MACHETE

Álomprojektjeikbe a valódi filmesek apait-anyait beleadnak, hogy valami rendkívülit hozzanak össze. Robert Rodriguez a Machete abszolút teremtőatyja: alapötletétől a tartalmi-technikai munkálatokon át a hangig mindenből kivette a részét. John Woo művei, a western műfaja és a 70-es, 80-as évek B-mozijai által inspirálva olyan szabálytalan akcióőrületet szállított le, mely láttán a nézők maguk is latin-amerikainak képzelhetik magukat, miközben veszettül jól szórakoznak a film stilizált, látszólag teljesen öncélú világán. 

Isador Cortez, fedőnevén Machete volt Mexikó legjobb szövetségi ügynöke. Parancsnoka árulása miatt egy Torrez nevű drogbáró kivégezte feleségét és lányát. Az azóta eltelt 3 évben Machete eltűnt, és most egyszerű rakodómunkásként tengeti az életét Dél-Texas-ban.

Ez megváltozik, mikor egy Booth nevű újgazdag felbérli, hogy ölje meg John McLaughlin szenátort, az illegális bevándorlók önjelölt ellenségét. De felültetik: Booth bérgyilkosokat küld rá, miután rákente a valójában kampányfogásként kreált ál-merényletet.

Eközben Sartana Rivera a bevándorlási hivataltól épp az illegális határátlépőket segítő Hálózat után nyomoz, mikor a sors útjába tereli a mexikóit. Ketten kiderítik, hogy McLaughlint és Booth-ot nem más pénzeli, mint Machete ellensége, Rogelio Torrez.

A 2010-es Machete olyan, mint egy bikáknak felírt szíverősítő: adrenalinlöketet ad, jobban lüktet tőle a véred, vakmerőbbnek és felszabadultabbnak érzed magad a közönyös világ szarságaival szemben. Tudom, hogy a film fő vonzereje, szexepilje a stílusa: dugig van vérrel, csonkolással, pornókkal kelhetne versenyre pucér nők és fegyverfétis terén. De ezek csak stíluskellékek egy fordulatos történet és direkt sztereotip, mégis izgalmas emberalakok körül. 

Rodriguez forgatókönyve csupa kliséből és túlkapásból kotyvaszt részegítően friss, kiszámíthatatlan egyveleget. Csupa faék-egyszerű archetípust vesz elő, akik mégis életre kelnek, mint hús-vér emberkék. Minden akad itt korrupt politikustól a taco-árus népvezérig, de a cselekmény zsonglőrködik velük: mind kapnak teret és műsoridőt, még egysorosaik is frappánsak.
"Azt hittem, Machete nem pötyög." 
"Machete halad a korral."

Gyakran olyan irányba rántja sorsukat a történet, amit nem lehet előrelátni. Az egyetlen, amiben biztosak lehetünk, hogy Danny Trejo baltaarcú mexikóija maga köré vonzza az embereket, és igazságot oszt. "Ennek a patkánynak géppisztolya van, és mindenkit kinyír, aki az útjába kerül, bazd meg!" 

Helyben vagyunk a bevándorlás témájával, ami kitágítja Machete vendettájának a horizontját! Mikor McLaughlin kampánybeszédet tart az illegális bevándorlás ellen, nem mindig mond ám hülyeségeket. Hosszútávon nemcsak arról van szó, hogy évente tucatnyi határsértő áthágja a törvényt. 

McLaughlin azzal a lehetőséggel riogatja szavazóit, hogy Texas szép lassan Mexikó részévé változik, miközben a növekvő idegen tömeg eltartása a helyi lakosságot terheli. "Addig csinálják ezt, amíg városként, megyeként, államként, nemzetként meg nem szűnünk létezni!" 

Ennek válságtünetéül szolgálna, hogy merénylőjének Machetét hiszik, egy latin-amerikai vendégmunkást, aki maga is feketén jött be az USA-ba. Lám: a "ragály" már itt van köztünk, már csak McLaughlin szenátor úr radikális módszerei működhetnek...!


Szinte biztos, hogy a rendező nem fogta föl, miféle tűzzel játszik. Ugyanis ami ebben a produkcióban csak kampányduma, az ma Európában valós etnikai-kulturális probléma. Ha nálunk valaki, aki nem rajong az amcsi filmekért megnézné a Machetét, nem is lenne olyan nehéz propagandahirdetésnek vennie: 

a kegyetlen nacionalisták öldösik szegény családos menekülteket, míg Luz, a főhős társa és a Hálózat feje a beszivárgásukon serénykedik. Hiába tudom én, hogy a 2 eset más tőről fakad: azt látni, hogy az illegális bevándorlók a jófiúk, az elnyomottak, akik joggal aprítják a nagy csatában a démonizált határvédőket, az ún. Önkénteseket. 


Ha nem nézem, hogy évekkel az EU migráns-válsága előtt járunk, még úgy is találni olyan részletet, ami miatt eltér a 2 eset:

1. Luz külön-külön rakosgatja föl búvóhelyén azok arcképét, akiket segít a Hálózat - külön táblán az eltűntekét. Így bizonyítja Sartanának, hogy nem arctalan tömegeket nyom be Texas-ba, akikre aztán szarik nagy ívben, hanem sok-sok egyént, valakiknek az ismerősét, rokonát. 
2. A prológus Mexikót tényleg egy lepusztult, sivár, reménytelenül korrupt földként festi le, ahol a Torrez-félék zsebében a hatóságok - még Machete régi felettese is. Ez nyomatékot ad annak, mikor Luz pokolnak nevezi a hazájukat, ahonnét tényleg bármi áron megéri odébbállni.

Aranykezű írás, ahol a forgatókönyv rendre meg tudja tréfálni a nézőt, anélkül, hogy az becsapva érezné magát. Miután a McLaughlint kompromittáló lemezeket Sartana lejátszatja a TV-ben, az személyesen megy a csatatérre a mexikóiak ellen. "Beszállok még egy utolsó vadászatra." 

Egyszerre hibbant, vicces és izgalmas húzás ez a részéről. Nem túl eszes krapek, így nem tudhatja, hogy Machete vajon mennyire tartja őt, Booth cinkosát is bűnösnek. És ha belegondolunk: hiába nyakig sáros, amit az illegális bevándorlásról prédikált, az részben még most is megállja a helyét. Ha az Önkéntesekkel kifüstölik a mexikóiakat, máris kedvezőbb színben tünteti fel magát. 

Sőt egy ponton mexikóiként játssza a cowboy-t, hogy mentse az irháját. Szórakoztató és tanulságos számomra, hogy egy állam képviselője ennyire ragaszkodik a pozíciójához, miközben a csillagos eget lehazudja a pórnép előtt. "Nem is itt születtem. Rühellem Texast, ezt a hőséget..."

A másik téma, amivel kezd is, meg nem is valamit a Machete, az a család. Luz tágabb rokonságként beszél a többi mexikói menekültről, akik Texas-szerte segítik egymást (pl. a csupa mexikóiból álló kórházi személyzet, akik Machetét próbálják bújtatni). 

Érdekesnek találtam, ahogy Machete és Booth egymást próbálják megleckéztetni. Machete pap fivére templomába viszi Booth nejét és ribanc lányát, Aprilt, 

Booth pedig keresztre feszítteti a Padrét, mikor egyikük hollétét se tudja meg. Baromira tetszett, ahogyan Machete később megtorolja a testvére halálát: nem tesz semmit. Éppen ő, a nagy aprítógép! Kinyírni akarta Booth-t, csak az ügy kaliberét látva elhalasztja, és végül, mikor rátalál a haldokló férfire, inkább hagyja, hogy elvérezzen - abban a tudatban, hogy családja halott. 

Booth-nak köze nem volt Machete felesége és lánya hajdani halálához, de a fivére megölésével rászolgált ugyanarra a kínra, mint főnöke, Torrez. Tudni, hogy a szeretteidet lemészárolták, rosszabb a fizikai kínnál, és jóval hosszadalmasabb is, mintha csak simán megdögölsz. "Rossz... mexikói fát... hugyoztál le."

Az pedig már tényleg a meggy a tortahabon, hogy épp drogos webpornós szajha April lövi le apácaruhában a szenátort, bosszúból az apjáért. Tapsolok Rodriguez fantáziájának, amiért ezt így kitalálta! A szenátor ugyan csak később, megérdemeltebb módon nyiffan ki, de a szálak ilyen kuszálódása egyszerűen frenetikus...!

Danny Trejo nem egy nagy színész, de Macheteként igazi retinamágnes. Irgalmatlan profi, aki a rosszakat gyümölcsként aprítja fel. Mint a 80-as-90-es akciósztárok többsége, ő is túlél minden robbanást vagy sérülést, a nők pedig izomból buknak a vad mexikói csődörre. 

De az sem igaz, hogy csak egy tompa agyú hentes egysorosokkal, mint sok Stallone- vagy Schwarzenegger-karakter. Leleményes fickó, akinek megvannak a maga elvei, szabályai, tudja, mit érdemes miért megkockáztatni, és eláll a szándékától, ha nyomós okát látja. Mikor Luz-nak kilövi a szemét az Önkéntes-vezér Von Jackson, a nő személyesen Machetére hagyja a saját önkénteseinek vezetését, és a férfi ezt végig fel is vállalja. 

Még azután is, hogy "A Nő" visszatér, és szétloccsantja Jackson agyát. 

Sztárparádéfaktort kipipálhatjuk. Robert de Nirótól az első ízben negatív figurát játszó Steven Segalig mindenki valahogy a részévé olvad ennek a szürreális, felturbózott világnak. 

Jessica Alba Arany-Málnáját enyhe túlzásnak tartom. Szerintem azt a szintet hozta, mint pl. Michelle Rodriguez, vagy amit ő maga mutatott föl mindkét Sin City-ben. Trejo-val ugyan kissé zsenge párost alkotnak, de ezen gyorsan a lendületes forgatókönyvnek hála nem akadtam fenn.

Az akció, a vadregényes helyszínek, a szándékos hatásvadászat és stiláris túlkapások tényleg olyan összképet adnak, mintha egy pazarul megcsinált B-filmet, vagy egy több millió dolláros trashmovie-t néznénk. 

Pont ezért voltak olyan pillanatok a harcjeleneteknél, amik már a film tónusához képest is hamisak lettek. Pl. hogy Luz teste a lelövésekor szembeötlően mocorog, vagy hogy Torrez átdöfése után még sétafikál és locsog, és csak ide-oda mozgatva magában a pengét purcant ki végre. Ez nekem illúzióromboló volt, trash-paródiáktól várom, hogy ilyesmit megengednek maguknak.

  

Azt érte el nálam a Machete, amivel westernek és B-mozik tömkelege sült már fel: vonzóvá és mulattatóvá varázsolt előttem egy tőlem létidegen világot, egy vesztőhelyet, ahol nincs korlátja a szabad életnek, de a vérnek és kapzsiságnak sem. Címkaraktere pedig egy vonzó szélsőség, egyszemélyes hadsereg, aki a legpikánsabb módokon bánik el ellenlábasaival.  "Miért lennék valódi személy, mikor már mítosz lettem?"

10-ből 8 pontot adnék rá. Danny Trejo legjobb filmje.

Medencefiú: Kimerültetni a Haragot (Poolboy: Drowning Out the Fury)

Roger Ebert: "Külön kell tudni választani a jó trash-t a rossz trash-től."

Életem egyik legdilisebb "trashfilmje" és legszárazabb paródiája egy szemétben személyben Kevin Sorbo-nak ez a kevéssé ismert pályaállomása. Hivalkodó romosságával már-már olyan ikonstátuszt verekszik ki magának, mint Uwe Boll, Ed Wood és az Asylum stúdió, miközben számos pontján sikerül alulmúlnia mindhárom márkanév munkásságát.

Bando, a vietnami veterán az egyik elesett bajtársa özvegyétől kap munkát Amerikában, mint medencetisztító. Ólálkodik viszont a környéken egy kisstílű mexikóiakból álló huligánbanda, akiknek nem tetszik a képe. Mivel eltávolítani nem tudják, kinyírják az ex-feleségét, így a medencetisztító most civilben lövöldözhet ész nélkül...

Tisztázzuk rögtön, hogy a Poolboy trash-paródia. Vagyis a szakma talán legigénytelenebb műfaját igyekszik túllicitálni és görbe tükröt tartani eléje. "Agyatlan szórakozásként" akarja eladni magát, miközben fennhangon mutogatja kliséörökségét Holly- és Bollywood-tól. Mindent arra a lapra tesz fel, hogy csúcsra járatott, 2 műfaj fölött ítélkező amatőrségével meg tudjon minket röhögtetni.
Jelzem, hogy legtöbbször még a fahumorig sem jut. Egyszerűen nem vicces alkotás a Poolboy, mivel - és ez részben célkitűzésének a sara - képtelen illúziót, szituációs hatást felépíteni, amelyben aztán csattanhatna egy-egy jó poén. Ezt a szituációs humort akarhatja kicsiholni a "film a filmben"-szerkezettel is: a(z ál-)rendező a 4. falat ledöntve mesél 1-1 érdekes extra infót a film (ál-)hátteréről, félbeszakítgatva az amúgy is baromság cselekményt. Ennek ellenére csupa túlpózolás, elmesötét szövegek, műerőszak-művér-pucérság végsőkig fárasztó rumlija a teljes másfél órás műsoridő. 

Függetlenül attól, hány poénnál sikerült futó mosolyt kikönyörögniük belőlem (csoda, de ilyen is előfordult), a kifigurázások ritka blődek és izzadtságszagúak. Az alkotók olyannyira lázadnak és hadonásznak minden létező akció- és trashfilm-készítési szabály ellen, hogy azok helyett nem marad fűtőanyaguk, és ezt nem veszik észre. Ez így nem parodizálás, hanem dobálózás. 
Annyit tudok a Poolboy javára írni, hogy Kevin Sorbo tűrhető Rambo-paródiát alakít, és a film össz-kinézete tényleg nagyon szokatlan és ledöbbentő. Nem igen hiszem pl. hogy egyhamar talál valaki olyat filmalkotásban, ahol 

• egy stábtechnikus a kamera előtt művérrel töltött dézsával telibe önti a színészt a dzsungeldíszlet előtt; 
• ahol a főszereplőt egy jelenet forgatásán véletlenül éles tölténnyel lövik hasba, így az utolsó harmadnál beugrik helyette másik színész;
• vagy hogy egy "kivágott jelenet" berakásában egész alakos meztelen pasikat mutogatnak elölnézetből. 

Szeretnék ezúton köszönetet mondani a Baaad Movies nevű youtube-csatornának. Ha ők nem tűzik ki céljukul minél több ilyen úgymond trashfilm-et bemutatását, ez a rég elfeledett hulladékkorona sosem jut a tudomásomra. Most már sajnos bizonyosan állíthatom: nem a Spárta a köbön volt Kevin Sorbo pályájának legrosszabb döntése.

Izzás (Szemtől szemben)

Egy profi bűnbanda megtámad egy pénzszállító autót, és kivégzik az őröket. Vincent Hanna, a gyűrött, munkaholista nyomozó kapja az ügyet. Ám a banda felkészültebb, mint gondolta: figyelik a rendőrséget, a tagok precíz terv szerint dolgoznak és sosem tétováznak. Ráadásul vezetőjük, Neil McCauley éppoly pengeeszű és vakmerő alak, mint maga Hanna.

"Gondoljanak a családjukra! Ne kockáztassák az életüket, ne hősködjenek!"

Michael Mann Szemtől Szembene egy izgalmas, ódivatú akcióthriller. Ódivatú, mert a választott történet voltaképpen klisé dominókat rakosgat egymás mögé, hogy azok egyetlen hosszú eseménysorban eldőljenek. A dolog trükkje: elég időt szánni rá, hogy az egyes dominókat fényesre polírozza. Nemcsak úgy tesz, mintha lenne tartalma: a bűnöző- és rendőri oldalt is közelről látjuk működni, a fontosabb szereplőket emberi arccal és élethelyzetekkel ruházza fel a rendező (Val Kilmer Chris-e például férj és apa, aki szerencsejáték-függősége miatt fanyalodik a piszkos melóra).
Nem meglepő módon a fő jó- és rosszfiú a legérdekesebbek. A többi szereplő hétköznapibb figura. Közülük is akik cselekvő alakítói az eseményeknek, azok mind férfiak. Nem azt mondom, hogy a nők buták vagy fakók volnának, egyszerűen csak nem az élbolyban foglalnak itt helyet.




"Nem lehet semmi az életében, amitől ne tudna fél perc alatt örökre búcsút mondani."


Úgy találtam, hogy a film hajlamos lelassulni. 2 és fél órát tesz ki a műsoridő, de így is mintha túl sok szálat vezetne föl. Mindet is el elvarrja ugyan, csak némelyik gyenge. Neilt és Christ leszámítva egyik negatív szereplő sorsa sem igazán érdekelt, Vincent mostohalánya pedig csak tartozékként bukkan föl 3 nagyjelenetnél. De ezt nem rovom föl hibaként: jobb, ha mindenre jut idő, mintha izgágán összecsapnák a forgatókönyvet.


A mai akciófilmes trendek fényében nemcsak az üdítő a film külsejében, hogy mentes a CGI-től. Őszintén és egyenesen tálalja a sztorit, nincsenek benne a megszokott kellékek, amivel a feszültséget szokták fokozni (flashback, autós hajsza, pürotechnika, céltalan lövöldözés, stb.). Az, ahogy Hannáék egy gyanúsított adatait csekkolják, vagy épp az elkövetőket tetten érik, ugyanolyan izgalmas lehet, minthogy valakit agyonlőnek vagy épp széttörnek valamit.

"Ha választanom kell maga és egy szerencsétlen ördög között, akinek a feleségét maga özveggyé tenné... akkor, testvér: meghúzom majd a ravaszt." 

A Szemtől szemben közismert nevezetessége, hogy Al Pacino és Robert De Niro itt játszhattak életükben először közös jelenetben. Kipipálhatjuk az érdekfeszítő szembenállást: egyikük higgadtabb, másik excentrikusabb karaktert alakít, de mindkettő feltűnése energizálja a vásznat. Kivételesen találó a magyar cím: tényleg 2 profi csapat koponyája áll "szemtől szemben" egy ügy során, trükköznek, figyelik a másikat, míg 85 perc eltelte után végre személyesen is találkoznak.
A felvezetés hibátlan: nemcsak a magánéletük életszerű, nemcsak vastag párhuzam vonható Vincent és Neil személyisége közé, de az addigi, bonyolult macska-egér játék várakozást kelt a nézőben. Mikor és hogyan akadnak végül össze, vadász és prédája?





"A két profi felismerte egymást."

(M.A.S.H.)

A Szemtől Szemben egyik nagy erőssége a velős párbeszédekben rejlik, és a kávéházi beszélgetésnél sincs ez másképp. Vincent és Neil nem próbál trükközni egymás előtt: A 2 férfi teljesen nyíltan beszél magáról a másiknak, akiről pedig pontosan tudja, hogy a vesztére tör. Itt nincsenek indulatok vagy tartozások, csak két higgadt szakmabeli, amint méregetik egymást.


Mikor először ültem le a movie elé, féltem, hogy a két fél párbeszéde elcsépelt lesz, hisz az alaptéma lerágott csont: gyűrött hekus a rablógyilkosok nyomában. Szerencsére McCauley és Hanna remek ellentétpárt alkotnak: bár a törvény - és az asztal - 2 külön oldalán foglalnak helyet, azonnal felismerik, hogy nem is különböznek sokban. Mindketten profik, csak a munkájuknak élnek. És bár törődnek a hozzájuk közel állókkal, magánéletük régóta stagnál:

1. Hanna elhanyagolja nejét és mostohalányát,
2. McCauley pedig nem sokkal ezelőttig céltudatos magányban él

- mindketten azért, hogy bármikor ugrásra készek legyenek. Lebilincselő a  jelenet légköre, és szomorú is, ahogy hallgatjuk ezt a 2 embert, akik ha más pályát választanak, akár még partnerek is lehettek volna.  

"És ha neadjisten én egyszer "befordulok a sarkon", akkor ott fogja hagyni őt? El se köszön tőle?"

Eadyről könnyű kiszúrni, hogy funkciókarakter: szerepe semmi több a cselekményben, minthogy Neil sötét életének egyetlen fényes pontját jelentse. Ehhez képest nemcsak a helyzete miatt tudtam empátiával viseltetni felé. Adott itt egy szelíd, sérülékeny, de intelligens grafikus, aki a lelki társat véli megtalálni McCauley-ban. A romantikus szál átélhető és friss érzést hagy hátra. Bár a lány Neil véreskezűségét megtudva is végül vele tart, lerí a arcáról és mozgásából, hogy a szerelem immár félelemmel és csalódottsággal színeződött.
Nyugtázom, hogy Mann nem akarta mindenáron a csalódott áldozat szerepét ráerőltetni Eadyre. Mikor Neil meggyőzi őt, hogy mégis vele tartson, nem egy, a főgonosz bűvkörében rekedt libának láttam Eadyt, hanem egy értelmes nőnek, kétségek között. Ez még nem naivitás: egyszerűen hinni akarja, hogy Neil igazi arcát nem a híradóban rábizonyított bűnei jelentik, hanem az a kevés idő, amit egy intelligens, szavatartó férfival tölthetett.

"Te nem velem élsz. Hanem a meggyilkolt emberek emlékével."

Mostohalányával ellentétben Vincent feleségéről, Justinról úgy találtam, passzol az excentrikus nyomozó mellé családnak. Justine érett, fejlett énképpel és erős önkontrollal bíró asszony.  Mann-nak nagyot sikerül játszania azzal, ahogy a főszálhoz kötözi a magánéleti válságot, mely egy kevésbé összefogott forgatókönyvben csak foglalná a helyet. Justine és Vincent házassága azon a státusz quo-n alapult, hogy a munka az első, s a maradék időben együtt lehetnek.
Ez borul fel, mikor Hanna felismeri, hogy egyenrangú ellenfélre talált: a benne munkálkodó vadászösztön, az ügy okozta feszültség lehúzza a mérleg nyelét. "Ez nem osztozás, ez csont a kutyának!"

Bár ezt Vincent be is ismeri, mikor a vége felé lányuk öngyilkos próbál lenni depresszióból, a legfrappánsabban mégis az a jelenet igazolja Justine-t, mikor Vincent egy idegen hapsit talál náluk. 

Azt a nagymonológot egyszerűen muszáj visszaidéznem, annyira jól szórakoztam rajta:

"Nyugodtan keféld meg a nejemet, hogy ha ő úgy akarja. El is terpeszkedhetsz itt, a kanapéján. Ülhetsz a volt férje kibaszott, szuper-posztmodern csodapalotájában, ha ahhoz van kedved.

De arról, barátom, ne is álmodj, hogy az én KIBASZOTT, KURVA TV-MET FOGOD BÁMULNI!"

Ez és mikor Vincent később kihajítja ugyanezt a tévét, a legviccesebb momentum. A krimiszál, akciók és párkapcsolati perpatvarok mellett tehát némi humornak is sikerült helyet szorítani, ami szerintem csak jót tesz a film amúgy nyomott hangulatának.

"Megmondtam, hogy nem megyek vissza..."

Az a kevés akciójelenet, amivel a Szemtől Szemben szolgálni tud, profin elsütött tűzharc: nyílt terepen, tapintható intenzitással zajlanak le. Látjuk, amint Neil bandája külön elkötelezi magát egy bank kifosztása mellett: a rendező így adja a tudtunkra, hogy most már nincs veszteni valójuk. Most lesznek a csúcson. Ha az éttermi beszélgetést nevezzük a legjobb jelenetnek, akkor ez a közeli 2. helyezett: Neil és társai-barátai kíméletlen golyószórással törnek ki a rendőrségi gyűrűből, miközben egyikük meg is hal.

A film többször világossá teszi, hogy Neil tudatosan választotta az útját. Így mikor a végén társaitól megfosztva, űzött vadként kell otthagynia az őt bámuló Eadyt, tudjuk, hogy most jön a zárófelvonás. Vincent Hanna kontra Neil McCauley. Mindkét férfi leszámolt kötelékeivel és most utoljára sorsot húznak. Megszólalásig hasonlít ez a jelenet egy western fináléjához:

1. két profi fegyverforgató,
2. egyedül a város kihalt szélén,
3. hangos lövés dörren,
4. elhangzik egy futó megjegyzés,
5. és némán merednek egymásra, gyilkos és áldozata.

És szintén akár egy velős westernnél, a zene itt is extra színt visz a jelenetbe.

Mindenképpen nagy mozinak tartom a Szemtől Szembent: többoldalú, tartalmas és elgondolkodtató. Átérezni belőle, hogy a keményvonalas bűnözés nemcsak "a pénzről" szól. Anyagi esélyt teremt boldogulni annak, aki mással nem tud karriert és jövőt építeni, nem bírna egy családot anyagilag finanszírozni. És csak ezután jön, hogy normálisan élnie is kell benne. 

Desperado

Antonio Banderas és Robert Rodriguez a filmrajongók körében etalon neveknek számítanak. Nem kevésbé a Salma Hayek és a Quentin Tarantino nevek. Ők négyen mindent megtettek azért, hogy ez a film pompázzon a latinos temperamentum, az önfeledt golyószórás és a lángok egyvelegétől. Akik kifejezetten ezekre vadásznak, azok minden bizonnyal ódákat zengenek a Desperadóról. Vérbeli latinos akciómozi!

Reklámot hallottak.

Amikor még gyerekkoromban először láttam a filmet, kétségkívül nagyobb hatást gyakorolt rám, mint ma. Fogalmam sem volt róla, hogy ez tulajdonképpen folytatás: az El Mariachi - A zenész c. film sequel-jaként készült. Ahogy ott, Rodrigueznek itt is korlátlan szabadsága volt a project felett: egyszerre vágta, írta és rendezte mindkettőt.

Ezért sem értem, miért nincs jóformán semmi köze ennek a darabnak az elődjéhez: az egész színészgárda majdnem teljesen új, a főszereplőn kívül a karakterek is, a cselekmény pedig csak 1-1 részletet emel be abból, amit a korábbi filmben történt El Mariachival. Annyi az egyezés, hogy van ez a magányos exgitáros, átlőtt bal kézzel, akinek a nőjét kinyírták - ahogy a film elején egy flashback elmondja nekünk. Ennyi. A továbbiakban erre nem is térek ki: irreleváns összefüggéseket keresni azzal a filmmel.

A cselekmény durván: egy Bucho nevű pasas emberei valamiért megölték Mariachi szerelmét. Bucho drogban utazik, összes embere hóhér, és részben a városlakók révén csempészi az árut. Mariachit legújabb kocsmai vérfürdője után egy Carolina nevű nő elbújtatja. Mikor újratalálkoznak, a nő könyvtára leég, így a fickó vele + két társával folytatja hadjáratát, lelövi Buchót, majd lelép a gyönyörű nővel a kocsijában.

A Kill Bill óta nem láttam ennyire leplezetlenül hatásvadász, pusztán a stílusával villantani próbáló művet. Hangulata jócskán van; kísérteties, ahogy a kocsmai prológusban Mariachi barátja egy másik kocsmában tett vizitjéről mesél, és ugyanitt később az elhangzottak újra megtörténnek. Rodriguez olyasmit próbálhatott létrehozni, mint a Dollár-westerntrilógia, ahol szintén nem sok a kapcsolódási pont 1-1 rész között, csak a főhős egyezik.
Ami viszont igazán meglepő volt a számomra, hogy még a Rotten Tomatoes is 61%-os értéket állapított meg a Desperadónak. Ennyire jónak felnőtt fejjel már nem tartom. Erős túlzás, hogy megfelelően meg lett volna írva, a szereplők pedig annyiból állnak, hogy van 1 fontos dolog az életükben, elveszítik, és onnantól a tűző napon feszítenek, mutatós ruhában és/vagy egy kemény stukkerrel. Nem azt mondom, hogy nem festenek jól, ahogy ingerült arccal járkálnak és lőnek egymásra. Csak ez még kevés nekem ahhoz, hogy izgalmasnak tudjak titulálni egy történetet.

Hogy lehet az, hogy egy akármilyen porfészekben, ha van rendes könyvtár és szakszerű kórházi műtő, a rendőrség mintha nem is létezne? Bele tudnám magyarázni, hogy Bucho őket is lefizette; ahogy Carolina  szóvá teszi: "Mindenki megvehető." De akkor miért nem körözik El Mariachit? Kétszer is vérfürdőt rendezett nyilvános helyeken, és többnyire külső szemtanúk is voltak (pl. a fiatalok, akiket Bucho elzavar: "Nem látják, hogy zárva vagyunk, a kurva életit?!"). Akárhogy rejtegeti Bucho a drogügyleteit, egy kocsmányi véres hulla hangos szétlövését nem lehet szőnyeg alá söpörni. Akárhogy retteg egy kisváros, ennyire nem vak birkák.

Tudom, hogy ezek sokaknak mellékes dolgok, de számomra igenis jelentősek. Egy drogkereskedő meg egy rakás bérenc gyilkos önmagukban nem tudnák átvenni a rendfenntartók szerepét, legyen bármennyi pisztolyuk. Élhetetlen volna a város, nem tudna rendesen működni, és akkor nem láthatnánk olyasfajta jeleneteket, mint a nászmenet az utcán vagy a nyüzsgő terek, ahol főhősünk is ellépdel. Minek akarna akárcsak több száz lakos itt élni, ha ilyen "csempéssz nekem vagy szeretteiddel dögölsz" alapon működik az egész település?

Elég sok a véletlen abban, ahogy megtörténik, illetve nem-megtörténik valami. A meglőtten bujkáló Mariachi pont belebotlik ugyanabba a kisfiúba, aki mindig ott van 1-1 lövöldözése helyszínén. Mariachi nem lövi le Buchót a könyvtárban - vélhetően Carolina miatt -, így éppencsak nem tudja meg, hogy rég ismeri. És a nagy csavar, mikor megtudjuk, hogy Bucho Mariachi bátyja (Cesar, ha jól emlékszem). A "Bucho" tehát felvett név, és azért viseli, mert - most csak spekulálok - a drogüzletei miatt sok a potenciális ellensége, és ezzel is védi magát?
A részletekkel tényleg nem sokat törődnek Rodriguezék. Bucho és Mariachi mindketten úgy tudják, hogy egy ismeretlen valakire vadászik a másik személyében. Egyik egy nő emlékéért, a másik pedig mert a kegyetlen emberei leöléséért a gitáros ürge "a becsületébe gázolt". A becsület amolyan jelvény lehet a mexikói férfiak mentalitása szerint. Bucho az üzlethez felhasználja a helyieket, akik cserébe állandó és közvetlen életveszélyben élnek, ha őneki komoly rosszakarója akad? Nem kikövetkeztetni nehéz mindezt, hanem elnagyolt a gondolatmenet, mely alapján az egész helyzet felépül.

Mariachi háttérsztorija igencsak vékony. Zenész volt, de pár begőzölt bérenc lelőtte a nőjét és átlőtte a kezét. Miért is? Ennyitől én még csak általánosságban tudom sajnálni, hogy ezzel az emberrel ez meg ez megtörtént. Ha esetleg kinyírják valamelyik sarkon, jó, ez velejár. A személyisége annyi, hogy szereti a gitárt, jól bánik a lőfegyverrel és hívő. Az egyetlen jelenet, ahol szimpátiát keltett bennem, amikor dühösen összetöri egy gyerkőcismerőse gitárját. Mint volt zenészt, szíven üti, hogy az a fiú, akit futólag játszani okított, hetente cserélt gitárban segít elrejteni dílerek drogját. "Ez az apád gitárja?! És EZÉRT nem kell dolgoznia?!"

Ezt leszámítva nincs személyisége, tipikus túlpörgött pisztolyhős, akire a női főszereplő rányomulhat, és akitől a rosszfiúk hullhatnak. És a vétlenek? Miért lepi meg, hogy Bucho, akinek emberei a nyílt utcán büntetlenül ölnek, a városlakók elsúghatják, hol rejtőzik? "Megmondta neki, hogy a templomban vagyok!" Akivel csak érintkezik, az Bucho potenciális célpontja. Két gitárostársa is - akikről azt állítja, hogy "lerombolnák az egész várost" - van olyan hülye, hogy ugrik a telefonhívására, kiállni az utcára a géppuska-tűzbe. Azok a képsorok rettentő hamisak: a 3 amigo úgy pózol a pisztollyal, a golyószóró gitárral és a rakétavetővel, mintha nem is filmet látnánk, hanem videóklipeket.

Bucho engem valahogy a Piedonéból Ferdinando, a Báró alakjára emlékeztet: egy kényelmeskedő, fegyverrel hadonászó, emberei élete mögé bújó bugris, öltönnyel és borostával. Jóformán semmi karizmája nincs. Csodálom, hogy miután egy csoport embere közül egyet heccből kinyír, a többi két tucatot meg heccből kinyírni készül, azok őt nem lövik le. Vagy ezek csak a kevésbé bevált emberei, és van még elég őr a ház belsejében, akik még lojálisabbak hozzá? Buchót én nem tudom többnek látni, mint egy nyerészkedő kis akarnok, aki ellen csak idő kérdése, mikor lázadnak majd fel az emberei.

A legelképesztőbb, nyilván megint a "menő stílusra" fogott baklövés a leszámolás majdnem teljes kivágása. Bucho bejelenti, hogy lelövi Carolinát, kiegyenlítendő a számlát, hogy "tiszta lappal induljanak". A fivér előrántja a pisztolyt, lelövi és... fehérség. Mi lett a többi 5-10 emberrel, aki csövet szegezett rájuk? Azt hiszem, Rodriguez meg van győződve róla, hogy csak mert sok volt

• a vér,
• a golyó,
• a duma
• a lassítás,
• és a közelik Salma Hayek idomairól,

a végére a néző már unná ugyanazt látni. Nevezetesen, hogy Antonio Banderas megint szarrá lövi a díszes társaságot, akik persze őt sosem lövik létfontosságú helyen. Tényleg unalmas lenne. Akkor azonban a rendező vegye a fáradtságot, hogy ne elcsépeltre dolgozza ki a jelenetsort, ahol eldől a sorsuk. Ez  egyszerűen léha írás.

Ha leállítom az agyamat, és a fantáziámmal kipótolom a hézagokat, akkor talán már élvezhetőnek tudnám mondani a Desperadót. Stílusa az van bőven, de a tartalom gyenge, lyukacsosabb egy szétlőtt hullánál, és fürdik a klisékben. A szereplők pedig csinosan feszítő, de fantáziaszegény céltáblák, hiába dúl bennük a vér és a tűz.