Volt egyszer egy Hollywood

Úgy tűnik, Tarantino kitart régi konok döntése mellett, hogy mindösszesen tíz nagyjátékfilmet fog rendezni egész életében (én - hacsak nem fáradt bele a szakmába - a helyében legalább a dupláját nyilatkoztam volna). Kilencedik műve a 60-as évek végén játszódik, mikor a filmes közízlés érezhető változáson ment át; az amerikai western műfaja kifáradt, sztárszínészei is nehézkesen találtak új fogódzót az iparágban.

A luxusban élő Rick Dalton is ezzel a gödörrel küszködik. Úgy fest, két irányba éri még meg tapogatóznia: vagy kis tévés szerepekben - a rosszfiúként, aki mindig veszít - aprózza föl tehetségét, vagy átvált az európai spagetti-válfajra - amit konkrétan szarba se néz. 

Sofőrje és jóbarátja, Cliff Booth korántsem ilyen aggódó típus, pedig a volt kaszkadőr karrierje még jobban stagnál, mióta fölmentették neje megölésének vádja alól. 

Vajon mi sül ki abból, ha egy ilyen ürge a Manson-család berkeibe téved...?

Csak a príma hangulat és a nem létező "nosztalgia" kevés lenne, hogy méltassam ezt a furcsa filmet. Azért így indítok, mert egyetértek azokkal, akik szerint a lényeg itt nem "történet + karakterek", hanem inkább "korportré + karakterek". Szerintem is túl sok a 2 óra 40 perc ahhoz képest, mennyire "nincs fókuszálva" a története. Ha mindenképp műfaji címke kell a Volt egyszer egy Hollywood-ra, akkor az a vígjáték lenne, akként meg van olyan szórakoztató és tartalmas, hogy csak elvétve érződjön túlhosszítottnak. Nem a cselekménye vonja be a nézőt, de nem is csak a "stílussal" szúrja ki a szemét. 

Nagyon élveztem a két főszereplő egyéniségét, szövegeit és zűrjeit. Pitt és DiCaprio egyértelműen a keménymag; hozzájuk képest Margot Robbie az ikon Sharon Tate-ként tőlük különálló, inkább csak jelképes főszereplő, akin Tarantino szeret sokat időzni, de a két másik főszereplőtől távol tartja. Ez talán a film legfeltűnőbb elszalasztott lehetősége.

A "fő szálat"; á, egy fenét! "fő zűrt" a hírhedt Manson-ékkal QT tökéletesen hangolja. Cliff fölszed egy Pussycat nevű stoppos ribit, aki egy porfészekben bemutatja őt a suttyomban ott tanyázó hippi barátainak. Az egész helyzet finoman, látvány- vagy hangdíszek nélkül hajlik hétköznapiból félelmetesbe. Cliff okkal, de pardon nélkül teszi rosszakarójává a brancsot, és mikor fél év után egyikük, "Tex" Watson pár csajjal betör hozzá Rick-éknél, az valami üdítően őrült, elmeborult szitu! Leo lángszórós éjjeli akcióján legalább oly jóízűen mulattam, mint Carrie Fisher-én a Blues Brothers-ben...! 

 

Nem csodálom, hogy nagy port vert föl Bruce Lee itteni ábrázolása, amely sokak szerint beképzeltnek és sekélyesnek láttatja. Megértem Shannon Lee reakcióját is, hisz apja előtt az "ázsiai ember" puszta karikatúra lehetett a popkultúrában. Cseppet sem borultam ki ettől. Az az egyetlen vacak jelenet "csupán" Lee amerikai film-imidzsét figurázza ki. Egy lenyomatot; a brutális kínai kungfuzó archetípusát. Bruce Lee "veleje", életművének lényege és oroszlánrésze független maradt Hollywood divathullámaitól, és ezt Tarantino érintetlenül hagyta.
 

Én éber aggyal, Lee iránti tisztelettel együtt is jót derültem a perpatvarukon Booth-tal, és főleg a producernő kiakadásán:

"Barátságos mérkőzés volt, alig ért hozzám."
"Mondjuk a horpadás a kocsin mást tanúsít..."
"A
jó
Isten
CSESSZE MEG MAGÁT!! MI A F@$ZT CSINÁLT A KOCSIMMAL?!" 
 

Az arcképcsarnok bogarászását meghagyom a QT-keményrajongóknak; a film szabados és öntörvényű, akárcsak rendezője, és ez többnyire az előnyére is válik. Tarantino olyan szatirikus időkapszulát hozott létre, ami könnyed, de frappáns dicstelenítése egy letűnt kornak, amikor még kevésbé tűnt bonyolultnak a földi lét. Mikor még talán picit spontánabb volt az emberek életfelfogása, és az Álomgyár se forgott ENNYIRE csak az őrületes számok és a bevált sablonok körül. 

A Volt egyszer egy Hollywood-ra egy Négyest adok. Nem mindenki ízlését fogja eltalálni - főleg a sokat henyélő narratíva miatt -, de van mersze, szíve, képmutatás nélküli énképe, ami főszereplőin is kivetül.

Dumbo (2019)

„Egyébként az az igazság, hogy nálatok mindenki úgy viselkedik, mint egy robot.”

(Beverly Hills-i zsaru)

Egy művészi értelemben rég kiégett rendező és egy önfényező, kapzsi cégbirodalom közös torzszülöttje a 2019-es Dumbo. Míg az élőszereplős Aladdin és Oroszlánkirály még csupán száraz, de ártalmatlan utánzatai voltak régi önmaguknak... addig az új Dumbo konkrétan lélektelen! És nemcsak a 78 éves eredetijével összehasonlítva, amely a stúdió első rajzfilm-klasszikusai között látta meg a napvilágot. Hanem az unott rutin és tömény utálat kavargó elegyedése miatt, melynek hatása alól képtelenség kivonnia magát a nézőnek.

Az első világháború végén járunk: Holt Farrier, a két gyerekes özvegy veterán elvesztette fél karját a fronton, mire visszatér Max Medici vándorcirkuszába. Ekkortájt hozza világra kicsinyét a társulat egyik elefántja, ám a csöppség fülei jócskán nagyobbak az átlagnál. A végülis Dumbo névre keresztelt újszülött az 1. fellépéskor nem mindennapi dolgot produkál: füleit siklószárnyként használva repül! A sztárrá avanzsált csöppség híre eljut egy gazdag vállalkozóhoz, aki felvásárolná Medici cirkuszát – azt tervezve, hogy mindenkit kirúg, Dumbó anyját pedig örökre eltűnteti a színről.

Hogy miért tartom ezt a Disney remake-mánia egyik eddigi mélypontjának? Nos… 

1. a karakterek tátongó üressége,
2. a nem létező színészi játékuk és fülvéreztető párbeszédeik,
3. az ordítóan bugyuta és hamis drámázás

alapból hamar kikezdik az ember tűrését – akár felnőtt, akár gyerek, de főleg, ha a '41-es Dumbo rajongója.

Viszont: ami mindennek betesz... ami miatt Burton végleg elásta magát nálam az elvarázsolt kastélyos stílusával együtt... az az, ahogy a film, és a film sztoriján belül a szereplők zöme Dumbóval bánik, de normális dramaturgia nélkül. Ez a film: taszító! Az egésznek az alapmentalitása idegenes és rideg, még a szimpatikusnak szánt mellékszereplők részéről is. 

Valami tapintható gyűlöletesség árad az új feldolgozásból, mintha minket büntetne azért, amiért megrendelői belekényszerítették a létezésbe. Sötétnek persze, hogy sötét, de nem „művészien” vagy „drámai” értelemben véve. Szellemtelenül sötét! 

Na, nem maga Dumbo: őt szerencsére kifejezetten cuki módon keltették életre CGI-vel! Pont ezért végig azt kérdeztem magamtól: mit keres ő ebben a szeméthalomban? Teljesen mellékszereplővé kényszerül a saját történetében, akárcsak pl. a ’92-es mozis kalandjukban Tom és Jerry. 

Dumbo-t nemcsak a főgonosz, hanem maga a film is eldobható trófeaként kezeli és mutogatja a közönségnek. Ha épp róla is van szó, emberidegen az, ahogy ide-oda váltogatják a vele való bánásmódot: születésekor hangosan össze-torzszülött-özik, majd váratlan repülése után körbeajnározzák, végül burkoltan fenyegetik a profitért. 

Még a végig őt segítő gyerek, Holt lánya is úgy gondozza őt "kedvesen", mint valami droid. Hab a tortán ez a könnyfacsarónak szánt, fafejű ötlet, hogy az anyját bármi áron el kell tüntetni mellőle. Mi a csudának? 

Michael Keaton főgonosza egy begőzölt idióta ripacs, ezt elsőtől az utolsó jelenetéig ékesen bizonyítja. De még így se értem, hogyan hiheti valamire való üzletember, aki többek közt állatokkal foglalkozik, hogy egy csecsemő- vagy kisgyerek elefánt ettől jobban teljesít majd. Tömegközönség előtt? 

Ocsmányul kikencézve, sok más sminkelt, már-már rémálomba illő karikatúra mellett, olyan nézők előtt, akiket mintha démonok szálltak volna meg? És akkor még nem vettük hozzá Eva Green figurájának, Colette Marchant-nak a számát, amelyben a bébielefántot megülve repdesnének körbe-körbe? 

Burton és Ehren Kruger elvesztek a részletekben, mikor a forgatókönyvet írták. A rajzfilmben Dumbo maga akart bizonyítani, és ebben állatfigurák segítették, anélkül, hogy teret és műsoridőt vettek volna el tőle. Itt minden üres alak meg ocsmány külsőség fontosabb az ide-oda ráncigált állatgyereknél. 

Benyomásom szerint Burtont sokkal jobban érdekelte, hogy megint mielőbb egy cirkuszt - a kedvenc vizuális játszóterét - állíthassa előtérbe a címhős kárára, mint annak idején a Batman visszatérnél (gondolom, nemcsak én asszociáltam erre a DeVito-Keaton színészpáros láttán). De ez most még rosszabb: ott legalább a képi hatások és zene életet tudtak vinni egy következetesen sötét színezésű hangulatvilágba.

Összeomlott a befejezés, akár a főgonosz álomparkja az óriási tűzben. Senki nem tanult semmit a rengeteg potya léleknyúzás után: 


sem Medici, sem az alkalmazottak, sem a gyerekek, és főleg nem az inkompetens félkarú papájuk, aki végig a mindig kompetens neje emlékéről hablatyol, de ő maga gerinc és agysejt nélkül asszisztálja végig a történéséket. Sejthető, hogy Holt vélhetően új társat talált Colette személyében, csak épp igazi érzelemtől és jelentéstől mentes ez is. 

Az egésznek annyi jó lenyomata marad meg az emberben, amikor végre lezárul: Dumbo ledolgozta, amitől logikusan fölösleges volt őt megfosztani. Együtt maradhat anyjával, akivel hajón eljutnak az eredeti élőhelyükre. Olyan ez, mintha a készítők az utolsó percben beszúrtak volna a végén egy Nat.Geo-Wild-klipet, hogy lecsitítsák a zúgolódó állatkínzás-ellenző lobbit a tesztvetítésen.

Sajnálom, hogy nem tudok jót mondani az új Dumbóról. Átfúrt szívű, üres, szürke és nyomasztó bóvliparádé, ami az életkedvet is elszívja az emberből. Nagyritkán sikerül a kiselefántnak pici bájt vagy jókedélyűséget futólag átpréselni a sok hamisságon, de ez édeskevés. Ha egy elvileg megható mesében morzsaként kell kaparászni megindító és értelmes drámájú percek után - ráadásul ilyen botsivár történetsivatagban -, akkor én nemhogy nem tapsolok: dühöngök, amiért egy csaló banda rászedett engem.

1/5-öt adok erre a siralomra. Talán majd valaki YouTube-on össze tud vágni egy 3-4 perces videót Dumbo aranyosabb pillanataiból.

Szupercella 3. - Ördögverem

Mr. Silvester Stallone! 

Sly!
Silvy!

„You're not doing this for the sake of art! 
You're doing this, because you wanna feel relevant again.
Well, guess what! 
There's an entire world out there, where people fight to be relevant every single day. 
And you act like it doesn't exist!
(…) 

You're doing this, because you're scared to death - like the rest of us -, that you don't matter."

(Birdman, or the Unexpected Virtue of Ignorance),

Van egy cuki kis földalatti börtönrendszer egy Balti-országban. Ennek a neve Ördögverem. Egy billiomos kínai fószer titokban működtette. Az ő lányát most túszul ejtik. A túszejtők vezére Ray Breslin néhai társának a barom fia. Breslin vállalja a nő kiszabadítását. De mikor Breslin saját nőjét is elrabolják, akkor meg pláne vállalja. A billiomos kínai fószer egykori és mostani biztonsági fejese is besegítenek a csapatnak.

A főszereplő teljes filmográfiáját ideírhatnám felvezetőként, az sem mentené meg a Szupercella 3-at a megérdemelt „kutyagumi”-státusztól. Élettelen-lélektelen, teljesen kisujjal berendelt karatevideó, ami kizárólag azért létezhet, mert egy bizonyos sztár nem hagyja ezt a lerobbant szériát megpihenni. Bunyók és fegyverek mutogatásánál többre a film nem képes: fél óra után már visszakövetelnénk a beleölt időnket és pénzünket. És bár Stallone többet szerepel itt, mint az előző Escape Plan-ben, ez nem jelent semmit.

Fakóbb nem is lehetne itt az emberanyag: Stallone-n és segédjein túl vannak a faarcú kínai öltönyös őrfickók, a tipikus gazdag-apuci-kedvence női főszereplő és egy olyan jellegtelen, apuci-bosszúlós főgonosz, aki mellett Chris O'Donnell egy Sean Connery. Mégcsak abban sem érdemes reménykedni, hogy ezek a remegő túszok - vagy a mentőik - esetleg gladiátormelóra kényszerülnének, vagy maguktól próbálnának kitörni a börtönükből; á, ugyan már! putrijukból.

Végül: a legkómásabb víziómat alulmúlta az a pisisárgás falú épület, amit itt szupertitkos börtönkomplexumnak próbáltak beállítani. Asylum-trashfilmek készülnek az itt tapasztalt amatőrséggel.  

1/5-öt adok a Szupercella 3.-ra. A "agyatlan akciófilm" terminus még hízelgő is lenne rá, mikor még a "Hades" alcímű rettenetnél is sikerült mélyebbre ásnia magát. 


"I know, Stallone, you probably hate my guts. You think I hate you. I don't hate you: I LIKE your talent. I want you to use it! This isn't what you were put on Earth for. You can do this in your sleep. And sometimes: it looks like that's exactly what you're doing."

Gene Siskel

Az Oroszlánkirály (2019)

Fotórealisztikus látványsmink, variálgatás a mítosz egy-két pontján. Ennyit tud a Disney legújabb ötletkoldus, tárcafejő remake-je, amit én csak „Poroszkának” becézek. A fél Hollywood-ot befalt birodalom minden szerzőellenessége tisztán virít ebből a trend-ből, hogy a klasszikus Disney-meséket élőszereplős kiadásban újrázzák, amiből jó esetben feledhető, de jobbára életképtelen röpklónok keletkeznek.

Szóval: az oroszlánkirály Mufasa meghal, mikor féltékeny öccse, Scar a határon túli hiénafalkák támogatásával csapdába csalja őt és fiát, Simbát. Az elűzött kölyök a sivatagon túl egy őserdőben talál új otthonra, a szurikáta Timon és a disznó Pumba pajtásaként. Közben Scar uralma éhinséget hoz a szavannákra, ezért Simba kijelölt oroszlánjegyese, Nala száműzetésbe vonul, hogy segítséget leljen Scar hiénái ellen. Rá is talál Simbára, akinek viszont esze ágában sincs szembenézni a múltjával és nagybátyjával.

Nem tudom hova tenni Jon Favreau-t. Ez a tehetséges direktor, aki néhány éve még nemet mert mondani a Vasember 3. rendezésére, megint ott tart, hogy szolgai bérmunkát vállal, olyan projekt-eknél, ahol a drága marketing már predesztinálta az anyagi sikert. 

Szavaló diákként mondja föl Simba történetét: az eredeti egyetlen történetszálát sem meri továbbgondolni, annak hangulata viszont hamar elillan az ujjai közül. Teljesen át kellett volna építeni ezt az "új verziót" ahhoz, hogy valós természeti közegben, igazi állatokkal, és így szembeötlően kevesebb arckifejező-eszközzel működni tudjon. De ha egy elismert rendező Bólogató János  akar lenni (megint!), akkor leshetjük, mikor kapunk tőle – vagy megbízóitól – igazi értéket a pénzünkért.

Minden fontos jelenetet egy az egyben átemeltek, és csak az átvezető szövegek vagy történések kaptak némi variálást. A karakterek régi önmaguk szárazabb kiadásai, ki bővebb (pl. Nala), ki szűkebb (pl. Rafiki) szerepkörrel. Még Timon és Pumbaa párosa az, amiben sikerült a legkevesebb kárt tenni, sőt: egyes károsabb megnyilvánulásaik (pl. mikor kiröhögik Simba csillagelméletét) kellő kiigazítást kaptak. De a kulcspercek többsége vesztett a színéből és átélhetőségéből is, pl. 

• mikor Mufasa megmenti a kölyköket a hiénáktól,
• ahogy Simba ráordít az anyját megütő Scar-ra, 
• a viszontlátás percei a felnőtt Nalával.

Amit a másolat javára lehet írni, hogy legalább foltozgatja itt-ott az eredeti forgatókönyv azóta fellelt, feltűnőbb logikai hézagait. Elsősorban Scar lelepleződésére gondolok itt: az, ahogy Sarabi (Simba anyja) átlát a hazugságán, hogy Simba a hibás Mufasa haláláért. De az uralkodás gyakorlati mikéntjéről itt sem leszünk okosabbak: Scar uralma az abszolút csőd, seregei az abszolút dögvész, Simba pedig továbbra is az abszolút szupertehetség, aki egy fél montázs alatt kihalt vidékből paradicsomot csinál.

Nem fogom ezt az 1 filmet büntetni teremtői gusztustalan kapzsiságáért, mert egyes másolt jelenetei még ebben a „valószagúbb” közegben is működnek, és az újak közt is akadtak úgy-ahogy tetszetős toldalékok, mint Nala szökése a falkától. Vevő lettem volna a jól ismert sztori alaposabban megírt, bővített változatára, de csak egy tettető Nat.Geo-Wild-különkiadást kísérhettem végig. Becsokizok, ha a Simba büszkesége is fotórealisztikus pedikűrt kap…


A The Lion King-remake pedig egy 2/5-öt kap tőlem. Elnyomott, agyonfelügyelt kísérlet.

800. KRITIKA! - A Zöld Mérföld (Halálsoron)

Eredetibb ötlet híján 800-adik alkalomból egy olyan klasszikust veszek elő, amiről már a - szintén nem túl eredeti című - blogom kezdete óta akartam véleményt írni, csak eddig valahogy mindig kicsúszott a figyelmem alól. 

Sosem fogom megérteni a hazai filmiparnak ezt a mániáját, hogy teljesen más címeket aggatnak külföldi kultuszművekre – feltételezem: a jobb „forgalmazhatóság” okán. Miért nem hívhatjuk pl. Frank Darabont rendezéseit magyar tükörneveiken, mint pl. „A Zöld Mérföld” vagy „A Shawshank-i megváltás”? Ahhoz képest, hogy az Internet hány blogján/ portálján szerepelnek a toplistás élbolyban – nemcsak Stephen King-adaptációkból – ez már tiszteletlenség. És mulatságosnak találom, hogy míg az egyik cím optimistább csengésű az eredetijétől, a másiknál direkt „közönségcsalogatóbbnak” vélték a „Halál” szót betenni – mintha enélkül nem jönnénk rá, miről szól az egész. 

Nem lustálkodom el a leírást: a történetben a nyugdíjas Paul Edgecomb emlékszik vissza a 30-as évekre, mikor még a halálra ítélteket felügyelte egy louisiana-i fegyházban. Szokatlan esetnek vélte a 2 kislány meggyilkolásáért elítélt John Coffey esetét: a fekete óriás látszólag a légynek se tud ártani, sőt kifejezetten fél a sötéttől! 


Coffey-nak azonban van egy titka: előbb egy egér többszöri felélesztésével, majd Paul hólyagbetegségét gyógyítva bizonyítja, hogy természetfeletti erővel bír. Bonyolítja az ügyet, hogy miután egy rabtársában felismerte a két lány valódi gyilkosát, Coffey továbbra is vállalni akarja a halálos ítéletet.

Sok népszerű filmnél írtam már a konszenzussal szembemenve negatív véleményt, ezért is örülök neki, ha olykor-olykor divatmajmolás nélkül tudok egy népszerű művet a többséggel együtt méltatni. A The Green Mile igazi, szívvel-lélekkel átitatott drámamozi, felváltva megható és sokkoló, olykor egészen elsöprő erejű pillanatokkal: olyan, akár egy sötét Grimm-mese a mi valóságunkban. 

Humánuma kikerüli a sziruposság csapdáját, és a horrorrésze szintén mellőzi az olcsó ijesztgetést vagy a primitív gusztushiányt. Befejezése pedig elgondolkodtat, hogy vajon mi magunk eléggé megbecsüljük-e az élet értékét, vagy csak a körülmények gyarló játékszereiként létezünk a világban. 

Karriermérföldkőnek számít: a néhai Michael Clark Duncan az Oscar-on olyan nevekkel kerülhetett egy lapra, mint Tom Cruise vagy Sir Michael Caine. Tom Hanks-nek pedig végleg megszilárdította jóhírét drámai főszereplőként, melyet tudatosan épített föl a 90-es évek során. Az ő karaktereik a film tartóoszlopai: a többiek – kivéve talán Moores börtönigazgatót James Cromwell alakításában – elég száraz, egyvonásos szereplők maradtak. 

Tudom, hogy egyeseknek bejött pl. a protezsált szadista fegyőr, Percy Wetmore figurája, de számomra csak egy idegesítő toldalék volt, akitől mindenki teljes joggal akart mielőbb szabadulni. 

Húzása az elszabotált kivégzéssel ellenben a film legintenzívebb jelenete, és az egyik kedvenc horrorpillanatom bármelyik King-adaptációból. Mikor „Del”, a Csengettyű úr nevű egér gazdája majdnem szénné ég a villamosszékben, az nemcsak a látványa miatt elsöprően brutális. Az összegyűlt civil tanúkról is árulkodó: nem tudjuk, vajon hányan közülük látnak-e most először halált, de a „nem-tervszerű”, fölfokozott rémség láttán sokuk elfut a borzalmas valóság elől. Hánynak a tömény, fizikai rosszat maguk körül átélve, ahogy Coffey is hányás-szerűen veti ki magából egy másféle fizikai rosszat, a betegséget.
 
Szinte rögtön Joker okfejtése ugrott be nekem erről A sötét lovagból: „Senki sem pánikol, mikor minden terv szerint megy. Mégha a terv borzalmas is.” 

Habár még a II. világháború előtt járunk, ijesztő szembesülni azzal, hogy egy józan eszű emberi lény elpusztítását egy rendszer „eljárásként” értelmezi. A kérdés, amit a Halálsoron többször is fölvet: mikor, milyen esetben számít büntetésnek a halál, magunkra vagy másra nézve? Mennyire számíthat elfogadhatóvá bárki esetében? Önigazolást az ember talál erre, akár távol tartja magától a halált, akár közvetlenül a munkája részét képezi. De hogy egy halálraítélt a saját testén érzi mások kínjait, annak elképesztő iróniája van.

Nem hiszem, hogy akad jóérzésű ember, akit ne szomorítana el John mártíromsága a film végén. Ez az empatikus férfi maga a megtestesült sajnálhatóság; szavai és gesztusai könnyet csalhatnak bármilyen korú néző szemébe, és értem, miért nem is próbálja megmenteni a saját életét, habár ártatlan. Lelkileg jóval fejlettebb, de jóval sérülékenyebb is az átlagtól: annyira tapintható számára a világban állandóan meglévő rosszakarat és hibásság, hogy az szinte lebetegíti, mentális immunvédelem nélkül. "Mintha folyton üvegszilánkok volnának a fejemben...!"


Ugyanakkor túlszépítettnek érzem, ahogy egy már ilyen mértékig gyámoltalan, csupa szív óriást faragtak belőle: szerintem csakis ezért nem tudunk meg kb. semmit a hátteréről. Persze, Paul-ékkal együtt mi is érezzük, hogy John túl jó a mi korlátolt, hinni és segédkezet nyújtani képtelen világunkra. Csakhát Darabont mintha elfeledné, hogy a néző nemcsak érez, gondolkodik is. A könnyfacsaró pátosz mögött ez egy kontár rendszerhibát jelent: a helyi csőcseléket kiszolgálva a hanyag törvényszék kézenfekvő bűnbakként gyilkoltat meg egy ártatlant polgárt, aki ehhez - nem számít, miért, de akkor is - asszisztál!

Coffey egy kicsit mintha egy krisztusi hirdetőtábla lenne, hogy mindannyian bánjuk meg bűneinket, amíg még nem késő. Nagyon is lényeges és megragadó az, amit a mai világunkról elmond, és mint magánember, szívből egyetértek vele! Csak az én ízlésemnek picit már túl idealisztikusan van beállítva a jelleme ahhoz képest, mit példáz az esete. 

Érzéketlennek tűnhetek, amiért ezt írom, de Coffey képességének a mikéntje jobban fenntartotta a figyelmemet, mint a végig eleve eldöntve kezelt, megváltoztathatatlan végzete. Nagyon elmésnek tartom, ahogy a történet teljesen észrevétlenül, jelképek meg utalgatás nélkül vonja össze a gyűlölet és a betegség fogalmát. Mind a kettő alap mivoltában negatív jelenség, az össze-„gyűlő”, végül pedig „ölő” ártalom. 

Csak az egyik már önkéntelen, fizikaivá fejlődött romlás, a másik pedig "mégcsak” lelki-morális értelemben tesz valakit „megkeseredetté” vagy akár "rohadtá". 

Én legalábbis ezt az észjárást olvasom ki abból, hogy a bárkit gyógyítani hajlandó Coffey habozás nélkül megbünteti Percy-t és Vad Bill-t a gaztetteikért: előbbit ráadásul ugyanazzal az ártó kórral teszi katatónná, amit előzőleg Moores feleségéből kiszívott.

Tűrhető csavar a végén, mikor kiderül az idős Paul valódi kora – bár a bő 60 éves Csengettyű úr már erős túlzás. Könyörgöm: ez egy egéréletnek t’án a 20-szorosa is megvan! 

A szintén John erejével élő Paul eszerint vagy 1000 évig biztos ki kellene, hogy húzza a Földön! Akkor meg arányaiban nem stimmel, hogy 100 év körül máris olyan idősnek néz ki, mint amilyennek hölgybarátja, Elaine ismeri őt ma! Nem vagyok egy matekzseni, de szerintem Darabont a természetfeletti elemekre csak a misztikum és drámai felhang eszközeként tekint, de a részletek külön jelentését már nem meri bolygatni.  

Még arról röviden: osztom a gyakori ellenvetést a film kapcsán, hogy túl van nyújtva. Nem maga a 3 órás műsoridő zavar, hanem az, hogy ez nem lett egy kellően ravasz és feszes narratívával megtöltve: én legfeljebb 135 percre szorítkoztam volna a készítők helyében. Azt elismerem, hogy a hosszabbra meghagyott jelenet olykor tényleg segít, hogy jobban megmaradjon bennünk egy-egy pillanat, itt viszont sokszor éreztem ki önméltatást, öncélúságot a ráérős vágásból.

Semmivel nem látom kevesebbnek a Halálsoront, mint elhivatottsággal készített vívmányt. Tónusában észrevétlenül tud dráma és horror árnyalatai között utazni, sokatmondó és érzelmekben gazdag alkotás. Győzködés nélkül képes belehatolni a lelkünkbe, ráébresztve minket az élet megbecsülésére, amit hajlamosak vagyunk természetesnek venni, és elgondolkodtat a halál szerepéről a létezésünkben. De a szép összkép mögött több dolog nem áll össze; a szereplők tettei időnként erősen megkérdőjelezhetők, és a film kicsit jobban hangsúlyozza saját kaliberét és a fantasy-szerű tónust, mint ahogy a témáját hajlandó kibontani. Egy nagyszerű meseelőadás, ahol viszont tilos a függöny mögé benézni.

A The Green Mile-ra 4/5-öt adok. Nagyszerű alkotás, az egyik legjobbra sikerült filmadaptáció Stephen King munkásságából.