Zombieland 2. - A második lövés

A popkultúra vesszőparipái közül talán a zombikban látok mindmáig a legkevesebb fantáziát. Pedig tudom, hogy az utóbbi években már tapogatóznak a filmesek, miként lehetne frissíteni ezt a szinte mindig bugyután használt klisét – komoly vonalon pl. a Kiéhezettek c. sci-fi-horror, vagy komédiaként a 2009-es Zombieland. Arra a bizonyos nagy áttörésre még várnunk kell, de addig is legalább a műfaj rajongói nem fognak „éhen maradni” zombifilmek terén.

A folytatás ugyanúgy kvázi fiatalok Machetéje zombikkal, mint az első rész, a régi sztárgárdával és ismét Ruben Fleischer-rel a rendezői székben. És bár ugyanaz a stílus és energia lüktet benne, nem olyan ötletes, humoros és fordulatokban gazdag, mint szerettem volna, hogy legyen. A frenetikus bevezető után, mikor már bonyolódnia kell a sztorinak, a film egyfajta kreatív ködben reked, és sosem talál ki belőle. A forgatókönyvírók nem próbálják továbbépíteni a faékszimpla alapvetést, ezért igencsak hullámzik a lendület és az érdekesség szintje: ide-oda hányódunk a szereplőkkel 4 keréken a sivár disztópikus jövőben, és pont abba a nagy semmibe lyukad ki a 2. rész vége, mint az 1.-é.

A történet szerint Columbus és 3 társa új otthonra lelnek a kihalt Fehér Házban. Miután a tini Little Rock besokall stagnáló életüktől, és nővérével, Wichitával dobbantottak, Columbus és a szógyár Tallahassee egy Madison nevű plázacicába botlanak, aki emberként tart ott agyilag, mint a zombik. Rövidesen Wichita dupla okkal tér vissza a parára: Little Rock olajra lépett egy hippivel, és egy sokkal szívósabb új élőhalott-faj jelent meg a környéken: a T-800-as zombi!

Az idővel nem tud nagyon bánni A Második Lövés. Szinte refrénként hangzik el, hogy 10 éve fuccs a civilizációnak, azaz nuku közösség, pénz, termelés, kultúra, stb. Ez máris komoly érvágás a cselekmény lehetőségeit tekintve: valami nagyobb külső mozgatóerőt engednie kellett volna a készítőknek, hogy létrejöjjön, mert így tényleg csak a mondvacsinált „új zombifaj”-poénon csámcsoghatunk, ahogy Columbus-ék Little Rock nyomában kóricálnak. Nincs elég vastag közeg a poénoknak, hogy elburjánozhassanak benne.

Új karakterek terén se sokkal nagyobb a választék: Nevada, Tallahassee új tökös latin szeretője az egyetlen, akit a maga egysíkú módján stílususnak találtam, és nemcsak tükörképe valakinek az eredeti kvartettből. 

Madison egyszemélyben a buta szöszi sztereotípiája, Wichita tökéletes ellentéte és a „mentális zombi”-poén szemléltetése. Túl van használva (na, nem attól, hogy Columbus vele vigasztalódik, miután kikosarazták!), egy idő után már nem vicces, hanem fárasztó volt. Az a csavarja is elég tompán koppan a padlón, hogy miután látszólag zombivá alakulva eltűnt, újbóli fölbukkanásakor kiderül, hogy csak allergia miatt hányt a bozótba. „Szörnyeteg vagyok…!” Nem, drágám, csak vérhülye…

Woody Harrelson pompásabb perceket szerzett nekem, mint Jessie Eisenberg, Emma Stone és Abigail Breslin együttvéve: „Miért nem lehet már egy kis RÉZCSŐVEL SZÁJBABASZOTT MÁZLIM EBBEN A KURVA ÉLETBEN…?!?” Tipikus menő csávó cowboy-kalapban: világot leszarja, zombikat aprítja, és imádja A Királyt. Jó húzás az íróktól a bevezetőnél, hogy az ő atyáskodása és Columbus béna leánykérése egyszerre indítja be a testvérpárban a pucolás ösztönét. Nyilván a fő figurák egymáshoz viszonyulása jóval több színt visz az egészbe, mint a vékony cselekmény, és erre nagy szükség is volt az unaloműzéshez.

Folyton azt érzem, hogy a film korlátokba ütközik, mert készítői nem merik emelni a tétet, ahogy pl. a Hot Shots 2. tudta. Fejlemények, jellemrajzok, sőt érintett témák (párkapcsolat, egyedüllét vs. család) terén is szűkösen vagyunk, a végén meg semmi nem változott érdemben. Bár azért egy cérna kis lelki növéssel el lettek látva a végére:

1. Wichita már nem zárkózik el a kapcsolattól Colombus-szal,
2. Madison önként, zombulás nélkül áll félre az útjukból,
3. Tallahassee pedig megtanulja felnőttként kezelni Little Rock-ot,
4. aki amúgy tökre jól mulatott a hippik új „babiloni” mekkájában.

A Zombieland 2. – A második menet egy 3/5-öt kap tőlem. Bűnös élvezetnek simán beillik, ám túl szűkös keretű és nem elég merész vagy gazdag a saját világa, hogy akár a humor, akár az akció kibontakozhasson abban.

A LEGO-Batman-film

Végre egy jó Batman-paródia! 

20 évvel a Batman & Robin után kijött egy újabb poénosra vett feldolgozás, amit részben mozis játékreklámként is akart felhasználni a Warner stúdió. Ám a vízválasztó különbség, hogy a "The LEGO Batman Movie" meg is felel annak, aminek mutatja magát. Ez egy vígjáték a tényleg vicces fajtából, és nagyon jó ötletek dúsítják elejétől végéig.

1. Sem a hasonlóságai közvetlen elődjével, 
2. sem maga és a DC-világ parodizálása, 
3. sem pedig a játékreklám-jelleg 

nem rántják le tartalmilag a posványba. Azonkívül, hogy remekül szórakoztatja bármelyik korosztályt, ugyanúgy állóképes szereplők, látvány és üzenete terén, mint a "The LEGO Movie" volt 3 éve - mégha ahhoz nem is nő mindenben föl. 

Érdekesnek tartom a produkció helyét a rossz hírű Detektív Képregények Élőszereplős Univerzumán (DCEU) belül. Ez végre friss levegőt hozott a DC több éves pechszériájába, és első eset, hogy a Warner saját műben bírálja munkáját a szuperhősfilm-műfajon belül, és a denevérmaszkos igazságosztó minden (ismertebb) inkarnációja felbukkan legalább egy villanásnyi időre.
Most először működik egy vígjáték-feldolgozás a címhősről - szemben a 97-es és 66-os retkekkel. Részben azért, mivel Will Arnett Batmane, bár önfényező és szeret keménykedni, mégse megalázóan hülye, ahogy a sötét igazságosztó szerepében tetszeleg. Ezt utoljára a Kick-Ass Batman-gúnyrajzáról, Big Daddy-ről tudtam elmondani.

A cselekmény nagyjából A LEGO-kaland sémáját követi, persze az itteni Bruce Wayne-re szabva. Gotham egy átlagos napján szuperbűnözők futkosnak az utcákon, Jokerrel az élükön. Ám az álarcos fenegyerek szuperkütyüivel ismét szétcsap köztük, majd hazarepül kastélyába. Világos, hogy kényelmes neki az a magány, ami otthon fogadja, ha meg nagyon unná magát, ott van társaságnak az inasa. "Bruce uram, az ön legnagyobb félelme (...) Hogy ismét egy család részévé váljon."
Aztán ez a vegetálós védettség fölborul, mikor egyszerre több oldalról bolygatják magányos életvitelét:

1. Az új felügyelő, Barbara sima polgárőrt akar csinálni Batmanből,
2. a csajt bámulva Wayne adoptál egy lelkes árvát, Dick Greyson-t, 
3. akiből Alfred miatt kénytelen szuperhős-segédet faragni,
4. és a tetejébe Joker az összes bűnözővel együtt rendőrkézre kerül.

Márpedig ha semmi dolga, mihez kezd egy sztárönbíráskodó? Rászokik a civil életre? Lópikulát! Inkább elcsórja a Fantomzónába teleportáló ágyút Superman-től...

Egyedül a nyitó nagyjelenetet találtam túl harsánynak; nagyon érezni rajta, hogy csak minél több DC-karaktert bele akartak gyömöszölni. De azután már a cselekmény és a humor is bevontak, megvolt a hangulat és a lendület. A poénok nagy részét jópofára találták ki, a fricskák és utalások szellemesek, a helyzetkomikum továbbépíthető. Okosan röhögik ki az ikon 8 évtizedének néhány híres logikai bukfencét:

• a 66-os TV-filmet a cápariasztó spray-vel és Alfreddel az Adam West-gúnyában (ami amúgy a kedvenc ötlettársításom a filmben);
• Robin buzis kezdőruciját a képregényekből;
• Poison Ivy pingvincsókja fityisz a Burton-Schumacher-filmcsokornak;
• a 89-es pillanatot, mikor Alfred beenged egy főszereplőt a Bat-barlangba,
• illetve a Batman V Superman nagy összefeszülését. 

Ezek számomra mind muris kikacsintások voltak, amikhez képest a LEGO-verziós Joker nem valami nagy szám. Azt mondjuk egy okos húzásnak tartom tőle, hogy régi (DC-s) bandájával együtt, csakúgy bevonul a börtönbe, összezavarva Batmant. Batman bevallja a nyitócsatában, hogy egyáltalán nem tartja különleges ellenfélnek - ahogy Superman Zod-ot -, ami arra ösztönzi, hogy felülmúlja magát. Tudja, hogy Batman "rosszfiúk" nélkül maga válik rosszfiúvá, és pont arra vetemedik, amit Joker vár tőle: bejuttatja a mindenség legnagyobb börtönébe, a Fantomzónába. Őszintén szólva: kicsit elnagyolt terv, és azt se nagyon látom, mitől hallgatnának rá a zóna szupererős szörnyei, mikor megszökik. De az mindenképp ügyes húzás, ahogy rájátszik a legós Batman egójára. 

Tömegek mozgatásában már jóval sutább A LEGO-Batman-film, és ezen látni nagyon a játékreklám-beütését. Felvonul Batman majdnem teljes ellenfél-készlete, később jön a DC-hősök tömeg-cameója a Magány Erődjében, végül egy sor nem-képregény-gonosz a Fantomzóna: világából: King Kong, Dracula és a többi. Mind a 3 halmazra jut 1 fő - Harley Quinn, Superman, Sauron -, akinek némi kis szerepe is volt, nekik tetszettek is a jeleneteik. Azt is elismerem, hogy majdnem olyan tágas és éppoly változatos Batman saját világa, mint a tágabb LEGO-dimenzió. De a Bat-famílián és a 3 mellékszereplőn túl a többiek csak egy nagy masszát képeznek, hogy lássuk: ők is ott vannak.

Nem éreztem annyira klisészagúnak az amúgy tökegyszerű mondanivalót. Alfred már az előzetesben azzal traktálta urát, hogy vállalnia kell az emberi kapcsolatokat, mert ahogy most él, az beteges. A legós Batman nem egy bonyolult lélek - sőt, olykor kifejezetten bunkó -, de tetszik, hogy az alaphelyzete olyasmi, amire könnyű ráismerni. Itt ez a magabiztos, sikeres fickó, aki profi abban, amit csinál, és aki nagyon jól elvan kötöttségek nélkül, most mégis mintha ostrom alá kerülne.
Könnyű belátnunk, miért nincs Bruce-nak igaza, amikor tiltakozik a változás ellen. Az életben, mégha állandóan, sőt egyszerre többfelé kell is időt-energiát ölnünk társas kötelékekbe, ez akkor is jobb, mint az állandó egyedüllét látszatbékéje, ami valójában aranykalitka - egy olyan probléma, melyre A sötét lovag - Felemelkedés Alfrede is rámutatott. Batman valami tutibiztos börtönbe akarja átrakni Jokert a jó öreg Arkham helyett, miközben ő maga is egyfajta önkéntes börtönben sínylődik, és képtelen belátni ezt. "Elnézést: szó szerint fogalmam sincs, hogy miről beszél."

Ezért is örültem annak, hogy Dick és Barbara nem lettek idegesítőek. Barbara/ Batgirl még érettebb felfogású is Batmannél, sokszor neki kell ráébresztenie pár szemet szúró baklövésére. A hiperaktív Robin sem csak egy hangos ébresztő Batmannek a valódi élettől. Egyetértek Alfreddal, hogy a fiú jelenléte segít Bruce-nak, mikor - részben pont Barbara kampánya miatt - épp újra kell értékelnie helyét a világban. Már nem játszhatja a vagányt Gotham polgárainak, de tanárként tovább dicsértetheti magát az új partnerével. "Első lecke: AZ ÉLET NEM AD BIZTONSÁGI ÖVET!" Igen sok múlott számomra azon, hogy Batman okulási folyamata nem lett érzelgős, sőt néhány zsákutcáját is láthattam, mire Bruce eltalálja a megfelelő viszonyulást nemcsak új csapatához / családjához, de a régi "ellenséggalériájához" is. 

Technikai részletekről inkább nem ömlegek: a stop-motion-CGI-kombó továbbra is fergetegesen mutat a vásznon. A "The LEGO Batman Movie" végre üde folt a DC tavalyi triplabukfence után, az első viccesre szabott Batmannel, akin tényleg lehet nevetni. Nagyon élveztem, bár a "The LEGO Movie"-tól mégis kicsit zsengébb, főleg üzenet és váratlanság terén. Egy kimagasló mese kapott egy nagyon ügyes spin-off-ot, ami első pozitív moziélményem 2017-ből.

4/5-öt adok rá.

A fekete ötven árnyalata

Egyértelmű volt, hogy 2015 konszenzusosan legutáltabb filmje amint csak lehet, paródiát fog kapni Hollywood-tól. És bár én se szeretem A szürke 50 árnyalatát, különös módon mégse borultam ki tőle tavaly a moziteremben. Egyszerűen "csak" elkönyveltem gyenge melodrámának, ami röhejesen átlátszóan takargatta sztori- és karakterhiányát némi könnyűpornóval.

A fekete 50 árnyalatában messze a címe a legviccesebb. Provokatív, hogy a tinirománc-regények alapábrándját, a szűz(ieskedő) fiatal lány és a Mr. Tökély-típusú rideg herceg szerelmét fekete komikusok figurázzák ki. Ezzel ki is fújt, amit A fekete kezdeni tudott a témájával. Ha lett volna elég esze és mersze, nemcsak A szürkét, de ezt az egész mesterkélt műfajt szénné alázhatta volna könnyed, szellemes, polgárpukkasztó fricskákkal. 
Ehelyett a talán legrosszabb frázist ragaszthatjuk rá, amit paródia csak kaphat: 

'az ál-komoly eredetije is többször nevettetett meg!'

Hannah Steel végzős diáklány egy irodai interjún megismeri a multimilliomos Christian Black-et, akinek bejön Hannah félős-mosolygós természete. Miután egy buliról elhozva megfekteti a részeg lányt, bevezeti őt szexfétiseinek rejtett világába. Kérdés, hogy a románcuk alatt nem mennek-e egymás agyára...



Ez a komédia nemcsak humort nem bír csiholni, de a tüzet se tudja hozzá begyújtani: cselekménye éppolyan vontatott és terjengős, mint az eredeti filmé. Ezt töltik fel altesti poénokkal, némi szlengbeszéddel és A szürke szereplőinek utánzásával. De még ótvarnak se nevezhetők a viccek többsége: vagy ízléstelenek vagy "csak" sótlanok (pl. Hannah úgy igazítja meg ingét, hogy kilóg a cicije). A legócskább benyögéseket sütik el, mint hogy Chris meleg-e, meg hogy "bitch" és ehhez hasonlók. 

A fekete ráadásul megörökli A szürkétől, hogy sztereotípiái sértőek a célközönségre - sőt: külön fekete pontként a fekete bőrűekre is. A színészek hol tompán ripacsok, hol meg A szürke figuráinak színtelenségét utánozzák le, megrekedve saját favicceik között. Most őszintén: mitől poénos a XXI. század lábszárán az, hogy  

• egy kőgazdag ficsúrnak magömlés-problémája van; 
• fehér mostohaanyja molesztálós alkat, 
• egy szexuálisan éppen beinduló kis csaj olykor panaszkodik, hogy mi mindent nem talál kielégítőnek, 
• lakótársa pedig egy kikent, túlpörgött, bunkó matróna. 

Az egyetlen poén, amin tényleg kuncogtam, az az "elfenekelés" volt: Black kínjában már nem tudja, mit törjön össze kedvese hátsóján, ami mintha ugyanúgy acélból volna, mint a neve. 

A fekete 50 árnyalata az idei Vampires Suck: olyan időrabló, élőszereplős bábszínház, amitől utóbb verhetjük fejünket a szék karfájába. Már várom, hogy A beavatott-széria vajon mikor kap majd saját paródiát...

Medencefiú: Kimerültetni a Haragot (Poolboy: Drowning Out the Fury)

Roger Ebert: "Külön kell tudni választani a jó trash-t a rossz trash-től."

Életem egyik legdilisebb "trashfilmje" és legszárazabb paródiája egy szemétben személyben Kevin Sorbo-nak ez a kevéssé ismert pályaállomása. Hivalkodó romosságával már-már olyan ikonstátuszt verekszik ki magának, mint Uwe Boll, Ed Wood és az Asylum stúdió, miközben számos pontján sikerül alulmúlnia mindhárom márkanév munkásságát.

Bando, a vietnami veterán az egyik elesett bajtársa özvegyétől kap munkát Amerikában, mint medencetisztító. Ólálkodik viszont a környéken egy kisstílű mexikóiakból álló huligánbanda, akiknek nem tetszik a képe. Mivel eltávolítani nem tudják, kinyírják az ex-feleségét, így a medencetisztító most civilben lövöldözhet ész nélkül...

Tisztázzuk rögtön, hogy a Poolboy trash-paródia. Vagyis a szakma talán legigénytelenebb műfaját igyekszik túllicitálni és görbe tükröt tartani eléje. "Agyatlan szórakozásként" akarja eladni magát, miközben fennhangon mutogatja kliséörökségét Holly- és Bollywood-tól. Mindent arra a lapra tesz fel, hogy csúcsra járatott, 2 műfaj fölött ítélkező amatőrségével meg tudjon minket röhögtetni.
Jelzem, hogy legtöbbször még a fahumorig sem jut. Egyszerűen nem vicces alkotás a Poolboy, mivel - és ez részben célkitűzésének a sara - képtelen illúziót, szituációs hatást felépíteni, amelyben aztán csattanhatna egy-egy jó poén. Ezt a szituációs humort akarhatja kicsiholni a "film a filmben"-szerkezettel is: a(z ál-)rendező a 4. falat ledöntve mesél 1-1 érdekes extra infót a film (ál-)hátteréről, félbeszakítgatva az amúgy is baromság cselekményt. Ennek ellenére csupa túlpózolás, elmesötét szövegek, műerőszak-művér-pucérság végsőkig fárasztó rumlija a teljes másfél órás műsoridő. 

Függetlenül attól, hány poénnál sikerült futó mosolyt kikönyörögniük belőlem (csoda, de ilyen is előfordult), a kifigurázások ritka blődek és izzadtságszagúak. Az alkotók olyannyira lázadnak és hadonásznak minden létező akció- és trashfilm-készítési szabály ellen, hogy azok helyett nem marad fűtőanyaguk, és ezt nem veszik észre. Ez így nem parodizálás, hanem dobálózás. 
Annyit tudok a Poolboy javára írni, hogy Kevin Sorbo tűrhető Rambo-paródiát alakít, és a film össz-kinézete tényleg nagyon szokatlan és ledöbbentő. Nem igen hiszem pl. hogy egyhamar talál valaki olyat filmalkotásban, ahol 

• egy stábtechnikus a kamera előtt művérrel töltött dézsával telibe önti a színészt a dzsungeldíszlet előtt; 
• ahol a főszereplőt egy jelenet forgatásán véletlenül éles tölténnyel lövik hasba, így az utolsó harmadnál beugrik helyette másik színész;
• vagy hogy egy "kivágott jelenet" berakásában egész alakos meztelen pasikat mutogatnak elölnézetből. 

Szeretnék ezúton köszönetet mondani a Baaad Movies nevű youtube-csatornának. Ha ők nem tűzik ki céljukul minél több ilyen úgymond trashfilm-et bemutatását, ez a rég elfeledett hulladékkorona sosem jut a tudomásomra. Most már sajnos bizonyosan állíthatom: nem a Spárta a köbön volt Kevin Sorbo pályájának legrosszabb döntése.

Kingsman - A titkosszolgálat

Majdnem.

Már majdnem megvolt az az összesség, amit én személy szerint "jó filmnek" tartok.

Csak a kelléktára alapján simán tudnám annak nevezni a Kingsment, mert sok benne az ügyesen felhasznált kirakósdarab. Összeáll minden, de hogy mivé és hogyan, az már más kérdés. Egységesebb tónusú, emberibb és közvetlenebb humorú alkotást vártam Matthew Vaughn idei képregénykomédiájától, függetlenül annak összetevőitől. Függetlenül attól, hogy mely műfajokból, hány és mennyire közkedvelt jellegzetességet, idejétmúlt kelléket ragad ki, és rak ki belőlük egy Kick-Ass-típusú James Bond-paródiát.

Gary "Eggsy" (="Töki"???) Unwin a dél-londoni szegénynegyed nagykorú suhanca. Apja 17 éve bevetéskor halt meg, megmentve ügynöktársa, Harry Hart életét. Tökit egyik stiklije után Hart kihozza a sittről, és felfedi előtte apja valódi munkáját: Kingsman volt, egy szupertitkos nemzetközi kémügynökség tagja, akik nemrég ismét elvesztették egyik tagjukat. A lehetséges utódok közé kerülve Töki is részt vesz a titkosügynökök kiszámíthatatlan kiképzésén.

Eközben a halott ügynök után nyomozva a Kingsmen-ek eljutnak egy allűrökre fittyet hányó milliárdoshoz, Richmond Valentine-hoz. A férfi új, ingyenes SIM-kártyával árasztja el a piacot, azzal a szándékkal, hogy azon egy műholdas szignált vezetve bolygóméretű öldöklés-hullámot indítson el. Csak az éri meg az új érát, akinek Valentine egy felrobbantható jelblokkoló chip-et rakatott a fejébe. A Kingsman-ek úrias hatékonysága pedig enyhén szólva csődöt mond, mikor a visszaszámlálás megkezdődik...

Nem olyan nehéz észrevenni a rokonságot a Kick-Ass-szal: ugyanúgy egy Mark Millar írta Marv-képregény (The Secret Service {2012}) volt az alapanyag, melyet Matthew Vaughn írt és rendezett, előbbi munkát Jane Goodmannel közösen. Ugyanolyan komolykás paródia, és ugyanúgy egy egy szimpla magára találós sztori egy lúzer srácról, aki valahogy mégis bevágódik a szokatlan új hivatásában.

Mégse teljesen ugyanaz a műfaji keveréke a két filmnek. A Kick-Ass képregényfilm-paródia, míg a Kingsman inkább kémfilm-szatíra. Vaughn maga is a 70-es évek kémtörténténeteit nevezte meg fő ihletforrásaként. Amikor is még aranykorát élték a zsánerre jellemző abszurd stílusjegyek: a nevetségesen gyűrődésmentes szuperügynök, a megalomán, világuralomra törő zseni, a minden elképzelhető apróságra külön feltalált technokütyü, a brit hazafi-tudat és az angolos úriember-etika.

Vaughn, aki nemcsak írta, de rendezte is a Kingsmant, minél több, kémfilm-klisét próbált átmenteni, és a dolognak ezt a részét kiválóan teljesíti: 

1. Adott egy titkosszolgálat, melyről hiába hangsúlyozzák, hogy nemzetközi és független, valójában olyan brit, mint a huzat.
2. Az ügynökség létszáma limitált, és a Kerekasztal lovagjainak nevét kapták kódnévként.
3. Főhadiszállásuk sok száz éves angol kastély, amiről gondolom nemcsak nekem ugrik be egyből a Buckingham-palota.
4. Szuperharcos ügynökeik mindig kötelezően makulátlan szabású ruhában és frizurával járnak-kelnek a világban.
5. Fegyvertárukba pedig olyan cuccok tartoznak, mint golyóálló öltöny, mérgezett toll, esernyő, mely funkció szerint egyszerre pajzs és puska, stb.

Mindez engem is szórakoztatott, sokrétű és stílusos a Kingsman-ek munkaköre, merev faarcuk ellenére szórakoztató nézni, ahogy épp végzik a munkájukat. Ha egy beérett ügynök akcióba lendül, hihetetlen önvédelmi teljesítményt mutat föl: ritkán látni ilyan sebes, mégis pontosan követhető mozdulatsorokat: először, mikor Hart egy kávézóban lefegyverezi Eggsy suhanctámadóit, vagy amikor egy vallási szekta templomában egyszemélyes aratást végez köztük.

De nemcsak a mozgáskultúrát kivitelezték remekül: mielőtt verekedős rész jönne, tapintani lehet a feszültséget. A legdurvább jeleneteket pedig abszurditásukkal a humor szolgálatába képes állítani. Elsősorban a végére gondolok, ahol Valentine kiválasztott celebjeinek mind kirobban a koponyájuk, vagy mikor a világ számos pontján egyszerre kezdik püfölni egymást az emberek a SIM-kártyák jeladása miatt.

Legfeketébb poénja a filmnek mégis az kell, hogy legyen, mikor Eggsy anyja kizökken az agykontroll hatása alól. 1 éves kislányával (Eggsy féltestvére) együtt bizonyára önmagát is nyugtatgatja. "Jó, nyugodj meg, kicsim. A mami sosem tudna bántani téged..." A kislány meg közbe a késsel szétvágott ajtóra bámul. Az összhatás mulatságosan groteszk.

Technikai szempontból tehát elismerem a film erényeit. De mint azt az elején írtam: nem éreztem elég emberséget benne, túl tompakezűen egyensúlyozza a humort a drámával. Aránytalan a hangvétele, a komolyabb részeknél pedig zavaróan őszintétlen és kétszínű a Kingsman szereplők világképe. Az addig csak rajzfilm-szerűen merevből fullasztóan merev, hierarchia-szagúvá válik. És erre nem mentség, hogy ez "része a karikatúrának", vagy hogy Hart meg Arthur végül mindketten elbuknak. 

Nem találtam olyan mulatságosnak, bár még lenyeltem, hogy a Kingsman-kiképzés része, hogy előre nem látható életveszélybe sodorják őket: eláraszthatják az alvóhelyet, hogy szabotált ernyővel ugrik a csoport egyik tagja, vagy hogy a végén az általuk nevelt kutyát agyon kell lőniük. Merlin kapcsán először még féltem, hogy a sztereotipikus öntelt kiképző figurája lesz, ám végül nem lett savanyú vagy basákodó figura. Sőt lelkesítő volt, ahogy ő, Eggsy és Roxy, a kiképzés befutója végül összefognak Arthur árulásos halála után.

Amit nem is akartam lenyelni: az ezt megelőző dráma. Konkrétan visszataszítónak éltem meg, ahogy Hart egészen a halála percéig abban a tudatban él, hogy Eggsy elbukott, hogy nem elég férfi, hogy beteljesítse jobb jövőjét a Kingsman-eknél. Undorítóvá válik az eddig használt motívum, a gentleman ikonja. "A modor... mutatja meg... hogy ki vagy." Ez az egyik legjobb mondat a movie-ban, mert rátapint, hogy mi az úriember-stílus legnagyobb pozitívuma: a fejlettebb önkifejezés képessége, érettség és problémamegoldó-készség. 

Fatális bakot lő el Vaughn a jelenettel, ahol Harry a kitömött kutyája előtt vitázik Eggsy-vel. Pártfogója emlékezteti rá: azért őrködik a jövője fölött, mert ezzel törleszt az apjának. Ez elidegenítő és gusztustalan. Apja emlékével zsarol egy fiút, aki előtt nem volt és most sincs kikövezett alternatíva. És akire Harry rá se nézett 17 év alatt, míg Eggsy fel nem fedezte medálján a Kingsman-ek hívószámát. Ezek után nincs joga elítélni csak azért, mert tudatosan meghozta élete 1. nehéz döntését, az apafigura akaratával szemben is. Tudom, hogy a film a halálukkal pusztulásra ítéli Harry és Arthur, a régi Kingsman-ek >Hű, de csiszolt!< világképét, de az nekem akkoris túl későn jön.



A Kick-Ass-ban Dave Lizewski is döntő pillanatban hibázik, mikor akaratlanul elvezeti Big Daddyhez a maffiózókat, és a lánya vési az eszébe, hogy törlesztenie kell apja haláláért. Ott ez nagyrészt jogos ítélkezés, része a főhős karakterfejlődésének. Itt a karakterek megrekednek az élő kellék szintjén, ezért a drámai szál ezt a gyomrost nem bírja ki, eldeformálódik. Ha a mű csak addig foglalkozik az osztályellentét és az útkeresés témáival, míg a főszereplő beérik, ám legyen! De akkor mindkét oldalt - arisztokratát és az utca emberét - is tegye befogadhatóvá, mire eljutunk ide, a nagy összekoccanásra Harry és Eggsy között! Ezen vérzett el számomra a film egész hangvétele. 

Az eleve nem túl erős karakterkínálat mellett még zavar a film kiszámíthatósága. Amíg Merlin, Roxy és Eggsy meg nem indul Valentine bunkere ellen, nagyonis kiszámítható a történet: 1. fele spéci kiképzés az előírásos csesztetetés alapján, majd a 2. felére beindulnak az események, és az utolsó harmadra végre egyenletesen erőssé válik a humor is.  

Gazelle és Valentine illusztrisan eltúlzott figurák: a lány Kingsman-kaliberű bérgyilkos, titán lábprotézisei akár a katana. Valentine pedig szöges ellentéte a Kingsman-archetípusnak: laza, beszédhibás, magasról tesz a formaságokra, és meggyőződéses ökoterrorista. Ahogy Hart inkognitóban vacsorázik vele egy Happy Meal-t, 1 közös vonás nem fedezhető föl rajtuk. Valentine úgy tekint az emberiségre, mint vírusra, és ezért szimpatizál az olyan értelmiségiekkel, akik hasonlóan gondolkodnak - pl. Arnold Professzor, akit meglepetésemre Mark Hamill formált meg 2-3 jelenet erejéig.

Imádtam a végső leszámolás perceit: Eggsy látta felvételen, ahogy Valentine fejbelövi Harryt, miután az a SIM-kártyáktól szintén megvadulva leöldöste a fanatikus hívőket. Tiszteletből a barátja és mentora emlékére, olyanná teszi külsejét, mint amilyen Harry Harté volt - meg igazából az összes férfi Kingsman-é. Még a választott fegyvere is ugyanaz, amit először látott tőle használni: a különleges esernyője. És Eggsy nemcsak beválik, nemcsak Gazelle-t győzi le közelharcban, de Valentine-t is megöli, bevégezve Harry és az apja hagyatékát. Nem mellesleg megmentve a világot.

Itt még utoljára jól szórakoztam az akción és a humoron. A szétrobbanó koponyákat művészien sikerült ábrázolni. A diszkószám Gazelle és Eggsy küzdelmekor fantasztikus zenei aláfestés. Még a film végi utolsó fricskán is jót nevettem, ahol a film a "bajba jutott hercegnő" őskliséjét még arcon törli: a korábban megismert, nyivákoló skandináv trónörökösnő annyira leszelidült a zárkájában, hogy a vadidegen Eggsy-nek is odaígéri a társaságát, ha megmenti.

Haláli zárás, bár azért érdekelne, hogy vajon mi lesz ennek az utószele. Mármint: a világ több száz híressége szó szerint agyhalált halt, és legalább 1 percig több milliárd ember püfölte egymást az utcán, az otthonaikban/munkahelyükön, esetleg a tengerparton.

A kémfilmekről tehát egész jól megcsinált mozis gúnyrajz készült, de technikai fronton jóval izmosabb, mint szereplők és történet szintjén. A tónusvegyítés többször elcsúszott, és ahol a főhős értékrendjét ütköztetik a titkos ügynökök kódexével, az valami iszonyúan hamis.

A Kingman - A titkosszolgálatra egy 6/10 (3/5) pontot adok. Nem rossz akcióvígjáték, de nem is műfaji vívmány.

Aki(t) seggbe rúg(nak) - Kick-Ass kritika

"ÉN abban hiszek, hogy ami nem öl meg, az egyszerűen csak... furcsábbá tesz."

Elképesztő, mikor egy paródia úgy fokozza toleranciahatárig a trágár dumát és a vérontást, hogy gyakran pont ezeken röhögteti a nézőt, mégis emberközeli tud maradni. A Kick-Ass pedig több, mint vicces zsánerkarikatúra: kőkemény akciófilm, amely a mindennapi emberről is mond valamit, a klisék dögszaga nélkül. Csak a valószerűséggel játszik egy keveset; a fizika törvényeit nem rúgja föl. És az a pár pont, ahol súrolja őket, hisztérikusan kacagtatóak: Kick-Ass fémimplantátumai a kórházban, Hit-Girl mészárlásai, vagy mikor a végén egy háti rakétával repülnek a belvárosban.

Dave Lizewski első ránézésre mintalúzer: egyszerű srác, átlagos jegyekkel/képességekkel. A lányok és általában az emberek levegőnek nézik, semmiben nem tűnik ki. Mégis fejébe veszi, hogy ő lesz az első valódi világbéli szuperhős. Maszkos bukdácsolásai közepette 2 sokkal képzettebb szuperhős kerül az útjába: a Batman-szerű Big Daddy, és hóhér kislánya Hit-Girl. És mert a helyi drogbáró azt hiszi, Kick-Ass öldösi az embereit, csakhamar megjelenik az első csali-szuperhős is.

Tartja a mondás, miszerint ami a vég az egyiknek, az a kezdet a másiknak. Egy másik szuperhős-paródia, a Superhero Movie egyazon évben szerepelt le a mozikban, mikor a Kick-Ass alapját adó képregény debütált. Nem véletlen, hogy - szemben a Superhero Movie-val - a Kick-Ass szinte független produkcióként valósult meg: miután a legnagyobb stúdiók rendre puhítani akartak a forgatókönyv modorán (pl. kevesebb erőszak vagy hogy a főszereplők idősebbek legyenek), Matthew Vaughn rendező saját cége, a Marv Films készítette el - persze csak a szükséges büdzsé előteremtése után.

Ahogy

• a Penge 2. és a Sin City tudta viccesen tálalni a városi aljanép aprítását,
• és A sötét lovag csinált tréfát egy kórházi épület szétrobbantásából,

úgy képes A Kick-Ass folyamatosan nevettetni olyan dolgokon, amiket ha komolyan vennénk, iszonyodnánk. Tónusában pedig pont eltalálja az arany középutat a komolytalan és a véresen komoly között, lejáratva a szuperhős-mítoszok alapsémáit:

• a szuperképességeket,
• a harci képzettséget,
• a komor motivációt, hogy valaki miért választja ezt az életet,

stb. Aki itt maszkot ölt, annak vagy semmi, vagy teljesen önző indítéka van rá. Álarcban bunyózni itt szimplán "jó buli", vagy legalábbis annak ígérkezik: te lehetsz a bajbajutottak megmentője, sztárrá avanzsálhatsz az Interneten, és/vagy kedvedre nyírhatod ki a keménybűnözőket - csak aztán a következmények miatt is legyél kész szívni.

Nicolas Cage-nek faltam minden percnyi műsoridejét, amiben szerepelt. És nemcsak azért, mert jelmeze Christian Bale és Adam West ruhájának a stíluskutyuléka. Damon McReady, azaz Big Daddy minta-szociopata: pusztán személyes bosszúból öldösi Frank D'Amico maffiavezér embereit, kislányával, Mindyvel közösen. Nagyon tetszik, hogy bűnöző és áldozata egyformán sárosak itt. Neki, és volt rendőrtársának, Marcusnak is igaza van, mikor Mindyről vitatkoznak:
"Elloptad a gyerekkorát."
"Tudod, hogy azt ki lopta el?! Frank D'Amico!"
Habár a férfi Frank miatt ült ártatlanul börtönben, és lett öngyilkos a neje, Mindy kiképzésének van egy gyakorlatiasabb oka is: hogy az ő hozzátartozója. Ha a bosszúhadjárata miatt veszélybe kerülnek a szeretteink, és nem biztos, hogy meg tudjuk védeni, nem jobb ha ezt a lehető leghatékonyabban rudja megtenni? Annyira, hogy akár helyette is be tudja fejezni a művét?


Soha pozitív figurát nem láttam még, aki szerethető maradt volna úgy, hogy ennyi torzság tapad a kezéhez. Big Daddy nemcsak élvezi, ha tetveket gyilkol, mint Marv a Sin City-ből. 11 éves gyerekéből még hatékonyabb mészárost nevel, mint ő maga, miközben a lány felnéz rá, szereti őt, és jó bulinak fogja föl az egészet. Óriásit emelt számomra a film élvezhetőségén, hogy ez a szadista foglalkozás nem festi képmutatóvá az apa-lánya pillanataikat, és betegessé is csak humoros értelemben. Haláli nézni, amint a kedvesen mosolyó Big Daddy bordán lövi kölykét, mikor a golyóálló mellényről tanítja. De emellett megtanítja neki az önbecsülést, az alaposságot, a lő- és késfegyverek ismeretét, sőt apa-lánya délutánt is szerveznek.
Chloe Moretz tökéletes partnere Cage-nek: gyerekszínész létére félelmetes koreográfiát vág le a harci jeleneteknél. Mindy kimondottan érett és talpraesett lány, aki tudatosan vállalja a kapott szerepét. Mikor pedig apja meghal, nem mutatja ki Kick-Ass előtt a gyászát, csak elindul, hogy felkészüljön a leszámolásra. És Kick-Asst sem lövi le, mikor fegyvert fog rá, ezzel nyomatékosítva szavait, hogy ez részben a srác hibája. Erre mindjárt visszatérek...

Örültem neki, hogy Rick Rikerrel szemben Dave nemcsak azért szuperhősködik, mert ő is Peter Parker karikatúrája. Aaron Johnson karaktere önmagában is állóképes személyiség, akinek a jelleme  fejlődésen esik át. A "szuperhősi meló" kihívásait mindig bagatellizálja, és Kick-Assként önveszélyesen balfácán. De az indítéka minderre egy nagyon is komoly és szomorú igazság a mindennapi életről. A mai kor emberét hidegen hagyja a társaik nyomorúsága, akár olyan helyzetben is, ha mondjuk megsebesítik a nyílt utcán. Mikor Dave-et és egy barátját 2 huligán kifosztja, egy férfi az ablakban nézi őket, majd behúzza a függönyt, és elfelejti az egészet. Íme, a civilizált ember...!

Amit először még nem lát világosan: minden tettnek van vonzata. Ha valakiben meg is volna a jószándék, hogy beavatkozzon egy konfliktusba, annak terhe ráhárul, rosszabb esetben a hozzá közel állókra is. Ergo: t'án jobb nem odafigyelni arra, ami problémát okozhat neked. Dave korosztálya is inkább a közösségi honlapokba (eBay, Facebook, Myspace, Youtube, stb.) temeti az érdeklődését, mert legtöbbjüknek nincs olyan példaképük a való világban, mint a képregényekében a szuperhősök. Olyanok, akik cselekvésre inspirálhatnák őket.

Mindig bírom, ha egy vígjáték jól lövi be az arányt humor és dráma között. Vaughn elmossa a kettő határát, közben ügyesen tereli a nézőt, hogy mikor milyen fényben lássa az adott felállást. Ha az egész csak stilizált vérfürdő, szöveg meg pózolás keverékéből állna, az nem érdekelne; az nekem olyan tapasztalat volna, mint a Kill Bill. Itt a cselekmény fordulatos, a verbális és vizuális poénok egyszerre okosak és pontosan levezényeltek. A kontraszt Kick-Ass és a Big Daddy-Hit Girl páros között igen éles: sokkal képzettebbek, ám kíméletlenebbek is tőle. Mindez bőven elég, hogy másfél órán át fenntartsa a néző érdeklődését.

Ami már kifejezetten drámai szál: Big Daddy bukása. Miután D'Amico fia, Chris "Vörös Páraként" Kick-Ass bizalmába férkőzik, és általa eljutnak Big Daddy-hez, fogságba vetik, és a nyilvános megfenyítése alatt meghal. Ez a legdurvább konzekvencia, ami Dave-et képen törli: nemcsak mert Hit-Girl-nek igaza van, amikor őt hibáztatja, de azért is, mert Kick-Ass volt Vörös Pára inspirációja. Ő indította el a trendet, ami most visszaütött rá.

Külön csemege volt a fülemnek ez a szövegsor: "Anyám értelmetlen halállal halt meg. Apám halálát nem hagyom ennyiben." Mikor egy emlékmontázsnál Dave arról narrál: ne várjunk itt holmi "Megbosszullak, anyám!"-ot, meg hasonló süket frázist, azt valójában ezért látjuk. Mindkét álarcos tininek az anyja túl korán hunyt el, feltűnés nélkül. De míg Hit-Girl-nek volt egy erős példaképe, hogy ezen túlléphessen, addig Dave apja alkalmatlan erre, és a fiatalember maga kellett, hogy próbáljon valamiféle ideált csiholni, azt megjeleníteni. Egyiküknek a szíve, másiknak a tudása van meg a kitűzött célhoz - vagyis ahhoz, hogy egy jelmezes-dilis szarrá lövöldözze az egész bérgyilkos bandát.

Még a soundtrack-ről írnék néhány sort. Több dallam máshonnét kölcsönvett szerzemény, de remekül lettek odapasszintva 1-1 meghatározott jelenethez. Ezek közül 2 abszolút kedvencem lett:

1. Hit-Girl belépője. Az önmagában tökbéna Banana Splits-zene alatt egy lila parókás kiscsaj ugrálva és piruettezve aprítja szét Kick-Ass támadóit. Olyan abszurd, hogy csak ezt az 1 jelenetet rongyosra néztem.
2. A Pár dollárral többért témazenéje a nagy leszámolás előtt. Mindy úgy hatol be a csatatérre, mint valami régi japán ackióhorrorban, ahol egy 13 év körüli lányka iskolaruhában öldököl. Nem kb. ennyiből áll a legtöbb western meg akciófilm története is?

A stáblista alatti számok közül pedig idén új kedvencre bukkantam a nyugati slágerek között: Mikától a We are young.

A Kick-Ass tehát egyszerre lett egyik kedvencem vígjáték, papíradaptáció és akcióthriller berkeiből. Ahogy az ezekhez kötődő sablonokat veri szét a film, csak hogy újra összerakjon valami újat belőlük, úgy hullanak darabokra a főszereplők illúziói is, hogy aztán újakat tákoljanak össze belőlük. A nagy erő mindig ritka nagy ökörségekkel jár. 

Haláli fegyver

"Évnyitó" alkalmából tartanék egy gyors leltározást, csak az áttekinthetőség kedvéért:

Pontszám, jelentése, filmek száma eddig:

5/5(9 vagy 10 pont): Fantasztikus: 38 db. █
4/5 (7 vagy 8 pont): Jó: 90 db. █
3/5 (5 vagy 6 pont): Középszerű: 98 db. █
2/5 (3 vagy 4 pont): Gyenge: 106 db. █
1/5 (0 vagy 1 vagy 2 pont): Trágya: 108 db. █
_
Összesen: 440 db.

Amikor 2013. április 11.-én meghalt a Paródia Műfaja Hollywood-ban, újfent igazolást nyert egy régi szabályszerűség: minél több minél rosszabb filmet látunk, annál több hasonló filmet hajlunk jobb színben látni utólag. Ezt (is) hív(hat)juk optikai csalódásnak. És egy olyan humor-fekete-lyuk után, mint a "Horrorra akadVa", szinte bármilyen paródián többet tudunk nevetni, mint "csak úgy magában".

A Haláli fegyver évekkel a Halálos fegyver 4. előtt készült, mégis olyan, mintha az AZutáni bőrlehúzása lenne az eredeti trilógiának. Egy kifakult 5. rész. Pedig könnyen kiszúrható, mely figurákat és jeleneteket másolja át az első 3 Halálos fegyverből. De a viccek, amiket ezek köré sző, csak néhol érik el a kívánt hatást, a felnevetést. (Abszolút mélypont az elején a bérgyilkos Tim Curry, amint kislány-álruhában, borostás vigyorral árul sütit, mint valami hibbant transzvesztita.)

Ennek oka szerintem főleg az, hogy a humornak itt nincs vezérfonala. Nincs ami mentén eszkalálódna a bonyodalom, és maguktól sokasodhatnának a poénok, áramlatszerűen. A Haláli fegyver sok átvett Halálos fegyver-poén laza tákolmánya, melybe itt-ott más klasszikusokból is be-beszórtak 1-2 jelenet kifigurázott verzióját. Mindezt semmi se kapcsolja össze rendesen, nincs igazi táptalaj a csattanóknak. 

 

Oké, nagyon jól tudom, hogy ez egy könnyed kis vígjáték. Nem azt állítom, hogy vérlázítóan rossz volna, csak nincs benne erős motor, ami igazán előrevinné. A Halálos fegyver már eleve több, akkor már zsaruklisének számító sztoriszálat használt, de új fogást tudott találni rajtuk. Egyszerre vettük komolyan csak találtuk murisnak pl. ahogy Martin Riggs úgy beszél le egy öngyilkos-jelöltet, hogy vele együtt ugrik a biztonsági matracra.

Persze, zsaruklisékből "a kistestvér" is próbál vicceket gyártani. Ilyen pl. az ordibáló rendőrfőnök sztereotípiája, aki csakhamar leveszi a pisztolyhőst és társát az ügyről, de a sikeres magánakciójuk után gratulál nekik. Megkapjuk a femme-fatale alakját (Lorna karikatúrája), a köpcös pénzmosót (Leo Getz karikatúrája), még a Murtaugh-család tagjait is letükrözi a Luger-család. Vicclehetőség bőven van, csak ezek hatása nem tud összeadódni. Kicsit olyan ez, mint a vásárlási láz: csomó holmit beszerzünk a boltból, otthon meg csak porosodnak.

Wes Luger los angeles-i hekus társát megölik, így ő a faarcú akciómániást, Jack Coltot kapja partnerül. A nyomozás során eljutnak egy ex-tábornokhoz, akinek bombanő titkárnője, "Destiny" (="Végzet") összejön Colttal.

Az ügy végére pedig 1 dolog változik:

1. a fekete-bajszos pasas megtanul csakúgy alapon szabály szegni,
2. hosszú-sérójú társa pedig már nemcsak pisztollyal képes felrobbantani valamit.

A más klasszikusokból átemelt részek se sokat segítettek. Mint sok paródiánál, pont ott működik a film, ahol nem egy másikra próbál hasonlítani: sohasem azért nevettem, mert 1-1 beállításról beugrott volna A bárányok hallgatnak, az Elemi ösztön vagy a Kommandó.

A helyi poénkészletből ez 4 volt, melyen szívből kacagni tudtam:

• Luger, amint a befont hajú csajt vizslatja a szemével;
• Destiny Sharon Stone-pózban megfordul a székkel, és egy cigiző mókus jelenik meg a helyén;
• A klotyóbomba jelenet (a helikoptertámadás utánra áttéve, hogy Colt potyára parázzon)
• Colt pózolása Destiny előtt a gyertyákkal teli lakásban.

Már az eredeti művek is feszegették a határt, mennyi lehet akcióvígjátékban a vígjáték-jelleg. Az első 3-ban kellően erős sztori és dráma tartotta meg a humort. A 4. rész inkább epilógus volt, ürügy cselekménnyel, hogy lássák a rajongók kedvenceik utóéletét. Középszerű volt, de még meg tudta idézni a régi légkört.

A Haláli fegyver pedig márcsak imitálómozi lett, ujjból kirázható zsebparódia. Küllemre és címre hasonlít ugyan a nagy elődökre, saját motor híján viszont olyan, mint egy "fan-made" (="rajongó-készítette") trailer a trilógia legvagányabb pillanataiból.