Z, a hangya

  KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET!  

Egy hangyaboly kasztszerű kolóniájában Z-4195 megcsömörlik a dolgozók robotoló életétől. Ám amikor találkozik Balával, egy feltűnően csinos hangyalánnyal a palotából, beleszeret, és helyet cserél egy katonahaverjával, Weaverrel, hogy láthassa őt. Ettől kezdve élete a feje tetejére áll: nemcsak Baláról derül ki, hogy ő a trónörökös, de az is, hogy Z szakaszát épp ütközetbe küldik. És mindez csak a kezdet. 

Mikor néhány éve először láttam képeket a Z, a hangya c. animációs meséről, az első benyomásaim lesújtóak voltak róla. Valószerűtlennek, hogy ez a rengeteg izgága, 3D-grafikás ízeltlábú valóban képes lesz rá, hogy emberien mozogjon, beszéljen vagy egyáltalán ki tudja fejezni magát. Még inkább, hogy a protagonista, aki egy vidám, életszerető fickónak tűnik, jellemében nem fog megrekedni az önsajnálat és a faviccek gyártása szintjén.
A premissza, vagyis az alaphelyzet leírása sem kecsegtetett intelligens dilemmákkal, és beleélhető helyzetekkel.


Tökéletesen idepasszol a néhai Chokito reklámszlogenje: "Ne ítélj elsőre!"

A Z, a hangya ugyanis egy értelmes, fordulatos és direkt szerethető animációs mozi. Egyszerű társadalomkritikáját bárki megszívlelheti, aki - önként vagy kényszerből - megkötések között éli az életét. Átlátható történet és jópofa karakterek adottak, akiknek merev redszerük dacára is ugyanolyan alapvető szellemi igényeik vannak, mint nekünk, embereknek. 
Egy tapasztaltabb mozizó ugyan könnyen kitalálja, melyik szereplőnek mi lesz a szerepe. Szerencsére az írók mozgatják őket olyan ügyesen a cselekményben, hogy ezek a hangyák csak uniformizáltak, de ne abszolút egyformák legyenek. Mindegyik fontosabb szereplő egyéniséggel bír, magára tényre pedig idővel a kolónia minden tagja logikusan ráeszmél.


Rohamosan nő a rokonszenvem a Dreamworks animációs meséi iránt: még az ezredforduló előtt egy olyan animációs mesét dobtak a piacra, ami nem kertel; ahol a látványnak van stílusa, és nem fullasztja, hanem ellenkezőleg: illusztrálja a történetet. Többnyire mentes a sallangoktól: a románcból hiányzik a csöpögősség, a humorból pedig a megrögzött infantilizmus (bár az első negyedórában még kicsit zsengék a szóviccek). Sőt a legismerősebb sztoriszálakba is sikerült színt és életet csepegtetni.
Pl.: 

• a pórfiú ránézésre beleszeret az elkényeztetett királylányba;
• ezért másnak adja ki magát, hogy újra láthassa őt;
• a kegyetlen vezér, aki lenézi a gyengeség bármilyen formáját;
• és az ő megállításával a pórfiú végleg hőssé válik az országban;
• ő és legjobb barátja is a párja mellett örvendezhet a végén.

Szintén a giccsmentességet szolgálja, hogy Z-t nemcsak egy nő motiválja. Ő ösztönzi közvetlenül, de távolabbi célja eljutni Rovar-Kánaán (Rovarutópia) földjére: az uralom- és kötöttségmentes paradicsomba, melyről az egyik részeg katonától hallott egy bárban. Arra számítanánk, hogy Z a csata során elvetődik a helyi csodaországba, rátalálnak, és visszarántják a szülőföldje sivár valóságba. Főleg a Disney-mesék sajnos máig ezt a hagyományos, szenvelgő dramaturgiát követik, és örülök, hogy ennek nyomát se találtam itt.

Z esete úgy vélem, tanulságosabb ennél. Látjuk a dolgozók uniformizált életmódját, igen. Ennél viszont szerintem többet mond el egy közösségről, ha a harcmező egyetlen túlélőjeként máris hősként éljenzik (csak így magában ez ostobának láttatná őket), de mikor kiderül Z-ről, hogy sima dolgozó (azaz gyakorlatilag csaló), azonnal letartóztatnák. Az ősi hierarchiát még a harctéri helytállás sem bírálhatja felül. Erre az elavult közgondolkodásra játszik rá az is, hogy

1. a filmben a dolgozók sokkal kisebbek az átlagkatonához képest,
2. vagy hogy a királynő a lányát győzködő Z-ről egyből azt hiszi, elrabolja.

Emlékszünk rá, hogy Leia hercegnő mennyit reklamált megmentőinek a Halálcsillagon? Bala önteltsége egy fokkal még rosszabb eset: 

1. Z-t sokáig "Dolgozónak" szólítja;
2. bevallja, hogy csak heccből táncolt vele a diszkóban, mivel ő volt a legszánalmasabb a csődületből;
3. és természetesnek veszi, hogy "elrablója" minden óhaját lesse, hogy a palotában aztán elfelejtse, mint tévedést.

Eredetinek tartom, hogy a szeretett nő épp a főhős azon mentális pontjára tapos rá, ami a legfájóbb neki. Nevezetesen az önérzetére. Panaszkodás közben Bala pontosan arra az alárendeltségre hivatkozik, amibe Z beleszületett, és amitől a fiú már oly rég megcsömörlött. A kezdetben kicsit sokat poénkodó hangyasrácot ez segít közelebb hozni a nézők szívéhez.

Bármilyen románcnál fontos, hogy a felek személyiségében legyen valami közös késztetés. Bala és Z addig meg sem tapasztalta a szabadon élt életet, de a maguk módján mindketten kitörni próbálnak a megszokott életük gubójából. Balát az anyja által kijelölt kérőhöz, Csáprágó dandártábornokhoz jegyezték el, és vele volna muszáj elmebeteg mennyiségű utódot a világra hoznia. Ha nem beszélgetnének erről sokat és fesztelenül, minket sem érdekelne, hányszor menti meg Z a hercegnőt. Nem volna miről felismerniük, hogy rokonlelkek.

Csáprágó engem Zod animált prototípusára emlékeztet. Edzett, elszánt és teljesen militarista gondolkodású harcos. Motivációja tipikus felsőbbrendűségi komplexus: új fajról, új korszakkezdetről álmodik. Miközben háború ürügyén a "Mega Alagutat" építteti a dolgozókkal, az igazi terve, hogy elárasztja őket, és helyettük az ő és Bala utódai lesznek az új boly(gó) népe. Csáprágónál is gyors genocídium várna a meglévő lakosságra, mert ahogy Zod mondaná: "Egy alapkőletételnek valamire rá kell épülnie."

Érdekesnek találtam, mikor ő maga is kijelenti: tud Rovar-Kánaán létezéséről. És a részeg hangya, akitől Z hallott róla, katona volt. Ha Csáprágó katonai útról ismerte a helyet, elgondolkodtató, hogy vajon nem pont arrafelé ásatja-e a "Mega Alagutat", amerre Z szökött Balával. Ez ugyanis megmagyarázná, miért nem hallott róla szinte senki: eltitkolta a valódi terve valódi színterét.

Különösebben nem bánom, hogy a cselekmény kitalálhatóan végződik, mert jól ütemezett, és a boldog befejezés indokolt. Miután a tömeget megmentették, nemcsak Z, hanem Weaver is összejön saját kiszemeltjével, Azteca-val. Nem hiányzott a klimaktikus harc a főgonosszal sem: bukásához a film miliőjén kellő tanulságot ad a szóváltása Z-vel:
"Engedd el! Hát nem érted? Ez A Kolónia érdeke!"
"Hogy mondhatod ezt? Mi vagyunk A Kolónia...!"

Csáprágó katonái pedig - látva, hogy az "alsóbbrendű elemek" a földet beszakítva küzdenek az életükért - segítenek nekik kijutni a mélységből. Így kell egy magában egyszerű mondandót hatásosan előadni és illusztrálni - ellentétben Az Oroszlánkirály 2. agykasztrált békebeszédével, egy másik hercegnőtől. A zárókép Z narrációjával pedig nyomatékosítja a kolónia és a mi településeink közé vont párhuzamot.

Állejtős, hogy mennyi filmcsillagot sikerült összeboronálni egyetlen színészgárdába. Ez önmagában nem sokat jelent, de a hangjátékuk is passzol ki-ki szereplőtípusához. Anélkül, hogy mindet felsorolnám: nem hittem volna, hogy a főszereplőt éppen Woody Allen alakítja, aki akkor már 63 éves volt. Szórakoztató lehet, ha valaki megsaccolja, melyik neves sztár kit játszott, majd a stáblistán leellenőrzi a megfejtést.

Az animációra sincs panaszom: szemben a Verdák vagy a Jégkorszak vizualitásával, itt a szememnek könnyű volt adaptálódnia a figurák energizált mozgásához. A hangyák emberi mivolta arcra és mozgásra is felismerhető maradt. Még a csókokat is sikerült úgy megjeleníteni, hogy az felvidítja a nézőt. 

Rovar-Kánaán látványképe és a vízből oszlopba verődő dolgozók tömege formagazdag. Egyedül a termesz hadtestet találhatják egyesek visszatetszőnek, de szerintem még a jóízlés határán belülre démonizálták őket: néma, tömzsi, fakó színű rovartankok.

Nem sok komputeranimációs moziról tudom elmondani, hogy a negatív előítéleteim dacára megszerettette magát velem. A Z, a hangya szinte csupa ismerős holmiból dolgozott ki egy megható és naprakész hangvételű történetet, valamint egészen eredeti látványvilágot. Látni és érezni is rajta a munkát és elszánást, hogy valamerre kitörjenek a már poros, Walt Disney-féle mesélőtradíciók gubójából.

A Z, a hangya tőlem kapott értékelése:

Dennis, a komisz ismét pimasz - Egyperces kritika

 

Ha az 1. Dennis-mozihoz semmi köze, csoda, hogy annak 1 színésze se tér vissza a folytatásra? TV-film vagy sem: az egészet mintha ötévesek írták volna meg! Nincs történet vagy eszes humor, csak bő órányi primitív közjáték és gyerekcsíny. Az egyetlen legalább látványos történés mikor Dennis "véletlenül" beborítja a környéket vattacukorral.
Mr. Wilsonból egy hiú, önmagát rendre leégető idióta lett, akit 2 csaló egy lehetetlenül hülye "fiatalítókúrával" rászed. Talán George Kennedy az, aki Dennis csibészes nagyapjaként élvezte a forgatást, esetleg. És talán derülnünk kéne azon, hogy egy sznob kislány Dennis szintjére próbál süllyedni, hogy elcsábítsa? A végére nem marad korosztály, melynek IQ-ját ne sértené meg ez az ál-vígjáték.

Még mindig tudom, mit tettél tavaly nyáron

 

Voltaképp egyetlen nagy kérdésem volna a Tudom, mit tettél tavaly nyáron folytatásáról: jobb-e bármiben is? Természetesen próbál folytonosságot felhozni az előző résszel: Julie-t még mindig a véres nyár emlékei kísértik, Ray pedig szimplán az egyetlen másik fiatal, aki túlélte a kampós gyilkos aratását. És mint kiderül: fent nevezett gyilkosnak él egy nagykorú fia, aki Julie barátjának mutatkozik, miközben a bosszú fűti.

Minden eleme a sztorinak megegyezik az előző részével: Julie rémálmai, hogy csak a film végén bízik Ray-ben, a havercsapat esetlen próbálkozása, hogy leállítsák a gyilkost, és aztán egyenként kidőlnek a sorból.
Különösen Karla karakterét éreztem túlpörgetettnek. Rendre próbálja Julie-t visszarángatni a normális bulizós életmódba, és mikor végre sikerül egy diszkóba elrángatnia, megint rátörnek a rémképek.

Nemcsak hogy az új főszereplők nem jobb személyek fikarcnyival sem a már elhunytaktól, nem tudott meghatni Julie kálváriája sem. A lány sikertelenül próbál továbblépni, immár 2 nyár rémségei vonják el figyelmét a tanulmányaitól és az emberi kapcsolatépítés esélyétől.
Idáig még rendben is volna a szál, de a történések a két filmben végig csak a pszichéjére hatnak, a személyiségét nem fomálják. Egyáltalán nem. Értem, hogy nem tudta feldolgozni traumáját, és senki nem érti meg igazán. De a mindennapi viselkedése inkább az ingerültséget, mint a félelmet, inkább a megunt strapásságot, mintsem az elfojtott frusztrációt láttatja. Egy jelenetben Julie a legjobb barátnője, Helen fotóját nézegeti. Ez az egyetlen megnyilvánulás, ami Julie iránt szimpátiát keltett bennem. Mikor elutasítja Ray invitálását, és az sértődött elgyalogol, a lány csak annyit dünnyög maga elé: "Én csak félek". Nem; ez itt arrogancia, nem félelem.



Hírhedten ostoba már a bonyodalom nyitánya: Julie és bulis barinője, Karla egy rádiós kérdést válaszolnak meg: mi Brazília fővárosa? Rio de Janeiro! És nyertek egy ingyen utat egy trópusi szigetre. Persze kiderül, hogy nem a nyári kánikula, hanem a monszun idején érkeztek, és hogy veszélyben forognak, etc.
Nem érdekelt egyik fiatal szereplő sorsa sem, mivel elejétől fogva tudtam, hogy Julie életben fog maradni, társai pedig nem, hiába próbálnak el rejtőzni a luxusszállodában, illetve pisztolyt bevetni a gyilkos ellen. A leg-megjegyezhetőbb vonásuk a puszta szexepiljük: férfiaknak külön eye-candy Jennifer Hewitt, amint fehérneműben pihen a szoláriumban.

Sajnos nagyon önnyű megválaszolnom az eredeti kérdésemet: a folytatás semmiben nem tesz túl elődjén, és még a rozoga rejtély sincs adva a gyilkos személye körül. Ijesztgetés tinimódra.

Követés

Visszamenőleg vált szélesebb körben ismertté Amerikában a Követés nevű film. Nem formaújító darab, nem kultikus, és - részben 10.000 font alatti mikrobüdzséje miatt - egyáltalán nem látványos. Mégis: jóformán minden los angeles-i moviefan ma már hallott róla. Ha másért nem, annak kapcsán, hogy ez "direktor Christopher Nolan első movie-ja".

Köthető pár végzetszerű apróság a Followinghoz, amit én a rendező korai magánreményeinek kivetüléseként értelmezek:

1. Ezt a művet hónapokkal a Star Wars Előzmény-Trilógia előtt mutatták be Nagy-Britanniában. Nolan egyik korai inspirációja bevallottan az eredeti Star Wars nagyhármas volt.
2. Következő filmjében, a Mementóban továbbcsiszolta a már ekkor kipróbált történetmesélési módszereit: az idősík-váltogatást, a feszes vágás általi tartalomtömörítést, és hogy nem lehet fölösleges szál.
3. Az Álmatlansághoz hasonló a két főszereplő viszonyulása egymáshoz: egy magányos férfi, akinek egy sunyi gazember a bizalmába próbál férkőzni, hogy felhasználhassa saját bűne eltüntetéséhez.
4. Az egyik helyszínen egy kicsi Batman-jel vehető észre az ajtón; a DC-szuperhős története mindig is foglalkoztatta a rendezőt.
5. Cobb, az ördögi és elegáns tolvaj alakja olyan kreáció, amihez később visszanyúlt, mikor ismét lehetősége nyílt saját alapötletből forgatnia, egy évtizeddel később.

Nem tudom, mikor történt az eset, de valós esemény ihlette a Following készítését. Nolan lakásába egyszer betörést követtek el, a brit direktor pedig - több rövidfilmmel a háta mögött - ezt választotta első nagyjátékfilmje témájául. Az általa létrehozott tolvajkarakter, Cobb sötét és meggyőző alak, aki könnyen rá tud szedni egy bizonytalan vagy önbizalom-hiányos embert. Például egy olyan írót, aki ihletgyűjtés jogcímén random embereket követ hosszabb ideig. Erre majd mindjárt rátérek.

Bármennyire nem tehet róla, érezni a produkción, mennyire szűkös erőforrások álltak rendelkezésre a készítésekor. Az egész film fekete-fehér, az erősebb árnyalatok valósággal satírozzák az emberalakokat és épületeket. Kézi kamerát használva, részben vágással és a kameraszögek váltásával igyekeztek kompenzálni a vizuális effektusok hiányát. Mindössze néhány, ismeretlennek számító színész vállalta a munkát, azt is csak szombatonként. Egyébként: a rendőrnyomozót játszó John Nolan a rendező saját nagybátyja, aki később a Batman-trilógiában is feltűnt Fredericks-ként.

Christopher Nolanre hárult a rendezés és a forgatókönyv mellett a vágás és az operatőri munka, tehát abszolút szerzői alkotásról van szó: egy stílusos, de fejletlen külsejű noir. Megértettem volna, ha a rendező évekkel később feljavíttatja a képi világot, pl. színek és felbontás terén. Utólag módosítgatni egy film küllemét akkor kiszúrás a moziban fizető nézők felé, ha attól tartalmilag is módosul a mű egy-egy részlete. Pl. Han Solo lézerlövése a Star Wars 4. egyik bárjelenetében. 

A Követés cím a protagonista legfőbb szokására utal. Bill egy londoni munkanélküli, aki írói karrierbe fog. Ihletforrásként egyszerű módszert választ: megpróbálja kiszúrni a tömegből az érdekesebb embereket, és azokat huzamosabban követi, megfigyelve szokásaikat. És mivel szörnyen magányos, illetve motiválatlan, az idegenkövetés idővel pótcselekvéssé válik. Legalább annyira kapálózik így élete üressége ellen, mint a félgőzzel akart regénye összehozásáért.

Erős nihilista hangulat lengi be a film elejét, mielőtt Cobb és Bill először vált szót. A reménybeli író maga meséli ezt el a rendőrnyomozónak: "Elkezdtem követni embereket. A problémák akkor kezdődtek, mikor valakit többször is követtem." Ez a rendőrségi vallomás adja a film keretét. Bill nemcsak, hogy nem tudja meggyőzni a hatóságokat igazáról, a tetejébe kiderül: "Cobb" nevű ember nem is létezett. Maga a név is a terv része volt. 

És valóban: Cobb, a profi betörő személyében Bill a tökéletes halálcsapdába sétál bele. Amaz idővel kiszúrja, szembesíti, majd felajánlja neki, hogy helyben tanulmányozhatja betöréseit. Pontosan azt kínálja fel Billnek, ami a bizonytalan férfi gyengéje: rejtettebb, belsőbb tudást nyerni általa a betörés lélektanáról, amihez Cobb részletes magyarázatokat fűz. Ezzel Bill voltaképp egy másik értelemben véve IS Cobb-nak a követőjévé válik.

Az az igazság, hogy a "követő" felnőtt emberhez mérten rémesen naiv. Gyanús lehetne számára, hogy egy vadidegen bűnöző ilyen készséges vele, diszkréten kiszolgálva a kíváncsiságát. Még arra sem eszmél rá, mikor már Cobb megjelenését és módszereit kezdi utánozni. És mikor kiderül, hogy ez a derék betörő, akivel haverkodott, átverte. De úgy, hogy utolsó találkozásukkor még fel is pofozta, sértettséget tettetve. Olyan ez számomra, mint mikor valaki egy szelíd rókát simogat, és aztán csodálkozik, ha a kórházba kerül.


Nolan kedveli a "keresd a nőt!"-tételt, ezt megfigyeltem a filmjeiben. Látjuk, hogy Bill megismerkedik egy szőke hölggyel, viszonyt kezdett vele, nem tudván, hogy a nő Cobb szeretője és cinkostársa. Mire - és ahogyan rájön -, az valahogy nem kelt akkora feszültséget, mint várná az ember. Főleg mert kiszámítható fejlemény. Legalább a mű elkerüli a klisé bosszúvágyat, ami a főszereplőben támad, mikor rájön a bepalizásra.
De Bill reakciója az egészre annyira semmilyen és beletörődő. Teljesen megértem a nő közönyösségét, mikor Bill kérdőre vonja. És hogy Cobb végül e nő halálát IS rákeni majd, az már végképp a balek címkét ragasztja rá az "íróra". Határeset a sajnálat és a szánalom között. 

Az idő kezelése meglepően ügyes. Bill visszaemlékezéseiben felváltva következnek a sima követői és a rablói tevékenységének jelenetei, érzékeltetve ezzel, hogy egy bizonytalan, sőt egyre jobban összezavarodó fickó éli meg azokat. Ugyanez a kifejezőeszköz a Mementóban már letisztultabban mutatkozhatott meg, de itt is rendben volt.

Mindent egybevetve a jobbik fajtájú tapasztalatot kaptam meg a Following-gal. Ügyesen megírt, rutint felmutató munka. Nem egészen 70 perces történet arról, hogy a magány és a nihillista látásmód  mennyire kihasználhatóvá teheti a városok egyszerű, szürke lakóit. De túlságosan naiv a főszereplő, és ez alapból kiszámíthatóságba rántja az amúgy sem valami nagy történetet.

Értékelésem rá:

Star Trek 9. - (Űr)lázadás

Tiszavirág életűnek bizonyult a Star Trek-franchise megújhodása a 8. résszel. A Star Trek - Űrlázadás jelentős tónuskülönbséggel rendelkezik mindkét TNG-előzménymozijához képest. Kifejezetten családbarátabb és derűcentrikus atmoszférára törekszik, rengeteg napsütötte, vidéki tájat ábrázoló képsorral, illetve jópár hosszas, átvezető jelenettel, melyeknek alig vagy nincs jelentősége. Ezért aztán a 9. chapter-nél egyszer sem fordul elő lelövés általi halál, mindössze egy mellékszereplő bonyolult kivégzése, illetve a fő gonosztevő eltűnése egy detonációs felhőben.



Újabb bizonyítékát tapasztalom, hogy egy franchise két mozirész-premierje között minimum 3 évnek el kell telnie. Máskülönben egy elkapkodott, csigolyatörött termék kerül ki a piacra. Ritka kivétel ezalól a First Contact, ami szememben a legjobb az eddigi 11 felvonás közül. Most is minden összetevő adva volt, ami az előző epizódot rajongói és kritikai sikerré avanzsálta. Minden, kivéve a jó ötleteket, önkritikát és odafigyelést.
Sietséget olvasok ki a Paramount Pictures ütemtervén. 2 évente újabb TNG-movie. Mintha mert a TV-sorozat már 1993-ban lezárult, sőt '98-ra a Deep Space Nine is csaknem, igyekezniük kellene folyamatosan felszínen tartani  a trekkerek és egyéb sci-fi-fanok érdeklődését. Azonnal új felelőst választottak a vizuális effektusokhoz, miután az Industrial Light & Magic akkortájt a Star Wars Episode I.-hoz segédkezett. Lefogadom, hogy ha a 9. rész nem teljesít várakozáson alul (de bukás nélkül), már 2000-ben megkapjuk a Star Trek - Nemezist, még rosszabb fogadtatással.

"Mi csak 600 embert telepítünk át."

A sztori gyenge. Sokszor stagnál, nem tud súlyt adni a drámai pillanatainak, és egy elcsigázott mentőakcióvá redukálja a konfliktushelyzetet. Hasonló problémám van az egész elgondolással itt, mint a Star Trek V.-nél: komolytalanul és puhítva tálalják, és a fele időt jelentéktelen párbeszédekre vagy történésekre fordítják. 
A sokszoros idejű fiatalság bolygója olyan ügy, ami logikusan az ismert galaktika egy részét biztosan a rendszer birtokba vételére sarkallná (attól függően, mekkora élettartam-növekedést okozna). Nem beszélve, hogy milyen társadalmi következményei lennének. Jean-Luc még futólag el is ejti azt a mondatot: "Vereségünk miatt a Borg és a Domínium ellen, a Tanács úgy érzi, annyi szövetséges kell, amennyit csak szerezhetünk." Nem ragaszkodom pont ehhez a két ellenfélhez, de ne mondják nekem, hogy ilyen jelentéktelen, helyi csetepatéra korlátozódna az eset!



Direkt hoztam fel A végső határt példaként. Kísértetiesen emlékeztet a két mozis epizód "receptje": 

1. Az alkotók közül a rendező egyben oszlopos tagja a filmek és a sorozat casting-jének.
2. Kiválasztanak egy képzetet, ami közvetlenül az emberi faj végső céljaira, létezése határaira világít rá (Isten keresése | Örök ifjúság elérése). 
3. Erre felfűznek egy pofonegyszerű, logikakoldus forgatókönyvet,
4. amit bepermeteznek "könnyed hangvételű", valójában elbarmolt, debil pillanatokkal;
5. köztük nótázással.
6. Ehhez adnak majdnem Asylum-színvonalú látványtervezést,
7. és a végén a családias hangulat bájával próbálják leplezni a tanulság hiányát (Kirkék a tábortűznél | Data a szénakazalban bujócskázik).

2 okos metaforát olvasok ki rögtön a címadásokból, melyek végül a kukában végzik. "A végső határ" alapötlete, hogy a legkülső ismert űrrajzi ponton megtalálhatják a Teremtőt. Metaforikusan ez azt jelentheti: "Isten" az emberi fejlődés elképzelt végállomása, az emberi lét végső határa. És ha egyszer elérjük, az talán nem is olyan pozitív kép, mint addig hinni akartunk benne.
Ilyen szempontból az "Űrlázadást" úgy lehetne értelmezni: lázadás a Természet rendje, a lassú elmúlás elfogadása ellen.

Tehát a téma ígéretes. A távoli Ba'ku bolygón az emberek nem öregszenek; tehát a hely az örök, vagy legalábbis több száz évnyi ifjúság lehetőségét rejti. Ezért egy Csillagflotta-admirális, Dougherty szövetkezik a rendszerbéli "son'a" fajból Ru'afo-val, hogy az őslakosokat tudtukon kívül eltávolítsák. Picardék azonban szembeszállnak Dougherty tervével, mondván: bármilyen kivételes a Ba'ku, a helyieket nem vitethetik el.

Legalábbis: ezt igyekszik kifejezni a cselekmény. Hogy mennyire igyekszik! Helyette viszont egy olyan kacskaringós ál-filozófiát hoz létre, ami néhol még a Star Trek alapvetéseit is megtorpedózza. Pl. hogy a műszaki technika és a gépek elítélendő dolgok.  "...Mivel úgy döntöttünk, nem építjük be őket mindennapi életünkbe."
Főleg erről a hozzáállásról szeretnék írni, mivel szerintem ezen látszik legjobban a movie elpazaroltsága.

"Úgy tartjuk, valahányszor létrehozunk egy gépet, hogy az ember munkáját elvégezze, azzal elveszünk valamit az embertől."

Többször leszögezik a ba'ku-k, hogy bár elvetik a műszaki technológiát, értik annak hasznát. Érdekelne, hogy a ba'ku-k pontosan mit értenek "gépek" és "technológia" alatt. Merthogy túl jól tájékozottak. Elvileg ők már 300 éve itt élnek. Ellenben Picardék érkezésekor szóba hoznak olyasmiket, mint: űrutazás, térváltás, pozitron-mátrix. Na ebből a 3. mindenképp túl friss technoújdonság, hogy ismerjék! Nem tudjuk meg, honnét vannak aktuálinformatikai ismereteik. Csak annyit, hogy nem kérnek a gépekből.
De hadd kérdezzek valamit: akkor mi az öntözőhálózatuk? Vagy a gátjuk? Vagy ezek még környezetbarát kőépítmények, ezért elfogadhatóak? Ha "gépek" alatt a bonyolultabb mechanikai találmányokat értik (trikorder, computer és mikroáramkörös eszközök), akkor ezt már igenis kellett volna részletezni. Helyette az erre kínálkozó műsoridőt egy csomó üresjárattal tömik tele. Alig győztem kivárni, hogy érdemi fejlemény történjen.



Nagyon vak idillizációt erőltet magára a "ba'ku" népcsoport az életszemléletében. A tájképeket most hagyjuk, az csak hab a tortán. Itt a lakosok eredendően kedvesek, pacifisták, kollektív önvédelemre képtelenek. Vízközelben laknak, csupán színekben szegény ruhákat hordanak. És! A közösség látható jogi szisztéma nélkül, szokásalapon kötelezi őket szerény és környezetbarát életmódra. Ez még fanfiction-ben is kirína! Hiszen akadnak olyan felnőttek - mint Anij karaktere - akik 300 év alatt nem tanultak meg úszni. Pardon?!
Mellesleg: kíváncsi volnék, hogy vajon a Ba'kura költözéskor mennyi lehetett a létszámuk, és hogy voltak-e próbálkozásaik mégis visszaszokni a technika újításai felé.



Egyáltalán miért technikaellenesek ezek az emberek? Hogy vonja maga után az ideköltözésük a technika vívmányairól való lemondásukat? Spekulációm erre: úgy gondolhatják, hogy - miként a földiek is kifosztották kincseiből bolygójukat - ők is tönkretennék a Ba'kut, ahol a hosszú élet ajándékát kapták. De ez az egész egy annyira elvont és forszírozott ideált alkot, amit képtelenség a helyiek javára írni. Nincs megfogható az értékrendjük, amit pedig mutatnak belőle, az az agymosottakra jellemző.



Elég kompromitáló a "zöldek"-re nézve, ahogy sarkítják a két oldalt! Kiderül a vége felé, hogy a "son'ák" és a "ba'kuk" egyazon faj tagjai, drasztikus küllemkülönbségeik dacára. A "son'a" faj tagjai önként vagy többségi akaratból elkerültek a bolygóról, így most bosszút akarnak. A titokban költöztetés terve is ezt szolgálja.
Tudjá(to)k, hogy ez mit sugalmaz? Akik űrtechnikával, irányítottan törekszenek életük megjobbítására, azok agresszívek, hódítóak, bosszúvágyóak. Akik viszont a természettel harmóniára törekedve élnek, érdemesek részesülni annak minden kincsében. Mégha semmi közük a folyamathoz, és érdekes módon épp akkor mondtak le régi technológiájukról, mikor a hosszú élet bolygójára költöztek. Nincs mese: álszent, antitechnokrata reklámfilmmel van dolgunk.

"Pedig mi valaha felfedezők voltunk."

Röhejlavina, ahogy a bolygó fiatalító légköre hatni kezd az Enterprise legénységére! Ők többségükben normális homo sapiensek, akárcsak - valljuk be őszintén - a helyi lakók. Mivel az Enterprise hosszan időzik a Ba'kunál, logikus, hogy regeneratív sugárzása rájuk is hat. Aktívabbak, éberebbek, nagyobb az életkedvük. 

De ennek miért a hormonális aspektusait emelik ki? Értem ezalatt pl. hogy Riker és Troi tanácsadó beizgult tinikként heccelik egymást, Troi a férfi arcszőrzetét fújolja, majd egy fürdőkádban leborotválja neki. Vagy mikor Picard egyedül készül vissza a Ba'kura egy kazal nehézfegyverrel. Odajön a többi főtiszt, tele adrenalinnal, és kijelentik: ők is lázadni akarnak. Még a már megjavított Data is!

Az egyetlen tiszt változása, ami érdekes volna, az Geordi La Forge visszajövő látása. Ugye a Kapcsolatfelvételben már nem volt szüksége a VISOR-ra. Most ellenben teljesen rendbejönnek a látóidegei. Cseppet se hatott meg, amikor elkönyveli magában, hogy lemond a normális látás esélyéről. Itt legalábbis nem.

Biztos, hogy ezt már korábban írtam, de megismétlem: én nem minősülök keményvonalas Star Trek-rajongónak. A Star Trek sorozataiból kisebb-nagyobb arányban láttam részeket, mindig kevesebbet az epizódlista felétől. Ezért nem rovom föl hibaként, ha a filmek esetleg ellentmondanak 1-2 részletben a TV-show-nak.

Pár dolog viszont határozottan rémlik. A TNG egyik korai részében egy hormonokat megbolondító kór tört ki a hajón, amitől egyre többek szexuális túlfűtöttek lettek. Még az android Datára is hatott, mikor a néhai Yar hadnagy rányomult. És legalább 2 epizódban Geordinak a sors felkínálta a lehetőséget, hogy a VISOR nélkül is teljesen jól lásson. Mindkét esetben átéreztem a döntése súlyát és okát. Először nem tartotta jogosan kapott ajándéknak, másodszor (már gépészként) pedig mert úgy érezte: a VISOR a személyiségének a része.

Netán ezt a 2 sztoriötletet akarhatta Jonathan Frakes újrahasznosítani? Sajnálom, Egyes: nem sikerült ugyanaz a bravúr, mint korábban a borg-invázió ötletével.

"Hány emberre volna szükség, admirális, mire helytelennek számítana?"

Hogy fer legyek, nem minden elképzelés rossz. A kezdés még bíztató: Data, aki egy álcázóruhás megfigyelőcsapat tagjaként volt jelen, leleplezi a föderáció egy szintén álcázott hajóját. Ez fontos lesz, mivel később kiderül, hogy holografikusan rekonstruálták benne a ba'kuk élőhelyét, hogy tudtukon kívül csempésszék ki őket a bolygóról. Erős kezdés, és örültem neki, hogy Data nem züllött vissza a 7. rész udvari bolondjává. Korai örömnek bizonyult.

2 dolog kötődik ehhez a nagyjelenethez, amitől csak fogtam a fejemet:

1. Data magánakcióját egy zsákutca mellékszál követi, ahol Picardék egy új föderációs faj küldötteit fogadják díszegyenruhában, szüntelen jópofizás keretében. (Megjegyzés: csak szerintem kislányos az a fejdísz, amit Picard fejére tesz a delegáció vezetője?)
2. A meghibásodott programú Datát úgy szereli le Jean-Luc, hogy Worffal együtt egy indulót kezd énekelni egy másik hajóról. Ez már legalább a 3. Trek-mozifilm, ahol a karakterek dalolászni próbálnak, de csak magukat égetik vele.

Vigasztalásképp annyit, hogy az android ámokfutását legalább rendesen magyarázzák. Geordi szerint Data  morál-etikai programja (nem túlzás még ez is az érzelemchip mellé?) megsérült, majd felülírta az összes többit. Ez végre jó írás: Data útmutatásával jutnak el az ügyben az álcázott hajóig, benne a "ba'ku"-k élőhelyének holomásolatáig, és a "son'ákig". És a tény, hogy Data az erkölcsi programját követve cselekedett, eggyel több okot ad Jean-Luc-nek, hogy gyanakodni kezdjen az admirálisra.

„Egész kultúrák pusztultak el minden kényszerű népköltöztetésnél a történelem során.”

Egy másik érdekfeszítő idea megkérdőjelezni az Elsődleges Irányelvet, mely megtiltja a Flottának a beavatkozást más népek történelmébe. Függetlenül a szándéktól. Dougherty nem nagy gondolkodó, de az álláspontja érthető. Ha ez a bolygó exponenciálissá teheti az életet, illetve gyógyászati szent grál lehet, talán megéri megszegni a dogmákat. Itt pedig van 1 egész település, melynek lakói struccpolitikával élnek a semmibe.
Picard karakterét tudom a legkomolyabban venni az Űrlázadásban, és sajnálom, hogy a vitája Dougherty-vel nem sorakoztat föl elmésebb észrevételeket. Hangzatos, mikor Picard a Föderáció lelkének nevezi az Irányelvet. Csakhogy az egész dilemma arról szól: 600 lakos erőszakos költöztetése 800 milliárd másikért etikailag megengedhető-e. Ugyanott ragadtunk a kérdésben, ahol a Star Trek 2. megállt: a többség igénye a keveseké fölött áll. Miért is kéne Picardéknak szurkolnunk...?


Dougherty terve nekem inkább tűnik lázadásnak, mint amit Picardék tesznek, mikor kimenekítik a közösség tagjait a településükről. Persze: ő azt mondja, a Föderáció vezetése titkon támogatja az Elsődleges Irányelv mostani megszegését. Nem tudom eldönteni, hogy hazudik-e.
Ugyanis ha igazat mond, akkor legalább a Flotta Tanácsát, a fő döntéshozókat is mutatni kellene. Lehetőleg többször, hogy jobban lássuk a szembenállás nagyságát és horderejét. Ettől tűnik nekem annyira kidolgozatlannak ez az egész konspiráció, aminek 1 fő irányítóját ismerjük meg.


Miért nem használja egyik oldal sem a transzportert a ba'kukon? Valószínűleg én nem vettem észre valamit, de kétlem, hogy elég nyomós okot találtak volna ki rá. Itt van ez az izgalmasnak beállított képsor, hogy a fegyvert fogott tisztikar futva menekíti a ba'ku-kat, miközben az ellenség szondái apró géptölteteket lőnek rájuk, amikor elsugározzák őket a hajóra. Nem számít, mivel zárják ki a transzporteres felsugárzást. Mert maga a beállítás a lényeg, bármi áron. Hogy lássuk hőseinket hősiesen menteni az elesett helyieket a gonosz hódítóktól - persze még nem annyi CGI-jal, mint az Avatarban.

"Maradj velem."

Valamit még nem árt, ha futólag felhozok. Picarnak feltűnően sok, romantikusnak szánt momentumot írtak Anijjal, a helyi szépasszonnyal. Talán a férfi lelki megifjodását hangsúlyozná, hogy találkozik egy okosnak beállított nővel, és hosszan diskurálnak, milyen helytelen a kényszerű költöztetés? Ha igen, akkor sajnálom: nem működik a szál! (Apróbetűben súgnám meg, hogy a TV-sorozatnál legalább 1 eset előfordult, ahol Jean-Luc éppenhogy irányított költöztetést beszélt meg egy néppel.)

Anij egy leheletvékony antikarakter a szememben. Nem érdekel, hogy vonzódnak-e a kapitánnyal a másik iránt, ahogy az sem, mikor haldoklik, ám Dr. Crushernek hála megmenekül. Oké: ha az íróknak olyan fontos ez a kapocs, akkor miért nem mennek végig vele, és kreálnak szerelmi háromszöget? Mindegy: mindkét esetben csöpögős a kapott végeredmény.

"Nem lepne meg, ha ezt mostantól a Riker-manőverként tartanák számon."

Az utolsó fél óra végre meghozta az addig távolmaradt feszültséget a filmbe. Nem Pikard és Ru'afo párharca kapcsán. Hogy a kapitányt épp utolsó pillanatban sugározzák el Ru'afo hajójáról, az elég klisé megoldás volt.
Riker manővere a megtámadott Enterprise-zal viszont tetszett, és valószínűleg a leglátványosabb effekt. Ráncolom ugyan a szemöldökömet azon, hogy "kézi vezérlés" címén egy kicsi, joystick-szerű fogantyúval dönt be egy egész csillaghajót. De az, hogy a hajtóművek hátrahagyta üzemanyag-felhőt berobbantja, hatásos trükk. 

Jerry Goldsmith-re (akinek nevét szintén a Star Trek kapcsán ismertem meg) nincs panaszom. Teszi, amit kell. Az aktuális témazene tónusában passzol a filmhez. Nyugtató és hangulatfestő. Ugyanakkor viszont éppolyan felejthető és szokványos, mint a cselekmény, amelyet aláfest. És  bár jó volt újra és tisztán hallani a TNG jól ismert soundtrack-jét a záráskor, ez nem tudja elfeledtetni, milyen untató és halovány élményt tudhattam magam mögött a 9. nagyprodukcióval.

A Star Trek - Űrlázadás ismét olyan félresiklott zárórész, amit feltétlenül egy jobbal kellett később megtoldani. 3 vonulata akadt, ami végig stabil: Data belépője, Riker manővere és Jean-Luc Picard karaktere. Akadnak benne okos gondolat-felvetések, de csak szórványban. Éppenhogy azt tudom mondani, hogy "egynek elmegy": teljesen felejthető, agyonszelídített, illogikus és rémesen vontatott! A TV-sorozat egy hitványabb duplaepizódja, mozifilmnek álcázva.

Kegyetlen játékok

A Kegyetlen játékok egyszerre film és egy filmzsáner kritikája. Elsőre szokványos tinivígjátéknak tűnik, ahol két fiatalba kicsit több ész szorult a többieknél, legyen szó további tinikről vagy felnőttekről. A tinivígjátékokban gyakran látunk szellemileg gyenge csitriket, karikatúraszerűen sznob középkorú szülőket; itt is előfordulnak. Ők Sebastian és Kathryn elsőszámú célpontjai: intrikák, csábítások és kisded manipulációk által játszanak velük, sportból tesznek kiszolgáltatott helyzetbe másokat. Igazolják ezt maguk előtt azzal: megérdemlik, ha olyan ostobák, hogy bedőlnek nekik.

Sarah Michelle Gellar vegyes érzést hagy hátra. Buffy Summers-ként ikonkaraktert tett le az asztalra, ezzel legtöbben egyetértünk. Elhittem, hogy itt másmilyen jellemet játszik: a köpönyegforgató, manipulatív gazdag diákot, aki fölött nincs szülői kontroll. De a szerepének inkább a funkciója, maga az elkényeztetett buta libák kihasználásának ötlete tetszett vele és Sebastiannel kapcsolatban. A film egyszerre próbál vígjáték, romantikus dráma és thriller lenni, szatirikus válaszként a sipítozó csajokról szóló tengernyi komédiára, ami készült.

Kathryn lehet, hogy sikeres a maga játékaiban, de önmagában vizsgálva túl elkényeztetett, túl arrogáns benyomást kelt. A lelepleződése a végén inkább korrekt, semmint érdekfeszítő lezárás. Többet elárult volna róla, ha pl. egy hozzá hasonló, sőt kíméletlenebb, körültekintőbb valakivel kerül szembe, aki nagyobb tétben, több oldalról bebiztosítva játszik az emberekkel. Mikor Sebastian temetésén kiderül, mennyire álszent valójában, hogy kereszmedáljában  drogot tart, mindenki csak a fejét ingatja "ejnye-bejnye" stílusban. Ez szánalmas reakció: nem vicces, nem ironikus, csak komolytalan!

A 2 fő célpont sarkítottsága is elég visszatetsző. Kathryn egy Cecile nevű lányt próbál szajhává nevelni, amiért pasija korábban őérte dobta. Nem lehetett valami igényes, mert ez a lány egy idióta. Igen, direkt írom ezt: valami miatt a rendező egy 10 éves értelmi színvonalára redukálja Cecile értelmi hányadosát. Nem értem, mitől lenne ez vicces: egydimenziós mafla csitriből szajhát nevelni nem humoros. Legfeljebb jogos elégtétel.

Sebastian kiszemeltje, Anette pedig egy szőke erkölcscsősz, mintadiák, aki a leendő iskolaigazgató prűd és szűz lánya. A film azt hiszi, okos húzás ennyire elérhetetlennek, ekkora kihívásnak beállítania egy olyan rosszhírű szívtiprónak, mint Sebastian. Persze, az ilyen lány fejét joggal csavarja el az ember.

De ami nem igazán meggyőző: Sebastian lelkifurdalása. Közte és Anette között pislákol ugyan a kémia: mire a lány beadja a derekát, a fiúban feldereng, hogy talán mégse kellene kihasználnia. Az elgondolás, hogy a lázas igyekezet után, hogy lefektesse, tényleg megszereti, és emiatt el akar tekinteni a fogadástól, amit Kathrynnel kötöttek az '56-os jaguárjára. Túlegyszerűsített. Így már őt magát láttatja ostobának a történet: nincs értékrendje, elképzelhetetlennek tartotta, hogy létezet valódi érzelmi kötődés.
Jogos elégtételnek tűnik, ahogy Anette végül elhajt a jaguárjában. Ezt nyerte volna el Kathryn, ha mostohabátyja felsül Anette elcsábításával. Nos, nem sült fel, és halálos balesetével mentesült valamelyest az addigi hibái alól. De Kathryn jutalma a fogadás - és minden más kiderülésével - persze érvényét vesztette. Szerintem a 2 cselszövő sorsa hordoz egy burkolt üzenetet. Melyik a rosszabb büntetés: meghalni, vagy leélni egy életet szégyenben és közmegvetésben. 

A Kegyetlen játékok-nak van egy sajátos, néhol még könnyedebb erotikával is töltött hangulata. De ez vajmi kevéssé kárpótolja az embert az eseményszegény történetért, csapzott jellemrajzokért és erőltetett fordulatokért. Olyan érzésem volt alatta, mint a Ha eljő Joe Black tiniváltozatát nézném. Kevés a vicces pillanat, a dráma zsenge, a bírálat a gazdag fiatalok kényessége és kihasználhatósága fölött nem volt elég éles. Ez egy egyszerű tanmese 2 szemét fiatalról, akikre visszaüt saját mesterkedésük.

Ha eljön Joe Black

Hasonlóképp, mint Faust az ördöggel, Will Parrish a Halállal köt alkut, ám jóval kisebbet: nem lelkét a hatalomért, csak az ellenkezés jogát, némi plusz földi időért. Kalauzolj, szórakoztass, ismertesd meg velem közelről a földi élet színtereit. Miért te? Mert kiváló ember vagy, aki teljes és pazar életművet hagyhatsz az utókorra.

Ez az alapfelállása a Ha eljön Joe Black-nek. Romantikus dráma, ami egy-egy jellemfajtát és/vagy fogalmat társít karaktereihez, miközben megható sztorit próbál tálalni az élet múlandóságáról, mennyire becsüljük magunkat és szeretteinket, és mi számít maradandó értéknek. Ha a címszereplő a Halál megtestesülése, úgy a többiek is megfeleltethetőek egy-egy fogalomnak: Parrish az Ember, Susan a Szerelem, Drew pedig a Gonosz.

Nem mennék bele most, hogy minek a remake-je ez a mű, mert minél többször hozom ezt föl, annál inkább érzem úgy, mintha a filmkészítők mentegetőznének vele az esetleges fújolóknak. Hogy a forrásanyag behatárolta lehetőségeiket, hogy ez nem akciófilm, és leginkább a romantikára fogékony nézőknek szánják -  azon belül is főleg nőknek. A főszereplő hölgy angyali és tündéri teremtés kell legyen egyszerre; a Halált játszó színész a nők korabeli egyik férfibálványa, Brad Pitt. Ezen felül sok-sok hosszú és szellős dialógussal társított, megható légkört árasztó jelenettel kell megragadni a célközönség figyelmét.

Nem tudom, mennyire etikus a készítők szájába adni gondolatokat, de ez az észjárás esik le nekem, miután szűk 3 órát rászántam a megtekintésére. Az összkép hál'Istennek nemcsak ennyiből áll, és a legtöbb, a film által felvetett kérdéskörrel boldogulnak a készítők. Az elmúlás elfogadása ősrégi téma, amire egyértelmű válasz nincsen.

Abból, ami működik, nem tudom, mennyi volt kidolgozott pozitívum, és mennyi köszönhető a menet közbeni megvalósulásnak. Will Parrish például szerintem feleennyire nem lett volna megérthető és szimpatikus protagonista, ha nem Sir Hopkins játssza őt. Sztárfaktorra alapozást sejtek az ő és Brad Pitt casting-olása mögött. Egyik tekintélyes színészként, a másik meg inkább nőmágnesként, de egész biztosan segítené egy "romantikus dráma" eladását a mozikban. Elvileg.

Gondolom, már látszik, hogy nem tetszett nekem a film, számos okból kifolyólag. Inkább a felmerülő kérdések érdekeltek benne, mint az érzelmek. Inkább karaktertípusokkal dolgozik, semmint felfedezendő személyiségekkel. Jókora adag információt kapunk a múltjukról, mégse érezni, hogy jobban ismernénk őket. Anthony Hopkins-nak van lehetősége a legtöbb mélységet adni a figurájának. Brad Pitt Joe Black-jét nem tartom sem elmés, sem ütős karakternek, de a közös játék Hopins-szal, Will és Joe párosa érdekes, ébren tartja a figyelmet.

Szóval a Halál megszáll egy elgázolt férfit, akivel Will ifjabb lánya, Susan aznap találkozott egy kávézóban. Ez a véletlen megmagyarázható: a Halál nyilván olyan halottat választana gazdatestéül, aki minél közelebb áll a megközelítendő személyhez - mégha ő közvetlenül nem is ismeri. Nem tudom, a Halál előidézhette-e magát a gázolást e történetben. Mindenesetre örülök, hogy Suzan nemcsak "Joe Black" bemutatásakor és a legvégén hozza fel: már ismerte őt. Így ez is része a dramaturgiának: Susan egy szimpatikus átlagférfit ismer meg, majd hirtelen egy rejtélyes adoniszt talál helyette, s végül megint az eredeti átlaghapsit kapja meg, és mindkét váltás felkavarja őt.

Valahányszor egy mozgókép túllépi a két és fél órás műsoridőt, erősen elgondolkodom, vajon nem az időt húzzák-e az alkotók. És ahogy legtöbbször, most is erre jutottam. A vágások több teret adnak a jelenetek számára, mint szükséges lenne, nyilván a drámai hatásnak próbálva kedvezni ezzel. Feszesen ez a film 2 óra lett volna.

Tovább erősíti bennem ezt az érzést, hogy gyakorta esetlennek érződnek a dialógusok, különösen ahogy Will Joe-t egy-egy helyen bemutatja, vagy ahogy Joe és Susan társalognak. Bármennyire is jól nevelt, felnőtt úri társaságról legyen szó, ez nem igazolja, hogy mindenki elnézően bánjon az idegen fiatalember hóbortjaival. Pláne egy cégnél. Sokat kell várni az egyenes beszédre, így egy idő után unalmassá válhat a sok körítés.

Susan a legnagyobb vesztese annak, hogy drámaivá próbálják tenni a történetet. Ő elvileg orvosnő, aki külön él gazdag apjától és nővérétől, jó modorú, így intelligens és előzékeny embernek kellene látnunk őt. Az "előzékeny" szó ebből még igaz is. A többi meg, nos; nem. Tényleges rezonancia nincs Claire Forlani és Brad Pitt között: az egyik bárányarccal bámul, a másik merev tartással, bágyadtan bűvöli a nőt. Szívmelengető... 

Susan tipikus "apuci kedvence" lányként tűnik föl előttem: érzelmileg egy 14 éves szűzlány fejlettségével bír, magánéleti problémáit képtelen felnőtt fejjel kezelni. Nevetségesnek találtam, ahogy apja pátyolgatja ezt a 25-30-as leányzót, és tátva maradt a szám, mikor Joe-val lefeküdtek, és ezt mondja: "Szerettem szeretkezni veled." Illetve, mikor a partin tánc közben arról beszél, hogy legszívesebben ott helyben szeretkezne vele.

Ilyen körülmények között a romantika nem tudja meghatni az embert, mert a 2 ember, akik közt létrejön, eleve nem összetett vagy átélhető figurák. Nagyjából ugyanez volt a kifogásom Az angyalok városa c. filmnél: néhány esetet leszámítva sosem volt megfogható vagy életszerű a szerelmi vonzalom. A két film romantikája eléggé hasonló beütésű:

• egy halhatatlan férfialak találkozik egy kedves orvosnővel;
• "szerelme" jeleként abnormális, már-már beteges viselkedéssel szuggerálja;
• a nő szinte azonnal megbabonázva viszonyul hozzá;
• tempótlan jelenetek, kényelmes párbeszédek, lassú eseménysor;
• szenvedélytelen, spirituális természetűnek beállított szerelem;
• a férfi csak a nőre vágyik az oldalán, anélkül, hogy súlya szerint mérlegelné a következményeket;
• mindeközben összebarátkozik az orvosnő egyik páciensével;
• és a végén az alig összejövő pár egyik tagja eltűnik a képből;
• egy szomorú haláleset miatt keserű szájízzel maradunk,
• + némi műreménnyel, hogy bárkit is veszítsünk el, után is lehet részünk örömpillanatokban.

De Az angyalok városában legalább néhol jól találták el a hangulatot, és a női főszereplő sem egy burokban nevelt hercegnő benyomását keltette. Itt viszont még annyira sincs kémia férfi és nő között, mindegy, mennyire tetszhet valakinek a színészek arcát és testét nézegetni.

Drew egyértelműen a film diabólusza, akinek minden gesztusáról süt a csalárdság, a kétszínűség és az aljasság. Egy ilyen rajzfilm-szerű főgonosz szinte kötelező kellék egy drámába, nemde? Miután felmenteti Willt a cégelnöki posztról, azt tervezi, hogy eladja azt olyanoknak, akik majd feldarabolnák. Ez a terv igen gyenge lábakon áll. Profitképesen tartani egy jól működő nagyvállalatot nem kifizetődőbb, mint egy rahedli pénzmag beölésével szétosztogatni?

A születésnapi ünnepség pedig a nagy elrendeződés várható, hosszas színtere.

1. Susan rájön, hogy Joe a Halál;
2. Joe és Will közösen "helyreteszik" Drewt;
3. Will elmondja idősebb lányának, Allisonnak, hogy szereti;
4. Susant újfent áldással halmozza el;
5. Majd elbúcsúznak ettől a világtól.

A szövegfüzetek legütősebb pillanatai azon részekhez köthetők, mikor Will és Joe egyedül beszélgetnek. Jól látszik, hogy mindkettejük látásmódja, viselkedése apránként formálódik. Will nem válik túl engedékennyé, csak mert 65. szülinapjáig elodázná a halál beálltát. Felháborítja, mikor látja, hogy Joe a háta mögött Susannel "kavar", sőt hogy habozás nélkül "magával vinné".

Nem igazán értem, mit takar ez, hogy "magával vinné". Biztos nem azt, hogy meghal, hisz akkor ő se kapná meg! Megpróbálok magyarázatot találni erre. "Joe Black" a Halálnak csak egy része: az emberileg ismert sémáját jelenti. A zebránál mondja Willnek, hogy munkáját aközben is ellátja, hogy fizikai testet hord. Ha elfogadjuk a film szimbolikáját, ahol Joe a Halált, és Susan a Szerelmet jelenti, akkor szerintem arra gondolhat: Susant magához hasonló lénnyé tenni. Kötve hiszem, hogy az írók így belegondoltak ebbe, de érdekes elgondolkodni rajta.

A furcsa az ebben a filmben, hogy míg romantikus drámának állítja be magát, nem a romantika az erőssége. Hanem az élet múlandóságának témája, ami újra és újra végigkíséri. Mikor Joe és Will a tűzijáték előtt állnak, Will talán legjobb mondata hangzik el: "Nehéz mindezt itt hagyni, ugye?" Mintha egy percre felcserélődtek volna a szerepeik. Joe megtapasztalta, amit akart: mit jelent emberként létezni, miként érdemes viszonyulni a halandósághoz.

Kicsit bosszantónak találtam először, hogy maga a túlvilági létet sose tárgyalják: hogy néz ki, vagy egyáltalán létezik-e "odaát". Másrészről: így nagyobb a súlya a dráma nem-romantikus felének: ami értéket Joe és Will felismer a pár nap alatt, még akkor is érték marad, ha a halál után nincs más, csak a Semmi.

Kétféle drámaiság van itt: az egyik romantikus, a másik filozófiai jellegű. Utóbbi működik, előbbi erőtlen, sőt gyakorta giccses. A karakterrajz pedig - 1 kivétellel - nem terjed túl típusok létrehozásán, akik révén ábrázolják a mondanivalót. A lassúság és a cég körüli konfliktus bagatellizálása az, ami miatt nem tudom átlagosnak nevezni.

Angyalok városa

"Mi csak azért becsüljük az életet, mert tudjuk, hogy egy napon véget ér. Az élő halál és a halandó élet együtt várják a végső ítéletet. Számunkra nincsen vég, és nincsen kezdet. Amire nem tudjuk a választ, arra válasz a szeretet."

(Honfoglalás)

Ez a fajta történet egyidős a legősibb mitológiákkal. Egy halhatatlan lény beleszeret egy halandó nőbe, lemond halhatatlanságáról, és pórul jár, mert mire eléri az áhított boldogságot, elveszíti a kedvesét. Sajnos nem sűrűn születik igényes film, ahol transzcendens lények taglalnak komoly filozófiai kérdéseket, mint a halál, örökkévalóság, áldozatot meghozni.

Az Angyalok városa romantikus történet, és maga a romantika benne tényleg működőképes. Márhogy az érzelemmutatás részéről. Seth, az őrangyal érzelmileg kissé ingatag túlvilági lény, míg Maggie, a szívsebész gyakorlatias, de kiemelt figyelemmel és empátiával viseltetik a betegek és sérültek irányában, gyakran kérdezve magát, hogy mennyit számít az orvosok, köztük az ő erőfeszítései. Ez az a vonása, ami Seth érdeklődését felkelti iránta, és minden nap látni akarja a nőt.

Nicholas Cage és Meg Ryan talán nem a legeszményibb választások a szerepeikre, de azt hiszem, nagyjából megteremtik azt a légkört, ami egy rendhagyó érzelmi kötelék kialakulására jellemző. Ryan alakítása a műtétek során volt a legerősebb, amikor Maggie egyik páciense meghal, dacára annak, hogy az utolsó percig küzdött érte.

A két színész igyekezete azonban így is meghaladja azt, amit a forgatókönyvírók tanúsítottak.

A film maga is egy "beteg": diagnózisa összefüggés-hiány. Elméletileg a dráma és a romantika arra a kérdésre épül: mi is az élet, illetve mi a halál? Ebben a műben az angyalok állandó látogatói a mi világunknak. A a feladatuk, hogy folyamatosan átsegítsék az elhalálozók lelkét a másvilágra. Számos érdekes dolgot lehet tárgyalni már ennek kapcsán. Például: mi teszi lehetővé egy embernek, hogy érzékeljen egy angyalt? A lelkének tisztasága? Vagy hogy annyira fejlett az illető szellemi és lelki vonatkozásában?

Nem mondom, hogy csak mert egy film természetfeletti vagy túlvilági témát érint, rögtön szabályrendszert kell köré építenie, mint a Death Note-ban. De itt a transzcendencia, a túlvilág, a különbség angyali és halandó lét között: ezek szorosan kapcsolódnak a történethez. Cage figurája találkozik egy Nathan nevű ex-angyallal, aki 30 éve meghozta az általa épp fontolgatott döntést. Unalmas örökkévalóság, vagy intenzív boldogság pár évtizedre - esetleg? Nem igazán látom, hogy így mi a pláne ebben a dilemmában. Biztos ritkán születik olyan teremtés, mint ez az orvosnő, de csak ezért lemondani arról, hogy végtelen ideig élhessen valaki?

Romantikus elképzelés, persze. Engem mégsem az foglalkoztatott, hogy megéri-e neki halandóvá válni. A többi, kevésbé "érzelemdús" kérdés érdekelt. Milyen az angyalok fizikai mivolta? Pontosan hogy működik ez a "halandóvá válás". Válhat-e egy ex-angyal újra halhatatlanná, ha meghalt? És miért hordanak az angyalok mindig hosszú fekete kabátot, mint David Boreanaz?

A romantika tehát megvan, bár gyakran sikamlóssá, sőt nyálassá devalválódik. A drámai súlyt még kevésbé találták el. Elvileg nagyon izgulnunk kellene, hogy Seth ezt az átalakulást bevállalja-e. Drámainak szánt, ahogy Maggie szembesül vele: ez a nemrég megismert, szimpatikus hapsi folyton ködösít, beszédében és viselkedésében egyaránt. Csak akkor hajlandó nyíltan kérdőre vonni, mikor látja, hogy Seth egy kést enged átsuhanni az ujjain.

Mikor aztán már halandóvá lett, elkezdenek együtt élni. Ebben sem világos, hogy mi mindent kellett mérlegelniük, azonkívül, hogy Seth végtelen ideig élhetett volna, így meg nem. És még ez a kis idő is hiába lett megszerezve, mert a dráma betetőzéseként Maggie meghal, Seth pedig egyedül marad halandóként a maró gyásszal. Ám mivel Seth angyal volt, tudnia kell, hogy Maggie lelkének mi lesz a sorsa a túlvilágon.

A befejezés csalódást keltően giccses. Nem találok rá jobb szót. Nemcsak mert gyanúsan hasonlít A remény rabjai egyik jelenetére, ahogy Seth ott áll a vízben kitárt karral. Hanem mert nem világos, hogy birkózik meg Seth a veszteségével. Maggie lelke örökre tovatűnt? Vagy a túlvilágon tovább létezik tudatos lényként? Ha igen, akkor ezt tudni nem tompít a gyászán? Mi zárja ki, hogy ne ölje meg magát, hogy megint együtt lehessen vele?

Seth nekem alapvetően egy esetlen, már-már kacagtatóan naiv balekként jön le, akinek nincs viszonyítási alapja, és nem tud szembesülni a hibái természetével. Azonkívül az első perceiben önző és manipulatív is, ahogy Maggie után leselkedik, mindenhova követi. Nem fedi fel magát azonnal, mihelyt rájön, hogy a lány képes őt látni. Nem túl etikus magatartás egy mennyei munkástól. Komoly baj van az olyan főszereplővel, akinél tapsolunk, ha ráripakodnak, mert folyton ködösít, álmélkodik, és mégcsak fel sem fogja, mennyire nem érzékeli mások reakcióit.

Nagyon sok kérdést vet föl Seth és Maggie a beszélgetéseik során. Maggie Seth-el fesztelenül tud olyan témákba belemenni, mint az elmúlás, a túlvilág létezése és milyensége, hogy többek vagyunk-e járkáló sejthalmaznál. Ezeket a kérdéseket viszont alig-alig tárgyalják, így mikor a végén nyitva maradnak, hiányérzetem támadt miattuk. Maggie hosszas haldoklásánál látja a holtakat, és mindent megért róluk, mielőtt ő is meghal. Ez így csupasz. Mellesleg: a korábbi udvarlója éppolyan színtelen, fahumorú alak, mint a Superman visszatérben Lois férje.

Hiába van meg a filmnek az alaphangulata - részben a zene miatt - : a történet vontatott, lassan hoz bármi fejleményt, menete kiszámítható és fordulatszegény. Teljesen hiányzik szinte belőle a motor, a konfliktus éle, a tengely, amire a film felépíthetné a szerelmi szál alakulását és az érintett gondolatokat. Így végül egy szűk, csökevényes love-story-t kapunk, a túl ismerős tanulsággal, hogy: a földi öröm mindennél többet ér, mégha nincs is kivel megosztani. Hatásos üzenet, legtöbbünk egyetért vele. Csak azt kívánom, bárcsak okosabb úton vezetnének el hozzá minket - vagy Maggie-t az úttesten.

  

Az Angyalok városa az a fajta mozi, ami nagyobbnak akar látszani, mint ahogy megírták. Tudom, hogy ezzel egy népszerű véleménynek mondok ellent. De én a romantikát nem tudom csak azért értékelni, mert a film küszködik tanulságokat kihozni belőle, egy vákumos cselekményben.