Zack Snyder: Az Igazság Ligája

  

A rajongók zöme már kívülről fújhatja, milyen kapkodva hajszolta a Warner a marveli szuperhős-verzum kasszasikerét, ami végül a DCEU koronájául szánt Igazság Ligája bukásához ért célba 4 éve. Azokat is értem, akik az „eredetit” egyből kikiáltották felsőbbrendűnek a mozis verzióval szemben: érezhetően szilajabb, személyesebb alkotóvíziót tükröz, ami jobban illik egy (szuper)hősök világmentő harcáról szóló filmhez, mint a „lazább” Marvel-tónus. Bennem mégis az hagyott mérvadó nyomot, hogy ebből az irdatlan, 4 órás monstrumból szinte teljesen hiányzik az önkritika, átgondoltság és a precíz tartalomépítés.

Paraszthajszállal van csak több értelme itt a történetnek: Steppenwolf, a gonosz űrhordavezér azon fáradozik, hogy kiengesztelje urát, a szörnyisten Darkseid-ot, de mindjárt 2 dolognak is nyomára bukkan a Földön, ami ezt karnyújtásnyira hozza neki:

1. egy rejtélyes képlet leírása, ami Darkseid-ot valahogy legyőzhetetlenné tenné
2. a 3 „anyadoboz” nevű ősi ereklye, melyek egyesítésével átjáró nyitható Darkseid világába.

Mivel Superman halálsikolya aktiválta az egyik dobozt, Steppenwolf a serege élén már javában kutakodik a bolygónkon. Bruce Wayne és Diana Prince közben egy kis létszámú csapatot igyekeznek összeverbuválni: metahumánok és szupererős halandók vegyesen. De mivel Darkseid-ot egykor az atlantisziak és amazonok népe alig bírta megállítani, Batman-ék úgy döntenek, hogy az egyik anyadobozzal feltámasztják aduászukat, a halott Superman-t.

 

Zachary „Zack” Snyder-ről, mint filmesről aligha változik már a véleményem. A stílusos látványhoz van képzelőereje, és nem is halva született ötlet, hogy egy görög isteneposzhoz hasonlóra fesse egy szuperhős-liga születését. Ami jóval kevésbé megy neki, az az építkezés: kalandozni akar, nem folyton precízen odafigyelni a részletekre. Mivel ez mozi helyett már egyből streaming-platformra készült, mindent beletömhetett, amit csak akart, de nem tudja felülről átlátni, hogy a sok hatásvadászatból mennyi van meg is támasztva. Ez a rendező Achilles-sarka: nem érzi, mikor szaladt el vele a ló. Ezért szakadozik a kapocs végig a fantáziavilág és a realitás talaja, a kvázi-istenek küzdelme és a hétköznapi ember élete között – vagy épp a sztori kulcselemei és azok jelentésspektruma közt.

 

Arányérzéket itt se reméljünk! Akár a Batman V Superman, ez is mintha 3–4 külön film galuskája lenne: több jelenet már a még nem is létező folytatásokat mutogatja, (pl. a Marsbéli Vadász jópofa beköszönése Bruce-hoz). A 6+1 fejezetre tagolás csak porcukor: fikarcnyit sincs tőle jobban összefogva a film szerkezete. Snyder ezúttal nemcsak akciót lassít be itt-ott, de magát a cselekményt is: ugyanazon rágódik 1 óra hosszat, amin a sokat szidott régi kiadás 30 percben, de valahogy továbbra is kliséízű marad. Néhol annyira rétestésztára van nyújtva az egész, hogy a fontosnak skandált figurák, szálak, csaták és vidámpark-attrakciók (pl. Superman új, szürkés-fekete rucija) özönében majd’ elaludtam! Ezt a művet, így ahogy van, kettébontva lett volna célszerű kiadni – mondom ezt úgy, hogy általában elítélem, mikor egy stúdió így tejeli ki az utolsó fillért is a célközönségből (pl. Harry Potter és a Halál Ereklyéi).

 

Csapatmunka terén a „Snyder-vágat” ugyanúgy muzsikált nálam, mint a Josh Whedon által doktorált kiadás: szokványosan. Olyanok, mint egy fél focicsapat szupererőkkel:

1. Bruce a szürke kapitány, alighanem pici bűntudattal a BVS-béli dühöngése miatt;
2. Diana a már ijesztően higgadt segédtoborzó;
3. Barry Allen a lelkes kölyök hátvéd, akinek a kritikus percben mégis nagy szerep jut;
4. Arthur Curry a keménykedő iszákos csatár;
5. Superman pedig a bámészkodó titkos fegyver a kispadon.
6. Csapattag még Victor Stone, az anyadobozok révén kiborg-testűvé lett zseni: na jó, legyen ő a kapus.

Örültem, hogy a mellékszereplők picit több lélegzethez jutottak: Lois és Martha jelenetei pihentetően hatottak rám a hosszas eposzkodó részek között. Cyborg keserűsége és Steppenwolf motivációja még az, amit sikerült nem-túl-sokat mélyíteni Whedon-höz képest.

Azt hiszem, Snyder sosem fogja megérteni azokat, akik sokallják munkáiban a CGI-t, főleg ha azok mitológiai témához nyúlnak. A bővítések miatt persze computer-trükkből is még több van, a harcok hosszabbak, csak az összkép maradt éppoly hamiskás és műanyagízű. Darkseid és az itt bivalyszerűbb Steppenwolf küllemét ütősnek találtam, volt jelenlétük. Nagyobb problémám, hogy még mindig nincs viszonyítási pontom az erőskálát illetően: pontosan mennyire erős egy atlantiszi, egy amazon, egy kriptoni, egy paradémon vagy egy android egymáshoz mérve? Ezt le kellett volna rögzíteni és kommunikálni, hogy a néző jobban be legyen vonva ebbe a világba. Ironikus, hogy a látványt domináló sárgás-barnás-szürkés színkombó a 300-at idézte nekem: az egy tisztább, spontánabb, kompakt háborús látomás volt, még enélkül a duzzadó megalománia nélkül, ami itt van.

Zack Snyder Igazság Ligája olyan formátlan gőzhenger, ami szinte mindent tetszik-nem tetszik alapon emel be és forgat meg magában, mielőtt az távozik a szelepein keresztül. Azt túlzás lenne ráfogni, hogy a „stílus tartalom nélkül”-esete, viszont roppant anyagát nem tudja okosan és természetesen működtetni. Nem a másféle stílus itt a gond, vagy a stúdió-pontrendszer ütközése a művészi ambícióval; inkább hogy egy látnok alkotó buzgalmában elvesztette uralmát a teremtménye fölött, ami így csak a puszta gyűjtőtelepe félig-meddig kimunkált ötleteknek és fókuszpontoknak. Kb. úgy kell vért izzadnia majd a Warner-nek a DCEU megmentéséért, mint az itteni szuperligának, ha egyszer szembekerülnek magával Darkseid-dal.

 

Másféle 3/5-öt kap tőlem Zack Snyder’s Justice League-je, mint anno a moziváltozat. Az nekem egy tökátlagos szuperhősfilm volt, ez pedig egy hullámzóan jó-rossz közepes.

Amerikába jöttem 2.

Ez már pofátlanság! Megint egy sok év után előhurcolt, tökhamis-tökfölös nosztalgiavonat, aminek majd' minden porcikája úszik a verejtékben. Eddie Murphy azt kapja az Amerikába jöttem 2. alatt, amit megérdemel, mégpedig saját magától: úgy próbál egyik népszerű régi filmje fényében sütkérezni, hogy az e célból összedobott folytatásban sikerült teljesen jelentéktelenné válnia. Ami pedig helyette kerül előtérbe, attól szanaszét unja magát az ember a székében.

 

Akeem herceg és Lisa 30 éve él boldog házasságban Zamunda élén, 3 leányzó szüleiként. Mivel Akeem agg édesapja betegeskedik, Akeem hivatalosan is felveszi a királyi címet, de új hercegnek nincs jelölt – hiszi ő. Ám kiderül, hogy egy queens-i vad randiból született egy törvénytelen fia, aki a Lavelle névre hallgat. Nosza: Akeem és hű útitársa, Semmi megint átruccannak Amerikába, hogy idepaterolják az ifjút az anyjával együtt. Közben a szomszédos Nextdoria pózer tábornoka, Izzi bele-beleüti az orrát Zamunda ügyeibe, sőt akár lányát is hozzáadná a trónörököshöz.

 

Nem leszek irgalmas: ordít a lélektelenség erről a filmből, akármennyi pénz ment a díszletekre és jelmezekre, akármilyen cinikusan is reklámozza magát az eredeti Amerikába jöttem szimpatikusabb pillanataival. Egyik ismerős hely vagy arc, fő- vagy mellékszál sem tudott húrt pendíteni bennem, Kicsit sem vicces vagy bájos, viszont dühítően semmitmondó és sokszor zavarba ejtően primitív.

 

Nem érdekeltek a zsémbes Lisa és a szociális csődtömeg Akeem vitái. Kicsit sem tudott meghatni Lavelle lapos önkereső monodrámája, a románcának érzelmi töltete pedig kb. nem-létező. Hergeltek a kongóan üres mellékszereplők benyögései. Maga a trónutódlás körüli hercehurcát NEM veszem be, hogy ne lehetne „csak úgy”elintézni a leányági örökléssel egy meseszerű vígjátékban. Kétharmada eltelt a filmnek, mire végre látni Akeem-on, hogy csak érettebbé kellett tegye az a 30 év, mikor Lavelle a városi esküvőjén beolvas az apjának. „Régen én is ilyen voltam. Nem olyan bátor, mint te, Lavelle Junson, de ismerem az igaz szerelmet.” Vagyis: szűk két órányi céltalan vánszorgás után a már 50 fölötti család- és államfő eljutott oda, ahol az első film végén. Bravó...!

Összefoglalva: Egy évtizedek után, valós humor, sztori és szív nélkül kihantolt, 80-as évekbeli retro-klasszikusnak A halódó utánzata, annyi időközben megvénült színésszel benne, amennyivel csak lehet, egy-két zeneszámmal tarkítva. Igen: az Amerikába jöttem 2. ugyanaz Eddie Murphy pályáján, mint egykor Dan Aykroyd-én a Blues Brothers 2000.

"Halálbüntetést", azaz 1/5-öt szabok ki rá. Az elmúlt évek egyik legidőrablóbb, legfölöslegesebb folytatása. 

Flinch (2021)

Valahogy éreztem, hogy a rendezői debütálása lehet ez valakinek, még mielőtt bármit is olvastam volna róla a premisszáján kívül. A kaliforniai Cameron Van Hoy-nak még meg kell majd találnia a saját hangját, mert a Flinch-csel eredetit vagy maradandót biztos hogy nem adott a nagyérdeműnek. Baromi feledhető és érdektelen gyakorlómunka, melynek vázlatos szereplői sehogy sem bírják el a rájuk testált fordulatokat.
 
Joey Doyle a maffia bérgyilkosa, akárcsak a lesittelt apja volt régen. A környéken laknak fontoskodó anyjával, Gloriával, és szereti a retro filmeket. Legújabb célpontjának asszisztense, Mia szemtanúja lesz a gyilkosságnak, de Joey – a szakma logikája és anyja tiltakozása ellenére – nem likvidálja a kiscsajt, csak foglyul ejti. Mia persze minden gesztusban a szökés esélyét lesi, de mintha ő sem csak egyszerű kívülálló lenne...

Sem a sztorit, sem a karaktereit nem tudtam elhinni annak, aminek beállítják őket, pedig végig igyekeztem. De már az alapvetés sántít: Joey elvileg azért gyilkol pénzért a helyi bűnszervezet parancsára, mert így törleszti nekik apja adósságát… ja; én meg azért írok filmkritikákat, hogy így szolgáljam a helyi hitközösséget, nem? Rengeteg gyenge krimi/thriller nem tud életszerű közeget felépíteni, vagy hihető okot, hogy valaki annak része legyen kénytelen maradni. 

A maffiózók kb. a Rendőrakadémia-filmek szintjét ütik meg. Nem a vért vagy a golyót hiányoltam körülöttük; az egész beütésük olyan rajzfilmszerű – különösen a keresztapa idegbajos fiacskája. Ezért csak mértékkel jött át a feszültség abból, ahogy a maffia lassan tudomást szerez Miá-ról: a lány a gyilkosság napján tűnt el, és csak Joey szava áll szemben azzal, hogy egyből összekapcsolják a kettőt. Nemcsak mérföldekről kiszúrni, hogy végül úgyis Joey nyírja majd ki az egész maffiát Mia miatt, de a film nem kommunikálja le rendesen, hogy eddig ezt miért nem tette meg? 
Mert eddig nem volt szerelmes?? 

  
Valahogy sikerült egy töményen „sose bízz senkiben!”-légkört árasztó thriller-ben gyermeteggé tenni a románc-szálat. Tömérdek kozmetika kéne, hogy egy ennyire kényszerű helyzetben hihetően jöjjön létre, ha nem is vonzalom, de bizalom gyilkos és foglya között. Mint vizet sajtolni a kavicsból: Daniel Zovatto és Tilda Cobham-Hervey között legfeljebb szimpátia jön létre, azt még el tudtam hinni. Viszont Joey és Mia első randija a házban már-már horrorparódiába illik: ahogy Gloria a fiát csinosítgatja, vagy kölcsönadja a régi ruháját a mosolygó lánynak. Még a legvégén sem érezni, hogy itt fájdalmas kötelék lenne, ami a választott életútjaik ellenére is tapintható maradna.

És ott a zsarus csavar. Gyerekek, az a csavar…! Szóval Joey minkét szülőnek elmondja: Mia nem rettent meg a pisztolycsőtől, majd láttuk, hogy van két bizalmasa, de mindkettő golyót kap. Ezzel vezetik elő, hogy a nő végig beépült rendőr volt. Mr. Van Hoy: ez így csalás, sőt az utólag betett flashback-től csak még inkább az! Felteszem akkor okos színjátéknak kéne betudnom, hogy Mia folyton prűd képet vágott rabtartói előtt, de egyszerűen: annyira véknyak és satnyák az ok-okozatok itt, hogy egy ilyen flegma hozzátoldás csak végképp darabokra töri az egészet.

Maréknyi biztató része és a film noir-os hangulata miatt adok egy kettest a Flinch-re. Suta, hamiskás történetszövése nem tud mit kezdeni a sematikus figurákkal, akik távoliak és idegenesek maradnak nekünk.