Fekete Özvegy

 

A mindent lezáró Bosszúállók – Végjáték után tényleg epilógusnak tűnik az önálló Fekete Özvegy–mozi. Sokan várták, sokat késett, de újat nem is próbál mutatni. Mint legtöbb drága jószágát, ezt sem egy igazi, személyes történet elmesélésére csinálták, hanem csak hogy végre az önálló Black Widow–akciófigura is felkerüljön az MCU kirakatpolcára, az önálló Thor-, Amerikai kapitány-, Fekete Párduc-, stb. produktumok mellé. Azt is könnyű kitalálni, hogy a Végjátékban hősi halált halt Natasha Romanoff helyét mostohahúga, Yelena lesz hivatott átvenni az új, Vasember utáni korszakban, s emiatt kapott a két nő annyi közös, staféta-átadó jelenetet.
 

Mindez viszont még nem zárta volna ki, hogy a hattyúdalból egy tartalmas, még most már MCU-mérce szerint is érettebb akcióthriller legyen – és ne csak egy drámailag körülmetélt, fakó köszönőtábla. Natasha alakja egyszerűen nem tudott közel nőni a szívemhez ezekben a filmekben: sem a Vasember 2.-béli bemutatkozásakor, sem a legtöbb MCU–produktumban, ahová berakosgatták őt. Csak a kötelező felszínesség áldozatát láttam benne és a legtöbb egyéb Bosszúálló–karakterben, egész az Amerika Kapitány – A tél katonájáig, ahol végre engedték, hogy több személyisége is legyen a puszta stílusánál. 

Yelena egy jelenetben Natasha pózain élcelődik: ez az önironikus vicc nálam beismerő vallomással ér fel, hogy – főleg a korai éveiben – divatbábukként használták Fekete Özvegyet és társait, rendre visszatartva a szereplők „üzletileg rizikós” elmélyítését.

1995: Alexei Shostakov és Melina Vostokoff orosz ügynökök ohio–i házaspárnak álcázva éltek két "gyerekükkel", míg egy napon vissza nem hívják őket. Kubába érve aztán főnökük, Dreykov tábornok elviteti a két lányt a titkos Vörös Szobába, ahol az agymosott női gyilkosokat, a „fekete özvegyeket” kiképzik. Azóta Melina visszavonult, Alexei börtönben tengődik, Natasha a szokovói egyezmény megszegése miatt bujkál, Belova pedig nemrég zökkent ki a sokévi agymosásból egy szintetikus vörös gáz által, amit Natashának is próbált eljuttatni. Budapesten találkozik újra a két nő, és elhatározzák, hogy ál-szüleiket előkaparva felkutatják a még mindig aktív Vörös Szobát és Dreykov-ot.
 

Keservesen győzködi nézőjét ez a film, hogy a története – egy elfuserált szuperkatona-család újraegyesülésének története – a lényeg, miközben a „Teremtő Stúdió” folyton a szokványosság láncaival tartja féken a tartalmat. Nem számoltam utána, de 5 MCU–produkcióból legalább 3 ilyen: bilincsbe vert tartalom a sekélyes akciómániáért. Ahelyett, hogy igazi, beerősödni engedett dráma hajtaná a cselekményt, gépiesen váltogatják a sivár akciót a benyugtatózott érzelmi szállal. Az amúgy eléggé sokkoló témát speciális effektusokkal, a túl „drámai szagú” részeket meg könnyed, de tompa humorral hintik be, nehogy túlzottan elsötétítsék a „klasszikus Marvel-tónust". Mindig ezt csinálják...
 
 

Sejthettük, hogy egy teljes évtized után Scarlett Johansson kisujjból hozza majd ikonikus – bár sose túl árnyalt – figuráját, ám az meglepett, hogy „helyettese” milyen ügyesen szuperált itt. Florence Pugh Yelenája még fejletlen, de ígéretes új karakternek tűnik: nyílt, csípős nyelvű, számon kérő és állhatatos, de nem annyira, ami már irritáló lenne. Messze a testvérpár párbeszédei és csipkelődései a legjópofább pillanatok a Fekete Özvegy–ben. 

A családi asztalos jelenet többet ért nekem az összes CGI-szarságnál: a két ex–özvegy, a fahumorú, topis ex–fater és a mentegetőző ex–anyuka – aki, ha jól értem, az agymosó technika szülőanyja is – akár egy ruszki „rém rendes családként” is beválna. Natasha és Yelena sosem tagadják múltjukat profi gyilkosokként, csupán szeretnék legalább egy picit családnak érezni azt, ami négyük között régen volt –  mégha egy embertelen  milicista program kreálta is azt. És tetszik, hogy Natasha ad ennek visszafogottabban hangot, nemcsak mert ő az idősebb, hanem mert ő felnőtt fejjel már rátalált végre egy ütős családféleségre, amit a Bosszúállók kettészakadásakor elveszített.

 

Aztán a cselekmény visszavedlik a szokott „világuralomra törő gonosz terv”–sémává, ahol 1 gép és 1 ember kicsinálásával már meg is van mentve az emberiség. Innéttől már végképp csak a képregénynevek és páncélkosztümök körül forog minden: Shostakov, mint Vörös Őr, az orosz Amerika Kapitány–utánzat a büdös életben nem lesz árnyalt MCU-figura, de engem ezerszer jobban kiborított az az emberi nulla mozgó szobor, akit Taskmaster–nek hívnak. Majdnem beleordítottam a képernyőbe, hogy „KI A FRÁSZFENÉT ÉRDEKEL?!”, amikor arról beszéltek, hogy ő a főgonosz agyi chip-pel ellátott lánya! 

 

Kínálkozik lehetőség a két elcseszett apa-lánya kapcsolat párhuzamba állítására, vagy a kémiai agykontroll kapcsán egy csomó mentális vagy erkölcsi dilemma taglalására. Minő meglepő: a készítők tojtak rá. Dugig tömték művüket az „erős nő” archetípusát reklámozó bábukkal, nyilván a kellő feminista felhang érdekében. Ennyi; eddig terjedt a mellékalakok bemutatása. Pedig még a titkos program sötét részleteiről is szó esik, de csak díszkörítésnek, nem egy okos üzenet vagy érzelmi szál megágyazásához – az ugyanis már bizti túltenne a célközönség IQ-ján Marvel bácsiék szerint...

 

Az írásom negatív felhangja ellenére megszavazok a Fekete Özvegynek egy hármast. Kései, fájóan korlátolt, gépies iparosmunka, melynek biztató emberi perceit folyton lélektelen akcióval hígítják föl a filmes betonkeverőben. 

A Bosszúállók 4. - Végjáték

HAA-LELU-JA!

HAA-LELU-JA!

HALELU-JA!

HALELU-JA!

HA-LE-Í-LU-JAA!!

Végre egy tartalmában is jó Bosszúállók-mozi!

Kétségem se volt afelől, hogy Krisztus 2. eljöveteleként ünnepli majd a Marvel-tábor A Bosszúállók – Végítéletet. Hollywood eddigi talán legóriásibbra bővült moziverzuma kapta meg eposzi zárását 11 év és 22 movie megkoronázásaként. Én, mint „antirajongó”, egyszerűen csak azt ünneplem, hogy egy történetmélységében, drámájában is értékálló Marvel-ligafilm született, mely végre le tudta vetkőzni egy zsáner és iparág undorító sablonistenítését. 

Soha nem fogom az eddigi 3 Avengers-mozit többnek látni megnyúzott biztonsági játékoknál, amiket a stúdiórendszer nem hagyott igazi identitással, szellemmel, érettséggel felruházni. Az Endgame viszont végre utat tör a komolyabb elvárású nézőkhöz is, izgalmas eseményhorizontba vonja be őket, és élményt, valódi teljességérzetet ad útravalóul a moziból kimenet.

Thanos diadalával a földi élet fele megsemmisült - még a Bosszúállók soraiban is. 5 év múltán azonban olyasvalaki kerül elő, aki a kvantumtér révén elkerülte a biztos halált: Scott Lang, alias Ant-Man. Ez alapján a csapat kiokoskodja, hogy Scott módszerével vissza lehet menni az időben, hogy még Thanos előtt használják föl a Végtelen Köveket, visszahozva velük Thanos áldozatait. 

Miután Tony is csatlakozik hozzájuk, részcsapatokra oszlanak, felkeresve egy-egy korábbi időt és helyszínt egy-egy kőért. Csakhogy mikor a múltbéli Thanos felfedezi a Bosszúállók tervét, csellel az ő korukba utazik, a végső elpusztításukra.

Olyasmivel indítok, amire mérget vennék, hogy a keménymagnak nem sokat jelent: a film kerek egész. Fennakadás nélkül élvezheti az Endgame-t olyan is, aki 1 árva MCU-epizódot sem nézett még meg eddig. Az ugyan nagyon is látszik a Végjátékon, hogy voltaképp a Végtelen Háború „Part II.”-je - és a korábbi filmekből való jelenetek simán beillenek Marvel-önreklámnak -, mégsem lett emiatt csonka vagy rendes bevezető nélküli. Nem érezzük úgy, mintha erőszakkal kettétéptek volna egy túl nagyra hízlalt forgatási anyagot: a két mű tökéletesen különválasztható, kompakt résztörténet - egyik a totális bukásé, másik a totális revízióé.

Gyakorlatilag az MCU "Days of Future Past"-jét álmodták a nagy-vászonra, ami szerintem is kézenfekvő módja, hogy a Marvel megnyomja a RESET-gombot a Thanos-eset után. Kissé talán kényelmes, ahogy a szakállas időutazás-klisét az Endgame elgondolta: bármit is tesznek Tonyék a múltban, az eredeti jelen attól még változatlan marad, csak max. új idősík keletkezik. De ehhez legalább úgy-ahogy tartja magát a történetvezetés. Sok műsornál idővel belezavarodnak a dolog logikájába, hogy pontosan mi is okoz a múltból miféle változást a jelenben/jövőben. 

És dupla haszna van annak, hogy a főszereplők így visszaugorhatnak - korlátozott nyersanyaggal persze - a közelmúlt helyszíneire:

1. Nyilván a rajongókat bőszen kényeztetik régebbi MCU-jelenetek új variánsaival, sőt a kedvenceik egyszerre több kiadásával (Amerika Kapitány konkrétan megküzd a múltbéli önmagával.)
2. Nemcsak hogy nincsenek elkapkodva az időugrásos részek, de az alkotók mesterien befogják őket a karakterárnyalás céljára! 

Már az időutazás előtt töményen árad a meghasonlottság, a gyászon való túllépés kálváriája a főszereplőkben (a csendes, CG-mentes prológus Sólyomszemmel megborzongatott, pedig ő volt a leglaposabb figura eddig a brancsból). De ezt a személyességet csak tovább izmosítja az, ahogy 1-1 szereplő 1-1 múltja-béli helyszínt és/vagy személyt viszontlát: Thor találkozik elhunyt anyjával, Tony a néhai apjával, Nebula a régi, még gonosz énjével, akit később kinyír, etc. 

Több igazi emberdráma szűrődik át ebből az 1 produkcióból, mint a korábbi 3 Avengers-ből együttvéve! Most először érdekfeszítővé formálták számomra, hogy a fő csapat teljes sikert érjen el - a közös ügyükkel, a külön misszióikkal, sőt misszió közben a személyes fájdalmuk leküzdésében. Ez nem egy "jó szuperhősfilm", hanem egyszerűen egy "jó film", egy "izmos dráma" ismérve.

"Én vagyok a végzetetek!"

Tudvalevő, hogy Joe és Anthony Russo a két Amerika kapitány-folytatással kivívta az eddigi MCU zárásának kegyét, de hiba volna nem méltatni Chris Markus és Stephen McFeely forgatókönyvét. Ennyi karakter szerepe és ideje közt lavírozni, egyensúlyban tartani a drámát az akcióval, a humort a tragikummal igazi kihívás (ezen vérzett el számomra menthetetlenül a Végtelen Háború). Visszafogott a személyes érzések hangsúlya, többnyire szellemes a fizikai és szöveges humor is. Függetlenül attól, hol hány lyukat találni a cselekmény szövetében, a háború új végkifejlete kielégítő és méltóságteljes, a végül elhunytak kiléte és búcsúja pedig valós nyomatékot ad neki. Meglepett az utolsó kép hangvétele, ami akár a 40-es évek romantikus filmjeiből is származhatna.

Szakdolgozatra elég lenne az összes karaktert kivesézni, de a legtöbb figyelmet jogosan a két "frakcióvezér", Tony és Steve kapta. Pont a jó arányt lőtték be azzal, hogy Tony meddig és miért habozik visszatérni: az 5 év során apa lett, Steve-ék ötlete meg még az ő tapasztalataikkal is agyrémnek tűnik - nem beszélve a rossz szájízről, hogy a Polgárháborús szakadás egyikük jövőképét se hozta el, még Thanos előtt. Még azt az agyrém szálat, hogy Tony apját Steve agymosott barátja, Bucky ölte meg, is sikerült elvarrni a beszélgetéssel Howard Stark és "Tony Potts" között.  

"Én vagyok Vasember."

Az Infinity War az MCU egész addigi tartozását pótolta szuperikonok csatahalála terén, de nem éreztem becsapva magam, hogy az Endgame mindezt visszacsinálta. Az viszont meglepett, hogy a revans mártírja pont az első MCU-film főhőse, Vasember lett. Pusztán a Végjáték alapján ennek nem volna apropója, csak ha tudjuk, hogy ő kapta az első építőkockát az MCU kirakósjátékában. Elég megjátszott, de legalább frappáns az, hogy Anthony Stark első és utolsó mozis kalandjában ugyanazzal a zárómondattal köszön el a közönségétől. Hátrahagyott üzenete és temetése kellően tiszteletteljesre sikerült; na itt aztán kedvükre visszahozogathatták a készítők és főnökeik, akit csak értek a korábbi felvonásokból...!

Ami viszont már kicsit sok a jóból, az Steve meghitt, de logikában faramuci búcsúja. Miután visszavitte a köveket a maguk helyeire, gondolt egyet, és élete szerelmével, Peggy Carterrel maradt, mintha sose lett volna a 70 év kihagyás. Mi? Értem, hogy Steve-ben sose szűnt meg a vágy, hogy bárcsak Peggy-vel élhette volna le az életét, és a jelenben már nincs is igazán helye, most, hogy Thanos-nak vége. De nem etikátlan ez egy kicsit? Mégha Peggy azzal együtt is szerette, hogy ez egy másik Steve Rogers, a jövőből, megannyi marveles harccal a háta mögött... ez nálam már A-király-visszatér-szindróma: egy nagy, elnyúló epilógusba tömni mindent, hogy a hősköltemény még ünnepélyesebbnek tűnjön.

Nem szívesen írom ezt, de Natasha sorsa A tél katonáját kivéve 1 MCU-részben sem érdekelt, így a halálán sem tudtam úgy megrökönyödni, mint azt a cselekmény várta tőlem. Az Endgame elején ő és már Sólyomszem is magányos gyilkosok, akiktől Thanos elvette a 2. családjukat. Ám Romanoff-nál ez a Bosszúállókat jelentette, míg Sólyomszemre civil családja vár, ha mostani küldetésük sikerül. Hiába voltam képben a történtekről, mindegynek éreztem, hogy melyikük dobja oda magát a másik előtt, emberáldozat gyanánt. Nem ütött annyira, mint mikor Thanos áldozta fel - több értelemben is - Gamora életét.

Hál'Istennek a drámafókusz miatt valamivel kevesebb CGI-áztatta jelenet ment itt a szemembe, mint a Végtelen Háborúnál. Még mindig jól mutatnak együtt a Marvel-univerzum arcai csoportképen: az újjáéledt Bosszúállók, Új-Asgard és Wakanda népei, stb. Bruce Banner-ön, mint civilizálódott Hulk-on egész jót derültem - mindenképp többet, mint a sörhasat eresztett Thor-on. A csapat másik "kapitánya" azonban olyan egy egocentrikus seggfej liba még mindig, hogy örülnék neki, ha Thanos széttépte volna...

Mivel már ismerem Hollywood elképzelését a "tétek emeléséről" 1-1 filmszériában, nem hittem volna, hogy a 4. Bosszúállók-mozi így be fogja magát lopni a szívembe. Nem feledtet ugyan semmit velem a stúdió notórius múltjából, de méltó, sokrétű, értelmes és erőteljes hullámvasútra nyújtott lehetőséget. Sose leszek ennek a "cinematic universe"-divatnak, a "mennyiség a minőség kárára"-észjárásnak a híve. De ha egy Marvel-fanboy kérdezne, hogy ebből a filmcsaládból melyik rész tetszett a legjobban, akkor vagy a The Winter Soldier, vagy az Endgame nevet hoznám föl neki. 

80%-ot adok rá. 
Nagyszerű záróakkord.

"Az emberek soha nem változnak meg kényszer vagy fenyegetés hatására. Akkor változnak, ha találnak valami számukra becses dolgot, ami olyan értékes nekik, hogy elkezdjenek miatta másképp élni."

(Robert Downey Jr.)

A Bosszúállók 3. - Végtelen Háború

Ha célközönségét visszhangozva én is új mérföldkőnek tartanám a Végtelen Háborút, ezerféle reklámfrázissal felkonferálhatnám. Minden idők legtarkább, legambiciózusabb, legtöbb szuperhőst fölvonultató Marvel-epizódja, melyre már kereken 10 éve és 20 film óta vártak a keménykötésű rajongók.

Minden addiginál több hősfigura küzdelmét és haláltusáját ámulhatják végig egyetlen, mindent eldöntő összecsapásban, amely a fél Univerzum túléléséért fog folyni. És mindezt visszafogottnak tekinthető 2 és 1/4 órás futamidő alatt, melynek végén a franchise eddigi legmeglepőbb cliffhanger-e várható, hogy megágyazza a Bosszúállók következő látványos, legendagyanús epizódját... phuh! 

Ha egy kedvenc TV-sorozat évadzáró epizódjáról volna szó, még hajlanék is a konszenzusos vélemény felé. Szerintem a Marvel-szuperhősuniverzum tökéletesen beillene minden idők legdrágább gigabüdzsés TV-show-jának, melyen hétköznap délutánonként kikapcsolódhat az ember. Nekem viszont örök vesszőparipám, hogy külön "látványfilmek" nem léteznek, bármennyire is divat így felfogni őket.

Nem hatódok meg pusztán attól, hogy egyetlen, nagy mozis univerzumon belül melyik hősikon melyik (és hány!) másik hősikon filmjébe kukucskál be, vagy hol milyen utalásmorzsákat hintenek el bennük. Animéknél pl. eleget láttam már ugyanezt a nézőcsalogató trükköt.

És amíg levegőt pumpál a tüdőm, szidom azt a lélektelen, matekképletre gyártott üzleti gyakorlatot, amely során kicentizi a stúdió, melyik epizód mennyire lehet mély, önálló vagy a szokottnál eltérő tartalmilag. Az Infinity War a szereplői számán kívül pedig SEMMIBEN nem tesz túl a 2 korábbi Bosszúállókon: a megszokott megalomán látványzúzdán legeltethetjük a szemünket, melynek élvezetéhez a szokott igényleszívás igényeltetik.  

Isten hozott Fanservice-Land-ben!

Thanos, a Titánról származó űrzsarnok eltökélte, hogy megszerzi az Univerzum 6 alapelemét hordozó 6 Végtelen Követ: Tér, Idő, Hatalom, Valóság, Lélek és Elme. Vesszőparipája, hogy a világegyetem túlnépesedett, ezért minden bolygón kiirtja a helyi lakosság felét. Két kő már az övé, mire az asgardiak seregét legyőzte, és végzett Lokival. 

Mindössze ketten menekülnek meg a csatából: az egyik a Földre küldött, "Hulk-nélküli" Bruce Banner, és csakhamar figyelmezteti Doctor Strange-t, majd Tony Starkot is a közelgő apokalipszisre.

A másik Thor, aki a kozmoszban hányódva botlik ŰrLord kis csapatába - melynek történetesen tagja Thanos mostohalánya, Gamora is.  

Ne áltassuk magunkat: aki nem legalább 4 éve rajongója az MCU-nak, azt a Végtelen háború a járdaszegélyen fogja hagyni. Nincs igazi expozíció; Joe és Anthony Russo rendezők voltaképp egy (legalább) 30 harcifigurából álló szettel játszanak, elosztogatva az előző részek csoportjait és azok tagjait, hogy 2 csatahelyszínre terelve kigolyózhassák őket. 

Nem vagyok se dühös, se olyan nagyon csalódott; tudtam, mire számítsak a Bosszúállók fenenagy tűzpróbájától, és azt a (baromi) keveset meg is kaptam. Az elvileg minden korábbinál nagyobb tét miatti agóniából, az egész szitu sürgősségérzetéből még át is szűrődött néha egy kevés; visszafogták a poénokat, a fontosabb döntéseket hozó szereplők - elsősorban Tony és Strange - között tűrhető az interakció.

De ettől még nem tűnnek el a zsáner tudatosan vállalt korlátai. A divatmodell trükkharcosok készülődése és bunyója hiába mutat extravagánsan, a ki- és hollétük érdektelen, s az elhullásuk miatti félelmet úgy dramatizálják, mint egy telenovellában az Izaura TV-n.

Vízió vagy kedvese, Skarlát boszorkány halála - vagy ha már itt tartunk, az összes többi harcosé - közel sem fogtak meg annyira, mint Gamoráé. Nem úgy csapódott le bennem az összkép, hogy a nagybetűs VILÁGVÉGE bármelyik hősünk életét elragadhatja, hanem csak hogy bármelyik bábut lesöpörhetik a polcról a film utolsó harmadában. A szövegmagyarázatok, hogy mi történt velük csupán alibik, hogy az Infinity War úgy nagyjából egy "film" - ne pedig egy háborúzós társasjáték - benyomását keltse.

Ha már olyan fontosak itt a rajongóknak tett kikacsintások, akkor leírom, melyik kettő tetszett, a maga felszínes módján.

1. Az egyik, mikor Steve Rogers és szakadár ex-Bosszúállói Wakandában vannak, és T'Challa király kéri, hogy hozzanak egy pajzsot Rogers-nek. Helyben vagyunk, kapitány: itt aztán bőven van vibránium!
2. A másik a "Vas-Pókruha" bemutatója, amikor Peter Parker izgágaságában Tonyékkal ragad Thanos űrhajóján. Tetszetős, ahogy a ruha fém pókkarjai önvédelmi célból csapnak ki, nehogy Peter is kirepüljön a sérült űrhajó repedésén.

A film egyetlen tényleg értékálló sztoriszála Gamora tragédiája. Már meglett A Galaxis Őrzői között a saját élete, ám most, hogy Thanos visszatért - immár az Univerzumot fenyegetve -, a múlt visszarántja a nőt a sötétségbe. Ennek folyamata az, amivel az Infinity War végre úgy tudott bánni, ahogy egy "jó film" szokott - és nem úgy, mint egy "jó kis képregényfilm".

Gamora személyes gyűlölete és fájó emlékei csak a lejtő startpontja: kiderül, hogy tudja az egyik Végtelen Kő hollétét, Thanos elragadja őt, sőt mostohanővérét, Nebulát kínozva kizsarolja, hogy mégiscsak asszisztáljon neki a világvégéhez.

Valahogy ökölbe szorul a néző keze attól az önámítástól, ahogy Thanos apaként viselkedik Gamorával, és úgy műveli vele talán a legrosszabbat minden áldozata közül. Mert nemcsak immár másodszor ragadja ki őt addigi életéből, elvéve tőle szeretteit és szabadságát, de új, isteni hatalmával még azt a választást sem hagyja meg neki, hogy végezhessen magával.

Gamora kimondottan Thanos nemes célja érdekében, áldozati felajánlásként KÖTELES elpusztulni, mivel - pechére -  épp ő volt az egyetlen kedves személy Thanos számára. És új szerettei végül éppúgy Thanos áldozataiként végzik, mint annak idején Gamora anyja. Ez a szál adta nekem a történet tengelyét, és sajnáltam, hogy vége szakadt. (És nem számítom ide StarLord fafejű dührohamát, amivel elcseszi az esélyüket, hogy Thanos-t az elméjén át állítsák meg.)  




Váratlan helyett én inkább csak bedobott kavicsnak éreztem a Russo-k "cliffhanger-es" zárását Thanos csendes diadalával. Miután a Titánon Tonyék elbuktak, a Bosszúállók és az Őrzők oroszlánrésze egyszerűen eltünedezik 

(Peter meghatónak szánt halálsopánkodása valami szánalmasra sikerült), jön a stáblista, és a rajongók kedvükre spekulálhatnak a folytatásig. Némi drámaszag ugyan körüllengte, ahogy hőseink másodpercek alatt végignézik saját szétfoszlásukat.

De ettől még a legtöbbjük töltelékfigura maradt, nem éreztem a feltételezhető elmúlásuk súlyát, ahogy a készítők a bűvös tollukkal véletlenszerűen kihúzogatják őket. Nyilván majd "a következő rész tartalmából" derül ki, visszahozhatók-e még hőseink, és hogy Strange mégis mire gondolt, mikor Tony életéért átadta az Idő Kövét Thanos-nak.

Hát EZ mutatja meg a maga leplezetlen valójában, mi is a Marvel Stúdió felfogása a filmkészítésről: egy tévésorozat évadzáró részét láthattuk, csak itt az évad egy évtizedet jelent, és minden részt a nagy-, nem pedig a kisvásznon kísérhettünk végig, hogy tudjuk, egyáltalán kikről van szó! Szórakoztató program az egész családnak!

Az első Bosszúállók potyára hitegettek a nemzet- és világ biztonságának témájával a SHIELD és a csapat összehozása kapcsán, míg az Ultron Kora már egy közhelyes szinten össze tudott hordani valamit a mesterséges intelligencia és az emberi pusztító hajlam kérdéséről. A Végtelen Háború már kerek perec egy nagystílű üsd-vágd!, sallangok és fékek nélkül, ellenben ismét kazalnyi utalással volt és leendő Marvel-filmekre. Önmagában nézve viszont gyökértelen, száraz tucatmű: olyan, mint egy mumifikált fáraó, akinek eltávolították a belső szerveit, az agyát meg kidobták, mielőtt visszarakosgatták a bőrére az ékszereit. A rajongók nyilván megkapták az Álomgyártól, amiről álmodtak; nekem ez csak több volt a szokásosból.

A Bosszúállók Végtelen Háborúra szégyenérzet nélkül sütök rá egy 2/5-ös értékelést. Semmivel nem nyújt többet, mint a sokat fújolt DCEU ligafilmje(i), legfeljebb a szuperhősök számát és kinyiffanási rátáját tekintve.