A virághold gyilkosai (Megfojtott virágok)

Azt hiszem, ma már kijelenthetjük, hogy a hivatalos történelemoktatás úgy hazugság, ahogy van, tele ferdített, hamisított vagy elhallgatott fejezetekkel, melyek nem is olyan ritkán "kínos" genocídiumokról árulkodnak. Amerika múltja t'án a legismertebb ilyen  "kincsesbánya", ki tudja hány még vászonszűz bűnesettel, melyet legföljebb csak egy maréknyi rendezőnek – tág büdzsével, sok gerinccel és kivételezett státusszal – enged(né)nek a mozgókép-színházakba elhozni. A Killers of the Flower Moon, magyar címén Megfojtott virágok tehát még ma is tabudöntögetőnek számít, pedig köztudott, hogy egészében nézve mi lett a sorsa e földrész előző emberiségével.

Martin Scorsese igazi aranyrögre bukkant a témában: a száz éves oklahomai oszázs-gyilkosságok ügyére. Ezt a népet hajdan egy terméketlen földterületre deportálták, ahol aztán ők ironikus módon fekete aranyat (olajat) találtak, s így látványosan meg is tollasodtak. Válaszként az USA törvényi rendszere megtiltotta nekik az ellenőrizetlen vagyonhasználatot, helyi szerveik pedig eltussolták, amikor valakik tehetős oszázs nőket kezdtek sorra kivégezni az állam északi felén. 

A Törzsi Tanács a kormányhoz fordult, de a még újsütetű FBI későn derített fényt a tettesek kilétére és indítékára. Nevezetesen egy olyan bűnszervezetre, melynek tagjai beházasodva szereztek öröklési jogot a kinyírandó nejeik és kölykeik után. Ennek kivizsgálását írta meg David Grann a film alapját nyújtó, de annál jóval tárgyilagosabb könyvében.

 

Scorsese Eric Roth-tal társban írt szkript-je mégsem annyira a nyomozásra, mint sokkal inkább a korképre és egy olyan karaktertrióra figyel, akik A jó, a rossz és a csúf erkölcsi felállására emlékeztetnek. Egész más személyiségek, de az, ahogy egymáshoz képest helyet foglalnak a morális spektrumon, hasonló.

 

Innen nézve „a csúf” egyértelműen Ernest Burkhart figurája. A I. világháborús veterán olyan, akár a remekül betört jószág: az a típus, akit könnyű karizmával és erélyes fellépéssel befolyásolni, mert józan esze, érzései, lelkiismerete nem nyújtanak ellensúlyt. Lélektani szempontból látványos, ahogy Ernest gerinctelensége fölemészti azt a kevés jó tulajdonságát és megkérdőjelezi még az őszintének tűnő időszakait is, ami jutott neki.

Bár sejthető, hogy az ő esetében igazi volt, ahogy megismerte és elvette oszázs párját, Mollie-t, attól még részt vett nagybátyja bandában, ami ezzel a „vedd el, és nyírd ki!”–technikával többek közt Mollie testvéreit is elpusztította. 

Az azért már kissé túlzóan szánalmas, mikor a „szeretett” feleségét mérgezi, és közbe néha ő is belekortyol a szerbe bűntudatból. Lebukása idejére már kétség sem fér hozzá, hogy ez az alak túl van a mentségek mezsgyéjén, ott, ahol már sem a múlt jobb percei, sem tanúskodása a bíróságon nem számítanak többé: örök életére gyáva szemétláda marad, aki elherdálta új családját, csak azért, mert ők ”rézbőrűek”.

 

Nem nehéz helyi keresztapának elkönyvelni Ernest bácsikáját, William King Hale-t. Amellett, hogy az állam t'án legbefolyásosabb embere, apróra ismeri az oszázsok nyelvét, szokásait és mentalitását is, amivel az egész közösséget félrevezeti: amilyen hangzatosan szónokol mellettük nyilvánosan, olyan irgalmat nem ismerő precizitással cserkészteti be és végezteti ki őket a háttérben. Bármilyen nyilvánvaló is itt a báránybőrbe bújt farkas esete, Hale nagystílűségét – meg persze Robert De Niro alakítását – izgalmas figyelni. Még úgy is, hogy a néző erkölcsi érzékét már az elejétől felpiszkálják az ártatlanok hirtelen és büntetlen megölésének képei.

 

Erős jelenlétet sugároz Lily Gladstone Mollie-ja végig a jelenései alatt, és szerintem ez – ha nem is Oscar-t, de valamilyen – díjat fog jövőre hozni a színésznőnek. Külön az az árnyalat tetszett nekem, melyet az ő személyisége kapott: higgadt, intelligens, jó szemmel méri föl az emberek megbízhatóságát, sőt pici csipkelődő humor is jellemzi. 

Ugyanakkor szemében ott a kiábrándult, a gyásszal napi szinten megbirkózó teher, ahogy ismerőseit, majd szeretteit, sőt lassacskán őt magát is elragadja ez a rejtett, gonosz kéz, amit nem tud megállítani. Sok múlott azon, hogy ne lássuk őt vaknak vagy birkának: Mollie korán megsejti, hogy férje sáros a családi tragédiában, de a méreg mellett a félelem és a gyerekük apjában való hinni akarás kiszolgáltatják őt, emberségét naivitássá konvertálva. Csak annál a fantasztikus jelenetnél írja le őt végleg, mikor Ernest még a „mindent” bevallás után is a szemébe hazudik, letagadva, amit személy szerint vele művelt.

 

Egy másik film Leo DiCaprio-val, név szerint Tarantino Volt egyszer egy Hollywood–ja jutott eszembe az itteni hangulatról és szellős szerkesztettségről. Amaz a produkció is ilyen szabadosra, lazábbra vette a cselekményét és szereplői mozgásterét, olyan érzetet keltve, hogy semmittevően elsétálgathatsz a film világában és klímájában, mesterkélt útmutató monológok nélkül. Rodrigo Prieto operatőr ismét igazolta, miért szeret vele dolgozni Scorsese: az oszázsok napfényes összejöveteleitől kezdve

a gyújtogatók perzselte birtokokig erős, olykor szuggesztív a képi világ. Minden célzás nélkül örültem annak, hogy ennyi őslakos színészt látok egy komoly, 200 millió dolláros, XX. századi közegben játszódó filmes darabban. 

Nem hinném, hogy az arc-közelik a korra jellemző mértéken túl hangsúlyoznák ki az indiánok sanyarú sorsát és a fehér polgárok alig leplezett rasszindulatát; a tények és élethelyzetek magukért beszélnek, rengeteg szennyet kell még előásni az „amerikai álom” hazug mítosza alól.

 

Másrészt szilárd meggyőződésem az, hogy egy mozifilmnek nem szabad kerek 3 óránál hosszabbra nyúlnia: akkor már inkább vágják ketté! Ez a kb. 200 perc egyébként is lehetett volna jobban kitöltött vagy erősebben összefogott, sok a terjengős rész. Olyan, mintha Scorsese folyton azt lesné, hogy a(z euramerikai) közönséget kellően furdalja-e már a lelkiismeret az indiánok vértanúságával szembesülvén. Ahhoz képest, hogy a nyomozati szállal nem akarta húzni az időt, hát húzta mással: 

Ernest-ék pere konkrétan az utolsó harmadidőre kap csak teret, amire már nem mentség a „szerzői vízió” vagy a „világ elmélyítése”. És ezt olyan mondja (írja), aki kifejezetten utálja, ha kész nagyjeleneteket vágnak ki egy moziba szánt műből, hogy később büszkén mutogassák azokat egy külön rendezői vágatban…!

 

Fifikás és kreatívan okos szegmens még az utószó a zenés rádióműsorral, ami először már-már szamárfület mutat mindannak, amin a szereplők keresztülmentek, majd dermedt csöndbe fordul. "A gyilkosságokat nem említik." Igen, a közvéleménynek az ilyesmi akkor és ma is csak egy műsor: egy tragikus híradás a sok közül, amit nagy ívben lesajnálunk, de ami holnap már a kutyát sem érdekli. 

Tükröt állít és leleplezi azt a kényelmes közönyt és távolságtartást, ami jellemző ránk, ha belföldön, a saját házunk táján, „itthon” véreztetnek ki egy egész embercsoportot. Ha még itt, a jogrend országában is előfordulhat ilyesmi, akkor biztosan ők tehetnek valahogy a dologról, ugye? Még akár az FBI-nyomozó kései behozása a történetbe is vehető piros pontnak hihetőség terén: a legtöbb bűnszervezetben elkövetett gaztett általában túl későn, jóval az áldozatokat ért kár és kálvária után kerül egyáltalán nagyítólencse alá, nemhogy érdemi büntetésre.

 

 

Nem egy könnyen leírható művészfilm a Megfojtott virágok, az biztos. Mint valaki, aki Az írrel már nyugdíjazta magában a 81 éves rendezőikont, pozitív meglepetésként ért ez a legújabb, több műfajt ötvöző, kompromisszumot elvető munkája. Az alakítások kipipálhatók, a vizuális kelléktárat hatásosan és ötletesen használja a rendező, a sztori pedig – bár a Napnál világosabb, mit üzen és hova kell előbb-utóbb kifutnia, – érdekes és fajsúlyos. Csatlakozom azokhoz, akik szerint túlnyújtott, helyenként leül, sőt narratív fronton direkt elodázó. Ezzel együtt is értékes, „színes”, hangulaterős alkotással gazdagodtunk így év vége felé, mely egyben lázas fölmagasztalása is a mozinak, mint sokak szemében veszélyeztetett művészeti ágnak.

4/5-öt adok rá. 

Az Alkotó

Akár egy visszajáró üstökös, a robotika és mesterséges intelligencia témája időről időre átrepül a sci-fi-világ naprendszerén. Nyáron a legújabb Mission Impossible, ősz elején pedig Gareth Edwards Az Alkotója veselkedett neki, és bár előbbihez képest jobban gyúr a téma drámai oldalára, nagyobbat is bicsaklik vele, mint Tom Cruise zászlós-franchise-a. Kicsit komolyabb tónusa és érezhetően vaskosabb a forgatókönyve ellenére ugyanazt a gépies és akció-orientált benyomást kelti, éppúgy automatára állítva robog végig cselekménye a kijelölt útján.

 

 

Los Angeles atomrobbanása óta a világ újra kétpólusú lett:

1. egyik oldalt a Nyugat, amely a mesterséges intelligenciát okolja a tragédiáért és az ezért indított háborúért,
2. a másikon az Új-Ázsiát felügyelő robotfaj, melyet a fejlődő M.I. működtet, hála tervezőjének, egy Nirmata nevű ismeretlen zseninek.

Őutána kémkedett Joshua Taylor beépített katona, mikor egy este lebukott, és a káoszban terhes felesége, Maya is odalett. 5 év múlva mégis belemegy egy új akcióba, az ellenség új titkos fegyverét fölkutatandó, és itt szembesülget az igazsággal. Ugyanis nemcsak, hogy a M.I. itt az élettisztelő fél, de Maya az eredeti Nirmata lánya, és kómában fekszik, miközben „a fegyvert” az elpusztult babájuk szkennelt képére mintázták. 

Van egyfajta szárazság Edwards rendezésében, ami már a Godzilla-reboot-nál kiütközött, és amit a Zsivány–Egyes idején is inkább az ottani örökölt univerzum pluszpontjai segítettek kompenzálni. Emezt az új univerzumot nem tudja élettel megtölteni, dacára annak, hogy rengeteg idő megy el a világ és a szereplők háttér-bemutatására. Edwards effekt-szakemberként kezdte a szakmát, és látszik, hogy a nagy látványos szituk alapdrámaiságán nemigen tudott még túlnőni, és a személyes karakterdrámát életszerűvé hangolni. Ezért érződnek merő vázlatcetlinek a szereplők, motivációjuk elmaszatoltnak és patetikusnak az érzelmes pillanataik – a gépies, ide-oda tologatós cselekményről nem is beszélve.

 

Tolja buzgón a képünkbe az allegóriát Az Alkotó: a gonosz Nyugat hazug, parancselvű és irgalmatlanul gyilkolja a vádolt emberségeseket, míg a pacifista Keleten békés városi civilek, bódhiszattva szerzetesek és csupa-morál szimuláns katonák – élükön Az utolsó szamuráj-os Ken Watanebe-val. Pikantéria gyanánt pedig az szolgálna, hogy az „emberi” Nyugat agresszíven antikommunista antirobotista, míg „Új-Ázsia” a robotok egyre csak emberibbé fejlődő társadalma. Alapváznak még jó ez, sőt igazságalapot sem nélkülöz: ma már beismert közhely, hogy az USA történelme maga az iparszerűen űzött háborúskodás. Csak ne volna az összkép ilyen infantilisan sarkított és csupasz: az egész több évi hidegháborút egy szuper katonai létesítmény, a NOMAD robbanása egyből lezárja. Pedig maga a fegyver ötlete, ami a bolygót pásztázva bármely hektárját fölperzseli lézerrel, nagyon is hihető csúcstechnológia...

 

Szegény John David Washington borzasztóan igyekszik drámai vénát villantani Joshua-ként, de a rossz karakterírás betesz neki: minél több érzelmet fektet az alakításba, az annál túljátszottabbnak tűnik, de nem mélyebbnek vagy megfoghatóbbnak. A Tenet-ben is vázlatos figurát kapott, akinek szándékosan a nevét se tudhattuk meg. Amott a világépítés jóval átgondoltabb és értelemszerűbb volt; a vészhelyzet adta alapdráma még épphogy elműködtette az amúgy távolságtartó sztorit. Persze, az is lehet, hogy csak én vagyok túl elfogult, hisz Chris Nolan bevallottan a kedvenc rendezőm. De Nolan akkor is úgy üt meg szárazabb – ha úgy tetszik, személytelenebb – tónust, hogy a tartalom mégis emberi léptékű, fajsúlyos maradjon.

Edwards rendezése pont ennek fordítottjaként sült itt el: ő csöpögősebbre, hősiesebbre dúsította Joshuát és az ő személyes odüsszeiáját, mégse lett ettől átélhetőbb vagy komolyabban vehető, csak terjengősebb. Ironikus módon a többi szereplőt meg közben annyira semmilyenre hagyta meg, ami teljesen kiöli a néző érdeklődését, hogy mi történik mikor kivel. Mintha egy önimádó szabász a legszebb ruhákat hajigálná föl egy féllábú – és félkarú – ólomkatonára, akit arctalan próbababákkal vesz körül.

És ott van Alphie, akitől Hal–9000 a Broadway csillagának tűnik! Fütyülök rá, hogy Joshua és Maya, azaz a második Nirmata elhunyt magzatáról mintázták, vagy arra, hogy „embergyűlölőre is programozhatták volna, de nem tették.” Egyetlen porcikája akad az egész filmnek, ahol sikerült emberi módon reagálnia, és ez a vége felé, mikor a NOMAD fölrobbantásakor Joshua nem tud visszaérni hozzá a kompba valami random csápos őrrobot miatt. Ezt kivéve maga a testet öltött sterilitás, aki vagy csak a tévét bámulja, vagy azon tanakodik, mit művel épp a védőbácsija. Ezek után a győztes landolása kb. olyan felemelő, mint a színészeknek, ha a gázsijukat krumpliban fizették volna ki dollár helyett.

 

 

Látványtéren viszont előfordulnak jó ötletek Az Alkotóban. A természeti tájképek egészen mutatósak, a szimulánsok külleme érdekes hibridje a robot- és az ember külső között. Nyilván erre a határ-elmosásra ember és gép között játszik rá Joshua láb- és karprotézise, de ez is csak látvány szintjén cseng a témához, szóra se tartja érdemesnek a dialógus. Eleve a Nem azt mondom, hogy a párbeszédeket okfejtésekkel kell teletömni, de a karakterek nemcsak tartozékai a világnak, formálják azt és formálódnak benne. Itt a protagonistát kivéve mindenki gépnek tűnik és hangzik, akár szerves antropomorf, akár fémes.

 

Fél évtizeden át vajúdott ez a projekt, mire meglátta a napvilágot, de ettől nem lett kiforrottabb. Valahogy sem az alapozásba, sem a dramatizálásba ölt idő nem úgy manifesztálódott, ahogy Az Alkotó alkotója akarta (bocs, nem hagyhattam ki). Vakbuzgó hirdetőtáblája ez a nyugati katonai-kabineti elit romlottságának, de annál nem több: összecsapott világkép, közepén egy fémvégtagos archetípussal és a Szent Grálként óvandó megváltó kölökkel. Meg se lepne, ha netán az derülne ki, hogy valójában pont egy mesterséges intelligencia ütötte volna össze 2 omlett között ezt a munkaanyagot.

 

 

2/5-öt adok rá.