Indiana Jones és a sors tárcsája - Dögöljön meg a Disney!

 

„Honnét ástad te elő ezt a vén fosszíliát?”

Végképp eldőlt, miként tekinthetünk a Disney-birodalomra – anya- és megvett cégeire együtt. Ez nem egy profitra törekvő szórakoztatóipari entitás többé, hanem egy hazug transzhumanista propagandagépezet, ami most már nyíltan és agresszíven át akarja nevelni a társadalmat, eltorzítva annak ideálképeit. E tendenciába esik az a férfi–hősikon–alázó hadjárat, amit a Lucasfilmet elnöklő Kathleen Kennedy folytat hosszú évek óta. A Star Wars–kánont és a Skywalker-ek örökségét már porig rombolta. Most Indiana Jones következett.

1944-ben Indy és kollegája, Basil Shaw ellopják az épp megtalált antiküthériai szerkezet egyik felét dr. Jürgen Voller náci asztrofizikustól. Negyedévszázaddal később, épp nyugdíjazás előtt Indy-t meglátogatja keresztlánya, Basil lánya, a szintén régész Helena, pont a tárcsa miatt. És minő véletlen: épp ekkor tér vissza Voller is a CIA védenceként, kinyírva Indy 2 tanártársát, majd az őt felügyelő ügynököket is. Terve, hogy a tárcsát használva – melyet maga Arkimédész épített a Föld idő-hasadékainak belövésére – visszamegy az időben, hogy Hitler helyett egy sokkal kompetensebb Führerré váljon. Így hát Indy és Helena kénytelenek partnerré válni a tárcsa másik fele utáni hajszában.

 

 

Kísértést érzek, hogy Helenát a továbbiakban csak „Holdo 2.”-nek nevezzem, mivelhogy ez az ő lényege. Phoebe Waller-Bridge figurája semmi egyéb, mint KK elnöknő legújabb femináci voodoo-babája: Helena egy velejéig számító, utálatos, arrogáns, egómániákus, akarnokoskodó dögszuka, csak így simán! Az arcáról, és minden szóváltásából a „keresztapjával” süt a maró, vitaalap nélküli gúny és tömény rosszindulat! Ráadásul pénzéhes is: régiségeket ad el a fekete piacon, tudását nyerészkedésre fordítja, és nem érdeklik az áldozatok, hogy célját elérje. 

Röviden: mindazt megtestesíti, amit Indy elítél, és amivel egész életműve szemben áll. Leplezetlenül puszta eszközként kezeli őt, olyan mértékig, hogy mikor az öreg egyik újabb régi barátja meghal Voller-ék keze által, oda se figyel rá. Mezei néző ingathatja a fejét, hogy miért ilyenre szabták? Miért rangsorolják ennyi erkölcsi defekttel a pozitív oldalra? Miért rángatja a szkript ide-oda szavait és tetteit a viselkedési spektrumon, logika és életszerűség nélkül? 

 

Ritkán jut a tudtomra ennyi aljasság egy folytatás hátteréről, mint az 5. Indy-epizódnál. A Hollywood farát nyaló fősodrú média talán sose ismeri be, de A sors tárcsája olyan projekt, mely igazából nem a bevételért készült – bármilyen abszurdul hangzik. Alternatív hírportálokra kiszivárgott, hogy a filmnek 5 különböző befejezést forgattak, s ezek mindegyike Harrison Ford kivénhedt Jones-ának a félreállításával végződött – sőt a legrosszabbik verzióban nem szimplán meghal, de ki is törlődik a történelem szövedékéből, létrehozva az új idősíkot, ahol mindig is Helena Shaw, és nem Henry Walton Jr. volt az „igazi” Indiana Jones! 

Csoda, hogy Michael Bay földönkívüli Tini Nindzsa Teknőc-ötlete óta nem látott vihar tört ki erre a rajongótáborban? Alapos a gyanúm, hogy ez állhat a sebtiben végzett újraforgatások, az Indy-ellenes Helena-dumák „finomításai” és a rekordméretűre dagadt, 300 millió dolláros büdzsé hátterében – ami mellesleg a box-office-számok alapján szinte már esélytelen, hogy megtérüljön.

 

Megint egy kicentizett nosztalgiatalicska, mely gyanúsan majmolja az Indiana Jones és a végzet temploma trió-felállását: Indy, egy cserfes nő, meg egy pattogatott kissrác, akit ezúttal Teddy-nek hívnak Short-Round helyett. Évtizedek múltán egy stúdió olyan kései folytatást csikar ki, ahol a főhőst játszó színész túlkorosságát beleszövik a történetbe, mondván, hogy „átörökítik a karakter népszerűségét a rajongók újabb generációjának”. Túl jól ismerjük már ezt a formulát: a nagy, tapasztalt öreg látja és érzi, mennyire eljárt fölötte az idő, de Muszáj!-alapon mégis át kell gyűrődnie egy olyasféle akadálypályán, olyan látványkellékekkel, mint fénykorában. 

A Top Gun: Maverick az a ritka kivétel volt, mikor ez a formula valóban működik: megvolt hozzá az energia, elhivatottság és egy NEM–politikai mondanivaló az életről, mely a film hangvételéből is tapinthatóan sugárzott – sőt az ottani veterán ösztönzőbb alakká nőtte ki magát, mint az eredeti műben valaha is volt.

 

Itt pont fordított az arány. Ez a dr. Jones maga is relikvia – de nem olyan árnyalatban, ahogy a film be szeretné állítani nekünk. Nem holmi elásott kincs, akire csak némi port hintettek az évek, hanem egy lelkileg nullára kifáradt vénember, akinek az égvilágon semmi se jutott végül az életben: 

se hírnév, se család, se semmi, csak a tanári fizuja, meg max. némi langyos méltatás a bevezetőre. Az utókor viszont jóformán le se tojja, hisz ez 1969 Amerikája, így most mindenki a Holdra szállással van eltelve, de ez csak porhintés a rossz forgatókönyv védelmében. Kiderül, hogy Indy fia, Shia LaBeouf Mutt-ja meghalt Vietnamban, és a gyász miatt véget ért házassága Marionnal. Erőltetettnek és lehangolónak hangzik? Az szívás, mert csak ezt kapjátok, na elő a tárcákkal!

 

Csepp a tengerben, hogy a leforgatott verziók közül alighanem a legelviselhetőbb befejezést kapta a produkció. Marion a semmiből ott terem Jones-nál, és szintén a semmiből megálmodják, hogy ők most mégiscsak kéne, hogy adjanak maguknak még egy esélyt – közben az Indy-kalap kint függ a szárítókötélen. Fölvezetés nuku, de legalább a rajongók nem őrjöngenek tőle, igaz? És legalább végképp megerősíti azt, ami A sors tárcsája még büszkén mutat is magáról: hogy egy vonszolt, rángatott, minden létjog nélküli, cinikus és semmiért való kínlódás A-pontból B-pontba. 

Mi maradt itt a protagonistának, ami bármi valódi alapot szolgáltat egy 5. részhez? Mi értelme volt ennek a projekt-nek, ennyire nemtörődöm hozzáállással? Hát semmi! Sajnálhattam egy önmaga árnyékaként meghurcolt idős bácsit, és hallgathattam egy piedesztálra emelt boszorkát, akire inkább egy vödör folyékony nitrogént kéne önteni, mikor már a máglyán ég!

 

 

A mellékszereplők szintén pazarolt díszek, akár újak, akár újrahasznosítottak. Mads Mikkelsen Voller-e az az eset, mikor a színészen látni, hogy valódi munkát tett bele, és ettől lesz még dühítőbb, hogy az írók nem. James Mangold rendező és 3 írótársa teljesen automatára állították a cselekményt, ami mögött nincs igazi hajtóerő, és a szereplők csak végigasszisztálni tudják az egészet. Annyi ötletesség sincs az akcióban, mint amennyi szikra Indy meg a többi szereplő között (Holdo 2.-t én nem vagyok hajlandó többé karakternek titulálni!) 

Még azt az amúgy elszabadult ötletet se igazán sikerült normálisan megírni vagy emlékezetesen prezentálni, mikor az időörvényben Indy és H. éppen Kr. e. 212-be jutnak vissza, és egy csata végén találkoznak magával az élő Arkhimédész-szel. Micsoda katartikus perc lehetett volna ez is, ha egy mondjuk egy 30 évvel korábbi folytatásba kerül bele! Az antiküthériai gép szerintem az egyik legérdekesebb régészeti lelet, amit a "hivatalos töri-tudomány" hajlandó beismerni, hogy létezik. Akartam lelkesedni érte, és végül ezzel se kezdtek semmi nyomatékosat vagy érdekfeszítőt: kiruccanunk a régmúltba, és valahogy csak sikerült visszaruccanni. 

 

Az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága a maga satnya módján legalább megmosolyogtató bőrlenyúzás volt. A sors tárcsája egész más kaliber: egy lélek nélkül föltámasztott mozizombi, melyet még egy atombiztos hűtő se menthetne meg a közcsalódás sokkhullától:

• túl ostoba, hogy érdemi véleményt mondjon bármiről,
• túl rozoga, hogy izgalmakat keltsen,
• túl fantáziátlan, hogy hasson a képzelőerőnkre,
• és túlontúl sértő a sztárja felé, hogy méltó legyen a nevére a címben.

Az utolsó Jedik reinkarnációja, a Logan rendezőjétől, egy kifejezetten hazug, destruktív és a saját örökségét rendre elherdáló vállalat égisze alatt.

  

Lassan általánossá válik, hogy pont a legnagyobb, agyonfejt márkanevek mind ezt a helyezést érik el sokunknál, de A sors tárcsája nálam akkor is csak egy 1/5-öt ér. Hiba volt belefogni, mint oly sok Disney-projekt-be az elmúlt tíz évben.

A vadon hívó szava (2020)

Az égvilágon semmit nem garantál, ha egy múltban játszódó kalandfilm alapja egy híres regényíró könyve. Attól még lehet lerágott csont a mondandója. Egyszer sem kell, hogy hagyja elkallódni a bevált ösvény mellől a rövid pórázon vezetett történetet. Tarthatja direkt soványan a szereplők hátterét, jellemrajzát, megpróbáltatásaik természetét. Könnyebb a külsejét látványtrükkökkel kicsit kiszépíteni, mintsem ha hús-vér lények könnyes poklát mutogatná a megcélzott családi nagyközönségnek. 

Kér még valaki kutyás metaforát…?

Az 1800-as évek vége, Észak-Amerika. Buck egy kisvárosi bíró rakoncátlan ebeként éli aranyéletét, mígnem egy éjjel elrabolják és eladják őt. Élete hullámvölgyessé válik: egyszer postai szánhúzó ebként kell bizonyítania, később új társaival egy gátlástalan férfi karmai között próbálja magára venni a többi kutya terhét. Az úton egy magányos öregember, John Thornton lesz előbb a barátja, majd az új, alkalmi gazdája. A férfi is elveszítette régi énjét és életét, most viszont Buck-kal ráveszi magát egy felderítő útra, amely levezet a térképről.

Egy őszinte reklám A vadon hívó szavának így hangzana: |Időutazás Hallmarkland-be!| Ez volt végig a benyomásom. Feltűnően papírvékony, megalkuvó, cukrozva tálalt állatmese lett ez az adaptáció, melyből kitiltották az apropót és a saját gondolatot. Süvölt belőle a mesterkéltség – és nemcsak a számítógéppel animált kutyafőhős miatt. Mikor már épp ásítana a néző az ezerszer bejárt sablonsztorira az elveszett házikedvencről, aki a cudar kinti világba csöppenve fel kell fedezze önmagát, beszórnak egy-egy, éppen csak morzsányi szépelgős (szívmelengetős) részt, vagy pont ellenkezőleg, a kegyetlen bánásmód „elszomorító” közjátékát. 

Nem az erőszakot hiányolom, amikor túlpuhítottnak nevezem a filmet, arról meg végképp nem ugatnék, hogy igazi kutyát kínozzanak egy ostoba hollywood-i remake kedvéért. Egyszerűen a történet és a szereplők is túl felszínes, kicentizett karakterek itt, a rájuk aggatott vézna háttérsztorik ellenére. Nagyon könnyű kiszúrni, hogy eszük ágában sem volt a készítőknek komolyabb élt, súlyt vagy mélységet adni bárminek, ami a drámát generálhatná, helyette pillanatnyi ösztönreakciók kicsikarására építenek, kockázat nélkül.

Nem tudott a szívemig hatolni az itteni ember-állat duó barátsága, ami felteszem a mű fő „szexepilje” akart lenni. Túl kevés, amiből kiindul, és túl kevés, ahova célhoz ér. Buck az előre determinált túlélője ennek a gazdáról gazdára játéknak, amibe a sors belelökte. John-ról pedig – aki egyben a film gyenguska narrátora is – képtelenség nem-tudni, hogy ő lesz a Buck-nak rendelt „megfelelő gazdi”, legalábbis az utolsó harmadidőre mindenképp. És ha neadjisten John-t is elveszíti végül, az erdő új alfa-hímjeként úgyis boldog véget ér.

Automatán futtatott, olcsó könnyzacskó-facsaró A vadon hívó szava, egy rutint nyújtó Harrison Forddal, és túl kevés valós érzelmi fogódzóval. Az állat és ember egymásra utaltságát, életük és környezetük kegyetlenségén való áttörést ezerszer kiforrottabb és intelligensebb módon is lehet egy film témájává tenni, mint ahogy arra igénye volna ennek az alkotásnak.

10-es skálán egy 4-est adok rá. Fogyasztható, de nagyon sovány.

Star Wars Epizód IX. - Skywalker kora

A Skywalker kora Jeffrey Jacob Abrams „lehetetlen küldetése”. Motortalan és iránytalan egyszerre; túl vagdalt és túl vagdalkozó, de nem elég összefüggő és átgondolt. Végig az az ember érzése, mintha a film a saját teremtői ellen harcolna, azok összes hibáját és romlottságát próbálja kompenzálni, miközben újabb hibás döntésekkel bombázzák porig. 

Még a szó szerinti címe („Skywalker felemelkedése”) is puszta reklámpóz: a Skywalker–legenda maradékával szöszmötöl, ami Rian Johnson bozótirtása után még előszedhető maradt, és a végén sikerül akkora fityiszt mutatnia a névnek, ami iróniából ad jelest a Disney-Star Wars-nak.

1 évvel Luke Skywalker halála után járunk. A Leia vezette ellenállás megtudja, hogy Palpatine-t a Sith-ek szolgái zombiszerű roncsként visszahozták az életbe. A bukott császár felajánlja Kylo Ren-nek a Végső Rendet, az Első Rendnél ezerszer pusztítóbb kozmoflottát, amit titokban gyűjtetett, míg Snoke, az ő kis lombikavatárja nyíltan terrorizálta az Új Köztársaságot. 

Rey közben a régi-új bagázzsal Palpatine rejtekbolygója, az Exegol után nyomoz,  útközben viszont komoly csapás éri: nemcsak Leiát, a mentorát veszíti el, de megtudja, hogy „senkiknek” hitt szülei közül az egyik Darth Sidious tulajdon vére volt.

 

A VII. Epizód híveként írom: ez a filmhármas nagy egészként egy kupleráj. A VIII.-nak konkrétan sikerült a Föld legkedveltebb űrmeséjét divatpolitikai platformmá silányítania, lerombolva a régi hősöket, összehányva az újakat, rátaposva az epizódok alkotta saga-gerinc minden morális üzenetére.

Pont a lényeg maradt ki már megint: egy szellemiségében is koherens sztoriláncot kalapálni, mely átível az immár tripla trilógia egészén, és új mondanivalót tesz hozzá Anakin és Luke történeteihez, anélkül, hogy azokat felülírná –  újra. De a The Rise Of Skywalker épphogy egy sokrészes eposz „nagy fináléjaként” állja meg a legkevésbé a helyét.

Ha pl. A Bosszúállók: Végjátékot nézem, amely még több karakterrel és régi-új cselekményszállal zsonglőrködött, a különbség ég és föld (mondja ezt az, aki lehúzta a legtöbb MCU-produkciót!). Ott egyetlen rész alig 2 órája már elég volt ahhoz, hogy egy kiérlelt, erős körvonalú dráma adjon igazi katarzist az elvárt kulcsínparádéhoz. 

Nem bűzlött az izzadtságszagtól, mint ez az alkotás. Kapkod, utólag szépít/másít meg dolgokat a többi részből, csóró módon próbálja megint csikizni a nosztalgia iránti vonzalmunkat – holott értelmes egésszé sem tud összeállni.

Csúnyán elbánt Abrams-szel Kathleen Kennedy és vezetése mindaz alapján, amit a forgatás körülményeiről hallottam alternatív hírportálokon. Érthető, hogy a rendezőt most szorosabban akarták ellenőrizni, mint Az Ébredő Erő-nél, hisz az új projekt 4-5 embert próbáló feladatot rótt rá egyszerre:

1. Retusálni Johnson legközutáltabb alkotói döntéseit, amennyire csak lehet;
2. Értelmes szálat ollózni az elhunyt Carrie Fisher-ről, az addig föl nem használt forgatási anyagból;
3. Hatalmas végső csatát feltornyozni, a világos és sötét oldal ifjú bajnokaival az élen;
4. Próbálni valami frisset adni az óriási fantáziauniverzumhoz,
5. Kikerekíteni a mindazt a kánont, ami eddig „Star Wars” néven meglátta a napvilágot. 

Minden arra vall, hogy a főnökség önhittsége lőtte tüdőn a stáb és a színészek erőfeszítéseit. Végig ordít, mennyire kicentizett és mesterkélt az egész: ki mennyi időt kaphat (pl. az általam utált Rose Tico szerepét alaposan megnyírbálták), a mindenkinek való megfelelési kényszer, átírások és extra utómunkálatok sora, még alig pár héttel a premier előtt is.

Állandó felülbírálgatást sugall a lendületakasztó vágás, az érdektelen és zavaros dramaturgia, a banális és többször tyúkeszű sztorimegoldások. Az idő haladtával Abrams és egyre több munkatársa nyílnak meg az akkori munkaviszonyokról, mondván: alig ismertek rá arra, ami végülis a mozikban kötött ki...! 

Ellenezték pl. a hírhedt „Reylo”-csókot Rey és Ben Solo között, amit nem is értem, hogy képzeltek Kennedy-ék. Palpatine behozása állítólag magától az elnökasszonytól származott: ha igen, aligha érdekelte, hogy ezzel semmissé teszi Darth Vader önfeláldozását A Jedi visszatér-ben. Abrams eredeti vágatát aligha fogjuk már látni, és kétlem, hogy a rajongókat még különösebben izgatja egy tűrhetőbb befejezés. Szégyen: a „tűrhetőbb” a legjobb, amit egyáltalán remélhetünk ezen a ponton… 

Egymás hegyén–hátán hömpölyögnek a hibák, hézagok és hibás elképzelések, és nem mind írható Az Utolsó Jedik számlájára. A rajongók már ízekre tépték a film tartalmát, így inkább csak rangsorolnám a 10 szerinem legnagyobb baromságot a Skywalker korából:

• 10.)  A klisé ereklyevadászat a Sith-tőr körül, hogy eltaláljanak az Exegolra.
• 9.)    Leia halála, mert az Erőben eggyé olvad fiával, mikor Rey ledöfi.
• 8.)    Kylo Ren halála, mikor átadja életerejét az épp hulla Rey-nek.
• 7.)    Han Solo mint élő emlék, á lá Batman V Superman Kent-papája. 
• 6.)    A már említett Reylo-smaci.
• 5.)   A 2. Halálcsillag egy böhöm része. Teljes szétrobbanás után maradt 1 darabban, pont eltalált egy közeli bolygót, és a légkörén át földet érve is egyben maradt! (JJ, mi a véres frászt műveltetek...?!)
• 4.)    Már csillagrombolóknak is van bolygókat szétrobbantó halálsugara!
• 3.)    Finnék lovakon lovagolnak a csillagrombolókkal teli csatába!
• 2.)  A nagy Darth Sidious már puszta kézzel le-villám-csap űrhajókat az égen!
• 1.)    de aztán a saját, le nem álló villámszórásától robban szét örökre!

Szomorú szégyen, hogy a Disney-Lucasfilm-bagázs nem engedte végül elmélyíteni az új központi triót, elősorban Miss Rey Palpatine-t. Bizony: ide lyukadtunk ki. Miután Johnson elbarmolta a lehetőségét, hogy Rey esetleg Skywalker-rokon, nem sok más magyarázat kínálkozott arra, hogy mitől olyan iszonyú Erő-profi az egykori roncsvadász. Mondjuk egy fokkal így is jobb a "senki szülei elcserélték őt piára"-elméletnél, de... na mindegy...

 

Végső harca Sidious-szal ki sem látszott a logikai bukfencekből, így esélyem nem volt izgulni a végkimenetelért. Még úgy se, hogy a 9 rész összes nagy Jedi-jének hangja visszhangzik, mert ráruházzák hatalmukat. Úgy hírlik, hogy Abrams fizikai valójukban is meg akarta jeleníteni az Erő-szellemüket, ahogy Luke-ét, de ez a tetszetős gondolat végül vágóhídon végezte. 

Soha nem vetkőzheti már le a figura azt a benyomást, hogy Kennedy-ék érdemtelenül rátestálták mindazt az erényt, amit a Skywalker-ikrekből direkt és cinikus módon kilopdostak. Luke pályaeleji ártatlansága, türelmetlensége és újra megtalált önzetlensége, Leia bátorsága, kitartása és lelki ereje. Pedig Daisy Ridley játékán most érezni a szeretetet, amivel Rey gondol Leiára és Luke-ra: a velük való szóváltás hangneme a kevés dolog egyike, amit szerintem sikerült jól kifejezni ebben a nagy kupiban.

A többi szereplő igazából csak téblábol és sodródik a cselekmény csapongásával. Finn és Poe barátsága 5 perc alatt tündökölni tudott a VII. részben, de a VIII. és IX. együtt se tudta ezt újra megidézni: fogam csikorgattam a legelején, ahogy Rey-jel hármasban veszekednek a semmin. A többi mellékszereplőt, ismerőst/nem ismerőst meg egyből elfelejtettem, amint kisétáltam az ajtón. 

Nem csodálom, hogy szegény Abrams-nek már nem maradt rá energiája, hogy legalább azt hihetőbbé gyúrja, ami egyáltalán okot adhat "folytatásokra" a VI. Epizód után: Leia fia felnőtt, de a sötét oldalra állt. Kylo Ren megmaradt Disney-meseszerű rosszfiúnak: azért lett népirtó és apja gyilkosa, mert Palpatine Sith-hangokat küldött a fejébe. Ja: és mert Luke egy törtlátomás miatt majdnem levágta. Összeomlott a karakter, mielőtt tisztességesen felépülhetett volna, és erre 3 film bénázásai után már legyinteni se tudtam. (Ahogy arra se, mikor átgázol a sose-kiaknázott Ren Lovagjain.) 

Legfájóbb talán az nekem, hogy a VII. Epizód nagy ígéreteiből jóformán semmit nem váltottak be végül. Mi több: potyára rúgták föl Lucas '83-as happy end-jét, miután rátették a kezüket a legendára. Egy család tragikus sorsa immár sose nyerhetett feloldozást, egy civilizációt tönkretevő zsarnok átka "sosem tűnt el igazán", és a fő vérvonal Ben Solo-val örökre kihalt. 

Rey ugyan Skywalker-nek nevezi magát a végén, de ez kétélű gesztus. Be is inthet vele a szörnyeteg nagyapja emlékének, de amikor egy film ilyen mértékig nem figyel önmagára, ennyire nem tud bensőségessé válni a közönségének, akkor egy ilyen nüansz könnyen fordítva sülhet el. Lám-lám! Nem elég, hogy az Erővel agyonhízlalt "(Fény)Sugár" Sidious-seed lett, utoljára még jól le is szkájvókerezik…!

Legjobban a zárás igyekszik tisztelegni a maga furcsa módján múlt előtt. Rey Luke és Leia fénykardját is használta Sidious ellen, de nem tartja meg őket, hanem a Tatuinon, a Lars-farm romjainál eltemeti őket. Ez egyfelől irritált, mert hisz egy fegyver is lehet világtörténelmi ereklye, a világörökség része - ráadásul mindkettő egy-egy Rey által becsült, hős tanítóé volt... Másrészt, azt hiszem, így biztosan nem mutogatják majd, mint holmi bizsukat, ööö, nem fordíthatják őket rossz célokra, ööö, és az egymás mellett álló szellem-ikerpár is mintha helyeselné ezt, ööö... 

Milyen pecséttel búcsúzzak tehát a vélhetően utolsó Star Wars Epizódtól? Legendás fináléként azonnal rávágnám az Egyest: egyáltalán nem érezni belőle 9 film együttes, monumentális drámai erejét, és vajmi keveset korrigál közvetlen elődje baklövésein. Egymagában se sokkal jobb: a történet romhalmaz, a szereplők és drámájuk meg se közelíti azt, amin az eredeti bagázs keresztülment. 

Ugyanakkor most nincs az az erős femináci-méregfelhő a levegőben, nem kívántam az arrogáns "jóarcok" halálát, és megbékített utoljára még együtt látnom Luke-ot meg a testvérét. Akkor miért érzem úgy, mintha ugyanott lennénk, mint 2015-ben? Vagy igazából... mint 2004-ben? Mert nem üzent semmi újat nekünk mindaz, ami e dátumok után jött "Csillag Háborúk" címszó alatt. 

Tavaly végére már megedződtem nagy nevű filmcsokrok elreklámosítása ellen, így nem csalódtam akkorát az Epizód IX.-ben, mint hittem, hogy fogok. Ami a moziban debütált, sehol nem volt ahhoz képest, ami lehetett volna, mégis elég lett ahhoz, hogy legalább utálkozás nélkül mondjak búcsút az időskori Luke-nak, Hannak és Leiának. Az Erő nyugosztalja őket...!

A Skywalker korára egy 2/5-öt adok.