A csendőr nősül

MINDEN IDŐK EGYIK LEGMURISABB ROMANTIKUS VÍGJÁTÉKA!

A LEGJOBB CSENDŐRFILM!

TALÁN A LEGVICCESEBB FRANCIA KOMÉDIA!

LOUIS DE FUNES KARRIERCSÚCSA!

A nyaralószezon kezdetén Saint-Tropez tettrekész csendőrei civil ruhás akció keretében felügyelik a megye főútvonalait. 

Az örökké éber Ludovic(us) Cruchot/Lütyő őrmester egész a csendőrségig követi az egyik gyorshajtót, ám ott kiderül, hogy

Josépha/Ludovica tábornokné az, a normadiai körzetparancsnok özvegye. Szinte első látásra egymásba habarodnak, bár Lütyő lánya, Nicole ellenzi a mostoha gondolatát. 

Eközben a tábornokné beizzítja Lütyő tiszti ambícióit, és először a törzse, Gerber/Gabaj posztját veszik célba... 

Bizonyos értelemben A csendőr nősül a 64-es alapmű igazi folytatása. Annak nem egy történetelemét nemcsak elismétli, de tovább is fejleszti, miközben valami frisset, új hoz a történetbe. Nem érezzük úgy, mintha csak kitérőt tennénk hőseinkkel Saint Tropez-tól távol, és a környezet sem egy pókerarcú metropolisz. 

Ez a film tele van életkedvvel, és egy helyzetet el nem szalaszt, hogy abban valami hasrándító poént hintsen el. Minden ismertebb figura megkapja benne a maga perceit a "villogáshoz", és egyikük sem válik soha ellenszenvessé vagy idegesítővé.

Sokkal ügyesebben bánik a nőkkel az új rész a két korábbitól. Nicole itt végre nem a bajkeverő tinédzser, akit az apjának kell kihúznia a szarból, hanem "felserdült nagylány", fiatal felnőtt nő.

Éretlensége utolsó nagy szeletén már az első félidőben túlnő azzal, hogy elfogadja Ludovicát, mint lehetséges új szülőt, és társat az édesapjának. 


Külön tetszik nekem a párhuzam, hogy miként Ludovicusszal a szerelembe esés, úgy Nicole-lal az összebarátkozás is kb. 1 perc alatt végbemegy. Néhány szóváltás, 

és onnéttól a párkapcsolatok egy másik, kevésbé lelkesítő oldala is kicsit elővillan. "Nem sikeredett a szerelem, főnök?" 

Genevieve Grad bizonyára örült neki, hogy a női főszerepet egy másik kedvelhető karakter veszi át, míg ő maga illően búcsúzhat el a Csendőr-sorozattól. Bár a férjhez menetele nem igazán volt fölvezetve, de ez a legkevesebb...

Még annyit Nicole-ról: helyeslem, hogy az édesanyja csak egyszer kerül szóba, mikor Lütyő először letagadja a korát. Így nem tűnik anyakomplexusnak az, hogy ellenzi Ludovica belépését az életükbe. 

Látja, hogy apja teljesen begőzölt ettől a fenenagy szerelemtől, holott alig ismeri ki magát ilyen ügyekben. És akárcsak Gabaj, Nicole sem akarja, hogy apja ki legyen szolgáltatva egy ilyen férjvadász asszonynak, aki nyilván az elhunyt férjéhez próbálja hasonlóvá formálni Lütyőt. 
"Ne nyugtalankodjon, majd én vigyázok rá!"
"Eeh, engem épp ez nyugtalanít..."


Gabajt bevonni egy teljesen komolytalan "szerelmi háromszögbe" észveszejtően nagy húzás volt, sőt vele együtt felesége, az eddig egyjelenetes Cecilia is bekerült a poénáramba. Lütyőt és Gabajt is egy-egy jellemes asszony segíti a felkészülésben, csak előbbinek még ott van erősítésként a másik nő, a lánya is. 

Magát a vizsgát lehetett szerintem a legnehezebb úgy viccesen megrendezni, hogy közben a fontosságát is átérezzük. Jean Girault ezt hibátlanul megoldotta: a két törzsőrmester felelése tele van kacagtató pillanatokkal, ahol szinte gimis tanulóként viselkednek. 

És valahol még magamra is ismertem a vizsgázási stílusukról. Persze, én sose próbáltam más tollát gallyra vágni vagy táncikáltam a padon kárörömömben. De a frusztráció, az, ahogyan az ember kínlódik a nagy megmérettetés előtt, a tananyag részleteinek megvitatása a sorstársakkal mind cefetül ismerős pillanatok voltak.

Lütyő törtető hajlamai már áthelyezésekor megcsillantak, de itt virágzik ki nagyon az egója. Gabaj eddig a "nagy" felettes volt, akinek az elismerésére ácsingózott. "Tudod, hogy százszor annyit érsz, mint ő!" 

Most az alezredes elismerése a fontos - persze, csak míg még följebb nem jut majd a ranglétrán. Még a rivalizálást a két törzsőrmester között sem éreztem rosszindulatúnak vagy nagyon szemétkedőnek. 

Gabaj csak nyel, nyel az új főtörzstől, majd újabb rangcsere, és a saját levét itatja meg vele. Nehogy már Saint-Tropez volt főtörzse ne bírjon XY métert merülni...! 

Imádtam, hogy a magyar szinkron a csendőrök jól ismert nevei mellé újabb névfordításokat szállít: "Roskadt tábornok személyes barátnője! És a barátnője Tuskó államtitkárnak! És valakinek, akit nem nevezek meg!" 

Debello, "A késelő" autós-motoros üldözésére térnék még ki, amelyet szintén jó tempósra csináltak meg. Jobban élveztem, mint a legtöbb akciófilmbeli autóshajszát. Itt sikerült végre 

Clotilde/Angyalka nővért is igazán "beindítani" humorforrásként - bár ő mindhárom részben egyjelenetes figura maradt. Épp ezért örültem, mikor kiderül, hogy időközben már többször száguldott Lütyővel ilyen-olyan bűnözők után. 

Az esküvői menet a közeli Szent Anna-kápolna előtt pedig az egyik legvidámabb koronát teszi föl a produkcióra, melyet bármilyen alkotásnál láthattam eddig.

Raymond Lefebvre, aki mind a 6 epizód zenéjét szerezte, most igazán kitett magáért. Vérző füllel se tudnék ráunni kimondottan az itteni nyitózenéjére, de az összes többi felcsendülő muzsikát is imádtam/imádom hallgatni.

A csendőr nősül volt a sorozat utolsó jelenése a 60-as években, és már ekkor kultikus státuszba emelkedett. Mindent megad, amit egy könnyed romantikus vígjátéktól számítani lehet: nevetésözön, léleküdítő hangulatvilág, parádés helyzetek színes karakterekkel. Sokatmondó, hogy a világ egyik legfiatalosabb filmjét már fél évszázada forgatták, és amely egy ötvenes (éveiben járó) férfi meg egy negyvenes nő románcáról szól. 

Csillagos ötöst adok A csendőr nősülnek.

2001: Űrodüsszeia

"Mit fog odaát találni?"
"... A sorsát."

(A majmok bolygója)





Osztom a nézetet, miszerint Stanley Kubrick az egyik legélesebb eszű rendező volt hollywood-i kollégái között. Valódi történetmesélő, aki kereste az újat, és sosem alkotott filmet pusztán rutinból. Legismertebb alkotása egyben a legkülönösebb is. A 2001: Űrodüsszeia egy nyomasztóan szűkszavú, enigmatikus űrdráma, amely kifejezetten a képzelet határait feszegette. Azóta A majmok bolygójához hasonlóan kultuszszinema lett.

(Hol is kezdjem...?)

Időkorlátlan. Aligha állítottak össze még egy ekkora időkorokat átfogó cselekményt. Legnagyobb szelete 1 évvel a millennium után játszódik, de az egész emberi fajunk evolúciós sztoriját ábrázolja. És nem valamely ismert ókori kultúra kezdetétől napjainkig. Hanem évmilliókkal ezelőtt indul egy olyan jövőig, amely túl van a fizikai paramétereken. 
Már eszerint kimagaslónak minősül. Nincs igazi eleje és vége, ugyanakkor hiányzik belőle a mi saját jelenünk. Szándékosan az elidegenítésre, a személytelenségre törekszik, de nemcsak azért, hogy ettől mindenáron másabbnak vagy művészibbnek tűnjön. Koncepciója, és a végállomás, ahová a legvégén eljutunk erősen elvont, mégsem elcsépelt vagy klisé.



Nem véletlenül keresztelték el "űr-Odüsszeiának": úgy működik a produkció, mint egy hajó, mellyel Kubrick a világűrben utaztat minket - akár a végzet Odüsszeuszt - az ismeretlenbe, sőt az "elképzeletlenbe". Végig a Naprendszerben maradunk, de a befejezésre az eseménysor függetlenné válik olyan fogalmaktól, mint a tér és a naptári idő. A 2001-es dátum kiválasztása nem meglepő: a legtöbb sci-fiben azóta is a 3-4 évtizeddel későbbi jövőben élnek vagy lyukadnak ki az ottlakók/utazók.
Továbbá: nem 1-1 karakter történetét kapjuk meg a cselekmény haladtával, hanem Az Emberét - a filmbéli emberalakokon keresztül. Minden ember vagy emberféleség ugyanannak a karakter-entitásnak egy-egy újabb teste, kivetülése.

Mindig mondtam, hogy minél régebbi és ismertebb valami, annál nehezebb új oldalát bemutatni. Majd' fél évszázad alatt ízekre szedték ezt a művet kritikusok, bloggerek, elméleti kutatók, stb. Ezért most leszögezném: nem tartok filozófiai maratont. Nem veszem sorra a 2001: Űrodüsszeia minden eddigi értelmezését. Örülök annak, hogy - tömegekkel együtt - én is egy ultraütős, összetett, sőt zseniális sci-fi-nek tapasztaltam meg, amely bátran törekszik az újra, a szokatlanra. De az már nem érdekel, mennyire számít "művészinek", amiért mennyire bonyolulttá is lefordíthatóak a metaforái. Megtalálta hozzám, mint befogadóhoz az utat, és ennyi nekem elég.



Többféle kiadása ismert. Eredetileg 160 percesen mutatták be, ezt a rendező utóbb bölcsen lerövidítette 140-re. Én hajlok azt mondani, hogy még ez is kissé lazán vágott. Többször is alighanem csak azért nyújtották túl a jeleneteket, hogy azok még jobban belepasszírozzák az embert a hangulatvilágba, ami hatásvadász döntés. Mint a Terminátor 2.-nél, itt is a minél rövidebb verzió "a nyerő", hisz a feszes vágás is követelmény, nézők és elemzők mércéje szerint is.

4 nagy egységre tevődik össze a cselekmény. A filmnek megvan ugyan a maga tagolása, kiírt alfejezetekkel, de én nem pontosan azt fogom követni:

1. Az ember "hajnala", évmilliókkal ezelőtt;
2. Egy rutin űrút a Holdra, az elképzelt 1999-ben;
3. Egy 5 fős, tragikus kimenetelű expedíció a Jupiter felé;
4. S annak egyetlen túlélőjének utazása "a fénybe".

  "AZ EMBER HAJNALA"  

Kubrick alapvetése máig népszerű nézet: az emberelődnek egy külső erő adott "rajtjelet" a fejlődéshez. Több millió évvel a múltban egy keskeny, dominó alakú, fekete monolit jelenik meg valahol Afrikában, egy majomtörzs táborhelyén. Ha a Nap fénye éri felületét, hullámokat sugároz, melyek apránként, észrevétlenül elkezdik fejleszteni a majmok tudatsémáját. Ez a genezistörténet, és tetszés szerint lehet felfogni. A fejlődésünk elindítója, az "elkövető" vagy "tervező" ugyanúgy lehetett

1. az Anyatermészet,
2. Isten teremtő keze,
3. vagy földönkívüliek.

Itt derült ki számomra, hogy ez nem egy "artsy" (="művészieskedő") film, ahol mindig képletesen értendőek a látottak. Elég nyilvánvaló, hogy a monolit metaforaként a "szikrát" jelenti, a gigászi fordulópontot az evolúciós fejlődésünkben. De attól még valós tárgy: a 2. nagyegységtől már konkrét objektumként értesülnek róla, és fedezik fel a szereplők. (Tisztán "képzelt" látványelemek majd lesznek az utolsó fejezetnél, de ott is csak azért, hogy a transzcendenst ki tudják valahogy fejezni.)  Így ha feltétlenül szó szerint akarjuk venni, hogy ott áll egy kb. 10 méteres tömb, akkor a Természetet kihúzhatjuk.

Kubrick nem foglal állást amellett, hogy ki(k) vagy mi(k) a "teremtő(i)nk", milyen magasabb szintű lény(ek) kódolták belénk a fejlődés biológiai parancsát. Ami viszont már a mű cselekményéből következik: csak egyszer tették meg. Nem bábáskodtak felettünk, mint primitív kezdeményeken, hanem elvetettek egy magot, s hagyták, hogy szárba szökkenjen. Ez azért fontos, mert így az ember(szerűség) saját kezébe kapta a sorsát: hogy merre, milyen iramban jut előbbre - amíg esedékes nem lesz egy 2. monolit felbukkanása.

A látványvilága ennek a résznek egyszerűen briliáns. A "korabeli" majomemberek külleme, hangja és viselkedése kvázi hibátlan. Elsőre úgy tűnhet, mintha csak egy narráció nélküli természetfilmet bámulnánk, pedig nem az. A törzs élete ugyanúgy folyamatában változik, mint bármely más alkotásban az érintett személyeké. A rendező 100%-ban képekkel és hangzásokkal meséli a sztorit. Az emberelőd-törzs állandó bizonytalanságban él:

1. a ragadozókkal szembeni kiszolgáltatottság,
2. az élelem-ivóvíz hiánya a kopár pusztaságon,
3. az ellenséges törzsek fenyegetése miatt.

Nem tudjuk, mikorban járunk, csak azt, hogy a tűz- és eszközhasználat előtt. Lehet 4, de akár 15 millió évvel ezelőtt is. A fekete monolit feltűnésekor lidérces hangok jelzik, hogy valami változás történik. Hatására az azt megérintő majom idővel csontokat kezd használni, a kiválasztott törzs pedig riválisait elűzve megszerzi a környék felett az ellenőrzést. Az emberi terjeszkedés kezdetét láttuk, és miután a jelenet véget ér, vissza se térünk többet a földfelszínre, mint helyszínre.

  MISSZIÓ A HOLDRA 

Frenetikus képzettársítás, ahogy a feldobott csontról egy hasonló alakú műholdra vált a kép, a fiktív 1999-ből. Nemcsak azért, mert sok százezer évet ugrottunk át fél másodperc alatt. Ez a bevágás azt sugallja a szemlélőnek: nem is változtunk olyan sokat. Lehet, hogy ma már a "gondolkodó ember" vagyunk, aki technologizálta a bolygót. Ám a létezésünk alapja ugyanaz maradt: hús-vér főemlősök, listányi szükséglettel, mint oxigén, étel, ital vagy kommunikáció.

Innentől már szó szerint is elkezdődik az űrutazás. Bizonyos Dr. Floyd érkezik meg egy űrhajóra, ahol lassan elhangzik jövetelének a célja: részt venni egy új felfedezés titkos kivizsgálásában, a Holdon. Floyd és társai egy hullámsugárzás forrását derítik fel, és egy keskeny, fekete monolitot találnak. Ugyanolyan és egyidős azzal, mint amit majomeleink "kaptak". Megintcsak azt tapasztaljuk, hogy az évmilliók alatt néhány vonásunk mit sem változott: óvatos kíváncsisággal, csoportban közelítik és érintik meg a tárgyat. Még a monolit kísérteties kísérőhangja is felcsendül.

Azt nem tudjuk meg, mi lett az asztronauták sorsa. Ők itt Az embert képviselik, nem magukat, mint egyes személyeket. Mikor a felkelő Nap aktiválja a monolitot, kiderül, hogy a mai ember agya jóval érzékenyebb a tárgy "elmenoszogató" hatásra. Bénító fájdalmat okoz, hiába a szkafander. Vagyis hiába lettünk képesek megannyi technikai alkotást létrehozni, mi magunk nem lettünk fejlettebbek. Okosabbak igen, de nem felsőbbrendűek. (Hogy mennyire nem, azt a Jupiter-misszió szemlélteti.)

Picit a filmbéli űröltözékekről: érthető okokból nem olyanok, mint a valóságban. Inkább epidemiológiai védőruhára emlékeztetnek, semmint szkafanderekre. De ha azt vesszük, hogy egy fiktív jövő kellékei - ami időben egyébként is már rég a hátunk mögött van -, ez még megbocsátható. Amikorra ténylegesen képesek leszünk létrehozni olyan dolgokat, mint a HAL-9000, addigra talán kevésbé bonyolult ruházatokban is tudunk majd közlekedni.

Az űr végtelenségét a rendező kifogástalanul érezteti a nézővel. Függetlenül a vágástól: hihetetlenül magányos és kiszolgáltatott érzést kelt, még úgy is, hogy egyelőre nem látunk űrsétát végző embereket. Ám Kubrick most még nem állítja be ellenségesnek a kozmoszt. Ahogy az első űrkonstrukciók megjelennek a vásznon, kényelmes, nyugtató zeneszám csendül föl. Az emberek is úgy viselkednek, mintha az űrutazás is csak a komfort és képesség új formája lenne. Lám, az ember megszelídítette immár a világűrt is! 

A monolit, a permanens változás jelképe mintegy visszaránt minket ebből a kényelemérzetből. Talán ismét eljött az idő, hogy a lét egy új lépcsőfokára lépjünk. Mielőtt még...

  ÚTBAN A JUPITER FELÉ  

Messze a legnagyobb szelete a filmnek, és a legfélelmetesebb. David Bowman és Frank Poole asztronauták egy misszióra tartanak a Jupiter környékére. Nem tudják viszont, hogy a misszió tényleges célja - melyet David csak a konfliktus végén tud meg egy automatikus üzenetből - kideríteni, milyen intelligens élet hagyta ott a holdi monolitot, mely a Jupiter irányába sugározza jeleit.
David és Frank a legénység egyedüli éber tagjai. 3 társuk hibernációs sztázisban van; összes számítógép-rendszerüket egy mesterséges intelligencia, a HAL-9000-es irányítja. És mikor HAL magától úgy dönt, hogy az utasok veszélyt jelentenek a misszióra, Davidet kivéve mindegyikükkel végez. Anélkül, hogy azoknak akármi esélyük lett volna tenni pusztulásuk ellen.  

"Hal, nyisd ki az ajtókat!"
"Sajnálom, Dave. Attól tartok, nem tehetem azt meg."

HAL a leggonoszabb entitások egyike, akit valaha láttam mozidarabban. Mindaz, ami inspiráló és elrettentő a fejlődésünkben, benne van. Szuperkomputer, tisztán a logika vezérli; elsődleges feladatának a küldetést tekinti, nem az emberi élet megóvását (mint pl. a Knight-2000). Manapság evidens, hogy az ilyen masina ridegen eldönti, hogy kiirt életeket, mert az a célszerű. De ahogy ezt a 2001: Űrodüsszeiában tálalják, az maga a tömény rettenet. HAL csendes gyilkos. Teljesen nyugodt, emberi hangon beszél, bármilyen könyörtelen dolgot is mond:

"Dave. Ez a beszélgetés semmi célt nem szolgál többé. Viszlát." 

HAL-t egy dolog emeli a többi logikacentrikus gépnemezis fölé, mint pl. V'Ger. HAL érti az emberi érzelmek sémáját, és ki is használja őket. Képes rá, hogy minimálisan imitálja hangjával az emberi emóciókat, képes hazudni, énekelni. Pszichéjére hatva győzködi Bowmant, hogy már belátta: tényleg ő működik hibásan, és hogy már "kijavította a hibáját". A logika itt nem önmagáért létező célja a szupergépnek, hanem az eredményesség eszköze, ahogy látszólagos feladása, vagy az azon túlmutató ravaszság.

"Dave. Bár nagyon körültekintő lépéseket tettetek az ellen, hogy halljalak titeket... én láttam az ajkaitokat mozogni."

Bowman helyzete Madách Imre Az ember tragédiáját idézi. A produkció tetőpontja talán a legreménytelenebb helyzet, ami csak kitalálható egy "főhősnek". Dave nem tud kapcsolatba lépni senkivel, egyedül rekedt a kozmoszban, és minden idők legfejlettebb gépagyát kell hatástalanítania, mielőtt végez vele.
Itt már teljesen egyértelmű, hogy átvitt értelemben mit jelent a helyzet. Ez a krízis a legnagyobb akadály a homo sapiens "nagy áttörése" előtt. Egy ismeretlen szuperintelligencia teremtményeként jött létre; most, hogy egy ideje ő is játszotta a teremtőt, a saját teremtménye pusztulással fenyegeti. Mintha David és HAL - tudtunkon kívül - azért versengene, hogy melyik létforma életképesebb. Melyikük fajtájának van több joga, hogy "célhoz jusson", és elérje a fejlettség következő lépcsőfokát. Még Dave neve is hordoz erre utaló allegóriát:

1. David és Goliath, azaz a kis ember és a gonosz óriás szembenállása;
2. "Bowman", azaz "Íjász". Az emberiség őt küldi - mint egy nyílvesszőt - küldetése céljához. Ami vélhetően az egész cselekmény és az emberevolúció végállomása is lesz.

Számomra a tanulság itt lényegében ugyanaz volt, ami a holdi úton is felderengett: elkényelmesedtünk. A technika fejlődését, a gépi tökéletességet ma a saját fejlődésünkkel azonosítjuk, pedig a kettő sose ugyanaz. Így előbbi könnyen az utóbbi fölébe kerülhetett, mint prioritás. Vagyis: függetlenítsük magunkat a technikába vetett vak bizalomtól, különben zsákutcába jutunk, és elmúlunk. Ha HAL képes volna akárcsak kezdetlegesen emberi lenni, mint azt Dave-nek tetteti, akkor valószínűleg ez volna az első impulzusa: a félelem az elmúlástól.

  "TÚL A VÉGTELENEN"  

Szinte nevetséges, hogy mennyi mondanivaló bontható ki ebből a látszólag eseményszegény movie-ból. Itt az Űrodüsszeia már abszolút egyszemélyes dráma. Dave egyedül folytatja küldetését;  az utolsó lépéseknél járunk, egyáltalán nincs dialógus vagy interakció. Az ábrázolt látványcuccok már a kvantumfizika, sőt az ezotéria témakörébe sorolhatóak: legkeményebben ez a rész jelentékteleníti az emberi léte(zés)t.

Bowman a Jupiter környékén valamiféle portálra bukkan, amely járművével együtt beszippantja. Mintha a fekete monolitok egy fekete lyukhoz vezettek volna. Innentől a valóság teljesen elmosódik: a tapasztaltakat az ember érzékei és elméje nem képes feldolgozni, annak csak fregmentjei jutnak el a tudatáig képek és fénypászták formájában.

Most lehet, hogy csak az agyatlan filmek utálata beszél belőlem. De úgy vélem, ez a fejezet kicsit Kubrick-nak, mint rendezőnek is önkritika. Rendelkezésre álló eszköztára oly csekély, hogy ki tudja vele fejezni a magasabb dimenziót, a transzcendenciát. Ezért kellene minden filmkészítőnek sulykolnia magát, hogy új ötleteket keressen, gazdagítva velük az Álomgyárat.

Ha eddig a movie még nem lett volna eléggé szürreális, akkor most holtszentség, hogy azzá válik. Bowman egy szobában találja magát, ahol hátborzongató dolog történik vele: látja, amint idősödik, meghal, majd egy teljesen új, fénylő létformaként újjászületik. Tulajdonképpen nem is tudjuk, hogy ez tényleg megtörténik-e vele, vagy csak egy üzenetet fordít le a monolit gazdáitól az elméje: ez vár rátok, ez a ti lehetséges távoli jövőtök!

Létezik egy féltudományos mítosz, az ún. "csillaggyermek"-elmélet. Ez úgy képzeli el a végső fejlettségi formánkat, mint egy tisztán szellemformátumú fénylény, amely független az anyagi kölcsönhatásoktól. Nem akarok túl sok témakört begyűrni a magyarázatba, így se biztos, hogy jól értelmezem a jelenetsort.

Dave azt tapasztalja meg - akár képzeletben, akár fizikailag is -, mennyire törékeny és tünékeny egyetlen ember léte. Most kicsit félretesszük, mi mindennel telik az életünk, és csak a kereteit nézzük. Ezernyi dolog árthat neki, időtartama pedig szánalmasan kicsi. De még optimális esetben is csak egyféle sorsa lehet: a fokozatos elsorvadás. (Így nézve az öregedés és a rothadás ugyannak a leépülési folyamatnak a 2 részállomása.) Ennyire nyersen, kendőzetlenül maréknyi mozi merte valaha is az ember arcába vágni: nincs remény, hogy messzire kerüld az "örök semmisséget"!

S ezek után mégiscsak kapunk valami kis reményt. A kb. 100 éves Dave a halálos ágyán szintén meglát egy fekete monolitot. A permanens változás szimbóluma. Majd egyik pillanatról a másikra az aggastyán helyett egy fénylő csecsemőt látunk. Ez arra utal, hogy létezik egy szellemi valónk, amely a testünktől függetlenül is tud létezni, egy felsőbb létsíkon.  

Oké: zárás. Már a sokadik hosszú snittben a csillaggyermeket látjuk a Földre tekinteni, közel azonos nagyságrendben a bolygóval. Nagyon pozitív kicsengésű a jelenet üzenete, mégha kicsit nehéz is értelmezni. Nemcsak arról van szó, hogy egy individuum meghalt és újjászületett. Ez vár a fajra is, jó esetben. Úgy néz ki, hogy a szellemi valónk irányába fogunk továbbfejlődni. Mint "csillagember", éppoly kézzelfoghatóan létezhetünk még a mostani, "normál" létsíkunkon is, a hús-vér testünkben, mint a magasabb szinteken. Ez lesz a permanens, vagy legalábbis már sokkal tartósabb és sokrétűbb inkarnációnk.

Egyéb

Az Űrodüsszeia azon ritka eset, melynél a forrásmű és a mozgóképes adaptáció szinte egyidőben keletkezett. Arthur Clarke Az Őrszem c. rövidregénye alapján ő és Kubrick együtt dolgozták ki a tervezet forgatókönyvét. A rendező több, mint 3 hónapot áldozott ennek tökéletesítésére. Technikai előkészületek sokaságát felügyelte, új képalkotási eljárásokat és a stáb menetközben felvetett ötleteit is felhasználva a tökéletes összélményhez. (Meglepett, hogy az egyik díszlet mozgatásához egy kb. 5 km/h-ás forgókereket használtak - ahhoz hasonlót, mint az Incepció készítésekor.)
Más blogok cikkei majd taglalják Clarke többi írását. Elég annyi, hogy a 2001: Űrodüsszeiának később folytatása is készült. Több írott ötletét bölcsen kihagyták: pl.

• Az idegenek külseje: teljesen feketék, 2 kis pirosas szarvval és farokkal. Mint egy ördög.
• És a csillaggyermek első cselekedete, hogy minden atomrakétát eltüntet. A majmok bolygójába ez a társadalomkritika még beleillett volna, innen viszont hasznára vált a műnek, hogy kihagyták.

Hangzáskészletében a film többnyire nagy ívben kerüli a könnyedséget, bármi nem szándékolt biztonságérzetet próbál kiiktatni. Személyes kedvencem a monolit kísérteties muzsikája. Csupán 1-2 klasszikus zeneszám fordul elő: az Also Sprach Zarathustra mint nyitány az emberi szellem első képzeletbeli lépteit dicsőíti, vagy a Kék-Duna keringő, amely a holdi nagyfejezet kezdetekor csendül föl. Ezeket azóta is számtalanszor használták már fel őket más filmek és TV-show-k, így magukban is klasszikus szerzemények.

Összefoglalva: évtizedekkel megelőzte a korát. Premierje olyan időszakra esett, mikor a sci-fi műfaja épp kifulladóban volt, tele gyermeteg űrinváziós meg űrszörnyes produkciókkal. Ehhez képest egy olyan szinten újszerű és megborzongtató "csillagösvényt" taposott ki, melynek IQ-szintjét ma sem biztos, hogy Hollywood-nak sikerült utolérnie tartalmilag.

Egyedüli nagy kifogásom ellene a hivatalos verziók elnyújtottsága, mivel ez vajmi keveset segít, hogy még jobban be tudjon szippantani minket is a sajátos hangulatvilága. Ha elfogadjuk, hogy egy absztrakt mozirejtvényt kapunk, amely direkt az elidegenítéssel tanít minket - és ügyesen -, akkor ma is simán lenyomja a műfaj tagjainak 3/4-ét - legalább.

  

A 2001: Űrodüsszeiára - minél feszesebb vágatváltozatban - megadom a Jelest. Fekete gyémánt.

A majmok bolygója

Nehéz objektíven írnom az eredeti A majmok bolygójáról. Egyik kedvenc sci-fi-alkotásom nekem, és apámnak is, akinek ajánlására először megnéztem sok évvel ezelőtt. A kegyetlen jövőkép, és a tudat, hogy milyen nehéz egy bármilyen értelmes embernek megmaradnia benne, óriási élményt hagyott hátra énbennem.

Aztán mikor már középiskolásként láttam másodjára, elkezdtem itt-ott felfigyelni néhány furcsaságra. Olyan dolgok, mint:

• Hogy lehet a majmok közös nyelve a mi korunk angol nyelvével megegyező? 
• Amikor megfürdenek, gondolhatnának arra, hogy legalább a szél - vagy másvalami - ne mozdítsa el a ruháikat onnan, ahol hagyták.
• És miért beszél Taylor folyton olyan önelégült stílusban, hogy "fél múlva a világ urai lehetnek", vagy a Novának elnevezett rablánynak a régi szeretőiről dicsekszik a ketrecben?

A film társadalomkritika, még keményebb is, mint a forrásanyagul szolgáló írás. A történet pedig nemcsak több szinten elgondolkodtató, de a fő konfliktus rendkívül nyomasztó és példásan kilátástalan.

Taylor és két társa elvileg a fénysebesség közelítésével 2 évezredet töltöttek el, holott csak 2-nek érezték. A többi köztudott: csak Taylor marad meg, és állatként kezeltetve lesz tanúja a majmok társadalmának. Ismerik a puskát, de tagadják a repülés esélyét. Úgy tartják az embert, ahogy Taylor idején fordítva: befogható kísérleti alanyként, aminek kivághatják az agyát, "magtalaníthatják".

Hihetetlenül izgalmas volt végigkövetnem, ahogy Taylor, egyéniségét megtartva kell küszködjön minden apró jogmorzsáért: hogy éljen, hogy beszélhessen, hogy bizonyítsa az igazát. A két majomtudós, Zira és Cornelius szabályos inkvizíció elé kerül, mikor felismerik és pártfogolni próbálják Taylort a tudósok vezetője, Dr. Zaius előtt. Ez a társadalom merev és dogmatikus, az emberek itt csak rabszolgák, akiket büntetlenül lehet kínozni és megölni.
A tárgyalás során mégsem végzik ki kapásból Taylort. Különbségek kezdenek előjönni a vád természetében, majd abban, miként viszonyulnak mely pontokhoz ember és majom megítélésben. Semmi filozofálós nincs ebben: "a Csillagszemű" - ahogy Zira hívja - eléri, hogy ne csak őrajta álljon vagy bukjon, a dilemma milyen megoldást kapjon. Mert akkor eltüntetnék. A Szent Tekercsek érvényesek Zaius és bírótársai előtt, de belátják: valami hiányzik. A színfalak mögött a tárgyalás óvatos kutakodássá válik a 4 főszereplő közt: a 2 álláspont 2 külön perspektívából közelít a félt igazság felé, előbb a városban, majd a Tiltott Zóna egyik barlangjában.

A nézőpontok tehát egyáltalán nem sarkítottak, és minden apró információtöredék jelentőséggel bírhat:

1. Az első dübörgő hang az űrhajótól;
2. ahogy Taylor, Landon és Dodge elkezdik felderíteni a kopár tájat,
3. első létformaként egy kis gazra,
4. majd avarnövényzetre,
5. végül vízre bukkannak.

Közben a helyzetükről társalognak. Kicsit lassúvá válik ugyan a film elejét, de ezzel is megalapozzák a rejtély légkörét. Taylorékkal együtt tapasztaljuk lépésről lépésre, hová kerültünk, miféle világ lehet ez.

Taylor egyébként nem tudósember, csak a magához való esze, némi szaktudás űrhajósként, plusz az akaratereje van meg. Egy torkát ért találat miatt először beszélni se tud, és első szavaival fogvatartóin szitkozódik. Charlton Heston szándékosan kissé önelégült és indulatos emberként ábrázolja őt. Ez az ember az abszolút számkivetett, hiszen nem utazhat időben vissza, itt pedig senki és semmi nem maradt abból a világból, amit ismert.
Nemcsak nem hivatkozhat jogokra egyáltalán, de ez csak a kiindulópontja a kálváriájának. Taylor vonakodik elhinni, hogy a saját bolygójára érkezett vissza. Ha ez a Föld, mi történt az oly fejlett saját világával? Mi magunk is kételkedhetünk, semmi nem teszi egyértelművé a választ, egészen a legutolsó percig.

Zaius a kedvenc fajta negatív főszereplőm, távol áll az egysíkú parancsolgató vagy elvakult ostoba figuráktól. Mint kiderül: lelke mélyén számított egy Taylorhoz hasonló valaki feltűnésére, ezért megriad, mikor látja a homokba rajzolt nevét. Rejtegeti az igazat (vagy egy darabját), részben önmaga elől is, de mert fél annak súlyától és következményeitől. Nem elvakult: egyszer még kérleli is Taylort, hogy "mentse magát" valami elfogadható magyarázattal!

Rendkívül díjazom Zaius személyiségében, hogy tekintélye és elhivatottsága - bár helytelen szemléletre épülnek -nem öncélúak, nem kárhoztatja ostobaságra magát, csak mert "a hit védője": "Nincs semmi ellentmondás a hit és a tudomány között."

 

"Nem fog tetszeni, amit találsz."

Bevallom, kicsit nehéz volt látnom, hogy Zaius mennyit is tudhat az emberiség múltjáról. Az egyik tekercs szövege mintha a mi jelenünk romlottabb arcát mutatná: pénzért és sportból öl, stb. Mikor arról beszél, hogy a bölcsességünk pusztításvággyal jár, ez már sugallja, mi is történhetett. Nem tudta az igazat, de kikövetkeztette a nagyját. A fokozatosság tökéletes: Taylor ezután megy a Tiltott Zóna belsőbb területeire az utolsó láncszemért.

És a végig fennálló reménytelen atmoszféra kiteljesedik, mikor a végén Taylor és Nova megtalálják a néhai Szabadság-szobor maradványait. Elementáris zárás: csendes, zene nélküli, csak a hullámzás okozta robaj hallatszik. A rejtéllyel együtt a mű társadalomkritikája is kiteljesül: Azért nem maradt meg a mi "fejlett" világunk, mert a fejlettebb eszünkkel elpusztítottuk azt. Más filmben zokon venném, hogy ilyen horderejű történés kiderül, és nem tudjuk a miértjét. De a nukleáris holokauszt olyan veszély, ami - főleg hidegháborús légkörben - ha elszabadul, azonnal ellenőrizhetetlenné válik. Akárcsak a Terminátor-univerzumban.



Megpróbálok elfogadható magyarázatot keresni a dolgokra, amiket kifogásoltam:

• Taylor modora betudható az elmesélt élettapasztalatainak és egyéniségének.
• A film eleji lassúság a tapasztalás érzés mellett az "idegen bolygó" rejtélyének része is.
• Az űrhajósok készületlensége. Ezt viszont kompenzálja a kilátástalanság, a tikkasztó napon való menetelés, és a víz megtalálásának öröme. Tény, hogy találtak madárijesztőket, de nem látták a jelét, hogy a közelben vannak.
• Kicsit érződik a lepusztultság a díszleteken, valamint a kevés fizikai történés kicsit visszavesz a lendületből. Olvastam egy filmoldalon, hogy a költségfaragás végett nem XX. századi fejlettséget kapott a majomtársadalom. Így viszont jobban látszik, mennyire anakronisztikus a törvénykönyv a primitív emberekről.
• Taylor szökési kísérleteiben nem sok a tervszerűség, bármennyire van oka az indulatra, különösen Landon kivágott agyú holtteste láttán.
• A véletlen nyelv-egybeesés még az, amit fel tudnék róni. Nézzük: talán az emberszabásúak elődei az atompokol után találtak írásokat, és mikor kialakult náluk a beszéd, azokat vették alapul, aztán ez valahogy feledésbe merült az évszázadok alatt (nálunk a római kor tudása apadt így el a középkor elején). Ez csak az én elméletem, de nem kizárt, tekintve, ha az egyik tekercs a mi jelenünket taglalja.

A '68-as majmok bolygója egy sokkoló, okos, lehengerlő, gondolatprovokatív retro-sci-fi. Kedvenceim között foglal helyet, megvan nekem otthon DVD-n, és bármikor megnézem, ha a mozik adják.

Fekete Szakáll szelleme

 

Dean Jones és Peter Ustinov olyan páros, amihez élőszereplős Disney-filmben még nem volt fogható. Pörölyként erősítették egymás játékát, minden szavuk, arcrezdülésük színesbítette az általuk játszott figurákat. A Feketeszakáll szelleme olyan vígjáték, amit kevesen ismernek, nem z a tinédzser korosztály által favorizálható történet; de a legtöbb XXI. században készült vígjátéknál máig nagyobb kikapcsolódást nyújt.

Steve Walker történetét bárki sajátjának érezheti. A férfi tréner, és a félreeső Godolphine-be hívják az atlétikai csapat edzőjének. Walkert szálláshelyén, a Feketeszakáll Fogadóban kellemetlen meglepetések sora éri. Csapata hihetetlenül gyenge fizikumú diákokból áll. A helyi lakosok vagy bizalmatlanok vagy flúgosak, és egy Silky Seymour nevű üzletember le akarja bontatni a fogadót. Ennek miértjét Jo Anne karaktere magyarázza el. A helyet fenntartó idős hölgyekről említik, hogy Feketeszakáll legénységének leszármazottai. Ez irányítja később a címszereplő figyelmét feléjük.

De a fő attrakció maga Feketeszakáll, Edward Teach hajóskapitány. A kalózvezér teljes életnagyságban életre kel előtte, amikor egy árverésen nyert relikviában varázsigés iratra bukkan. Teach-t annak idején egyik felesége, Aldita átkozta el mágiával, hogy az élők és holtak között bolyongjon örökre. Sir Peter Ustinov színészi teljesítményét dicséri, hogy bár Disney-vígjátékról van szó, soha nem láttam színesebb, meggyőzőbb alakítást tengeri rablóvezér szerepében, mint az ő Edward Teach-e.200 év után már nem "a Pokol tornácán" sínylődik, hanem Steve jóvoltából már hús-vér emberként járkálhat. Szabadsága így sem korlátlan: hogy megidézőjén kívül senki nem láthatja és hallhatja őt, és a tetejébe átok az ő közelségébe láncolja.

Nemcsak arról van szó, hogy a komoly, de lovagias Steve-hez egy kéretlen társ szegődik. Időnként látszik, hogy Feketeszakáll visszavágyik saját korába: "Ez a ti modern életetek nyomorúságosan szűk; itt minden összezsugorodott!" Mi persze tudjuk, mi mindent formálta világunkat az elmúlt két évszázad alatt. De ha a hétköznapi egyént nézzük, az ő mozgástere valóban beszűkült. A rengeteg jogi, moráli és etikai szabály között borzasztó nehéz célt, lendületet vinni a városi életformába.

Az atlétikai bajnokság lehetőséget kínál Feketeszakállnak, hogy megoldja a problémáit. Mint azt Steve kiokoskodta: egy nagy jócselekedet feloldozhatja az átok alól. Walker godolphine-i csapatát "győzelemre segíti", és a titokban rákötött fogadással előteremti a fogadó jelzálogát kiváltó pénzösszeget. Steve-nek emiatt komoly összetűzése támad a korábban vele randevúzgató Jo Anne-nel, és saját megrögözött elvei is ellenzik a pofátlan csalást. Az egyébként jószándékú férfi a film során ráeszmél, hogy nemcsak Feketeszakáll szorul némi megjavulásra. Néhány manipulált győzelem után Steve szitkaival eltántorítja Teach-et a tervétől. Az idős hölgyek és Seymour láttán azonban felsejlik előtte a kérdés: melyikük tette a rosszabb? Tudtukon kívül segíteni valakiken, vagy egyenes őszinteséggel nézni, ahogy kisemmizik őket? Saját lelkiismerete fordítja régi elvei ellen, amikor visszaordibálja Feketeszakállt a pályára. 

Mikor aztán Seymour megtagadja a fizetést, Jo Anne, Steve és Feketeszakáll felkeresik a gazembert, és a saját pályáján győzik le: szerencsejátékkal. Feketeszakáll felfedezi, hogy a rulettjátékot levezető fickó elektromos vezet az asztalba, hogy a golyó kipattanjon a helyéről. Korábban említette Steve-nek, hogy a legendás kalózkincse nem létezik, mert játékszenvedélye felőrölte. Amikor azt mondja: "Átkozott csaló!", ezt alighanem saját esetére is érti. Lehet, hogy a legendás kincse, amivel annyi jót tehetett volna, ilyen trükközések miatt úszott el, érdemtelenül? Szóval ez is felfogható előző élete elrendezésének.

A záró nagyjelenet tisztességgel lezárja a cselekményt. Elégedettséget okoz, hogy az öreglányok és Jo Anne végre meglátják Feketeszakállt, miután Steve elmondatta velük a ráolvasást. Az átoktól megszabadult Teach búcsúja keserkés szájízt hagy maga után, ahogy elhajózik a ködben. A távolban pedig mintha a kalóztársai hangját lehetne hallani. Erre sem kapunk magyarázatot, de azt hiszem, értem a logikáját. Teach fizikai valója újramanifesztálódott abban a korban és helyszínen, ahol előzőleg meghalt. Így egy kicsit tovább szőheti eredeti életútját.

Könnyed dramaturgiája mellett a film humora teljesen rendben van. Visszafogott ugyan, de a helyzetkomikum és a megjegyzések is mulattatóak. "Ahelyett, hogy kifognék egy tisztességes szellemet magamnak... egy vén rumoshordót kapok a nyakamba!" Legjobban a bajnokságon lehet mulatni, ahol Feketeszakállnak kellő tér kínálkozik, hogy kiélje a kreativitását. Kedvenc gegem tőle, amikor Steve-et a pomponlányok közé állva hecceli.

Azóta is mindig megnézem a Feketeszakáll szellemét. Élvezetes film és tanulságos mese, ami bármilyen ember lelkiállapotába képes derűt vinni.