A rabszolga szóról általában ez a név szokott eszébe villanni az embereknek. A trák gladiátor, aki a legnagyobb ókori lázadást vezette. A kétrészes produkció nagyon romantikus megközelítésben ábrázolja a lázadás menetét, és a szereplők viselkedését. Ezt pedig nem lehet okvetlenül a civilizált korszellemre fogni.
A film eleje Spartacust, mint szabad embert mutatja be, akit később egy Cápua melletti gladiátoriskolába deportálnak. Itt viszonylag jól tartják az állatként kezelt alávetetteket. Az első képek, melyek Spartacus gladiátoréletét bemutatják, Cinna, a kiképző szavain keresztül kapják meg értelmüket: a kiképzésért semmi több jutalmuk nem lehet, mint egy-egy újabb nap az életükbe. Maga a hangulatvilág kevéssé nyomasztó, és gyakran erősen érezhető, hogy a film brutalitása pusztán történelmi illusztráció, és nem tényleges lendületből vagy indulatból fakad.
Komoly feszültség akkor keletkezik, amikor az iskola tulajdonosa, Batiatus játékot szervez Crassus és a Lucius-pár szórakoztatására. Draba, aki Spartacus ellenfele volt, nyíltan fellázad, és megölik. A kor gondolkodását tükrözi, hogy Batiatus büntetésképpen egy másik fekete rabszolgát öl meg a többiek előtt, holott semmi vétsége nem volt. Ez az, ami a cselekmény szerint végképp megérlei a szökés tervét. Ha ennyit ér az életük a világ szemében, akkor inkább az egész világgal megküzdenek, együtt. Spartacus rendezi különböző tartozását Cinna és Draba irányában, és Varinia személyében élettársra talál.
A csaták a kitörést követően fokozatosan nagyobbodnak. És roppant élvezetes látni, ahogy Spartacusék eltérő helyzetekben feltalálják magukat, alkalmazkodnak a változó feltételekhez. A harcmezőn javul a taktikájuk, eszköztáruk és létszámuk kibővül, a vezér mellé tanács szerveződik az erősebb rabszolgákból, mint az afrikai Nordo, a gall Crixus és a zsidó David. Helyzeti előnyt biztosít a számukra hogy a korabeli Róma figyelmét a hatalmi rivalizálás vonja el; főként M. L. Crassusban látják a szenátorok az egyszemélyi hatalom veszélyét, és ez jóval komolyabbnak tűnik holmi rabszolgalázadásnál.
Crassus egyéniségén a pökhendiség a leginkább észrevehető vonás. Rajta keresztül figyelhető meg a legjobban a római polgárok vélekedése a lázadásról. Bár számít arra, hogy az általa javasolt T. Glabrus el fog bukni, a bukás mikéntje a legérzékenyebb pontján üti meg: a büszkeségén. Spartacus alakja akkor tűnik legádázabbnak a dupla film során, amikor a tábor lemészárlása után üzenetet küld a szenátusnak. Egy katonai jelvényt úgy kaptak vissza kettétörve, mint egy vacak botot, és ez a megaláztatás már Crassusban is fellobbantja a parazsat. Innentől kezdve Spartacus mind jobban a rögeszméjévé válik - egészen addig a pontig, ahol rémálmában egy szemtől szemben áll ki vel egy képzeletbeli arénában.
Ahogy az események előrehaladnak, a két táborban lemorzsolódnak a kisebbségek. Tartós katonai-politikai konfliktusok esetén ez természetes. Előbb a rabszolga-sereg egyik táborát kaszabolják le a rómaiak, majd Crixus és a gallok különválnak. Ahogy Spartacus, úgy Agrippa szenátor sem tudja visszatartani a radikális irányzatot: Crassust felhatalmazzák magánsereg felállítására.
Ugyanilyen párhuzam Agrippa és Spartacus között, hogy a háború végén egy tőlük származó ötlet ront végleg a helyzeten: Spartacus Orsino, a kalóz hajóin akarja átvezetni embereit mediterráneumon. Agrippa pedig Caseron keresztül akarja Crassust ellensúlyozni Pompeius behívásával. Mindkét vészforgatókönyv visszafelé sül el: Orsino árulásával a rabszolgák sarokba szorulnak, Pompeius-ék pedig a győzelem után hegemóniára tesznek szert a konzuli tisztség betöltésével.
Meglepően sok időt, bő negyedórát szentelnek az epilógusnak, hogy kitárgyalják a leszűrhető tanulságokat. Volt-e értelme a mozgalom kiterjesztésének, megmenekülhetett vagy győzhetett volna-e végül Spartacus "törzse". De a legfontosabb kérdés: megőrzött-e mindez valamit az utókornak? Bár terjedelmes válaszokat kapunk minderre, azt hiszem a készítők nem törekedtek eléggé a korszellem hiteles megragadására. Erősen túlidealizált a zárás, még a több ezer keresztre feszített rabszolgával együtt is.
Varinia Spartacus gyermekével előbb sértetlenül vendégeskedik Crassusnál, majd Agrippánál, hogy a legvégén úgy mesél a fiúnak apjáról a csillagok alatt, mintha csak egy estimeséről lenne szó. Agrippa minden rabszolgáját felszabadítja, ami még ahhoz mérten is túlzott szentimentalizmus, hogy megöli magát, mert Rómának züllést és polgárháborút jósol. Hozzá hasonlóan Spartacus is tudta, hogy a végén pusztulás vár a sajátjaira. Nem tudta megfékezni seregében a zsákmányra és hatalomra vágyó tömegeket, ezért nem szökhetett el Észak-Galliába. Ám egy szűk emberöltő utá a terület római provincia lett, tehát tiszavirág életű közösség lett volna.
A film eleje Spartacust, mint szabad embert mutatja be, akit később egy Cápua melletti gladiátoriskolába deportálnak. Itt viszonylag jól tartják az állatként kezelt alávetetteket. Az első képek, melyek Spartacus gladiátoréletét bemutatják, Cinna, a kiképző szavain keresztül kapják meg értelmüket: a kiképzésért semmi több jutalmuk nem lehet, mint egy-egy újabb nap az életükbe. Maga a hangulatvilág kevéssé nyomasztó, és gyakran erősen érezhető, hogy a film brutalitása pusztán történelmi illusztráció, és nem tényleges lendületből vagy indulatból fakad.
Komoly feszültség akkor keletkezik, amikor az iskola tulajdonosa, Batiatus játékot szervez Crassus és a Lucius-pár szórakoztatására. Draba, aki Spartacus ellenfele volt, nyíltan fellázad, és megölik. A kor gondolkodását tükrözi, hogy Batiatus büntetésképpen egy másik fekete rabszolgát öl meg a többiek előtt, holott semmi vétsége nem volt. Ez az, ami a cselekmény szerint végképp megérlei a szökés tervét. Ha ennyit ér az életük a világ szemében, akkor inkább az egész világgal megküzdenek, együtt. Spartacus rendezi különböző tartozását Cinna és Draba irányában, és Varinia személyében élettársra talál.
A csaták a kitörést követően fokozatosan nagyobbodnak. És roppant élvezetes látni, ahogy Spartacusék eltérő helyzetekben feltalálják magukat, alkalmazkodnak a változó feltételekhez. A harcmezőn javul a taktikájuk, eszköztáruk és létszámuk kibővül, a vezér mellé tanács szerveződik az erősebb rabszolgákból, mint az afrikai Nordo, a gall Crixus és a zsidó David. Helyzeti előnyt biztosít a számukra hogy a korabeli Róma figyelmét a hatalmi rivalizálás vonja el; főként M. L. Crassusban látják a szenátorok az egyszemélyi hatalom veszélyét, és ez jóval komolyabbnak tűnik holmi rabszolgalázadásnál.
Crassus egyéniségén a pökhendiség a leginkább észrevehető vonás. Rajta keresztül figyelhető meg a legjobban a római polgárok vélekedése a lázadásról. Bár számít arra, hogy az általa javasolt T. Glabrus el fog bukni, a bukás mikéntje a legérzékenyebb pontján üti meg: a büszkeségén. Spartacus alakja akkor tűnik legádázabbnak a dupla film során, amikor a tábor lemészárlása után üzenetet küld a szenátusnak. Egy katonai jelvényt úgy kaptak vissza kettétörve, mint egy vacak botot, és ez a megaláztatás már Crassusban is fellobbantja a parazsat. Innentől kezdve Spartacus mind jobban a rögeszméjévé válik - egészen addig a pontig, ahol rémálmában egy szemtől szemben áll ki vel egy képzeletbeli arénában.
Ahogy az események előrehaladnak, a két táborban lemorzsolódnak a kisebbségek. Tartós katonai-politikai konfliktusok esetén ez természetes. Előbb a rabszolga-sereg egyik táborát kaszabolják le a rómaiak, majd Crixus és a gallok különválnak. Ahogy Spartacus, úgy Agrippa szenátor sem tudja visszatartani a radikális irányzatot: Crassust felhatalmazzák magánsereg felállítására.
Ugyanilyen párhuzam Agrippa és Spartacus között, hogy a háború végén egy tőlük származó ötlet ront végleg a helyzeten: Spartacus Orsino, a kalóz hajóin akarja átvezetni embereit mediterráneumon. Agrippa pedig Caseron keresztül akarja Crassust ellensúlyozni Pompeius behívásával. Mindkét vészforgatókönyv visszafelé sül el: Orsino árulásával a rabszolgák sarokba szorulnak, Pompeius-ék pedig a győzelem után hegemóniára tesznek szert a konzuli tisztség betöltésével.
Meglepően sok időt, bő negyedórát szentelnek az epilógusnak, hogy kitárgyalják a leszűrhető tanulságokat. Volt-e értelme a mozgalom kiterjesztésének, megmenekülhetett vagy győzhetett volna-e végül Spartacus "törzse". De a legfontosabb kérdés: megőrzött-e mindez valamit az utókornak? Bár terjedelmes válaszokat kapunk minderre, azt hiszem a készítők nem törekedtek eléggé a korszellem hiteles megragadására. Erősen túlidealizált a zárás, még a több ezer keresztre feszített rabszolgával együtt is.
Varinia Spartacus gyermekével előbb sértetlenül vendégeskedik Crassusnál, majd Agrippánál, hogy a legvégén úgy mesél a fiúnak apjáról a csillagok alatt, mintha csak egy estimeséről lenne szó. Agrippa minden rabszolgáját felszabadítja, ami még ahhoz mérten is túlzott szentimentalizmus, hogy megöli magát, mert Rómának züllést és polgárháborút jósol. Hozzá hasonlóan Spartacus is tudta, hogy a végén pusztulás vár a sajátjaira. Nem tudta megfékezni seregében a zsákmányra és hatalomra vágyó tömegeket, ezért nem szökhetett el Észak-Galliába. Ám egy szűk emberöltő utá a terület római provincia lett, tehát tiszavirág életű közösség lett volna.
A jelenet, melyben Crassus rátalál Agrippa holttestére, többféleképpen is értelmezhető. Nem a humánum vagy a taktika diktálja neki, hogy ott legyen. Korábban szóvá tette, hogy a diadal főként őneki volt köszönhető, ehhez képest a szenátus csak szóban méltatta Caesar beszédéig. Agrippa halála üzenet lehetett a számára: Róma valóban a megújulás korát éli, ám ez - Szaturnusz isten mintájára - saját nagyjait fogja felemészteni. A történelem pedig bőségesen igazolja ezt.
Őszitén szólva, az elénk tárt atmoszféra inkább egy ismeretterjesztő film képeire emlékeztet, mint összefüggő történetre. Az érzelmek mutatása nem mindig hihető; Spartacus küllemét és egyéniségét minden intelligenciája mellett is nyersebbnek képzeltem el - és nem azért, mert az eredeti, 1960-as Spartacus-hoz mérném ezt a változatot. Ez a film érezhetően finomkodik, azonkívül a cselekmény igen lassú, a színészi játék pedig átlagos. Sok szereplő csupán dísznek van jelen, rangjától függetlenül. A Lucius-ok megölése apropó nélküli a cselekményben: azért került be, mert a történelemben így történt, hát láthatjuk itt is.
Tömörebb, komorabb és változatosabb feldolgozást vártam volna az első számú rabszolgafelkelés történetéről, mint amilyen ez volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése