Ez az alapkonfliktusa Michael Douglas egyik legsötétebb filmjének, melynek főszereplőjével könnyedén, sőt zavarba ejtően könnyen azonosulhat bármelyikünk. William Foster látszólag egyetlen nap alatt átlagpolgárból közellenséggé küzdi le magát. Az a fajta eset, akit bírálva külön kell választani, mely tetteit nem utánoznánk mi magunk, és melyeket ítélünk el mások nevében. A film kulcsfogalma az önirónia, a szociális lét korlátai, csapdaérzete. A másoktól tanult értékrendet csak úgy bírjuk szüntelenül betartani, ha egyszerre beszélünk cinikusan a hiányosságairól, mégis őszintén akarjuk, hogy tartson valamerre.
És még ez se biztos, hogy a helyes irányba terel minket.
Martin Prendergast őrmester a legjobb eset erre: korán nyugdíjba vonuló nyomozó, akit felettese és legtöbb kollegája folyton cseszeget, amiért asszonya mindennapos aggódásai miatt adja le a jelvényt. A film főszereplője Foster, az ő útját kísérjük nyomon. De a sztori lassan felvezet nekünk egy lehetséges ellenegyéniséget, aki "nem kattan be" vagy "törik meg". Nagyon tetszik, ahogy a végén összefonódik a két, egymásnak vadidegen ember sorsa. Kiderül, hogy mindketten elvesztették a kislányukat: Martiné régen meghalt, Willét pedig házukkal együtt anyjának, Beth-nek ítélte a bíróság, mikor elváltak. A különbség, hogy Will megfosztja magát az esélytől, hogy lássa kislányát felnőni. "...A rács mögül?" Meg akar halni, hogy életbiztosítása révén a családja hasznára lehessen - utoljára.
Hogy Prendergast megérti, mi zajlott le Willben, azt nemcsak a részvéti látogatás mutatja a Foster-házban. A korábban őt lekicsinylő Yardley kapitány méltatja őt a sajtó előtt, mire ő rákontráz: "Megbassza, kapitány. Nagyon szépen bassza meg."
A "lezuhanás"/"összeomlás" pszichikai folyamata sok lépcsőfokon zajlik, egy közömbös, erőszakos nagyvárosban, a nyári hőségben. A hiábavalóság atmoszférája szinte tapintható, és ez a film legnagyobb erőssége. Annyira triviális, hétköznapi élethelyzetből indul ki az ámokfutás, hogy a néző ezt gondolja a gondok kezdetének. Ahogy a néző is. Ám ahogy Will frusztráltsága egyre szélsőségesebben megmutatkozik, úgy hisszük el egyre kevésbé, hogy szimpla kiakadásról van szó. És közben kiderül: a folyamat már régóta elkezdődött. Will neje már elvált tőle, munkáját is már egy hónapja elvesztette. Elméje nem fogta fel, hogy az általa akart családi korszak, az "édes otthon" már nem létezik - csak a videószalagon. Lánya, Adel szülinapja annyi emléket ébreszt benne, ami a kánikulában, a sokféle inger és zajhatás között elindítja gyalogútján.
Mint mondtam, lehet vitatkozni, hogy Will viszontagságaira hogyan kell vagy akarnánk reagálni. Én például nem vagyok erőszakos ember, ezért tudom, hogy az ő helyében nem vandalizmussal válaszolnék mások negatív viselkedésjeleire. Mintha csak egy hadüzenetre várna. Ami biztos: minden tapasztalt visszásság, deviáns eset és furcsa figurák egy kicsit elvesznek a szocializáltságából.
Amikor a fegyverboltban katonaruhába öltözik, küllemében is jelzi, hogy már nem hétköznapi ember. Onnantól kezdve bárki, aki csak ferde szemmel néz rá, a dühe tárgyát képezheti. Nem dönti el, hogy gyilkos lett, de bármikor mások halálát okozhatja. És mindezek ellenére kelt részvétet bennünk, ahogy a végén "D-Fens" elhullik, fizikai értelemben is "lezuhan", és kiváló zárásként megláthatjuk a videószalagról, milyen jószándékú családapa volt régen Foster eredeti mivolta.
Alighanem ez a legmegrázóbb Joel Schumacher-alkotás, és tanulságos belegondolni, hogy milyen kevés hiányozhat, hogy a főszereplő bármelyik vétkét mi magunk is elkövessük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése