Nem tervezett

Sajnos egy Hallmark-szerű propagandafilm szintjén reked meg az Unplanned (Nem tervezett) c. abortuszellenes dráma tavaszról. Fél órával a film kezdése után már érezni rajta, hogy nem is érdekli az alkotókat, ki mit gondol az egész „szabad élet kontra szabad akarat”-vitáról: a történet vajmi keveset tesz érte, hogy az ember saját véleményt tudjon kialakítani. Ahelyett, hogy érvek és érzületek kétoldalú ütköztetését vinné egy életszerű dramaturgia áramlatába, olyan vehemenciával démonizálja a magzatelvetetők oldalát, ami már a film üzenetét, témabeállítását teszi  megbízhatatlanná.

Az ambíciózus Abby Johnson saját bőrén tapasztalta a nem kívánt terhesség agóniáját, ezért azóta is igyekszik eligazítani másokat a kérdésben. Nem meglepő, hogy Cheryl, a Planned Parenthood klinikahálózat főnöke őt szemeli ki helyettesének, miközben Abby egész családja ellenzi a feleség-anya karrierválasztását. Ám egy idő után még a gyakorlatias Abby-nek is sok kezd lenni a számos erkölcsi határ, amin Cheryl „az üzlet” címén átgázol, és mikor élőben látja egy magzat eltávolítását, Abby magába roskad. Kérdés, hogy vajon abortuszok ezrével a háta mögött még áttáncolhat-e az „életpártiak” oldalára?

Ellenszenvesek nekem az efféle zsarolós, magát a nézőre ráerőszakoló művek, de ugyanígy megvetem az ál-független, ellenségkép-gyártó fősodor-médiák, TV-adók ellehetetlenítő szankcióit is, melyekkel Chuck Konzelman és Cary Solomon művét sújtották. Értelmes, felnőtt magánember vagyok, saját vélekedéssel erről a konkrét témáról és más témákról is, és utálom, amikor a filmekbe ilyen lebutított politikai győzködéseket injekcióznak! Csak azért sem írom le, mi a pontos véleményem a témáról, mert ez a produkció nem érdemli meg!

Szóval: maga a történet – és NEM a politikai üzenete – milyen lett akkor? Nos, véleményem szerint: satnya, összeszedetlen, kiforratlan, sőt: jópár helyen kifejezetten cukrozott. Abby személyes és családi élete sincs olyan érdekes, hogy megragadjon minket. Alapból nem érződnek számomra emberinek az itt megismert figurák: a színész-választás, a színészi játékok és maguk a jellemrajzok is valahogy olyan tompák és fakók. 

Abby Johnson itt konkrétan olyan, mintha egy magazincímlapról vágták volna ki, és nemcsak a külleme miatt. Vélekedése az abortusz témájáról végig ide-oda libikókázik, hol az elfogadóbb, hol az ódzkodóbb hozzáálláshoz, valódi felismerések nélkül, mígnem azt a sokkoló embrióeltávolítást első sorból végig kell asszisztálnia. Értem a nő reakcióját, de akkor sem látom folyamatszerűnek, ahogy változik az álláspontja és lelki beállítottsága. Rokonai meg végig mintha erejükön felül csücsörítenének, hogy ne törjön ki belőlük a vallásos szentbeszéd a magzatgyilkosság bűnéről. Ugye: nem számít, vajon a nézőnek van-e véleménye, ha egyszer a filmé ennyire bebetonozott. 

Pedig cseppet sem nehéz elgondolnom, hogy a PP vezetősége tényleg olyan erkölcstelen, profithajhász lehetett-e, mint ahogy azt itt ábrázolják. Egy óriási „nonprofit” szervezet se maradhat fönn, sőt terjeszkedhet befolyásos nagytőkés támogatók nélkül – teszem azt: Bill Gates vagy Soros György. 

Még azt is el tudom hinni, hogy az igazgatói székbe ilyen Cheryl-féle gonosz boszorkányokat tarthatnak célszerűnek és hatékonynak. De az egész összképe inkább egy ál-realista Grimm-mese benyomását kelti, mintsem egy komoly, elfogulatlan hiánypótlót az abortusz témaköréről.

Alighanem szép számmal akadnak majd hölgyek, akik kétszer is meggondolják a terhességmegszakítást, ha egyszer rábukkantak erre a filmre. De attól az Unplanned még nem lesz értékálló vagy maradandó mozgóképes alkotás. Idilli és riasztó képek közt ingázva egy őszintétlen sokk-show-t kínál, de hasznos tudást, vagy átélhető drámát ritkán jut érkezése csiholni. Ez így nem valódi történetmesélés, mindössze egy hangos antireklám.

Midsommar (Fehér éjszakák)

„Nem hiába mondják, sok példa van rá: hogy ájtatos arccal, kegyes gyakorlattal becukrozzuk magát az Ördögöt.” 

(V mint Vérbosszú)

Többször csámcsogtam már azon, milyen kézenfekvő kritikamódszer az ember befogadókészségére hivatkozva, kerülőúton méltatni akár hentelős, akár pszichológiai horrorfilmeket. Mikor így ajánljuk, hogy „nehezen emészthető”, vagy „nem mindenkinek fog bejönni”, akaratlanul is bizonyítani akarjuk az ellenkezőjét. Szerintem ez a szlogen eleve kihúzza az érdemi vita talaját a fogyasztó lába alól, és nem nehéz kiszúrni egy rendezői vízión – bármilyen kiépített is –, ha ezt sugallva zárja ki az ellenvéleményt. Ha nem kerülsz a vízió hatása alá, akkor tuti te nem vagy elég készséges annak befogadására. Ugye…?

Ezért tartom túlzásnak a hírnevet, melyre Ari Aster Midsommar-re szert tett a kritikusok zöme részéről. Kétségkívül létező erényeivel takargatja a foghíjakat is, pedig közel se működnek olyannyira jól, mint a magabiztos rendezés és képi világ beállítja nekünk. Történetvezetése nagyon huzatos, menthetetlenül túl van nyújtva (2 és fél órás!), miközben ki se látszik a már fárasztóan sok ködösítésből, ájtatos önfényező mellébeszélésből. Többet bíbelődik túldíszített jelkép-rendszerével, mint azt a sovány rémtörténet indokolná; a feszültséget rendre kikezdi az unalom és a megjátszottság. 

NEM vitatom a film pszichológiai erényeit: tényleg képes felkavarni, dezorientálni a nézőt. Bizonyos fokig ráveheti, hogy leeressze előítéletei páncélingjét, hogy feltárja magát az élménynek, mint ahogy a szereplők is igazodnak a zárt svéd közösséghez, a divatos „kulturális elfogadás” jegyében. Ügyesen rá tud játszani az ismeretlentől és meg-nem-feleléstől való félelmünkre, melyen az egész koncepció nyugszik. Csupa mosoly, patyolattisztára mosott ruha (és agy) mindenfelé, csak a napfényes természet lágy öle.

Ezt a szociális finomterrort ragadja meg egészen jól a film, bár némi szatirikus túlzásokkal. Úgy hat ez az egyénre, akár a drog, amit Dani és útitársai szó szerint is bekapnak: a mentális közeg kis adagokban, lassan veszi rá őket egyre jobban a megnyílásra, az énfeladásra. Ki hamarabb, ki később eszmél rá, hogy ez egyet jelent a teljes kiszolgáltatottsággal, de az eleve véráldozatnak odacsalt civilt már könnyű elkeríteni, megmérgezni és kivégezni. Régi rituális-horror-képlet, csak egy kicsit lélektanibb elővezetéssel, a háttérben tartott gore-ral.  

Szóval Dani és Christian egyszerű nyugati fiatalok, párkapcsolati válságban: Christian nem mer 4 év után szakítani a lánnyal, mivel az lelki válságban van egy családi tragédia utóhatásaként. Egy Svédországban megismert haverjuk elhívja őket és néhány egyetemista haverjukat vakációra egy svéd faluba, ahol a napforduló tiszteletére épp ünnepséget tartanak. A tolerancia és kikapcsolódás jegyében lenyelik a falusiak fura hitvilágát, melyről túl későn ismerik föl, hogy fanatikus; a nem-"családtagok" életét elvenni is a részét képezi. 

Nem nehéz a szakítás rút allegóriájaként értelmezni mindazt, amit a szekta a fiatalokkal művel, a természeti körforgás jegyében. Dani nem tud kötődni Christian-höz és haverjaihoz, kívülállónak érezte magát köztük. Ám amikor a „haverok” lesznek a kívülálló kisebbség, éppen hogy nem látja "párján" az aggódást eltűnésük miatt. Ügyes elmetrükknek tartom a szektától, hogy mire a két fiatal – részben persze a kábítóital miatt – már feladták méltóságukat egy-egy abszurd rítushoz, az egyikük bűvöletével fokozzák a másikét: 

Amikor Dani meglesi, hogy Christian szexel egy helyi lánnyal, hisztérikus sírását a többi lány terápiaszerűvé lényegíti át, ahogy szimpátiakiáltást hallatnak vele. Ugye: a párkapcsolat megszakítása, a fájdalomtól szabadulás az új kezdet előtt. (Gondolom, ettől mosolyoghat a végén Dani, a felkoncolt srácok máglyája előtt.)  

Látom én, miért nem adott Aster vastag jellemet a külön figuráknak, sem tempót a eseményfolyásnak: egyetlen delejező látomással invitál belső utazásra minket, fogódzók nélkül. De ez a látomás inkább a cár új ruhája, mintsem jelentéssel bíró, meditatív tapasztalat. A tónus fátyla mögött alig van tartalom, és ez szerintem nem hárítható el azzal, hogy "ó, ez csak egy horrorfilm".

Előkerül az egyedüllét témája, az összetartozás kötelékének szerepe, a beilleszkedés kétélűsége. De csak míg a tipikus ifjú horror-áldozatok végleg bent rekednek az idilli csapdában. Már a startnál, szektás haverjuk csalihívása előtt se látok értékeket, veszélyérzetet Chris-en és a többieken, így kegyetlen végzetük is kevésbé tud szíven ütni. 

A zárás sem igazán azt a morbid, feszült extázist, vagy önvizsgálatra intő félelmet keltette bennem, amire Aster hajt – inkább csak ürességet és tárgytalan rosszérzést. (Mellesleg: csak nekem jutott eszembe a Christian-re adott medvebőrről Nicolas Cage a The Wicker Man remake-ből?) 

Tapétányi ábrával vannak kidíszítve a jelmezek és díszletek, és épp ez a baj. Aster elveszlik az észak-európai folklór bogarászásában, mintha inkább dokumentumfilmet készítene. A sok szimbólum elnyom valami közvetlenebb, igazibb nyelvezetet és értéket – valamit, aminek semmi köze a „biztonságérzetünkhöz". 

Míg a tavalyi Mandy nyíltan gyilkos, pokolszerű őrületet generál, a Midsommar egy ál-Mennyország burkoltan gyilkos víziójával törekszik beszippantani minket. Van érzéke a zsigeri ingerlésre, de a tartalommal félmunkát végez. Kivehető a lelki elváltozás az áldozatokon, de azok így is csak eldobható bábuk, elpusztításuk pedig egy zavaros és kétértelmű allegóriát fejez ki. Nem lett volna ez rossz napfényes alászállás a lélek sötét zugaiba, de a sok stílus mellől hiányzik az életszerű, érett személyes kálvária. 

Komfortzónám mentegetése nélkül „húzom le” tehát a Midsommar-t egy 3/5-re. 

Joker

 „A Jokerrel az év, de akár az évtized legerősebb és legfontosabb filmjét kaptam az arcomba.”

(fmc.hu)

„Az emberi elme legsötétebb bugyraiba invitál meg minket, hogy ott aztán feltörölhesse velünk a padlót.”

(puliwood.hu)

 „Ez nem egy képregényfilm. Ez egy kőkemény pszicho-dráma, méghozzá csillagos ötös kivitelezéssel.”

(hessteg.com)

„Brutálisan erőszakos és szívszaggatóan szomorú.” 

(gamestar.hu)

WE ARE 

ALL CLOWNS

Hollywood halott, fiskális lélegeztetőgépen: propagandaművek bőven, valódi, átütő rendszerkritikus munkák szinte sose születnek már benne. Ezért is örülök kifejezetten annak, hogy az amerikai fősodrú médiának nem sikerült rossz hírét keltenie Todd Phillips Jokerének premierjekor: olyan egyszerre nyers és árnyalt, demagógia nélküli sokkterápiát nyújt közönségének, amire nemigen számított az ipar egy DC-mozitól. Előzetes se került elém olyan filmtől idén, amely ennyire szuggesztíven döbbenti rá az embert, milyen szűkek, sőt fojtogatók a „modern” élet anyagi– és normakorlátai, amikről azt hisszük, természetesek. Elég egy apró botlás, hiba, fogyaték vagy akár hiányosság, és a rendszer eldobja, elveszejti a dolgozó hangyát embert.

Arthur Fleck alkalmi rendezvénybohóc; mentálisan sérült anyjával, Penny-vel tengődik bérlakásukban, kilátástalan szegénységben, amit mostanság csapások garmadája tetéz: gyógyszeres kezelése leépítés miatt megszűnik, igaztalanul megfenyítik, majd ki is rúgják, szárnypróbálgatása stand-up komikusként csúfos kudarcba fullad a kényszeres nevetése miatt. És ekkor 2 reménysugár érkezik zsákutca életébe: 

1. Először (bár egyelőre titokban) áll ki saját magáért, mikor a Wayne-vállalat 3 protezsáltját önvédelemből lelövi: az eset tüntetéshullámra buzdítja a város megannyi lecsúszott lakosát.
2. Anyja egy régi levele alapján döbbenetes dolgot fedez fel: lehet, hogy ő nem más, mint Thomas Wayne törvénytelen fia… vagy csak Penny agyréme az egész...?

Ezúttal a méltatótábor élbolyába állok be: nemcsak az év, de nem kizárt, hogy a dekád innenső felének fő vívmánya a Joker. Titáni erejű pszichothriller, ami képregényfilmtől sose látott mersszel ássa elő a mai „rendszer” hibáit. Sűrű, tömény kórkép, tele egy súlyosan beteg társadalom tüneteivel, ami a hétköznapok terhei közepette lassan élhetetlenné válik: a vezetők és elitisták képmutatása, az őket fényező TV torzító tükre, a tömegek érzéketlen közönye társaik iránt, az emberi méltóság megszokott tiprása a munka(robot)erőpiacon, a „modern” anyagi rabszolgaság láthatatlan börtöne.

Phillips első nem-vígjáték alkotása már az elején érezteti: az igazi „antihős” vagy „főgonosz” mi magunk vagyunk. Az általunk is fenntartott, tekintélyelvű „törvényes rend”, melybe mind betagozódunk, és ami a saját életüktől megroppant polgárokból szabályosan gyártja a joker-eket. A rendező ugyan nem mentegeti a címszereplőt se, de úgy finomítja őt igazi hús-vér lénnyé, hogy pont ettől sokszoros erővel égnek az elménkbe a gesztusai, arcrezdülései. Chris Nolan-nél Joker már természeti erőként tevékenykedett: itt még "csupán" egy kiégett roncs, akinek szinte megtiltja a sors, hogy jövője legyen.

Olyasféle élmény ez a film, mint amilyen pl. egy ayahuasca–ceremónia lehet: leülünk elé, magunkba fogadjuk, az pedig lassan, de kíméletlenül fölömleszti belőlünk a sok rejtett, be nem ismert salakot. Szürreális képek során át utaztatja lelkünket, és öli meg egónkat, hogy aztán végül a megnyugvás örömteli fényében vegyen búcsút tőlünk. Amilyen felszabadulva, megbánás nélkül sétál (szökik) el Arthur is a gyógyintézet napfényes folyosóján.

Frissítő lehetett a rajongóknak újra „cinematic universe”-mentes Jokert kapni, ráadásul friss, új eredettörténettel. A legfontosabb viszont, hogy a film nem is tesz úgy, mintha szótári definíciót adna egy valóvilágbéli Joker-re. Itt most épp Arthur a neve, de kialakulhatna ugyanúgy egy Henrikből, egy Lászlóból, egy Lajosból, vagy… Úristen: mi van, ha ÉN vagyok az…?! 
:D 

Csak vicceltem. De szerintem épp ezért nincs a képregényben Joker-nek definitív eredetsztorija: belőlünk, a leromlott állapotú emberből születik meg. Abból a lassú, stresszes idegi-érzelmi összeomlásból, mely felé a "szabályok" örök teherdézsája alatt csúszunk, mindig épp csak egy picivel lejjebb…

A hang, kamera, hangulatvilág és a szereplők egyszerűen tökéletesen olvadnak egy egésszé: mindenki, még Penny is akárha egy-egy városi kísértetként tűnögetne föl és tova az elátkozott komikus életében. Zazie Beetz Sophie-ja képviseli a halovány reményt Arthur-nak egy „normális” jövőre, és ez a csalóka talaj a legrémítőbb módon tűnik el alóla, mikor kiderül, hogy csak Arthur agyában voltak együtt. Amikor tényleg találkoznak, benyomás szintű kötődésük sincs. Számomra ez ugyanolyan ügyes elmosása a képzelet és valóság határának, mint a Harcosok klubjában - szintén egy elnyomott férfi tudatán keresztül.

Külön tetszett, hogy amilyen életszerűen ábrázolták a majdani Joker civil életét és pszichéjét, ugyanolyan gondosan érzéketlenítették el a Wayne-villa lakóit. Azért nem ellentétei az eredeti, jótékony verzióiknak: egyazon karakter még felnőttesebb, még távolságtartóbb árnyalatai – főleg Thomas. A készítők még a Wayne-házaspár halálát is szervesen az üzenetükbe tudták építeni: Thomas-ra karmaként hull vissza Arthur-ral szembeni elutasítása, mikor egy Joker ihlette lázadó végez vele és feleségével. (Ezt a finom mítoszkritikát nem tudta a Brightburn jól behangolni Superman-ről: ott szinte gombnyomásra vált a „főhős” pszichopatává - jóllehet, a csalódás a nevelőanyában és a kivégzése ott is érzelmesre sikerült).

Phillips és Scott Silver forgatókönyve remekül kombinálja a saját ötleteket más Joker-inkarnációk emlékezetes pillanataival, pl.

• a rendőrkocsi és utcai tűz Nolan TDK-jának szellemét idézi, 
• a diliházból szökés a Batman: The Animated Series gyakori kliséje,
• itt is Joker miatt halnak meg Bruce szülei, mint a '89-es filmben,
• a kevésbé kiterjedt ámokfutás A Sötét Lovag Visszatér kibeszélő-műsorában. 

Szerintem az is segít Arthur szemén át látnunk a világot, hogy egyik áldozata sem nevezhető igazán "ártatlannak". Csak képtelenek voltak elég emberiek lenni, hogy később elkerüljék a férfi ítéletét. "MIÉRT csináltad ezt, Arthur...?!" Díjazom, hogy a vége felé is, miután már ennyire leszámolt mindennel, saját anyját is megölte, még ezen a ponton is ennyi feszültség tud fokról fokra előjönni Arthur vitájából az őt gúnyoló műsorvezetővel. 

Fogást nem találni Joaquin Phoenix alakításán; hihetetlen számomra, hogy ez a fazon alig egy éve még Jézus Krisztust játszotta a Mária Magdolnában! Minden mozdulata, szólejtése delejező, a szánalom és elborzadás közé kényszeríti a nézőt, ahogy Arthur eltorzulását figyeli. Idegi sérültként még érzékenyebb a külvilág hatásaira, de elég tudatos, hogy fölfogja az élete tragikomikumát. Fantasztikus, mennyire folyamatos szövésű ez az átalakulás: az alak belső és külső világa párhuzamosan hullik szét darabjaira. És minél jobban kapaszkodna valamibe, csak annál nagyobbat rándul a mélybe, mikor az nem tartja meg őt.  

Megkockáztatom: életem egyik legnagyobb katarzisjelenetét fogadhattam be, mikor „befejeződött” Joker megszületése. Kifacsartan felvillanyozó és szívszorítóan tragikus egyszerre: ő, az örök senki, a "szánalmas bohóc" végleg elhagyta sosem volt életét, fölégette a „normális élet” partjához vezető hidat. "Arthur" nincs többé, és épp ezzel teljesedik ki létezése. Esküszöm: az ahogy fellép(del) az őt éljenző "közönség" elé, látja az általa életre hívott káoszt, sőt a véréből rajzolt vigyorral köszönti… hát attól libabőrös lesz az ember! Még a legutolsó mozzanat az ő igazát suttogja: véres lábnyommal sétál el Arkham-ból, mintha csak így, a mindent felrúgó erőszak útján volna lehetséges nyomot hagyni ebben a világban.

Bármilyen Oscar-nál nagyobb elismerésnek tartom, hogy Velence Arany Oroszlánnal jutalmazta Phillips és Phoenix teremtményét. Ez az igazi „bosszú kultusza”, amivel a magyar címfordítók a tavalyi Mandy-t díszítették: transzcendens, az értékítéletet felszító, aprólékos és rideg aláereszkedés az őrület szakadékjába, ahonnan talán már nem is vágynánk igazán vissza. Valamilyen szinten mind bohócok, szerepjátszók vagyunk egy embertelen bérvilág számára, mely csak akkor válhat emberibbé, ha előbb mi magunkat azzá tesszük. Ezt vési mentegetőzés nélkül agyunkba a Joker. 

 

A magam kis 5/5-ével kacsintok az IGN 10-es értékelésére.

;)

                                                        Kisember

                                         Minek dolgozol éhbérért kiszolgáltatva,
                                         Ha sok álmod, mi volt mára mind köddé váltak?
                                         Elvettek mindent miért élni csak érdemes,
                                         Rabszolga vagy saját hazádban, tehetetlen.

                                         Becsapnak, átvernek, hazudnak folyton neked,
                                         Vad, álnok politikusok, mohó gengszterek,
                                         Az utolsó filléred is elszedik tőled,
                                         S ha ez kevés lesz nekik, viszik házad, földed.

                                         Akkor számítasz csak, ha rájuk szavazni kell,
                                         Koszos életüket fegyverrel védelmezed.
                                         Senki maradsz és semmi ezen a világon,
                                         Szabad, boldog nem leszel, hiába is vágyod.

(Ady Endre) 

A Konyha (A bűn királynői)

Három gengszterfeleség besokall tőle, hogy nem kapnak érdemi pénzsegélyt a new york-i ír maffiától, miután férjeiket lecsukták. Bezzeg mikor ők szedik be a védelmi pénzt, a sikerük és térnyerésük felbőszíti a régimódi bűncsaládot és konkurenseiket is…!

Nem hinném, hogy Andrea Berloff nagyon el lenne keseredve amiatt, hogy első rendezését ilyen rosszul fogadták a kritikusok és a nézők is. Ugyanis az évtized feminista divathullámáig visszakövethető, hogy miért is tűnhet olyan erőtlennek, felszínesnek és identitászavarosnak A bűn királynői. Átgondolt sztori, éles dramaturgia, új fogás a gengszterkarrier témáján, árnyalt jellemrajzok, érzékkel irányított színészi munka, hihető bűnhierarchia és benne való érvényesülési út, röviden: a szerzői elhivatottság minden jele hiányzik róla. Nem tudja beszúrni a pont jó arányt, ahol egyszerre lehet lazán szórakoztató és súlyozottan drámai.  

A vágószobában rekedhettek kulcspillanatok, mert a trió befutása, tündöklése és bukása mind olyan puhítottan vannak bemutatva. Az asszonyok először folyton csak nyelnek a környezetük lenézése miatt, aztán egy saját ötletük úgy beválik, hogy az valahogy egekig repíti szerencsecsillagukat, majd vissza a föld mélyébe, miután elszálltak az új hatalmuktól. Olyan természetesnek veszi az írás ezt a bevetett sémát, mintha csak a sarki fűszereshez szereznének vásárlókat. Fogalmam sincs, milyen tudás, karizma vagy szervezőmunka révén lettek a feleségek hírhedt üzletasszonyok, akik ráadásul életveszélyes stiklik garmadáját ússzák meg úgy, hogy szinte az arcuk se rebben. Nem tud saját világot építeni a film.

Annak még látom értelmét, hogy a fellépésük határozott, de kevésbé rémiszt(get)ő, mint lúzer férjeiké volt, és ez bejön a helyi boltosoknak, kiskereskedőknek, etcetera. A zsigerből megfélemlítést felváltja az alapos utánajárás és „ügyintézés”, ezért veszik őket komolyan. Naná, hogy örülni fog a néző, ha Kathy, a gondokkal naponta birkózó anya, Ruby, a lenézett afroamcsi szépasszony és Claire, a folyton csak vert áldozat végre magukra találnak, és bizonyítanak! Ha tényleg csak ezt az eredményt védenék később is, hogy nem kell többet szűkölködniük és megaláztatásokat tűrni, akkor a szimpátia, és ami azt illeti, a logika is velük maradna.

De Berloff-nak mintha nem lenne részletes térkép a fejében, hogy innét merre menjen tovább: a könnyed krimis tanmesék felé, vagy a komor Keresztapás-Nagymenős stílusvonalra. Ezért lehet, hogy olyan súlytalanok a főbb fordulatok és közhelyesek a párbeszédek, felszínes tekintélyszózatokkal a tiszteletről. Fejükbe száll ugyan a hatalom, de nem pszichológiailag, csak agyilag (Claire simán megússza tahó férje lelövését); sosem kell belátniuk, hogy a hatalmi játszmáért talán túl sok vérrel fizetnek. Még a végén sem hajlandó a dramaturgia felelősségre vonni őket, mikor Claire-t meggyilkolták, Ruby és Kathy pedig farkasszemez egymással, míg unottan ki nem békülnek. Ha nincs is olyan tömény femináci reklámbeütése ennek, mint a Captain Marvel, Last Jedi vagy Ghostbusters ’16, attól még nagyon lagymatag gengszterfilm.

2/5-öt adok rá. Ha az eredeti cím „A konyha”, úgy az alkotás maga is egy nagy rumli, ahol elkél az alapos takarítás.

 NEXT: : 

„Maga nem figyel, igaz?

Ugyanazok a kérdések minden héten. 

Milyen az állása?

Van-e negatív gondolata?

MÁSOM SINCS, mint negatív gondolat.”