteket riszáljanak meg előttünk - főleg látványtéren -, amik végül sehová nem vezetnek. Ez a darab simán okosabb lehetett volna, mint amilyen lett. Korrekt kezdése után végig a kalandfilm-sémák kusza erdejében bandukol, ahonnét - akár a filmbéli katonák nagy része - sose jut ki a szabadba.


Ugyanígy fáj a trend, hogy a moziverzum-építéshez még ma is lecsupaszítják az egyes műveket azok vonzó külsőségeire, eladási pontjaira. Ennyire csökkenti a felismerhető sablonsztori a piaci profitrizikót? Mert ezt olvasom ki eddig a Warner új "Szörnyetegverzumából", ami eddig nagyon a képregényfilmek ösvényén épülget.

Nagyon negatívan indítottam, pedig első megnézéskor igenis megfogott engem a Kong: Koponya-sziget hangulata, és nemcsak kizárólag a látvány miatt. 

A Vietnam végén indított expedíció a Föld utolsó érintetlen szigetére ígéretes történet. A felvezetés a misszió szervezésével lekötötte a figyelmemet, az archív felvételek használata rásegít a korhűségre. 

Festőiek a tájképek, bája és lüktetése van a Koponya-sziget világának. Változatosak a különféle szörnyfajok, és a halálok a PG-13-Szindróma ellenére is hatásosak. Hogy melyik a kedvencem, azt majd lentebb írom.

"Király Kong" ellenben végre igazi vad kolosszus lett. Most kedveltem az összes eddigi filmje közül a leginkább: ereje teljében mutatkozó védőisten a helyi törzseknek, és szövetséges a szigeten rekedt civil csoportnak. Jelenléte tiszteletet parancsol, élethű, küzdelmei szó szerint is keményen ütnek. 

A Hank Marlow nevű karaktert találtam még úgy érdekes színfoltnak az emberoldalról. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de nekem bejött a komótos, néha sötét humora. Utolsó jelenete a hazatérésével 2 okból is tetszett: 
  1. egyrészt a kevés tényleg emberi pillanat egyike volt, 
  2. másrészt így 1 db kalandfilmes klisét elkerültek az írók: a sok éve a helyszínen ragadt fehér remetét, aki a csoportot útba igazítja egy darabon, mindig kinyírják a vége felé. Ezúttal nem.


Van még itt-ott néhány pozitívum, de épp ez a probléma: ami jó vagy legalább stílusos, az elszórtan hever mindenfelé. Eredeti fordulatok és érett témapásztázás helyett ismét csak a felfedezős szörnyfilmek ősi kellékeit kapjuk meg ömlesztve: (titkos sziget; kutató-katonai csapat; céltalanul ténfergő óriásszörnyek; ide-oda futkosós cselekmény; cérnavékony románc; filléres "ne légy militarista barom!"-tanulság)

A másik annyiszor eljátszott rondítás, hogy direkt felszínesnek hagyták meg a szereplőket. A jól reklámozható színészgárda se tudja elkendőzni, hogy csupa típusfigurát látunk (a megszállott tudós; a félős asszisztens, aki a végére megfickósodik; a vitéz felderítő; a szenzációhajhász fotóriporter; a kínai [lány]; a társaiért bosszúért görcsölő parancsnok; a hajótörött kalauz), akiknek a stáblista után a nevükre sem emlékszünk. Túl sokáig hagyják rajtuk a kamerát Kong rovására, aki hol felbukkan, hol eltűnik. 

Az világos, hogy mi motiválja Kongot az ún. Koponyarágók elleni harcban. Családját kiirtották azok a dögök, és most Bill Randa és segédei előcsalták őket, mikor szeizmikus bombákkal vizsgálták a felszínt. De ennek az egésznek nem Kong a lényege, pedig a küzdelmeit - ami voltaképpen bosszú is - szívesen elnézegettem. 

Ahogy 3 éve Godzilla viadalát is a Mutókkal. Itt is van egy megkockáztatom tökéletesen animált kaiju-legenda, aki köré eszkábáltak egy kiszámítható és bátortalan történetet.



A feltérképezés, mint eredeti cél egyébként hamar elfelejtődik. Miután Randa és a többiek Packard parancsnok (Samuel L. Jackson figurája) helikopterein átjutnak a sziget körüli vihargyűrűn, az egész felváltva séta és rohanás. 

Egyedül a pacifista fotósunk, Weaver fényképez folyton, hogy úgy tűnjön, mintha még bármit is dokumentálni akarnának az itteni természeti csodákból. Tudóskáink helyében én tűnődtem volna kicsit pl. azon, miként épülhetett ki egy ilyen abnormális ökoszisztéma, csupa óriási szörnyegyeddel. (Komolyan megsajnáltam egy botsáskaszerű lényt, mikor az egyik hülye katona rátüzel, holott nem is akart rátámadni.) 
A forgatókönyvírók se sokat agyalhattak ilyen bonyolult kérdéseken, mert a legvégén éppen a fotós csaj sugallja azt a többieknek: hagyják meg titoknak az expedíciót, ne tárják a világ elé, amit találtak. 

Rendben, hogy így talán mások se háborgatják többé az őslakos törzset és magát Kongot, aki végülis megmentette mindannyiukat. De kicsit sem érzik ettől úgy, hogy akkor minden a semmiért volt, beleértve az odaveszett katonák halála is?  

A Jurassic World-ről úgy tartom: jó film, ha a szörnyeket vesszük főszereplőknek az emberek helyett. Itt mindkét mind a két fél veszít, mindenki szigorúan a séma és látvány tartozékai. És bár a látottak lehengerlőek, nem tudja elkendőzni, hogy a film hasonlóan üreges belül, mint a sziget felszíne.


Horrorba hajlik és felüdülés volt nekem a szörnytemetős rész, amelyben Kong szüleinek csontja is hevernek. "Túl sok ilyet láttam már ahhoz, hogy ne ismerjem fel."

A Koponyarágók kinézete ugyan elég fantáziátlan, de ott a dögszagú ködben így is tapintható a veszedelem, ahogy lecsapnak áldozataikra. Egyszerre találtam murisnak és döbbenetesnek, hogy épp John Goodman Randáját falták fel először a ködben támadó dögök. 



A Kong: Koponya-sziget az eldobált lehetőségek tárháza. Csakis hagyományos túlélő-szörny-moziként "akarja" mutatja magát a közönségnek, egyformán kiszúrva emberi és szörnyeteg- karaktereivel. 

Ha a Warner - mint azt én gondolom - már attól drámának hisz valamit, hogy mélyebb sztorit és szereplőket kap, akkor az ő logójuk alatt egyik marvelmajmoló "cinematic universe" sem fog tartalmas szórakozást nyújtani nekünk. Ahhoz ugyanis eredeti tartalom kéne végre.

A Kong: Koponya-szigetre 3/5-öt adok, és ebbe legalább annyit rak le az első megnézés élménye nekem, mint a tartalom. Nem nézhetetlen, de sajnos feledhető darab.