Marvelek

Tapsolnék, ha kiderülne, hogy titokban M.I.–program írja az éves filmkínálat jelentős szeletét, a stáblistára vésett embernevek mellett, sőt akár helyettük is. Ha direkt ilyenek után szaglásznék, alighanem a Disney-vel, azon belül is a Marvel-lel kezdeném a sort. „Virágkora” óta támadtam a stúdió „korhatár- és nézőbarát” forgatókönyveit, de még nekem is feltűnt, mennyire sehol a gyártmányaik régi stílusossága és energiája az MCU 4. és 5. fázisa, azaz az évtized nyitánya óta. Úgy vélem, nem alaptalanul divat ezt a periódust „MSheU”–nak gúnyolni a „girl-power” („csajhatalom”) sablon sekélyes erőltetése miatt. 

 

Mióta Carol Denvers = Marvel Kapitány kinyírta a Kree Birodalom M.I.-jét, a főváros-bolygó, a Hala egyre szennyezettebb, sőt a bolygó csillaga sem éppen optimálisan üzemel. A Kree vezére, Dar-Benn ezért 2 kvantum csuklópántot keres, amikkel szabadon ugrálhat az Univerzum ugrópont-hálózatán keresztül, sőt még el is tudja velük szívni más égitestek tiszta állóvizét, légkörét, sőt akár csillagenergiáját. Ám mikor az egyik ilyen vértdarabot meglelve téridő-sérülést okoz, a másiknak a gazdája, „Ms. Marvel” Kamala Khan helyet cserél az éterben névrokonával, plusz még egy 3. szupercsajjal, akinek a nevét úgy ejtik, hogy „Rambó.” És ez a helycsere addig fog ismétlődni, amíg közösen ki nem okoskodják az anomália kezelését.

 

Nem sokan maradhattak a márkanév hívei között, akik úgy nagyon lelkesedtek volna a The Marvels érkezéséért. Két fő „ajándékkal” lehetett várni, hogy ez a „haveros akcióvígjáték” megörvendezteti majd a célközönségét:

1. egy részt egy olyan „idegen etnikumhoz tartozó”, „fangirl” tini-szuperhős belépője ez a mozikban, akiről képregényei vagy TV-sorozata nélkül fogalmunk sincs, ki lehet. Rajongása tárgyán túl semmi se derül ki róla vagy családjáról, azon kívül, hogy pakisztáni gyökerűek;
2. más részt egy olyan túlprotezsált szuperhős-karakter (és színésznő) visszatértének tapsolhatunk, aki éppoly bika, ha nem bikább harcban, mint Superman, és akit mégis a rajongók zöme vagy feledhetőnek tart, vagy konkrétan a pokolba kíván.

 

Lerí, hogy ez eredetileg egy Marvel Kapitány 2.-ként indult, csak az MCU hanyatló tendenciája miatt – kis- és nagyvásznon is – nem mertek egyedül Brie Larson nevére építkezni. Így most 3 „erős nő” archetípust kapunk 1 áráért, mégha egyiknek sincs tisztességesen megírt személyisége. Az egész alkotás valahogy el van szakadva minden viszonyítási ponttól, belső logikája nem létező, képtelen nyomatékot adni bárminek is abból, ami miatt izgulnunk kéne. Nia DaCost tavalyi interjúján már meg sem lepődöm, ahol is szóvá tette pl. az utómunkák körüli zűrzavart, és hogy addig tologatták a premiert, míg a rendező nem tudott részt venni rajta, egy másik munkája miatt Londonban. 

Tele lehetett a vágószoba kimetszett és többször újravett részekkel – és erről nemcsak a rekord-rövid 105 perces futamidő suttog. Az amúgy egyszerű alapötletű cselekmény kapkodása és az üres sci-fi-dumák csűrés-csavarása hamar kiölik a néző kíváncsiságát. Algopirinhez akartam nyúlni a halandzsát hallgatva kvantumlyukakról, ugrópontokról, klímaválságról, vagy a kismilliomodik kozmikus isteni ereklyétől, amivel persze egész égitesteket ki lehet ütni. Csokornyi filmférc sejlik föl, ahonnan "képregényszűz" fejjel is lazán le lehetett nyúlni egy-egy sztorielemet: Zöld Lámpás, Charlie angyalai, A galaxis őrzői, Hipervándor, etc. Legkínosabb mozzanata pedig, ahol jelmezes hőseinket egy bolygó lakói tarka rongyokban táncikálva–virnyákolva köszöntik, valami bizarr bazári musical-re hajaz. Ki hagyta jóvá, hogy ilyesmi bennmaradjon a végső vágatban? 

 

Teljesen fakezűen mozgatják a szereplőket, amit a rossz vágás és írás mellett bizony a rossz rendezés idéz elő. Kapitány, Khan és Rambeau a leghamisabb öli-bari duók/triók közt vannak, akiket valaha is összeboronáltak. Félretéve Kamala fülsértő ujjongását, mikor találkozik az ő nagy példaképével, a három központi figura szinte oda se figyel egymásra, bugyuta szóváltásaik és gépies csapatmunkájuk mind csak lohaszt, álmosít. A Marvel-től „kötelező” CGI–orgia pedig lassan megadta nálam a figyelem kegyelem-döfését: meg sem próbálták súlyozni a tényállást, hogy itt most több, egyszerre milliók életét fenyegető intergalaktikus válság jelentkezik egyszerre. 

 

Brie Larson játékával egyébként valami külön nem stimmel. Vélhetően a rendező annyi utasítással látta el a forgatáson, hogy véletlenül egy más karaktert játszott el, a 2019-es Marvel Kapitány ingerült, femináci jégcsapja helyett. Carol Denvers most érzékenyebb, kiégett – kivéve persze krízis közepén –, meg némi zsenge bűntudat terjeng a baltaarca körül. Úgy járt szegény, mint Ben Affleck Batmanje a BVS és az Igazság Ligája (mindkettő) között: a stúdió rájött, hogy sztárhősük egy utálatos seggfej, így az utóbb finomított második filmjébe lefinomították őt magát is. Nehogy meg találjon bukni a negyedmilliárd $-os agyi présgépük…

 

Konfliktusokat építeni, majd föloldani normális ütemezéssel se sétagalopp, de itt jóformán esélytelen, hogy bármi is megfogható drámául szolgáljon: Kamala Khan első bolygóközi tapasztalatai, Rambeau kit-érdekel?-fajta neheztelése, amiért „Carol néni” szó nélkül eltűnt az életéből, vagy akár a Dar-Benn nevű női Ronan–klón gyűlölete Denvers iránt, amiért nem direkt az otthona haldoklásáért felelős. Nos, a „Carol néni”–mizériát észre se vesszük, olyan suttyomban oldják föl, a hosszú kalapácsát lóbáló főboszit meg épp az általa hajszolt ultraerő csinálja ki.

És a vége felé pottyan rá a meggy a habra a tortán! A Hala-rendszert Carol egymaga menti meg… a saját puszta teste szupererejével újraindítva az egész csillagjukat!

!!اے مہربان اچھے خدا

 

 

Mentségként még a humorosságot lehetne fölhozni – ha létezne ilyen. De a szereplők körül úgy hiányzik bármi eligazodási pont az akciók és motivációk levesében; amikor egymás közt ennyire nincs kémiájuk/kölcsönhatásuk, ott már nem számít, mit akarhattak kihozni ebből az alkotók, vagy a megbízóik. Pedig nagyon erőltették a lazáskodást: Nick Fury-t már az első Marvel Kapitány óta leszelídítették, a szuper(hős)liga kőkemény edzőjéből egy jelentéktelen kispados lett, aki mintha a vakációját szakította volna meg épp, hogy a pálya szélén ténferegjen. Teyonah Parris-t, Monica Rambeau megformálóját is nagyon átlátszó húzással tették talonba, mikor a két Marvel-csaj föltölti őt a lyuk betöméséhez, mint valami Duracel–elemet, és odaát ragad. Fütyültem rá, mi lett vele.

 

Az egyetlen épkézláb erkölcsi dilemma szintén teljesen lapos, ez pedig a skrull faj kiszolgáltatott helyzete a kree fajjal szemben, ami miatt tárgyalni, majd Dar-Benn támadásakor menekülni kényszerülnek. Maguk a kree nép meg még ennyi figyelmet sem kap: ők végképp csak dísznek foglalnak helyet és időt, amíg a gyűlölt ellenségük meg nem oldja varázsütésre az összes globális slamasztikájukat. Teljesen mondvacsinált minden, ami a bajok és így a trió összejövésének a katalizátora lehetne, mivel a rendező tisztán látja, milyen keveset akar a stúdió, és hogy milyen elánnal ügyködik azon, hogy még azt a keveset se tudják időben összehozni az emberei.

 

Újabb koporsószeget vertek a Marvelekkel az egész 5. fázistervbe: 1 működő aspektusa nincs, képtelen kicsikarni magából az értelmet, belőlünk pedig az érdeklődést. Félelmetesen hiányzik a szín, a jellem és gravitáció a szereplők körül, a józan ész és befogadhatóság meg az eseményekből, ez pedig megosztott sara stábnak és stúdiónak egyformán. Megint egy város évi költségvetését ölték gépgenerált effektek és talán szálak közös bomlástermékébe, egy szükségtelenül tönkretett brand alatt.

 

 

Ha itt is létezne olyan iskolai osztályzat, hogy „egy-ketted”, azt talán meg tudnám adni a Marvelekre. 

Pókember: Idegenben

Címén és dramaturgiáján is érezni, hogy a Pókember: Idegenben nem annyira tovább szövi, sokkal inkább csak újrakreálja a Pókember: Hazatérést. Nem igazi folytatás, hanem egy sokadik fejezet az MCU-idővonalban. Pedzegeti ugyan, hogy elődje mely elemei segíthettek a már 3. hús-vér Spidermant belopni a nézők szívébe, és akad pár érdekes új ötlete - főleg Parker új nemezise kapcsán. De tovább-gondolásnak nem elég merész, átgondolt vagy bensőséges; inkább csak mintha egy új, gyorsan elővehető receptet akarna letesztelni, túl későn-túl keveset foglalkozva a lényeggel: egy 15-16 éves gimnazista személyes történetével.

A történet dióhéjban:

Tony Stark halála után a világ próbál visszaállni a normális életre: Peter például egy európai osztálykirándulás során készül bevallani MJ-nek, hogy tetszik neki. Nick Fury azonban fölkeresi Parkert, és átadja neki a Tony által ráhagyott eszközkészletet - csatolva hozzá a küldetéssel, hogy egy elementál nevű szörnycsapatot megállítson. Egyetlen társa a szupererejű Quentin Beck, akit az elkápráztatott média Mysteriónak nevez el. Ám miután Peter rábízott Beck-re egy fontos szerkentyűt, kiderül, hogy a férfi szélhámos: az egész szörnyhad illúzió, és a férfi csapatával akármiről tökéletes interaktív képmást képes létrehozni.

Nem tartom szerencsésnek az olyan folytatást, melynek pusztán annyi a lényege, hogy a főhős kiruccan új megbízás idején a messzi külföldre (pl. a nem-szuperhősfilmek közül a Piedone Hongkongban vagy A csendőr New York-ban). Szerintem az effajta "2. rész" eleve nem érhet föl az eredetijéhez, hisz eleve a sztár bevált imidzsével és ismertetőjegyeivel házal, csak most egy számára - elején és végén IS - idegen világrész/ kultúra csomagolásában. A körítéssel adja el magát, nem azzal, ami a külcsín alatt gazdagíthatná a szereplőit. 

A Spiderman: Far From Home pedig ezt a kártyát sem játssza ki olyan ügyesen, mint ahogy tudná. A cselekmény alig ad esélyt Peter-nek, hogy valóban keressen és találjon több identitást is magának, mint a pókruci meg az iskolatáska. Végig pont, hogy távoltartani igyekszik a főhőst attól, hogy átéljen bármit is az új környezetből. Hogy új, maradandó élményekkel gazdagíthassa életét és egyéniségét. Pár jelenetben ez mintha összejönne… aztán a film tovarobog a MCU-sémavágányon. 

És mielőtt még fáklyásmenet indulna felém: igen, tudom, hogy ez a film alapvetése! Peter Parker a diáklét és a szuperhős-kötelességek közt őrlődik... már megint. Elismerem, nagyon is meg lehet érteni, hogy a Végjáték elején még halott (!) tinédzser a dupla világvége után egy kis magánszférára vágyik. Tényleg átjön az, ahogy Peter próbál kitérni az itt rátestált pluszfelelősség elől, 

és ezt a szemfüles Mysterio ügyesen kipuhatolja rajta. De ez így még nem garantál egy izmos történetet: ha a humor, az akció és az effektözön rátelepszenek a természetes emberi drámára, az egész egy kicentizett parasztvakítás marad, néhány szebb jelenettel. 

Peter-nek nincs valódi karakterfejlődése itt. Motivációja puszta jojózás az áhított tinis időtöltések és a Stark emlékének való görcsös megfelelés között. A Homecoming az érettség, a saját magára támaszkodás leckéje volt, ellenben a Far From Home egy átlagos ki-ver-át-kit?-játék, amibe végül mindenki belefárad. Petert ebben a felvonásban lekezelik, érzelmileg zsarolják, burkoltan fenyegetik, átverik, kis híján megölik, barátjával és szíve hölgyével együtt, tömegszerencsétlenséggel a láthatáron. Minden egyes dolgot e sorból vagy poénnal oldanak - ami aztán vagy odaillő vagy nem -, vagy egyszerűen tovasiklanak fölötte - és a hatás fölött, amit józan ész szerint tennének a srácra. 

Hogy is mondta Tony? „Ha semmi nem vagy e ruha nélkül, nem szabad, hogy viseld.” Spiderman itteni kalandjában mintha csak a ruha, tágabban értve a külsőségek számítanának: minden egyes csicsás eszköz és látványeffekt nagyobb figyelmet kap, mint bármi belső vagy személyes dolog. Persze, izgalmas, hogy Peter itt már a szemének és fülének sem hihet, Mysterio pedig porig alázza őt, mikor először összecsapnak. De nekem túl könnyű és kapóra jövő az, ahogy a jó öreg Happy a jó öreg Vaspasi-fegyvertárral fölbukkan, és Peter megint nyeregbe kerül, sőt, mikor épp szükséges, még a híres pókösztöne is mintha föléledne. Túl mesterkélt és őszintétlen, ahogy ezt az egész szembenállást végül lezavarják a készítők; nincs okunk kételkedni a végkimenetelben.

Peter haverjának románcára egy sort se pazarlok. "MJ" karaktere közönyös bunkóból végre följebb fejlődött picit, és hihetővé teszi az okosságát, hogy magától jön rá Peter titkára, de nem dől be az első cáfolási dumának. 
Őszintén szólva: ezt a karaktert és ezt a köteléket még izmosítani kéne kicsit, mert látok benne fantáziát. Tudom, hogy Peter-rel még kiskorúak, és csak épphogy formálódgat valami köztük. Csak szeretném, ha kicsit árnyalnák még MJ és Peter személyiségét, hogy átélhessem a vonzalmukat – márha a MCU ezt a szálat többnek szánja epizódkelléknél. 

Ja, még el nem felejtem: Nick Fury eléghet a ki****ott Pokolban! A néhai SHIELD vezetője itt irritáló, akarnok paródiája lett régi önmagának, aki jelentéktelen és önző okból telepszik rá egy fiúra, csak azért, hogy ő legyen a saját kis házi-Bosszúállója. Nincs érdemi interakciója egyetlen másik karakterrel sem, és a végén, mikor épp elhazudná, hogy Mysterio bizony őt is keményen átverte, végleg nevetség tárgyává válik a figura. Ügyetlen próbálkozás ez, hogy Tony Homecoming-beli humorát és tanárszerepét helyettesítsék a készítők.

Jake Gyllenhaal ellenben kellemes meglepetés. Ripacsszag nélkül sziporkázik a gazember illuzionista bőrében: kedvelhető stílusa, kicsit bő önleleplező monológja, + a leleményesség, amivel képes másokat becsapni, és eszközeit kamatoztatni, az valami fergeteges. Ez az ürge lábon járó fricskaözön a média szemfényvesztő praktikái, és a máig bedőlő, hiszékeny tömegek fölött. 

És piros pont, hogy nem akar semmilyen világléptékű "gonosz tervet" megvalósítani, mindössze hasznot húzni a európai és amerikai közvélemény megvezethetőségéből, és hőssé avanzsáltatni magát, mégha tényleg akadnak is járulékos áldozatai a mesterkedésének. 

Tudom, furának fog tűnni a hasonlat, de engem Mysterio kicsit a Powerpuff Girls Majorman-jére emlékeztet. Megrendezett ál-katasztrófákból menti ki "hősiesen" a polgári lakosokat, akik szinte egyből isteníteni kezdik, holott csak egy glóriaéhes pozőr, és semmilyen trükk-től vagy csalástól nem riad vissza, hogy folyton magát ünnepeltesse. 

Összegezve: elég sok külön részlet tetszett a Spiderman: Far From Home-ban, kezdve a nem túl mély, de annál energikusabb fpgonosszal. Peter még mindig az a kedvelhető átlagsrác, aki volt, és Mysterio alakja sokkoló tükröt tart elé a saját naivitását, illetve kamuzási szokásait illetően. Ellenben túl sok a látványeffekt, az akciózás gyakran nehezen követhető, és a sok illúzióhasználat már magát a filmet teszi parasztvakítóvá. Nemcsak a filmben Fury nyomja el Peter természetes vágyát a kötetlenebb életre: a stúdió örök kreatív gyávasága is elnyomja a szereplők érzelmi sokszínűségét. Mintha a Marvel szerint Raimi és Webb már eleget vacakoltak volna ezzel a saját verzióikban.

A 2. önálló MCU-s pókmozira csak a 3/5-öt tartom jogos pontszámnak. A Hazatéréshez képest inkább bátortalan hosszabbítás, mintsem a saját lábán megálló filmutód. 

"Azt akartam, hogy olyan legyek, mint maga."

"Én pedig azt, hogy jobb legyél." 

Marvel kapitány

Újabb méregdrága futószalagtermékkel gazdagodott a képregényfilmes kínálat, melyet ezúttal Marvel kapitánynak hívnak. Író-rendező Anna Boden és Ryan Fleck ezzel a címmel gyártották le a megacég csattanósnak szánt válaszát a DC Wonder Woman-jére, mely egyben étvágygerjesztőként is szolgál a rajongóknak a 4. Bosszúállók-felvonás premierje előtt. 

1995. "Vers", azaz valódi nevén Carol Danvers a légierő pilótája volt, ám egy súlyos balesetben elvesztette emlékezetét. A Kree nevű intergalaktikus faj tagjai saját DNS-üket ültették a szervezetébe, és saját katonájukká képezték ki a szupererőre szert tett nőt. 

Mikor a Kree a terroristaként számon tartott, alakváltó Skrull faj ellen küldi bevetésre, a lány a Földön reked. Emlékeivel együtt lassan az igazságot is felfedezi: a Kree egy intoleráns, diktatórikus birodalom, uralkodója, a Legfőbb Intelligencia pedig végig becsapta a nőt az eredetéről. Carol magánakcióba kezd, melyen mellészegődik a SHIELD egyik ügynöke, Nick Fury.

Látszik, hogy az MCU első önálló női szuperhősmoziját garantált sikerpályára programozták be: minden a bevett eredetsztori-receptet követi, konkrétan nincs 1 olyan eleme, amit százszor ne rágattak volna meg a közönséggel. Hiába nem vártam többet a Marvel-től megszokott biztonsági játéknál, így is már szatirikus mértékig hiányzik itt a nyomaték és eredetiség. Cselekménye végig automatára állítva robog, szereplői egydimenziós drónok, igazi fordulatot pedig nagyítóval sem találni benne. 

Így aztán hiába becsülöm a darabban, 

• hogy újfent egy talpraesett nőalak lehet egy márkás akció-sci-fi főhőse;
• hogy megint az identitáskeresés tematikájával foglalkozik egy képregénymozi (és megint direkt satnyán);
• vagy hogy egy nagy büdzsés produkció próbál allegorizálni a világcsendőrt játszó szuperhatalom és a terroristának bélyegzett kisebbség ellentétére; 

képtelen vagyok a Marvel kapitányt többnek elkönyvelni, mint megrendelésre tákolt, ötletsivár tárcafejő - olyan beleélhetőségi fokon, mint egy zsengébb anime.

Carol énnálam Hal Jordan szintjét ha megüti személyként, volt pilótaként vagy akár renegát rendfenntartóként. A drámainak szánt pillanataiban vagy tiszta merev az arcjátéka, vagy „küzdőszellem” címén egy pubertáskoron átment tini frusztrációját vetíti ki. Emberi egyénisége teljesen föloldódik a gépies sablonsztori áramában – különösen a CGI-dús jeleneteknél. 

Egy kézen megszámolható, hányszor csillan meg rajta igazi érzelem, ezért rohadt nehéz együttérezni a karakterrel. Legyen szó egy-egy emlékkép felismeréséről, akár a körülötte élőkkel való szóváltásról: végig olyan, mintha tudná, hogy egy filmben van, aminek ő a főhősnője, így eleve elrendelt, hogy bármit is tesz, ő marad nyeregben. Javarészt csak a klisé segg-szétrúgó keménycsajt adja elő, aki magára találva már nem fakózöld, hanem nemzeti zászlószínű űr-harciruciban tündökölhet.

Újabb veterán hölgyszínész vérzett el egy lanyhán megírt „cinematic universe”-ös szerepben: Annette Bening Kree-uralkodója egy dögunalmas, papírmasé akarnok, bicskanyitó arckifejezéssel. Ki van szárítva a dráma abból, ahogy Carolt az elhunyt Dr. Lawson - alias "Mar-Vell" - alakjában manipulálta, és a vele való szembenézés is kiábrándítóan erőtlen. 
Jelentéktelenségben viszont rajta is túltett Jude Law Yon-Rogg-ja, aki a főszereplőt hajtó kiképző-barátként nevetségesen vérszegény. Bármikor inkább hallgatnám és figyelném pl. Sinestrót a Zöld Lámpásból szuperhős-tanárként, mint ezt a süket dumájú fabábut. Egyszerűen sekélyes az a "szórakoztató" tónus, amit a film megüt: nem érezni át a tétet sem a szereplők viselkedésén, sem az események láncolatán. Így aztán teljesen érdektelen marad, ki-kivel van, mi a szerepe, a terve vagy egyáltalán: hogy hívják. 

Amire leginkább kíváncsi voltam, az talán a SHIELD későbbi főnöke, mikor még jókedélyűbb fickó volt, két szemmel. Samuel L. Jackson úgy árnyalta át Nick Fury-t, hogy még felismerhető maradjon a személyisége: afféle vicces, zsarutárs-szerű segédként az egyetlen, akinek bármi színészi kémiája volt Brie Larson-nal. Carol és Fury egész jópofa duót alkottak: az egészet egyedül ez tartotta életben nekem. Bár azt nem tudom, hogyan fogadja az MCU-rajongóközösség a "csavart", hogy a nagy Nick Fury mi miatt is veszítette el egyik szeme világát... 

Ha az egészet nézem, két dolgot tudok méltatni a Marvel kapitányban: az akciólátvány minősége, plusz néhány szóváltásos jelenet. Carol személyiségében épphogy pislákol az élet, hogy Jackson Fury-jével valami kis figyelemtengelyt adhassanak az amúgy teljesen lapos eredtsztorinak. De ettől még ez egy kényelmes szériatermék, aminek esze ágában sincs újat mutatni, vagy legalább kiélezni a témáját.