Igaz hazugságok (Két tűz között)

Nem is tudom, melyik a közismertebb e 2 jelenet közül:

1. Arnold Schwarzenegger, amint lóháton vágtat a hotel szökőkútján át; vagy
2. Jamie Lee Curtis, amint fehérneműben táncot lejt a fenti másik sztárnak.

Nem elsőként kísérli meg a True Lies, hogy 2 bizonyos műfaj jegyeit elegyítse. Először is egy adrenalinos akciómaraton lenni, egy csomó, más alkotásokból ismerős menekülési helyzettel és látványos robbanásokkal. Ugyanakkor egy házassági komédiába hajló, könnyen emészthető kémtörténetet próbál elmesélni. Mindenekelőtt viszont a laza szórakoztatás a célja, a '90-es évek jól felismerhető légkörét megteremtve, anélkül, hogy egyértelműen idétlenné válna.

James Cameron mozija enyhe bírálat is egy filmzsánernek: a történet összetevői szándékosan elcsépelt és unalomig ismert panelek, mintha parodizálni próbálná azokat. Egy arab terrorista csoport atombombával fenyegeti az Egyesült Államokat (Istenem, csak 1szer látnám a fordítottját ennek!). Ezért Harry Tasker különleges ügynök a megállításukon dolgozik. Családja semmit se tud ügynökéletéről. Ellenben, mikor Harry feleségéről azt hiszi, hogy megcsalja, merő leckéztetésből belekeveri őt egy megrendezett kamuügybe, míg nem mindketten az eredeti terroristák fogságába nem esnek.

A True Lies számomra is a laza lendületet és csúcsra járatott szórakozást jelenti, mint sokaknak. De pont ezek mérséklik bennem a méltatását. Ez egy jobbfajta akciófesztivál, humorral. Ennyi, és semmi több. Jól hasznosít újra elcsépelt sztori téglákat - elsősorban a James Bond-filmekből -, de azok attól még elcsépeltek maradnak.

Arnold Schwarzenegger és Jamie Lee Curtis meglepően gördülékeny párosa adja az egész produkció zamatát. Tasker otthon átlagos számítógép-eladó, de titokban az Omega-csoport univerzális szuperkéme: 6 nyelvet beszél, bármit elvezet (mint Billy Zane Fantomja), szakértője a közelharcnak és a fegyvereknek. Ráadásul mesterien tangózik. Akárcsak Bondnál, nála is 100%-ig biztosra vehetjük, hogy bármilyen nehéz helyzeteken úrrá lesz anélkül, hogy jelentősebb baja esne.

Na most: amit humorként prezentálnak, az nem mindig működik, néhol picit soviniszta színezetű Tasker leckéztetési módszere. A szituáció maga viszont érdekfeszítő: látni, ahogy Tasker a feleségét gyakorlatilag bevonja a saját munkájába, miközben a nő sietve szoktatja magát az újszerű helyzetéhez. Ironikus, hogy unalmasnak hitt házasságáról kiderül, hogy pont az ellentéte: "A férjem egy Rambo.". A befejezés pedig egyfajta kiteljesedést jelent a család életében: Helen amatőr ügynökként annyira bevált, hogy 1 év múlva már nemcsak feleségeként vacsorázik, de kolleganőjeként együtt is táncol Harryvel.

(Apropó tánc: emlékeztek Curtis elesésére az ágy rúdjánál? Az véletlen hiba volt, Curtis azonban improvizálva folytatta a jelenetet, így benne hagyták. Szerintem az itteni leleményessége is belejátszhatott, hogy végül megkapta a Golden-Globe díjat a szerepéért.)

A többi szereplő számomra harmadrangú tartozéka a sztoriformulának, Tia Carrére perzsa ügynökétől a morcosképű terroristavezérig. Dana, Harryék lánya úgy karaktere színességében, mint elrablása az utolsó fél órában már fölös toldalékidőnek érződik. Megtöri a mű ritmusát. Tekintve, hogy a negatív szereplők lényegében kifigurázásai egy valódi terroristasejtnek, nem látok más okot erre, mint: kifogás még több akcióra.

Meglátszik a tűzharc-jeleneteken az a szokatlanul magas, kb. 100 millió dolláros költségvetés, amit Cameron rászánt erre a produkcióra. Itt van néhány ikonikusabb-fajta akcióklisé, amivel megörvendeztet minket a rendező:

• vízbe ugrani, hogy elkerüljük a robbanást;
• embereket használni golyózápor ellen pajzsnak;
• vadászgéppel lőni a rosszfiúkra;
• égő kocsiban száguldást a benne ülő sértetlenül megússza;
• a különleges ügynök táncol a csinos hölgyeménnyel.

És ez lehet, csak engem zavar, de ha Schwarzenegger arab nyelven el tudja másítani az akcentusát, akkor angolul miért megy olyan nehezen neki?

Szórakoztató, ámbár nagyon is középvonal-beli hullámvasút, ami maximálisan őszinte a néző felé abban, hogy mit kínál.

A majmok bolygója 2.

A második Planet of the Apes-movie szorosan követi az elsőt, de sajnos nemcsak sztorijában, hanem a forgatás ideje szerint is. Az első film sikere után, mint oly sokszor, most is hamis önbizalmat kölcsönzött a készítőknek, akik ezt követően évente adtak 1-1 újabb részt. Ez sosem tesz jót egy franchise-nak. 


Hogy a kinézetre ugyanolyan folytatás mitől annyival rosszabb elődjétől, az két dologban látszik erősen:

1. A cselekmény első fele szó szerint "majmolása" a korábbi eseménysornak, csak egy új férfi főszereplővel. Brent űrhajója is lezuhant, Taylorékat keresi, találkozik Novával, majd a majmok fogságában találkozik Zirával és Corneliusszal, és megszökik. Már annak örültem, hogy csak a film elején vágtak oda az 1. film képsoraiból párat. Ezek a részek nekem teljesen üresek és érdektelenek voltak.
2. Az eredeti "emberhőst", Charlton Heston Taylorát alig negyedórát, ha szerepeltetik - feltétezem anyagi okokból. Persze, Taylor keresése, fogvatartói kiléte az új rejtély. És ha azt vesszük, hogy Marlon Brandót teljesen kihagyták a Superman 2. Lester-vágatából, Heston itt még viszonylag elnéző módon lett hanyagolva. 

Ami az első részt annyira kiemelte a sci-fi alkotások közt, hogy eredeti hozzáállással tárgyalt sokrétű, kritikus tárgyakat, mint a rasszizmus, az emberi természet destruktivitása, az egyéni álláspont megvédése. Válogatott ínyenc témák.
A folytatás cammogó öszvér az elődhöz képest! Közel se olyan elmés, vagy éles hangvételű benne a társadalomkritika, mint az elődnél. Szó szerint primitív látványt nyújtott a táblákkal tüntető csimpánzifjúság az úton, ahol elállták a sereg útját. Mit várnak egy ilyen kis létszámú "demonstrációtól, amit cseppet sem megerőltető feloszlatni? Még egy dolog: "jogokat" és "szabadságot" követelnek. Oké: de ha ezt beemeljük, nem ártana - nem is tudom - tisztázni, hogy miféle "szabadságot" akarnak kialkudni. Véleménynyilvánítási? Gyülekezeti?


Ami egy picit talán tisztábban látszik az előző filmhez képest, az a csoportok elhelyezkedése a ranglétrán:

1. orángutánok a törvényhozók és bírák
2. gorillák a katonák és rendfenntartók.
3. csimpánzok az értelmiség.

Nem mintha ezt eddig ne tudtuk volna...

A mutáns közösség az elzárt barlangban szintén antiutópiát vázol föl, úgy, mint a majomváros. De attól teljesen más természetű: dogmatikus, de tökéletesen rideg és kötelezően egyenlő. Az utolsó lépcsőfog a életmód merevségi skáláján. Elméjük transzcendens képességgel bír, ami leigázhat egy kicsit is "primitívebb" másik elmét.
Jól hangzik papíron, de ahogy megjelenítik, az túlegyszerűsített. Hogyan működik ez a speciális képesség, hogy az elméjük manipulálni tudja a hominidákat? Rettentően sántít nekem az, amivel igazolják, hogy egymás ellen uszítják Taylor, Brentet és Novát: "Mi békés nép vagyunk." "Egymást fogjátok megölni." Példásan közömbös és kegyetlen. De Taylorék szökése és a majmok jövetele olyan veszély, ami ellen évtizedek, ha nem évszázadok óta készülhettek volna. Erre ők teljes döbbenettel fogadják. Nem; ez nem egyszerűen túlzott merevséget sugall egy közösségről, hanem életképtelen, alamuszi nézetvilágot.



És ott a Végítélet  bombája, amit a közösség tagjai imádnak. Képtelen vagyok elképzelni, hogy így beszűkíti saját perspektíváit egy ennyire fejlett tudati sémával rendelkező, teleptata nemzet. Annál röhejesebb fényben tünteti fel az imádatot, hogy
   A.) nem tudják kint tartani a majomhadat az összes képességükkel.
   B.) a legutolsó pillanatokban épp a haldokló Taylor aktiválja a bombát.



A zárópillanat tagadhatatlanul hatásos, majdnem felér a Szabadság-szobor jelenetével. Azt mondják, Heston saját ötlete volt, hogy Taylor aktiválja a bombát a harc végén. Így lett volna egy Majmok bolygója-eposz, I. és II. résszel. Nem folytatása egyik a másiknak, hanem a kiegészítő másik fele.
Egy évtizeddel később Richard Donner ugyanígy akart egyetlen, 2 filmbe vágott Superman-eposzt. Párhuzam még, hogy mindkét esetben kierőszakoltak még 3 folytatást. Plusz: hogy mindkét filmcsokornál messze az 1. a legjobbra megírt darab (bár a Superman esetében ezt utóbb helyrehozták).



A majmok bolygója 2.-re egy "Elégséges"-t adok Teljesen hiányzik belőle mindaz, ami az eredeti művet egyáltalán jó filmmé tette, nemhogy mesterművé.



"Az Univerzum megszámlálhatatlan galaxisainak egyikében van egy közepes termetű csillag. Ennek egyik kísérője egy zöld színű, azonosítatlan planéta, immár halott."

A majmok bolygója

Nehéz objektíven írnom az eredeti A majmok bolygójáról. Egyik kedvenc sci-fi-alkotásom nekem, és apámnak is, akinek ajánlására először megnéztem sok évvel ezelőtt. A kegyetlen jövőkép, és a tudat, hogy milyen nehéz egy bármilyen értelmes embernek megmaradnia benne, óriási élményt hagyott hátra énbennem.

Aztán mikor már középiskolásként láttam másodjára, elkezdtem itt-ott felfigyelni néhány furcsaságra. Olyan dolgok, mint:

• Hogy lehet a majmok közös nyelve a mi korunk angol nyelvével megegyező? 
• Amikor megfürdenek, gondolhatnának arra, hogy legalább a szél - vagy másvalami - ne mozdítsa el a ruháikat onnan, ahol hagyták.
• És miért beszél Taylor folyton olyan önelégült stílusban, hogy "fél múlva a világ urai lehetnek", vagy a Novának elnevezett rablánynak a régi szeretőiről dicsekszik a ketrecben?

A film társadalomkritika, még keményebb is, mint a forrásanyagul szolgáló írás. A történet pedig nemcsak több szinten elgondolkodtató, de a fő konfliktus rendkívül nyomasztó és példásan kilátástalan.

Taylor és két társa elvileg a fénysebesség közelítésével 2 évezredet töltöttek el, holott csak 2-nek érezték. A többi köztudott: csak Taylor marad meg, és állatként kezeltetve lesz tanúja a majmok társadalmának. Ismerik a puskát, de tagadják a repülés esélyét. Úgy tartják az embert, ahogy Taylor idején fordítva: befogható kísérleti alanyként, aminek kivághatják az agyát, "magtalaníthatják".

Hihetetlenül izgalmas volt végigkövetnem, ahogy Taylor, egyéniségét megtartva kell küszködjön minden apró jogmorzsáért: hogy éljen, hogy beszélhessen, hogy bizonyítsa az igazát. A két majomtudós, Zira és Cornelius szabályos inkvizíció elé kerül, mikor felismerik és pártfogolni próbálják Taylort a tudósok vezetője, Dr. Zaius előtt. Ez a társadalom merev és dogmatikus, az emberek itt csak rabszolgák, akiket büntetlenül lehet kínozni és megölni.
A tárgyalás során mégsem végzik ki kapásból Taylort. Különbségek kezdenek előjönni a vád természetében, majd abban, miként viszonyulnak mely pontokhoz ember és majom megítélésben. Semmi filozofálós nincs ebben: "a Csillagszemű" - ahogy Zira hívja - eléri, hogy ne csak őrajta álljon vagy bukjon, a dilemma milyen megoldást kapjon. Mert akkor eltüntetnék. A Szent Tekercsek érvényesek Zaius és bírótársai előtt, de belátják: valami hiányzik. A színfalak mögött a tárgyalás óvatos kutakodássá válik a 4 főszereplő közt: a 2 álláspont 2 külön perspektívából közelít a félt igazság felé, előbb a városban, majd a Tiltott Zóna egyik barlangjában.

A nézőpontok tehát egyáltalán nem sarkítottak, és minden apró információtöredék jelentőséggel bírhat:

1. Az első dübörgő hang az űrhajótól;
2. ahogy Taylor, Landon és Dodge elkezdik felderíteni a kopár tájat,
3. első létformaként egy kis gazra,
4. majd avarnövényzetre,
5. végül vízre bukkannak.

Közben a helyzetükről társalognak. Kicsit lassúvá válik ugyan a film elejét, de ezzel is megalapozzák a rejtély légkörét. Taylorékkal együtt tapasztaljuk lépésről lépésre, hová kerültünk, miféle világ lehet ez.

Taylor egyébként nem tudósember, csak a magához való esze, némi szaktudás űrhajósként, plusz az akaratereje van meg. Egy torkát ért találat miatt először beszélni se tud, és első szavaival fogvatartóin szitkozódik. Charlton Heston szándékosan kissé önelégült és indulatos emberként ábrázolja őt. Ez az ember az abszolút számkivetett, hiszen nem utazhat időben vissza, itt pedig senki és semmi nem maradt abból a világból, amit ismert.
Nemcsak nem hivatkozhat jogokra egyáltalán, de ez csak a kiindulópontja a kálváriájának. Taylor vonakodik elhinni, hogy a saját bolygójára érkezett vissza. Ha ez a Föld, mi történt az oly fejlett saját világával? Mi magunk is kételkedhetünk, semmi nem teszi egyértelművé a választ, egészen a legutolsó percig.

Zaius a kedvenc fajta negatív főszereplőm, távol áll az egysíkú parancsolgató vagy elvakult ostoba figuráktól. Mint kiderül: lelke mélyén számított egy Taylorhoz hasonló valaki feltűnésére, ezért megriad, mikor látja a homokba rajzolt nevét. Rejtegeti az igazat (vagy egy darabját), részben önmaga elől is, de mert fél annak súlyától és következményeitől. Nem elvakult: egyszer még kérleli is Taylort, hogy "mentse magát" valami elfogadható magyarázattal!

Rendkívül díjazom Zaius személyiségében, hogy tekintélye és elhivatottsága - bár helytelen szemléletre épülnek -nem öncélúak, nem kárhoztatja ostobaságra magát, csak mert "a hit védője": "Nincs semmi ellentmondás a hit és a tudomány között."

 

"Nem fog tetszeni, amit találsz."

Bevallom, kicsit nehéz volt látnom, hogy Zaius mennyit is tudhat az emberiség múltjáról. Az egyik tekercs szövege mintha a mi jelenünk romlottabb arcát mutatná: pénzért és sportból öl, stb. Mikor arról beszél, hogy a bölcsességünk pusztításvággyal jár, ez már sugallja, mi is történhetett. Nem tudta az igazat, de kikövetkeztette a nagyját. A fokozatosság tökéletes: Taylor ezután megy a Tiltott Zóna belsőbb területeire az utolsó láncszemért.

És a végig fennálló reménytelen atmoszféra kiteljesedik, mikor a végén Taylor és Nova megtalálják a néhai Szabadság-szobor maradványait. Elementáris zárás: csendes, zene nélküli, csak a hullámzás okozta robaj hallatszik. A rejtéllyel együtt a mű társadalomkritikája is kiteljesül: Azért nem maradt meg a mi "fejlett" világunk, mert a fejlettebb eszünkkel elpusztítottuk azt. Más filmben zokon venném, hogy ilyen horderejű történés kiderül, és nem tudjuk a miértjét. De a nukleáris holokauszt olyan veszély, ami - főleg hidegháborús légkörben - ha elszabadul, azonnal ellenőrizhetetlenné válik. Akárcsak a Terminátor-univerzumban.



Megpróbálok elfogadható magyarázatot keresni a dolgokra, amiket kifogásoltam:

• Taylor modora betudható az elmesélt élettapasztalatainak és egyéniségének.
• A film eleji lassúság a tapasztalás érzés mellett az "idegen bolygó" rejtélyének része is.
• Az űrhajósok készületlensége. Ezt viszont kompenzálja a kilátástalanság, a tikkasztó napon való menetelés, és a víz megtalálásának öröme. Tény, hogy találtak madárijesztőket, de nem látták a jelét, hogy a közelben vannak.
• Kicsit érződik a lepusztultság a díszleteken, valamint a kevés fizikai történés kicsit visszavesz a lendületből. Olvastam egy filmoldalon, hogy a költségfaragás végett nem XX. századi fejlettséget kapott a majomtársadalom. Így viszont jobban látszik, mennyire anakronisztikus a törvénykönyv a primitív emberekről.
• Taylor szökési kísérleteiben nem sok a tervszerűség, bármennyire van oka az indulatra, különösen Landon kivágott agyú holtteste láttán.
• A véletlen nyelv-egybeesés még az, amit fel tudnék róni. Nézzük: talán az emberszabásúak elődei az atompokol után találtak írásokat, és mikor kialakult náluk a beszéd, azokat vették alapul, aztán ez valahogy feledésbe merült az évszázadok alatt (nálunk a római kor tudása apadt így el a középkor elején). Ez csak az én elméletem, de nem kizárt, tekintve, ha az egyik tekercs a mi jelenünket taglalja.

A '68-as majmok bolygója egy sokkoló, okos, lehengerlő, gondolatprovokatív retro-sci-fi. Kedvenceim között foglal helyet, megvan nekem otthon DVD-n, és bármikor megnézem, ha a mozik adják.

BEN HUR (1959)

Hollywood egyik mérföldköve, Charlton Heston legismertebb ikonkaraktere. Ugyan már 2. remake-ként készült Lew Wallace regényéből, az '59-es Ben Hurt origópontnak tartom a modern mozi időszámításában - éppúgy, mint a nyugati világ a filmbéli Messiás születését.

Judah, Hur zsidó herceg története már megírásakor, 1880-ban sem számított szokatlan vagy sajátos témának. Nem kell messzire mennünk: Dumas Monte Cristo grófjában is egy ártatlanul elítélt fiatal férfi bosszújáról van szó, mely több évi rabság után teljesedik be, és főként egy nagyhatalmú, áruló jóbarátot fog sújtani. Mindkét sztorinál Isten a legfontosabb motívum: természetesen közvetve, de ő vigyáz a protagonistára, hogy túlélje a megpróbáltatásokat, és hogy sorsa valószerűtlenül jobbra forduljon - beteljesítendő hajdani ígéretét.

Arrius megmentése kapcsán sokszor említik együtt a törzsgyökeres római és a monoteista zsidó hitet. Örvendetes, hogy bár utóbbit nyomatékosan méltatják, a rómia vallás sem kerül negatív fénybe. Rómát elsősorban a katonai túlkapásai teszik gyűlöletessé, nem a császárkultusz vagy a mitológia.

Van a filmnek egy vonása, amit manapság a spin-off-feldolgozásoknál szoktak alkalmazni. Gyakori áthajlások vannak benne egy másik híres történetből: az ekkoriban tevékenykedő Jézus Krisztus életére.

• Az első nagyjelenet még róla szól;
• Ő ad inni Judah-nak, amikor a sivatagi menetelésben majdnem kiszárad;
• Júdeába visszatérve a názáreti bölcsek egyikével találkozik;
• Régi szerelme, Esther Jézus intelmeivel próbálja csitítani benne a haragot;
• A film utolsó negyedében a Hur család végigköveti, amint Krisztust megfeszítik a Golgota-fennsíkon (ami egyébként a film legvégén a végső megoldáshoz is fog vezetni).

 

Nem kezdek dicshimnuszba a film óriási népszerűségéről, akkortájt szenzációsnak kikiáltott díszleteiről, vagy a mindmáig megdöntetlen Oscar-díj-rekordjáról. Azt viszont el kell ismerni: hihetetlenül sok munkával, energiával és ötletességgel készített darabról van szó. A benne látott vagy elhangzott dolgok összefüggései tiszták és jól tettenérhetőek, a cselekmény ügyesen építi fel az emberek személyiségét, motivációit, gondolkodásmódját. 

Emellé jön a színészi gárda, akik egy pillanatra sem törik meg a korszellemet, nem esnek ki abból a figurából, akit mutatniuk kell. Időnként ugyan kissé színpadiasabbak a kelleténél, de épp ezt butaság lenne egy bő félszáz éves block-busternek felróni. Szövegfüzeteik is távol tartják magukat az elcsépeltségtől; mindig lényegretörő mondatokkal fejezik ki magukat, ritkák a mellébeszélések. 

Judah Ben Hur egyénisége klasszikus ókori hőskép: bátor, erős és becsületes, értelmesen bánik emberrel és állattal. A történet során különböző szerepekben állt helyt, mint rabszolga, római lakos, kocsihajtó, vándor;  borostája, Arrius gyűrűje vagy a győzelmi koszorú mind csupán 1-1 maszk. Valódi énjét egyedül Esther ismeri. A nő révén ismeri fel, hogy Jézus tanai nem tételek, hanem józan útmutatások. Nem magasztalni kell ezt a megbocsátás-"szöveget", hanem megfogadni.

Rangjánál fogva nagyon fejlett értékrenddel bír, még a római arisztokraták között is. Gyerekkori barátsága Messala-val is azért válik haraggá, mert Judah túl becsületes: nem akar segédkezni Messala tervezett "békecsináló" terrorjában. Mikor a Hur családot letartóztatják egy véletlen baleset kapcsán, maga is beismeri: tudja, hogy ártatlanok. Példát akar statuálni, hogy a Római Birodalom hatalmát senki ne kérdőjelezze meg többé Júdeában.

Arrius megmentése kapcsán gyakran emlegetik az isteneket. Nyugtáztam, hogy bár a zsidók hitét nyomatékosan méltatják, a római vallás sem kerül negatív fénybe. Rómát a katonai túlkapásai teszik gyűlöletessé, nem a császárkultusz vagy a mitológia.

A tengeri csata kivitelezése mai standardok között is mutatós: az MGM stúdió ragaszkodott hozzá, hogy a filmben látott hajók határozottan korhűek legyenek. Szóval a "41-es rab" "ifjú Arrius-szá" avanzsál, miután az ütközet zűrzavarában megmenti egy római parancsnok életét. Valójában kétszeresen is: a fulladástól úgy, mint saját öngyilkossági kísérletétől.
Ezt a legcsekélyebb pozitív gesztus indokolja: Arrius egyszer levette róla a láncokat, mert - távolságtartóan, de - külön értéket vélt felfedezni benne. Judah viselkedése teljesen indokolt. Apró, mégis óriási jótéteményt kapott ettől a római embertől. Arrius nem jobb vagy rosszabb, mint Messala, csak másféle: az életből kiábrándult vezető, akire a kötelességéből fakadó, minimális kegyetlenség jellemző, nem több.

A fogatverseny 10 perce kolosszális. Ellentétben a Star Wars I. egysíkú sci-fi-rallijától, itt minden pillanatban érezhető a verseny tétje, az éberség fontossága. Megérte 1 évig előkészíteni ezt az egyetlen jelenetet: a díszletek, és az Aréna belső tere igazi monumentalitást kölcsönzött a versenynek.
A mai filmekre gyakorta jellemző lassítások nélkül, nyers és kíméletlen brutalitással ábrázolják a sérüléseket: ahogy Messala kerékpengéje szétvágja ellenfele szekereit, vagy ahogy később a saját testén keresztülmegy négy rohamvágtával száguldó ló. Később a halálos ágyán beleborzong az ember, hogy mennyire kínlódik. Mikor megmondja, hogy anyja és húga a Leprások Völgyébe került, még ezzel a hírrel is ellene harcol. "Folytatjuk, Judah...!"

Megjegyzés: Az arab kereskedő, akinek a lovait Hur hajtja, szerfölött humoros fickó a műben. Lelkes, dörzsölt és remekül ért mind az állattartáshoz, mind az előnyös fogadások kötéséhez.

Szerkezetileg a tetőpont és a befejezés között egy plusz tagolási egység foglal helyet. Judah-nak fel kell ismernie: Messala halála nem old meg semmit, csupán az elégtételt adta meg neki. Húga, Tirzah már haldoklik, anyja meg Estheren keresztül tiltja meg Judah-nak, hogy betegen lássa.

Ez az egyetlen részlet, ami szerintem is túlkapás, túlcsorduló dráma. Judah és Esther meg sem próbálják az eszüket használni: a férfi követelőzően az egészségével játszik, a nő meg egyfolytában azt szajkózza, hogy megszakadna mindük szíve ettől. Aztán csigalassan feldereng nekik, hogy Isten fia esetleg talán csodát tehetne velük, és találkoznak - épp a bibliai passió pontos napján.
Látom, hogy mire gondolhatnak: Hur abban bízik, hogy Isten sokadjára is megóvja a rossztól, Esther pedig tiszteli a rokonok óhaját. Nem akarja, hogy Judah "Messalává váljon", azaz gőgössé és arrogánssá. Hur ezzel szembe is tud nézni: Messala többé nem "főgonosz" előtte, hanem az évek során Róma megfertőzte - mint Tirzáhékat a ragály. Ahogy már a verseny után is belátja: "Nem látok "ellenséget"."

Aztán: sok elemző kifogásolta, hogy a társadalom ábrázolása benne egyszínű. Pontius Pilatus szavai is ezt mutatják: „Teljes szabadság nem létezik. Okos ember ismeri a világot, amiben él. És ez idő szerint Róma a világ." Pontosan ezért a zsidók csak mint nép vannak ábrázolva benne, a Hurokon kívül nem említenek nemesi családokat Júdeából. Nem látjuk az eltérő, ellenséges hangulatot, ami a Biblia szerint Jézus felé áradt a letartóztatása idején.

Én személy szerint ezeket nem tartom mérvadó hibáknak. Ez a movie Ben Hur személyes sztorija, nem az egész izraelita népé, vagy a többször "cameózó" Messiásé. És a tény, hogy Jézus halála közvetlenül gyógyulást okoz a két leprás asszonynál, üdítő fricskaként hat a végére. Tény, hogy nagyon olcsó megoldás, hiszen Esther és Judah már kibékültek, a két rokon csak hab a tortán. 

A Ben Hur a legkorábban készült film, amit korosztálytól függetlenül merek ajánlani bárkinek. Esetleges vallásos felhangja vagy a színpadiasság benne igazán tolerálható mértékű, mindössze annyi róható föl, hogy a végére érezhetően elfárad maga a cselekményvezetés. De így is stabil, nagyszabású, sőt nagyszerű kikapcsolódást nyújt produkció, ami azóta is példaként szolgál a műfajban.

És mivel ma Szenteste van: Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok a tisztelt olvasóknak.

Armageddon

Michael Bay - a legtöbb hollywood-i rendezőhöz hasonlóan - főleg a teátrális robbanások és dübörgő hanghatások lelkes használója. Hogy helytelen-e ezekre koncentrálni? Igen, ha ezt a rendező a film többi komponensének rovására teszi. És elnézést kérek az ellentábortól, de Bay munkáiban gyakran úgy érezni, mintha a forgatókönyv merő kifogás lenne, hogy más-más pozitúrában vegyen föl detonációkat.

Legékesebb példa erre a Transformers-trilógia lenne, de az Armageddon sem egészen az, aminek a megalkotója valószínűleg elképzelte. A globális katasztrófa majdnem azóta kedvenc téma Hollywoodban, hogy először láthattunk sci-fi-produkciót. Ebben a verzióban egy kisebb meteoritraj szétpusztít majd' egy egész nagyvárost, ami előrejelzi egy óriási kisbolygó közeledtét. Egy menő proficsapatnak kell Zéró Óráig elvégezni az űrküldetést. Vagy minden élet megsemmisül a Földön.

Mindez papíron jól hangzik, és sok ígéret van benne. A trailerek modern világot, és rengeteg izgalmat ígérnek az ún. pop-corn mozik kedvelőinek. Sajnos azonban egy filmet nemcsak a leírása, illetve a "hipermodern külső" alapján ítélünk meg. Hanem hogy a benne tapasztalt "egyéb cuccok" (olyasmik, mint a

• természeti jelenségek működési elvei;
• technikai berendezések használati érzéke;
• események pszichikai és szociális vonzata;
• érzelmi konfliktusok kiütközési jelei; 

stb.) mennyire felelnek meg annak, aminek el akarják adni magukat nekünk, a nézőknek. Röviden: mennyire hitelesek a látottak. Bay legnagyobb hibája itt az, hogy összetéveszti a film alkotóelemeit a film látványvilágának részleteivel. Olyan ez, mint mikor valaki a rovar és bogár szavakat használja szinonimaként.

A költségvetés minden centje kitükröződik azon, ahogy a NASA gépei, űrsiklói, iránytóközpontja, az űrhajósok kiképzésére szolgáló szimulátor, a műszereik ábrázolva lettek. Igaz, hogy eleve maga az Űrhajózási Hivatal épülete volt a forgatás helyszíne, de mindenképpen impozáns látványt nyújt. Minden technológiai eszköz aprólékos magyarázatot kapott, a bolygó látképét az űrből szintén gyönyörűen sikerült felvenniük.

Majdnem pontos ellentétpárja ennek a meteoreső. Itt inkább pontokba szedem, mi a bajom azzal, ahogy Michael Bay a meteoritokat portézza:

1. Maga az elképzelés még nem volna tévhit. Egy kisbolygó közeledtét valóban kisebb, regionális ütközések jeleznék előre. De ezek évek, évtizedek távlatában kinyúlva zajlanak le. 
2. A NASA szemmel láthatóan a raj érkezéséig nem szerez tudomást a készülő armageddonról. Utánanéztem: 1997-ben (a forgatás idején) már rendelkeztünk olyan fejlett távcsövekkel és műholdas előrejelzéssel, hogy egy kisbolygó érkezését időben előre jelezzük.
3. Miért éppen és kizárólag New York Cityt veszi célba a meteoreső? A jelenségnek még a Belső Bolygó övezetén is elszórva kellene érkezzenek az "űrkavicsok". Nemhogy a Föld felszínén, ahol a jelek szerint a teljesen kiépített belvárosra korlátozódnak a becsapódások! Lehet, hogy a forgatókönyvben így jobban össze van hangolva a csapás, a reagálás rá és a végső veszély bemérése. Épp csupán a fizika törvényei szerint badarság.
4. Még a minimeteoritok sem úgy robbannak fel, ahogy kellene. Gyakran kb. 4-5 négyzeméternyi területre ható detonációk követik egymást, és körülöttük mindenki sértetlen marad. A film elején egy jelenetnél két fekete bőrű fickó vitatkozik, hogy az egyiknek a kutyája megharapdálta a másiknak a kitömött játék-dinoszauruszát... amit megint nem értem, minek írtak a cselekményvázlatba. Egy meteor felrobbantja az egyik vitafelet, mellette a másik fel meg se karcolódott, és a lyukon még a kutya is lóg a pórázán! 
5. A nagy meteorok robbanása már picit hihetőbb kinézetű - mint az, amelyik egy múzeumot robbant szét. De még ez is inkább egy napalmbomba robbanására emlékeztet, semmint egy égitestre, ami volt olyan tömör és masszív, hogy nem égett el az atmoszférában. 

Bruce Willis Arany-Málna díjat kapott Harry Stamper megformálásáért. Énszerintem ez csak felerészben róható fel a színésznek, annál inkább a hatásvadász rendezőnek. A film összes karaktere megrekedt a vagányság érzékeltetésén. Viharedzett veteránok, akik humorizálni tudnak még a legkritikusabb helyzetben is. Ez jól hangzó ötlet, de megint nem elég alapos kidolgozású. Az embert főként a tettei határozzák meg, de a személyisége nemcsak ennyiből áll.

Mindegyik asztronauta gyakorlatilag Harry másolata. Gyakran öncélúan keménykednek, mint a Shaft férfi főszereplői. Egyedüli különbség köztük, hogy mennyiszer adnak zavarba ejtő szóbeli és tettleges vicceket - akár tréning, akár kimenőjük során. Rengeteg fejfájdítóan kínos pillanattal ajándékozzák meg poénkodás címén a nézőt. Listát írattak Harryvel, hogy mi mindent akarnak, ha megmentik a világot? Olyan pontokkal, mint életfogytig tartó adómentessé, vagy hogy az egyikük a Fehér Házban vendégeskedjen?

Akárcsak az egyik tábornok, én se hiszem el ezekről a bohócokról, hogy ők a legjobbak a szakterületükön. Nem akarom egyenként részletezni őket, de... ti mit gondolnátok például egy izmos, szakképzett fekete űrpilótáról, aki - színjózanon röhécselve - pucérra táncolja magát egy orvosi szobában, méghozzá a teljes személyzet és a feletteseik szeme láttára?

A mellékszál, miszerint Harry kiskora óta neveli mostohalányát, Grace-t, szintén bármi, csak nem meggyőző. Nyilván megkeseríti az embert, ha a nő, aki szereti elhagyja, és neki kell gondoskodni a lányáról is. De amit a film apai szeretetként próbál beállítani, az inkább hímsovinizmus. A film elején Harry a fúrótoronynál rajtakapja Grace-t és egyik emberét, A. J. Frostot. Ő és Grace kimondottan ellenszenvesek voltak. Dialógusaik egysíkúak, de nemcsak mikor egymással, hanem Harryvel, a NASA-val vagy bárki mással beszélnek. A férfi időnként lezser pojácaként védi az igazát Harryvel szemben. Grace pedig határozott, de faarcú, közömbös csitri, akinek értékrendje annyiból áll: "Papa, én nő vagyok!" Grace igazából mégcsak nem részese az eseményeknek, nem csinál semmi azonkívül, hogy ott ül a NASA-ban, és elpityergi, milyen büszke a papájára. Biztos, hogy ez egy felnőtt, felelős beosztásban lévő nő?

Ami az űrakciót illeti, az valóban lehengerlő, és katartikusan izgalmas. Tényleg kitűnik, hogy kiben mennyi kurázsi vagy mocsok lakozik. Emberéletek vesznek oda, és a legkisebb hiba is az egész kudarba fulladását eredményezheti. Maradéktalanul élvezni lehetne, ha logika szerint is megállná a helyét. Egy aszteroida megfúrása miért csak két tucat ember által történik? Vagy az emberek mellé picit több fúrógép használata nem gyorsítaná meg a műveletet, amikor az egész intelligens élet fennmaradása a tét?
És mindez csak azért, hogy aztán egy oda beleeresztett atombombával szétrobbantsák az egészet? Nekem nincsenek beható ismereteim akár az égitestek anyagtanáról, akár a tömegpusztító fegyverek terén. Annyit biztos tudok, hogy léteznek számtalan darabkából összeállt, viszonylag instabil kisbolygók, és összefüggő sziklatömbök, lebegő hegyek. A NASA szakemberei nem mondják ugyan, de alighanem utóbbiról van szó a filmben. Egy hegy méretű bolygót pedig - mégha létezik is egy nagyon gyenge törésvonal benne - bajosan robbantható szét akár nagy-hatótávolságú rakétával is.

A hazaszeretet, hit és lelki elszánás kihangsúlyozása már-már kötelező egy olyan filmben, ami az emberiség megóvásáról szól. De itt is túlhangsúlyozzák, hogy mennyire amerikai minden résztvevő. Ügyesebben palástolják, mint mondjuk A függetlenség napjában, mégis erősen érződik a film tónusán, hogy mindaz a rendkívüli helytállás, szaktudás, a tűrőképesség határának kiterjesztése Amerika tartozéka. Amerika első számú tisztviselője itt is tart egy hatalmas buzdító beszédet, amit persze élőben kísér végig az egész világ. De még Bill Pullman Witmoore-ja is meggyőzőbb volt, mint ez az elnök. Mikor a NASA szakemberei elmondják neki a hírt, teljesen faarccal motyogja: "Végünk van."

Összességében: ez egy nagy volumenű, mégis átlagos igényekre szabott block-buster. Szinte teljesen hiányzik belőle minden kreativitás vagy intelligencia. A szereplők egy helyzet teljesen egyforma tartozékai, díszek, akárcsak az általuk használt technikai vívmányok.