Bloodshot

Köztudottan most a csapból is a koronavírus folyik; a Kínából kiindult járvány az élet valamennyi területét - így a szórakoztatóipart is - lefékezi szerte a nyugati világban. Én csak annyi fűznék a témához, hogy arra számítok: a tavasz nagyobbik fele biztosan rámegy, hogy a kór kitombolja magát, és pl. a kispadra küldött filmszínházak is újra kinyithassanak. 

Elcsépelt jókívánságként még annyit: vészeljük át épen, és tanuljunk belőle...! 

Monoton salak a Bloodshot. A baltaarcú Vin Diesel a Valiant-kiadó képregényének világában próbálta szélesíteni repertoárját idén, ami viszont aligha jött össze neki. Ehelyett egy elbaltázott, gyors feledésre ítélt projekt frontarca lett, ami sima folytatást sem érdemel, nemhogy netán egy újabb sokrészes moziverzumot.

Ray Garrison kommandós, akit minden bevetés után hazavár csinos felesége, ám az egyik bevetése után elrabolják, majd kivégzik a párt. Ekkor Garrison-t egy nanotech-zseni, Dr. Emil Harting feltámasztja, mint biokiborgot: ezentúl a vérében keringő „nanit” gépsejtek bármilyen sérülését azonnal kijavítják, ami gyakorlatilag sebezhetetlenné teszi őt. Emlékeit azonban manipulálják, így minden egyes bevetéskor valaki más lesz az, akit neje gyilkosaként levadászik. Sikerül-e a cégtulajdonként kezelt katonának kitörnie az ördögi körből…?

Hát szó mi szó: ettől csupaszabb, gépiesebb, CGI-től ázottabb képregényfilmet már régen láttam! Fölhozhatnám az alapötletén jól látszódó Robotzsaru-párhuzamot, de az is inkább dicséret volna neki. A látványvilág kiborítóan ingerszegény, a karakterek hús-és-fém bábuk, maga a sztori pedig steril akció és infó-blabla törmeléke, egy mérföldekre kiszúrható csavar köré szétszórva. 

Még a műfaj leghírhedtebb darabjai is legalább jellegzetesen szoktak rosszak lenni: pl. mert csiricsáré a látvány (Batman & Robin, Maszk fia), ripacsok a szereplők (ugyanezek, Tank Girl), kínosan röhejes a dráma (a 3. Superman és Spiderman), vagy mert következetlen a tónus (Penge Szentháromság, Öngyilkos Osztag). 

A Bloodshot egyszerűen sivár, személytelen. A cselekmény ezerszer ellőtt kliséket váltogat, de a fakezű vágás és az élettelen dramaturgia miatt úgy tűnik, mintha a készítők oda se figyeltek volna a saját munkájukra. Elidegenítően üres és semmitmondó az egész, képtelenség a nézőnek beleélnie magát, mikor mi történik a szereplőkkel, körülöttük, vagy éppenséggel bennük: 

1. van itt egy öntelt, kigyúrt, T-3000-szerű buldózer, akinek főhős létére még gondolkodnia sem nagyon kell, csak nyomulnia - pl. szó szerint elég a Netre kapcsolnia agyát, hogy pár perc múlva már tudjon repülőgépet vezetni! -;
2. egy vérgyenge "őrült tudós-cégvezető"-sztereotípia, aki folyton sajnálkozó képpel papol az embereinek, mint valami dühös tanár;
3. a nem is olyan halott (ex-)feleség egy sekélyes szöszi cicababa, akihez a "nagy csavar" kapcsolódik - bár a rendezése ennek is olyan, mintha csak egy kivágott átvezető jelenet volna;
4. a tipikus edzett profi hölgymunkatárs, aki a fellázadt főhős mellé áll; 
5. és az égvilágon semmi érzelmi-lelki kötőanyag bármilyen párkombináció között.

Ennyit hagyott hátra bennem a Bloodshot: szürke, gyér, unott, dopaminsejtek ölésére alkalmas kukabérlő. Egyetlen okból hívták életre, hogy aztán sebesen kimúljon: a Marvel fénykora tavaly befejeződött, így most aztán lehet hódítani a képregénymozik átmenetileg kiürült porondján (amíg a DC-nek nem sikerül végre talpra állni).

Vasember 3.

Vakmerő csavart engedett meg magának Shane Black, a Vasember-moziszéria örököse. Azok után, mennyire érzékeny az amerikai vezetés rá, ha kritizálni merik 9/11 mítoszát és a terrorizmus elleni háborút, csoda, ha egy kiszámítható tucatfilm épp a feje tetejére állítja ezt a mítoszt. Osama Bin Laden, a fundamentalista muszlim terrorvezér mítoszát. Meggyőződésem, hogy ami itt derül ki a filmbéli terroristavezérről, az 80%-ban Bin Laden esetéről is ki fog derülni - előbb vagy utóbb. 

Anthony Stark mostanában enyhe pánikrohamokkal küszködik, és ez monogám kapcsolatára Pepperrel is rányomja a bélyegét. Amerikát eközben egy Mandarin nevű terrorvezér fenyegeti a világ médiáját keresztül, öngyilkos-merényleteket hajtva végre a Föld bármely pontján. Tony luxusvilláját helikopteres támadás rombolja szét, melyből a Vasember szétesve és sebesülten kerül ki. Anyagi erőforrásaitól távol, lepel alatt kezd nyomozni a Mandarin, illetve Pepper egy régi ismerőse, Aldrich Killian után.  

1-2 érdekes újdonság segít frissen tartani az új részt. Bár a Vasember 3. forgatókönyvét simán hívhatjuk futószalag-szindrómásnak, ezek az apró részletek, variálások - afféle rajongóknak szánt nassiként - érdekesek voltak. Pl. hogy Peppert láthatjuk Vasember-páncélban ténykedni egy percre (egyébként ez, hogy Pepper a páncélrészeket ő is megtanulja felölteni, jelentőséget kap majd a végső harcnál). 

Néhány kikacsintás nagyon tisztán kirajzolódik a Vasember 3-on.  

1. Az új rész sem próbál több lenni látványosan színdús pop-corn-mozinál, mely a Marvel-világ sokadik építőkockájaként hivatott működni. "Arra csinálták." Ehhez hűen számos szóutalás hangzik el a 2012-es Bosszúállók világmentő katarzisára New York-ban. Kb. hónapokkal a film kezdetének ideje előtt. 
2. A trilógia 2 másik részéhez képest higgadtabb a hangvétel, egy olyan páncélos főhőssel, aki pszichésen már kissé megtépázottabb. És akárcsak a The Dark Knight Rises-ben, itt is tél idején próbál az egyedül maradt szuperhős "visszajutni a játékba".
3. Az, hogy a végső, részben pisztolyos csata épp karácsony napjára esik, apró emlékeztető filmfanoknak, hogy a Halálos fegyver írója rendezte ezt a produkciót. 
4. A fanatikus harcosok nagy "tanítója" a film elején egy erős karizmájú, jelmezes ikon. Ám mint kiderül: ő csupán egy reprezentatív, fabrikált arca a gonosznak. Az értelmi szerző megtévesztése a külvilág felé. 
5. Apropó értelmi szerző: Aldrich Killian személyisége leginkább Edward Nygmáéra hasonlít nekem. Adott egy hosszú hajú, szemüveges őrült tudós, aki a főhős kegyeit keresi az elején saját találmányával. Ám amaz elegánsan leszereli, és az emiatti megszállottság egy látszatra sikeres, de belül bosszúéhes zsenivé változtatja. "És csak egy módon élheti ki ezt a rögeszmét." Még a főhős barátnőjét is ugyanúgy ejti foglyul, hogy szemtől szembe a nő életével fenyegesse.
6. Spielberg-szerű fan-service a kisfiú segítő, aki besegít Tonynak magányos felkészülése közben. 
7. A gonosz katonák valójában csonka emberek. Killian kísérletei során váltak képessé végtagjaik visszanövesztésére - másodpercek alatt. Maga a tudós főgonosz Kinien is képes erre a bravúrra (hasonlóképp, mint A csodálatos Pókember Dr. Connors-a.) 
8. Csak éppen ezek a "meggyógyult" emberek Fáklya-módján izzó, sebezhetetlen magma-kamikazék, akiknek még a ruhája is megmarad, ha visszaformálódnak. Ezt hívják rajzfilm-fizikának, emberek...! 
9. Az intelligens vaspáncélok, akik a klimax-csatánál Tonyhoz csatlakoznak, olyan kódneveket kaptak külön-külön, mint a Transzformerek. 

(Ha valaki még talált ilyen más filmből kölcsönnyúlt áthallást, az majd kommentben szóljon. Én ennyit találtam.)

Tehát nem érdemes váratlan dolgokat várni a Vasember 3-tól. Színes karakterei megmaradtak, és kicsit komolyabban is vehetőek, mint a Vasember 2.-ben. De Tony pánikrohama gyékényvastag sztoritartozék, hogy úgy tűnjön, mintha tényleg változna és haladna valamerre az élete. Ez megint csak egy biztonságos Marvel-fogás: megint ugyanazt a tanulságot rágatják meg a főhőssel, mint a Vasember 1-ben, és mint a folytatásában, ezúttal is meghal mindegyik új főszereplők.

Az elkapkodott mellékszálak közül Maya Hansenét sajnálom a leginkább... de nem azért, mert sikerült volna jól megírniuk a karakterét! Ő az a csinos fiatal kutatónő, aki Killiannek lehetővé tette ezt a... (jobb kifejezést nem találok rá:) fáklyaember-eljárást. Az ő haláljelenete drámaibb, mint a "látványosabb nagyjelenetek". Pl. a helikopter-támadás Tony luxuslakása ellen, vagy ahogy Rhodey Warmachine-páncéljával Killian elraboltatja az amerikai elnököt.

Túlzott produceri basáskodásra utal a sok elkapkodott, sebtiben felmázolt és lezárt történetszál. Maya az a típus, aki végig elvek és álmok közt egyensúlyozik, hol melyik kárára hajolva a másik felé. 12 év után pont a támadás napján jön "látogatóba" Tonyhoz. Szerintem Pepperről leolvasható, hogy ez gyanús neki, habár a lány jóhiszemű baleknak állítja be magát.

Az még nem izgatott különösebben, hogy Tony fogságakor fenyegetőzik, hogy megöli magát, ha Killian nem hagyja életben Starkot. Mit ad Isten: Killian csak úgy hasba lövi, fütyülve rá, hogy mennyire fontos a nő munkája a tervében. A lány döbbenete és Tony reakciója súlyt ad a pillanatnak, és ez máris több, amit a film nagy részéről el tudok mondani.

A roskatag, sokszor hirtelenkedő cselekmény erős túlzás, hogy rendesen összeállna egy egésszé. Mivel a terminátor-szerű lávaember eleve gyenge ötlet, nem lepett meg, hogy Vasembert és Killiant egymással dulakodva kellett látnom. Az viszont így is csalódást okozott, ahogyan elvarrják Tony és Pepper állapotának rendeződését:

• Peppert Kinien a magmásító szérum egy gyengébb dózisával beoltotta, ezért élte túl, mikor lezuhant a tűzgolyóba. Semmi magyarázat, hogy sikerült visszafordítani a dolgot.
• És a végén Tony ezt mondja: "Eszembe jutott: miért állnék meg itt?" Majd eldobja háza helyén azt az elektromágnest, amit műtéttel eltávolítottak a szíve mellől. Ez már pofátlan lustaság. Amellett, hogy a pánikrohamai rejtélyes módon felszívódtak, ennek semmi köze nincs a cselekmény egy pontjához sem.

Hebehurgya, megalkuvó, ugyanakkor lüktető és élettel teli produkció a Vasember-opusz trilogizáló felvonása. Nem irányoz elő új történéseket, csak frissíti Tony Stark zűrös életének emlékét a Marvel-rajongóknak. 

A csavar Mandarin karakterével (hogy ő csak betanított színész, akivel "arcot", propaganda-gonoszt adtak Amerika népének) ugyan kissé degradáló a képregények ázsiai hadurához képest. De legalább burkolt mondanivalót nyújt, és ezzel részben kikozmetikázza a gyenge szálakkal megtűzdelt cselekményt. Olyasmi ez a film, mint a használt műszaki cikkek boltja: kiválogathatjuk azokat a cuccokat, amit érdemesnek ítélünk, a többi meg mehet a kukába. 

Törvénytelen (Fékezhetetlen)

"3 kibaszott állam összes rendőre nyomul a seggem után! Márcsak az hiányzik, hogy valami begőzölt tahó egy vérbosszút varrjon a nyakamba!"

A Lawless-t Matt Bondurant saját regényéből adaptálták filmre, amely az író nagyapjának megtörtént esetét meséli el. Címszavakban: gazdasági világválság, nagyban zajló szeszcsempészet, gengszterek és vesztegetés. Valamint 3 testvér, akik nem állnak kötélnek, így egy korrupt megbízott, Charley Rakes célpontjaivá válnak.

Ékes szereposztást kapott a produkció, ezt készséggel lekopogom. Legfeltűnőbb húzónevei Gary Oldman, Guy Pierce és Tom Hardy; mondanom se kell mind profin hozzák a rájuk kiosztott karaktert. Shia LaBeufot én nem sorolom velük egy kategóriába, ellenben itteni alakítását állóképesnek találtam. Először mondhatom ezt el róla. Elhittem, hogy Jack-et, a legifjabb és legbátortalanabb Bondurant-fivért látom. Nem különösebben nagyigényű szerep ez, de LaBeufra ráillik. Egyelőre tehát ezt nevezem meg a legjobb filmnek, amiben láttam feltűnni.

Az az igazság, hogy a történet nem próbál korszakalkotó lenni, sem csavarosság, sem témához való hozzáállása szerint. A Bondurantokról keringő mendemonda, miszerint "elpusztíthatatlanok", elég sehonnan jöttnek éreztem, akár tényleg ezt pletykálták-e vagy sem 8 évtizeddel ezelőtt.
A Fékezhetetlen általánosan ráérően halad, de ilyenkor sem játszik az idegeinkkel, csöpögő vagy álmosan fecserésző jelenetekkel. Korhűen jelenít meg egy alap-szituációt, többnyire rendezetten végigvezeti a történetet, és nem érezni jelét finomkodásnak. Valódinak hatnak a mozdulatok, ahogy puskával törik be valaki orrát, vagy mikor ömlik a vér egy ember nyakából. Nem tudom, mennyi brutális képsort engedtek el az eredeti szándékból, de amit bent hagytak, az kellően ütős és hirtelen.

A testvérek közül Jack-et tudnám a fő protagonistának megnevezni. Nemcsak, mert LaBeufnak van a legnagyobb műsorideje. Az ő karaktere megy keresztül a legtöbb jellemváltozáson az események közepette. Jack nem olyan vállalkozó szellemű, mint Howard, vagy mint Forrest, akire mindketten felnéznek.
Mindhárom Bondurant-testvér más-más archetípus: Howard az ösztönember, Forrest pedig a szűkszavú, de erélyes fivér, aki családfőként a döntéseket hozza. Jack mindkettejüktől különbözik. Inkább béketűrő alkat, aki segédkezni jobban szeret, mint szervezni és vezetni. Nem arról van szó, hogy esetlen volna; pusztán a félelemmel telibb jelleme, az aurája vonzza mágnesként az ártó szándékot, vagy ellene és a hozzá közel állókra:

• Őt magát Rakes puszta leckéztetésből összeveri;
• Majdnem lelövik, mikor a helyi főbűnöző, Floyd Banner megkíméli;
• Berthát, a helyi lelkész lányát, akinek Jack udvarol, majdnem bántódás éri Rakes egy rajtaütésénél;
• Gyerekkori barátját, Cricketet így is megölik.

Guy Pierce adja ki a film legerősebb alakítását Rakes-ként. Egy fennhéjázó, modorszegény piperkőc látszatra, de romlott és hiperagresszív gyilkos a felszín alatt. Kissé olyan, mint egy sztereotipikus James Bond-rosszfiú, aki szinte vágyik rá, hogy valaki kilógó, a világképébe nem illő alakra rászabadítsa a benne rejlő "hülye állatot". Tettei és szavai, testbeszéde és hangja egyaránt ezt hirdeti, nem beszélve Pierce sminkjéről. Lenyalt hajával és a csökevényes szemöldökkel először rá se ismertem. És mint a Bond-filmekben, Rakes sorsa is az, hogy elbukjon, akármilyen ügyészségi megbízott is legyen.

Gary Oldman inkább csak mellékszereplő a Bondurantok és Rakes mellett, de a jelenetei mindig dobnak az alkotáson. Floyd Banner az alvilág ranglétráján kb. a legnagyobbaktól éppcsak 1 szinttel lejjebb található: helyi keresztapa, aki szereti a szabályszerűséget. Rakes ténykedése Franklinben neki is púp a hátán, de van annyi esze, hogy kerülje a nyílt összetűzést, nem csupán a törvénnyel. Miután felismeri Jack-ben az egyik Bondurant-fiút - aki a korábbi nyílt téri lövöldözését megleste -, Banner meggyőzi Jack-et, hogy nincs köze Rakes akcióihoz. Sőt maga teremti földre azt az emberét, amelyik majdnem lelőtte a fiút. Férfinézőként nekem az volt a legvelősebb fél perc a movie-ból.

Akárcsak Forrest és Jack, a hozzájuk kötődő romantikus szálak is más-más árnyalatot kapnak. Jack és Bertha inkább az ártatlan idillt élik meg, míg Forrest egy érettebb fajta kötődést tapasztal meg Maggie-vel, a chicago-i ex-táncosnővel, akinek munkát, majd szállást biztosítanak. Akárcsak a történet menetrendje (beindul a siker, bedurvul a főrossz, tragédia-gyász, leszámolás, happy end), a románcok iránya is borítékolható. Ugyanakkor mindkét sztoriszál érthetően alakul, nem próbálják forszírozott csavarötletekkel újszerűnek eladni magukat. A színészi játék működik, így érdekel minket a szereplők sorsa annyira, hogy elfogadjuk a családias befejezést, ahol Jack és Forrest összeházasodtak a filmbéli barátnőikkel. A sablonosság mértéke tehát félretehető. 

A dialógusokat egészen remekül írták meg. A legjobb férfi-nő szóváltásra nekem a film végi lövöldözés előtt kerül sor. "Azok az emberek... az ilyenek miatt jöttem el Chicago-ból. Elmenekültem." Maggie megmondja Forrestnek, hogy mégegyszer nem segíti ki, mint mikor elvágták a nyakát. Forrest ebből kikövetkezteti, hogy a kieső időben történt Maggie-vel valami: Reakes pribékjei erőszakot vettek rajta. Ez jelentősen átformálja Forrest motivációját a tetőponthoz. Nem ütötte szíven, mikor a nyakát vágták, de ez igen. Először csak az elveikről szól az egész; most - amiként Jack-nek Cricket halála - a személyes bosszú viszi előre az idősebb testvért is.

A Fékezhetetlen tehát mindent összevetve egy élvezetes gengsztersztori, passzoló alakításokkal és némi egészen durva erőszakkal. Ugyanakkor a tempója és intenzitása nagyon egyenlőtlen, a feszült percek csomópont-szerűen fordulnak elő benne.

A bombák földjén

Ahogy ezt a tűzszerészt a képen, ahhoz hasonló helyzetbe juttatott engem A bombák földjén, mint soron következő cikkalany. A 82. Oscar-gála győztesét már mindenféle perspektívából tárgyalták, vitatták és kielemezték. Alig maradt bármi érintetlen témaaspektusa. Ugyanakkor egy ennyire nézők, díjbizottságok, sőt kritikustöbbség által elismert művet nem a köznépi mértékben méltatni veszedelmes. Maradva az előbbi metaforánál: egy tematikailag kipucolt/evakuált veszélyzónában kell deheroizálnom/hatástalanítanom egy sikerfilmet/bombát, ami könnyen "darabokra szedhet" engem.

Most, hogy egy tisztáztam, nekikezdek a drótvágáshoz a review-hoz.

Kathryn Bigelow célkitűzése feltehetően az volt, hogy egy, a megszokottól hihetőbb háborús mozit hozzon létre. Ha nem is ítélkezni, de kijózanítani próbálja Hollywood-ot a szokásos háborúdicsőítő szólamoktól és érzékeltető eszközöktől. Mint a tudatosan heroikus főhősök, az amerikai zászló vagy egyéb nemzeti jelképek mutogatása, illetve az USA haderejének és a katonaélet dicsőítése nélkül.
Szemben a M.A.S.H. szatirikus vagy a Támad a Mars! parodizáló felhangjával, A bombák földjén a realizmust használja a háború kritikájának eszközeként. Betekintést adva az amerikai bombaszakértők idegőrlő, szünet nélküli életveszéllyel járó hivatásába. Tulajdonképpen egy 2 órás lesifelvételt kínál kiégett, mindennap a sivár pokolban szolgáló katonákról, akik bárhol áldozatául eshetnek 1-1 robbanótöltetnek. Minden élő és élettelen tárgy potenciális rejtekhely egy pokolgépnek, és a pillanatnyi figyelemkihagyás is herpeszesőt vagy fejgolyót jelenthet.


Mint korábban írtam, tagadom, miszerint ez lenne az egyik legjobb dráma. Saját szubzsánerén belül sem mernék megesküdni rá. Ezért aztán nem is ígérhetek semmit akár méltatóinak, akár azoknak, akik szerint ez az egyik legtúlértékeltebb Oscar-jutalmazott. Ami biztos: tisztán a benyomásaim alapján sosem húzok le egy ekkora presztízsű moziművet. Indokaimat pedig megkísérlem újfent a sztori, a cselekmény felépítése és a karakterpaletta szemszögéből elmagyarázni.
Ami először feltűnik, az az émelyegtető kietlenség, a fárasztó és idegtépő megfelelési kényszer hangulata. Nem egy nagy konfliktust kell megoldani, hogy napi melók végtelennek tűnő sorozatát. A forgatókönyvet úgy állították össze, hogy rövidfilmek katalógusának tűnjön: Mark Boal újságíróként végzett anyaggyűjtést az iraki fronton egy amerikai bombaosztaggal tartva. Főként traumatológiai szempontok alapján akarta Bigelow-val bemutatni, min mennek keresztül a katonák, idegtépő bevetéseik közepette, 50 fokos fülledtségben, a hirtelen halál állandó fenyegetése mellett.

A szituáció és a katonák megviseltsége valóban átérződik a nagyvászonról. Az atmoszféra kietlen és horrorközelien kiszámíthatatlan. A téma izgalmas, a tálalásban vajmi kevés a cukormáz. Értem tehát, miként tudta ez a movie leiskolázni az Oscar-gálán a könnyedebb Avatart, minden idők legnagyobb bevételű művét (Nem véletlenül írt az amerikai sajtó "Dávid és Góliát harcáról" a legjobb film és rendező díjak kapcsán. És szórakoztatónak találom a tényt, hogy annak a filmnek a rendezője az itteni rendezőnő exférje.).



Azonban bármennyire is tisztelem a rengeteg díjat és a témában tanúsított szemléletváltását, maga a film jóval mérsékeltebb élményt nyújtott nekem, mint a jelek szerint az átlagnak. Igen: most direkt aknára lépek, kijelentve, hogy nem sorolom a The Hurt Lockert a legfelemelőbb mozgóképes tapasztalataim közé. Nagyon egyenlőtlen súlyozású, gyakran túlegyszerűsített és távolságtartó műnek értem meg, ahol a katonák sokszor olyan vétéseket engednek meg maguknak, melyek alaphangon nem célszerűek. Elsősorban a fő karakter, William James.

Az itteni félig-meddig dokumentalista ábrázolásmód nem leplezi el a sztori gyakori egyhangúságát. És ez se mindig fogható arra az élethelyzetre, az iraki sivatagos és szegény városrészek kietlen hangulatvilágára. Alig történik a cselekmény egésze szempontjából is érdemi fejlemény. Úgy vélem, azt sugallják az alkotók, hogy mivel James és a Bravo század állandó életveszélyben él és dolgozik, elvileg bármilyen történés fontos lehet. Mégha csak 1 bombát is hatástalanítanak, vagy pusztán gyanús mozgást ellenőriznek. Alap-felállásként ez tényleg működik: valóban létrejön a feszültség és a veszélyérzet, de a történet nem halad határozott irányba. Egyszerűen egymást követik a strapás napi műszakok a bázis lakóinak életében.

A film egyszerre próbál működni mint realista terepkrónika, és mint az ember szívét megérintő hadi dráma. Egyikhez azonban nem elég alapos, másikhoz pedig nem elég karaktercentrikus. Hamar töredezetté, epizodikussá válik a történet, mivel nem hordoz az egész cselekményen átívelő, központi szálat.
Személyes konfliktus még található: társai nemtetszése James könnyelmű munkastílusa felé, a férfi beidegződött veszélyfüggősége, valamint barátságkötése egy helyi DVD-árus kölyökkel, Beckhammel. Kockázatos közjáték, tekintve, hogy hol és milyen fegyelmi követelményeknek kell megfelelniük. És vissza is üt Jamesre, mikor talál egy hozzá hasonló holttestet, a szerveibe ágyazott bombával. De ezek mind mellékszálak, amik egyedül mindössze egy eseménynaptárat adnak ki - kezdve a Bravo csapat régi parancsnokának halálával, a szolgálati idejük lejártáig.


Fő konfliktus híján a szereplők személyiségének kellene egybetartó erőt képeznie. Amit itt egyszerűen nem éreztem, hogy végig megvolna. Na most: nem feltétlenül az embereknek kell fenntartani a folyamatosságot.  Időnként a helyszín is lehet önmagában főszereplő (mint Frank Miller Sin City-je), saját jellegzetességekkel és változásokkal. Itt viszont tipikus kétdimenziós katonaférfiakat találunk: minden érzésük és gondolatuk a harctér körül forog. Abszolút jogos az ő szemszögükből, de az ábrázolása ennek annyira rozsdás és fantáziaszegény.


A színészválogatás elsődleges kritériuma eleve az volt, hogy ismeretlen arcok játsszák el a szerepeket, akiktől nem tudjuk, mit várjunk, akiktől lövésünk sincs, mikor fogunk megválni. Ez mondjuk egy okos döntés volt Bigelow-tól. Büszkén tagadja a "sztárerőt". A Thompson parancsnokot alakító Guy Pierce a legismertebb arc a színészek közül. Mégis tőle válunk meg először, már az első negyedóra után, mikor Thompsonnal végez egy távirányítású bomba, amit az egyik helyi lakos aktivált. Alighanem jellegzetességeik hiánya is azt az érzetet hivatott erősíteni, hogy ezek egyszerű, kiképzett harcosok, bármelyikük bármikor meghalhat odakint.

Nem kérem számon egy drámától se, hogy nem pont úgy ábrázol hivatásokat és eseményeket, mint ahogy a valóságban előfordultak. Csak logikailag maradjanak állóképesek. Magamtól is kiszúrtam néhány alaphangon szakszerűtlen részletet az alakulat bevetésein: pl. hogy aligha lehet hatékony 3-4 fős alakulatok kivezénylése, hogy túl sokat társalkodnak szemtől szembe. (Vagy hogy az egyik katona obszcén dolgot mutogat a másiknak.)

James nekem valahogy nem túlfeszült ember benyomását kelti, hanem túl dicsekvőét. Legalábbis az első félidőben. Morálja félúton rostokol a valódi katona és a western-cowboy diszciplínája között, ahogy többször oktalanul veszélyezteti az alá tartozók fizikai épségét. Ez fölösleges. A karakter adrenalinfüggősége enélkül, a lazáskodásai (munkaruháját leveszi, csak a súlya és a hőség miatt, visszaiszkol az ottfelejtett kesztyűjéért egy robbantási ponthoz) nélkül is kellően megmutatkozik. Erre majd mindjárt visszatérek.

De az igazi meglepetés az volt számomra, mikor iraki tudósítók és veterán katonák  véleményezéseit nézegettem. Egyesek közülük a filmben látottak alapján nem "nem valószerűnek", hanem egyenesen kivitelezhetetlennek mondták az itteni bombaosztag - röviden: EOD - küldetéseit. Olyan részleteket tettek szóvá, mint

• a rossz egyenruha,
• a főszereplő "legyőzhetetlenség-komplexusa", ami hamar felmentést vonna maga után;
• hogy a katonák nem tartanak rádiókapcsolatot a bázissal, néha egymással se;
• a többszöri szabálysértések következménytelensége;

stb.

Ami emberileg kifejezetten megérintett A bombák földjénben az, hogy ügyesen mutatja a főszereplőn - nem nézve a felvágós perceit - a veszélyfüggőség jeleit. A fő téma, hogy a háború drog, és nemcsak az egyéni fegyveresnek. Egyre többen látják be a tengerentúlon, hogy az USA közel-keleti háborúi főként gazdasági indíttatásúak, amihez 9/11 márcsak az utolsó csepp, a hatható startjel volt (direkt nem nevezem "ürügynek" az áldozatok iránti tiszteletből). A háború és a külföldi nyersanyag szükségletet jelenet számos iparág számára, amiket inkább meg se próbálok felsorolni.


Tehát James nyughatatlan profi. Állandósultan kell valami, ami a munkájához nagyjából hasonló, és leköti. Mint a harci videójáték, vagy mikor eljátssza a fegyverével, hogy ő is úgy jár, mint Thompson. "Így halott; így meg él! Így-halott-így-él...!!". Sanborn karaktere fedezi föl a legfurcsább szokását: egy dobozt, melyben a valaha szétszedett bombái darabkáit őrzi: "Ebben van minden, ami majdnem megölt."

Helyenként profibbnak akarják láttatni a kelletétől: felettese nem marasztalja el szabályszegéskor, sőt lenyűgözi, hogy az őrmester 873 bombát szedett szét. Pont mert Irakról beszélünk, ez a felfogás nem szimplán "könnyelmű" vagy "felelőtlen". Hanem be nem következett emberölés. Jogosnak éreztem épp ezért, mikor Eldridge - a társuk, akit előző éjjel véletlenül lábon lőtték, James "kibaszott adrenalinját" okolja, hogy talán nem fog többé járni.

Az utolsó 10 percben aztán látszólag minden véget ér. A főszereplő hazamegy, a saját családféleségéhez. Korábban beszélt róla Sanbornnak, hogy régebben teherbe ejtett egy nőt, elvette, s elváltak. Ahogy Randy A pankrátorban, James se találja a helyét, ahogy évek óta először a civil életbe csöppen. Nincs már mi ellen harcolni, ellenben a szüntelen extrém életmód után jó apává és normális polgárrá kellene vedlenie.
És mint Randy esetében, ő is feladja. Mint bevallja a kisgyerekének: csak a munkája jelent igazi értelmet és hajtóerőt az életének. Még a befejezés is hasonló A pankrátoréhoz: a főszereplőt látjuk, amint visszatért a hadszíntérre. Újabb szakasz, újabb harc. És ez valószínűleg így marad, amíg lélegzik.

Összegezve: az Avatartól tényleg jobb, de nem tudom magasztalni. Leginkább zavaró benne a túl ráérősen felvezetett, igen fókuszálatlan cselekmény. Feszes és tömören ez egy 90-100 perces alkotás volna. Díjai közül egyértelműen jogtalannak tartom a Legjobb vágás Oscarját: a forgatókönyv tetemes műsoridőt úgy áldoz fel a hangulatnak úgy, hogy érdemben nem építkezik velük.

Másrészt atmoszférája, a kadétok pszichológiai látképe és a detonációk ábrázolásai hatásosak. A számomra igazán érdekes szcénák és karakterjegyek túlnyomó többsége a második felében tűnik fel. Egyértelműen háborúellenes felhangot üt meg, és bár nem próbálja szájbarágós vagy propagandista módon tálalni, a formaújító címkétől messze marad.

Memento

A Mementóra egy "Kiváló" minősítést adok. Fantasztikus bűnügyi krónika, melynek szerkezete a főszereplő pszichéjének kivetüléseként még inkább fókuszra készteti az ember agyát.

  

Leonard módszeres szisztémát dolgozott ki, hogy a számára leginkább fontos ügy infóit rögzítse. De ha ennyire komolyan veszi magánnyomozását, akkor Teddyről például megpróbálhatna informácót gyűjteni, teszem azt, betör, hogy megkerítse az aktáját, vagy követi őt, miután elválnak. Időnként a sztori minden kidolgozottsága mellett is nehéz elhinnem, hogy Leó hatékonyságot remél magától, ha minden és totálisan kiesik neki negyedóránként, vagy még kisebb időközönként. 

Van itt még egy-két dolog, ami ha nem is hiba, de kicsit bukfencezteti az alapfelállás logikáját. Ha balesetétől kezdve nincs állandó emlékezete, azt a tényt honnan tudja fejben tartani, hogy orvosilag is igazoltan beteg? Ki az a nő, aki Leonard emlékei szerint Sammyre vigyázott, már ha egyáltalán létezett? 

De ez az állítás mégis helytálló arra nézve, hogy Lennyre milyen sors vár. Már akkor, ha nem hal meg, és folytatja, amit eddig. A (legalább) 2 gyilkosságát nem kizárt, hogy egy normális nyomozó idővel hozzáköti majd Shelbyhez, lefülelik az újra meg újra bosszúzgató férfit, és megállítják, miközben futni próbál. Ez persze csak spekuláció, és amúgy se képezi a cselekmény keretének a részét.

Úgy vélem, a rendőrség Teddytől teljesen függetlenül is nyomozni fog utána. Épp Teddy teszi föl a kérdést: "Miért jó felkutatni a gyilkost, ha úgyis elfelejted majd, hogy megölted?" Leonard válasza szerint az igazságszolgáltatás az emberek felett áll, az emlékezetnél fontosabbak a tények, nemcsak a bíróságokon. Épp az ő sorozatos bepalizása cáfolja ezt ékesen.

Akinek számomra minden dacára sántít a helyzete, az maga Leonard. Elszánt megszállott, aki nyilván az életben nem lenne hajlandó egy rehabilitációs programon vegetálni, mint hite szerint Sammy. „Hogy gyógyulhatnék meg, ha nem érzem az időt?” Még ha egy időblokk-ban épp megbosszultnak is hinné a nejét. Önámító, betegsége kiszolgáltatottá teszi, és mivel magát is félrevezeti, a paranoia környékezi.

Legjobb jelenete talán az, mikor Leonardot és a felesége emlékét ócsárolja a lakásán. Leonard kétségbeesetten keres, de nem talál írószerszámot, sem papírt, hogy felírja rá: nem hihet a nőnek. Nem nehéz rájönni, hogy amaz tudatosan elrejtett minden ceruzát, tollat stb. az "Emlékember" elől, akinek eltökélt egyéniségét addigra már kellően megismerte. De aztán hiába ismételgeti, az információ kikopik.

Natalie se nem jó, se nem igazán rossz karakter, ám jelentős mellékszereplő. Pierce és Carrie-Anne Moss párosítását roppant tetszetősnek találtam, a többiek picit kevésbé. Ez a pultos nő az egyetlen személy, akiben Leonardnak többnyire azonnal sikerül megbíznia. Vele kapcsolatban is nehéz eldönteni, hogy mikor őszinte és mikor manipulál: Leonarddal próbál meggyilkoltatni egy  Dodd nevű drogdílert. Bonyolítja a felállást, hogy Jimmy Grants-ről, Natalie pasijáról szintén kiderül, hogy Lenny ölte meg, mert egyszer őt hitte a felesége gyilkosának.

Ez teljesen érthetővé teszi, hogy az ideges "Lenny" inkább egy fényképnek hisz, mintsem bízzon a "barátjában". Teddy igazi nevének rövidítése véletlenül pont megegyezik a feltételezett gyilkoséval: John G. Utólag sem volt meglepő nekem, hogy fejbe lőtte: Teddy az a fajta alak, akire az agresszívebbje memóriazavar nélkül is lesújtana ilyen húzásokért.

Teddy, aki Leonard legjobb barátjaként tetszeleg, rettentő kétszínű alak. Cinikus vigyora szinte táblaként hirdeti a nézőnek, hogy ő a feleség gyilkosa; ebből az eshetőségből a legkézenfekvőb kiindulnunk. Igazából még az elmondása alapján se tudhatjuk, hogy nem hazudott-e végig Leonard képébe. Többször is becsapta, elfogadhatónak találta, hogy Leonard másokat gyilkosnak higgyjen és meg is öljön, míg ő hasznot húz ebből.

Mielőtt még elkezdenék fogást keresni a produkción, szeretném véleményezni, mit gondolok az itt látott emberekről.

A legtöbbet talán azt a kérdést teszik föl  Mementóról, hogy  időrendben se unalmas-e. Másképp: van-e a tetovált férfi megszállottsága elég érdekes és ügyesen tálalt, hogy kronológiai rendbe szedve is jó, vagy akár "állati jó" kikapcsolódást nyújtson? Nos, szerintem van. A film karakterei életszerű figurák, nem unalmasak, maga a szituáció pedig hátborzongató. Sammy Jankis, a rövidtávú memóriájú ember esete érdekes orvosi esetnek látszott, ahogy mi megismerhettük Leonard monológján. Az ő bosszúhadjáratról szól az egész, de csak a végén tudjuk meg, hogy már a cselekmény kezdeti pontja előtt megtörtént, 1 éve. Leonard elméjében féligazságok mentén torzul el az összkép:

• Jankis rövidtávú memóriazavara csak szélhámoskodás volt, nem úgy, mint Leonardé.
• Nem Sammy neje volt cukorbeteg: ő nem is volt nős.
• A nő halálát nem az erőszak okozta, hanem később egy véletlen baleset.
• Nem nyomozó, csak segédkezett Teddynek, a nyomozónak elkapni a pasast, aki megerőszakolta a nejét.

Ami ezt érdekfeszítővé teszi a szememben, ahogy az ehhez kapcsolódó információkat rögízti - akár igazak, akár koholtak. Fotókat készít, tőmondatokat ír rájuk, a legfontosabb dolgokat pedig testére tetováltatja. Ez teszi egyedivé, de kihasználhatóvá is az olyanoknak, mint "Teddy", az állítólagos nyomozóhaverja, illetve Natalie, aki egy bűnözőnek a nője. Shelby ördögi körbe zárja magáét: újra és újra végigvezet egy hiábavaló bosszúhadjáratot, aminek se tétje, se valós indítéka sincsen.

Leonard Shelby-t nyugodtan hívhatjuk a "közelmúlt nélküli embernek". Régen biztosítási ügynök volt, felesége pedig meghalt. Egyszer baleset érte: azóta negyedóránként elfeled minden utána átélt emlékét, így mindenki - még azok is akik vélhetően közel állnak hozzá - fölhasználják őt. Amit a legtöbb filmfan kívülről fúj a Mementóról: Leonard darabokban emlékezik, a film az ő helyzetét próbálja érzékeltetni, hogy darabokban megy végig a cselekményen. A dolog pikantériája, hogy erre ő is rájön, sőt szándékosan elhiteti magával, hogy neje gyilkosa még szabad.

Jonathan Nolan írta a regényt, testvére vállalta a rendezést. A Memento ötletét viszont minden filmgyártó cég visszadobta, attól tartva, hogy nem lesz kellően eladható (közérthető és akciódús) a nagyközönség számára. Mivel viszont a Newmarket Films általában felkarolta a szokatlan témájú, rizikós alkotásokat, vállalták a befektetést. Alig 25 napig tartott a forgatás. A Memento óriási sikert aratott, a kritikusok dicshimnuszokat zengtek róla (imdb-n a 28.), Christopher Nolan pedig feltűnt Hollywood radarján.

Miután a film elkezdődik, egy ember kivégzését látjuk visszafelé játszva. Ezzel üzeni a rendező, hogy a cselekmény jókora hányadát majd hátramenetben kapjuk meg, mint egy gigászi flashback-halmot. A fekete-fehér részek időben előre, a színesek 3-10 perces blokkokban jönnek. Minden blokk korábban történt az előzőtől, így annak elejével is végződik. A vége felé 1 momentumban a színtelen rész színesbe vált, egyesítve a két vonulatot. És amit onnantól látunk, az a főszereplő helyzetét "tisztázó" 10 perc.

 

Monte Cristo grófja (2002)

 

A Dumas-írások moziadaptációi általában jól találták meg a dráma, intrikák és a direkt cselekvés határát. Nem számít, hogy az egyes verziókban mennyi saját ötletet adnak hozzá, vagy mennyire maradnak hűek a forrásanyaghoz: majdnem mindegyik esetben a forgatókönyv alá tudták rendelni a feszültséget, a szereplők érzelmi reakcióit. Ez nagyon fontos, hogy ne csak az irodalomtörténeti érdeklődésű emberek tudják élvezni a sztorit, és a világot, amit bemutat.

2002-ben készült az első Monte Cristo grófja, amely közismert adatokban tért el a könyvtől: 14 helyett 13 év rabság, Caderousse és Haydée nem léteznek, Danglars nem bankár, Fernand Mondego nem lesz öngyilkos és a többi. Viszont sikerül kiválogatnia a legfontosabb események láncolatát. Nem felmondja a kötelező tananyagot, hanem igyekszik újrateremteni a forrásanyagot, lényeges attribútumai megtartásával. Hogy ezt sikerrel teszi vagy sem, az attól függ, a film melyik aspektusát nézzük. És sajnos a legtöbb szempont szerint félkész maradt.

A történetet regénybeli alakjához képest alaposan megcsapolták. Kizárólag Edmond Dantes szabadulása és bosszúja leghasznosabb állomásai és szereplői láthatóak.  Edmond esete itt Maximusra emlékeztet a Gladiátorból: miután fő célpontja közelébe kerül, az először nem ismeri fel, de aztán páni félelem és harag lesz úrrá rajta, hogy még él. A végén a protagonista párbajt vív az antagonistával, de győzelme után sem válik gonosszá vagy morálisan elesetté. Mondego-t viszont nem gyötrik olyan komplexusok, mint Commodust. 

Anno a Zorró álarcánál azt írtam, hogy a legjobb film, melyben közismert karaktert láttam vívni és vívni tanulni. A Monte Cristo grófjában nagyon hangsúlyos, hogy mennyire fejletlen Edmond tudása: nem tud írni, olvasni, szókincse szerény és nem ért a közelharchoz. A kardvívás mindössze sportként szerepel, nincs mögötte ideológia, mint don Diego intelmei. A film egyik legszebb saját ötlete, hogy Edmondot átverése után el is árulják: Fernand tehát kétszer is tönkreteszi: az anonim feljelentéssel a törvény előtt, házában pedig fizikai érelemben. Edmond vad rohamait olyan sikló kardmozdulatokkal blokkolja, mint egy ecsetvonás. Nem a testi erő a lényeg, hanem a reflexivitás. Faria abbé is szóvá teszi neki, mikor tanítja.

Tetszik, hogy mikor Edmond másodszor küzd meg Fernanddal, nem bizonyul jobb vívónak nála. Elveszíti a kardját, de a reflexei elég jók, hogy utoljára még fordítson a duell kimenetelén.

Miközben gyakorlatiasabbra próbálták szabni a szereplőket, a készítők átestek a ló túloldalára. Rengeteg jelenet gépiesen és összecsapottan zajlik le: Vampa kalózai nemtörődöm földkinövések, Alfred lelkes találkozásai a gróffal sosem meggyőzők, Fernand és Mercedes vitái pedig teljesen sterilek. Gyakran úgy érzem, hogy a színészek unatkoznak, miközben játszanak. Önmagukban és együtt sem olyan érdekesek, mint ahogy elvárnánk. A könyv tárháza volt a különböző intrikáknak és kapcsolati szálaknak, és bár a film valósághűen ábrázolja az 1830-as éveket, a sorozatos lefaragásokkal kiöli az egésznek az érzelmi hajtóerejét. Oké: alaptörekvésnek tartom az ilyen művekben a realizmust és a gyors cselekményt, és ezesetben mindkettő megvolt. De a Villefort apjának meggyilkolása és Edmond eltávolítása tanúként valahogy kevésnek érződik az "intrika" címke alá.

Minél több szálat mozgat egy rendező, annál nagyobb kihívás mindet maradéktalanul elvarrnia, és ha sikerül, annál érdekesebb, dimenzionáltabb, grandiózusabb összhatása lesz az egésznek. Jó példa erre A sötét lovag Christopher Nolantől, vagy a 2010-es Robin Hood Ridley Scott-tól. A Monte Cristo grófja túlcsapolt. James Caviezel mutatja fel a legjobb színészi alakítást, de a többiek közül senki nem tud folyamatosan energiát adni a viselkedésbe, a közjátékba és a dialógusokba. Mercedes nagyon fantáziaszegény: nemcsak nem bírja kivárni, hogy Edmond feltárja a teljes igazat Fernand árulásáról, de itt van ez a sor: "Sokat szenvedtél?" Vajon mennyit szenved egy rab, akit évente korbácsolnak és 13 évig egy gödör alján élve rohad?

Vizuális téren a film kifogástalan. A díszletek és a látványvilág - melyből kedvencem az elefánt alakú szikla - nyugtatóak a szemnek, nincsenek sötétítések. Lassított jeleneteket nem használnak: mikor egy régi vár romjainál Edmond először hárítja Fernand szúrását, lassítás nélkül hangsúlyozzák ki a 2 másodperc alatt lezajló mozdulatsort. A jelmezek teljesen korhűek; Monte Cristo köntöse és hajviselete keleties beütést kölcsönöz neki. Annyira másnak néz ki, hogy Fernand nem ismeri fel, egész amíg Edmond-ot a régi külsejében nem látja viszont. Fernandot csak az első pillanatokban sokkolja a leleplezés, aztán arrogánsan az arcába köp. A dialógus itt megint olyan kurta, hogy a drámai felhangnak nincs ideje hatással lenni ránk. Nem lelki beszédet vagy színpadi előadást várnánk.

Készült egy japán anime a történetből, a Gankutsuou: ott az okozati összefüggés egyensúlyban van a drámával, pedig sokkal több a szereplő, történetszál és kitöltendő idő. 
Itt minden elsietve követi egymást: Albert és Mercedes külön indultak külön útvonalon, mégis épp jókor bukkannak fel, hogy megtegyék minimális cselekvésüket a sztoriban: Albert sebtiben a grófnak támad, mert Villefort ügyész neje állítólag feltárta neki az igazat. Villefort felbujtását apja megölésére pontosan megismerjük, ehhez képest sem ő sem Danglars nem aktív résztvevői az eseményeknek. Mintha a film nem tudná eldönteni, hogy mit változtasson meg hogyan, és ezért majdnem kártyavárként omlik össze a kapcsolatrendszer.

A motívumok nem különösebben bonyolultak: Isten és egy sakkfigura. Egyik se valami eredeti, sok filmben szerepeltek a magasabb értékrend, a küldetéstudat, illetőleg a taktika és a bosszú jelképeiként. A jelszó "Isten majd igazságot szolgáltat", és a "Pap vagyok, nem szent" mondat variálása elvileg a film keretét biztosítanák. De ez a befejezést nagyon sablonossá teszi, tele lyukakkal.

Francois Picaud, akiről Dumas Dantes történetét mintázta, 7 évig volt börtönben, és bosszúja közben egy bizalmasa megölte. Érdekes módon, a 2002-es film cselekménye erősen hasonlít Picaud megtörtént esetére: Edmond is 7 évig volt börtönben, mikor egy kincs titkát felfedő itáliai püspökkel megismerkedik. De Dantes még 7-et töltött ott. Picaud nem riatt vissza a gyilkosságtól, és nem érezte szükségét, hogy börtönévei miatt elvesztett mennyasszonyát visszaszerezze. Ahogy először még Edmond sem.

Az a gyanúm, hogy Kevin Reynolds rendező úgy akart eredetiséget vinni a sztoriba - és egyben hiteles maradni -, hogy létrehozott egy átmeneti állapotot Monte Cristo és ihletője története között. Az így készült hibrid összegzi ugyan a legendárium lényegét, de túl sok mindent farag le eredetijéből, a maradék jelenetei pedig nemcsak kiaknázatlanok, de nagyon sok helyen csonkák.