Anora

"Így elég laza vagyok?"

"Heh, csak szét ne essél..."

 

Mégha az első benyomások egy filmről pozitívak is, akkor is megéri mérlegelni, hogy mennyire ajánlható őszinte meggyőződéssel írásban is. Vajon nemcsak a vonzó külsőségek, mint, teszem azt: a bujaság és pompa képei, az éles váltással begyújtott dráma és a fanyar valóságszagú humora miatt nyeri el a felnőtt néző tetszését? Ironikus módon pont az efféle mérlegelés hiányáról szól az Anora, ahol a főszereplő pár a saját pozitív, de felszínes benyomásaik alapján, felelőtlenül ugranak fejest a házas életbe, hogy aztán később szemközt találják magukat a szőnyeg alá söpört következményekkel.

 

Egy new york-i sztriptíz bárban Ani találkozik egy újgazdag orosz aranyifjúval, Ivan „Vanya” Zakharovval, aki totál belezúg a bájos eszkortba. Viszonyuk hamar odáig fajul, hogy hasonkorú kliense nőül veszi Anit egy felhőtlen las vegas-i kiruccanás során. Önfeledtségükért viszont az élet hamar benyújtja a számlát. Vanya szüleinek az emberei, Toros, Garnick és Igor töri rájuk az ajtót, szembesítve Anorát a tényekkel: mivel Vanya mindig is teljesen szüleitől függött anyagilag, most visszahívják őt Oroszországba, tőle pedig azt várják, hogy egyezzen bele villámházasságuk eltörlésébe. Tombolva a megalázottságtól, de Ani végül is belemegy, hogy előkerítsék az ifjabb Zakharovot, aki csakhamar elhúzta a csíkot.

Aki fütyül a klasszikus romantikus filmklisékre, az pénzt tehet rá, hová lyukad ki logikusan az Anorában látott románc, hisz az ellentétes anyagi háttérhez gyakran ellenkező mentalitás is párosul. Az egész mű egy nagy, sötét humorú neontábla a felszínesség és alapozatlan döntések csapdájáról – melynek az éjszakai bár csak a legnyilvánvalóbb, de nem az egyedüli színtere. 

Sean Baker rendezése mégis olyan erősre színezi a két huszonéves közti vonzódást, hogy félre tudjuk tenni az ellenük szóló észérveket. Nyilván Ani és Vanya ezzel a friggyel inkább csak lázadni, kitörni akar a valóság törvényszerűségei alól, a saját közös álomképüket is törvényesítve, és az időre bízzák, hogy az megszilárduljon – pont arra, amit nem engednek meg nekik. Akár a hiteltörlesztés: idővel biztos könnyebb lesz majd leperkálni azt a sok felvállalt kamatot…!

 

Bakernek ügyesen sikerül elfátyolozni ezt az óriási szakadékot egy látszólag jól össze illő pár világfelfogásában. Ani a bájai és mosolya álarca mögött valódi melós, aki éber, cinikus kellett maradjon a napi túléléséért, de most úgy esik mégis a naivitás csapdájába, hogy az nem láttatja őt ostobának. Elsiették a frigyüket Vanyával, igen, és tényleg éretlenek még a házassághoz. De hogy pontosan mi miatt, azt a film úgy válaszolja meg, hogy nem kell nyíltan a szánkba rágnia: egy párkapcsolatot nem elég átélni, föl is kell építeni. 

A vidám felszín, az örömteli kezdet észrevétlenül mossa el a határt néhány hasonló, mégis nagyon mást jelentő fogalom között, amiken az egész tartóssága múlhat. 

• A nyílt, szókimondó hajlam nem ugyanaz, mint az őszinteség.
• A vonzalom, szimpátia és szép gesztusok még nem mély érzések, csak a látszat szintjén generálnak boldogságot.
• Nincs ugyan hátsó szándék a kapcsolatukban, de ugyanígy nincs meg a gyakorlati érzék se benne.

 

Így aztán persze már az első „csapástól” széthullik minden: Vanya megroppan, elbukik, elfut, sőt züllik egy nagyot, magára hagyva Anit a bajban. „Légy férfi!” Az tetszetős nekem ebben, hogy hiába realista hidegzuhany a történet, bármennyire is várható ez a gyors összeomlás, az egésznek mégis kirajzolódik egy külön olvasata az álmok síkján is. Vanya és Ani tényleg egy közös álom részei voltak egymásnak, ahogy hitték. Ám míg a feleség Ani számára Vanya addigra már a társat, a másik megálmodót jelentené, addig Vanya lefelé bukik, és tetteivel (vágy)álmuk egy darabkájává, puszta kellékévé minősíti le a nejét. Vagyis szegény lány végül csak felcserélte a klubok látszatvilágát egy másikkal, az otthon látszatvilágával.

 

Az márcsak ráadás, hogy Baker a bonyodalmat kicsit szatirikusan, enyhe túlzásokkal ábrázolja, mégis kiforgatva egyes sablonokat. Miközben letöri bennünk a szexmunkásokkal szembeni előítéleteket, fejre állítja azt a romantikus klisét is, mely szerint az ifjú párt a férfi nagyhatalmú apja és emberei kényszerítenék különválni. Kicsit ez a férfiszidó filmes kordivat cseng ki belőle, de viccesnek találtam, ahogy a kezdeti bunkóságuk mögött a két fogdmeg, sőt Ani átmeneti apósa is kvázi normális, már-már jópofa alakok, míg az anyós egy dölyfös, gengszterszerű boszorkány, akinek még Ani akcentusával is baja van.

 

És bár Ani láthatóan fölfogja a súlyát, mikor ez a banya fenyegeti, hogy tönkreteszi őt (is), örültem, hogy nem emiatt áll rá végül a házasság fölbontására. Régi lakásába visszajutva is kiállt a méltósága mellett, míg Vanyának apuci minden pénzével együtt sincs ilyesmije. Efféle "szerelemért" harcoljon? 

Ettől márcsak a végkifejlet illúziórombolóbb (jó értelemben), mikor Ani egy tánccal hálálná meg Igornak a jegygyűrűje visszaadását, de végül sírva a karjába omlik. Baker nyitva hagyja Anora sorsát, életvitele alakulását, és belső változására sem nyom föl külön pecsétet. A történtek hatása a lányon egyértelmű – mi pedig eldönthetjük, megérte-e neki ez az egész rémálom-utazás.

 

Szóval igen: nem csupán a vonzó külcsín miatt érdemes látni az Anorát. Arany Pálma-díj ide vagy oda: tanulságos, kijózanító kis tragikomédia ez. Nem prűd szembesíteni minket, milyen megtévesztő tud lenni az "igaz boldogság;" annak a veszélyével, ha az örömteli élmények mögül hiányzik a felelősségtudat és teherbírás, egyáltalán bármi konkrét értékrend, ami független a körülményektől. Sokkal jobb érzésekkel váltam el tőle, mint amit előzetesen vártam el tőle. 

 

4/5-öt adok rá.

Batman: Hush

Sehogy se békülök ki egyes filmbéli nevek magyar elmásításával, pedig nem holmi szakfordítói, bigottul előírásos lencsén át nézem az ilyesmit. Hivatalos szinkronban a magyarosítás olykor kipárol egyfajta szilajságot egyes angol nevekből; ezért hívom Poison Ivy-t "Méregcsók" helyett Méreg/ Mérges/ Mérgező Ivy-nak, a "Lázár-kutat" Lazarusz-Forrásnak/-Katlannak, vagy a "Batman: a Piros sisak ellen" filmcímet "Batman: A Vörös Sisak alatt" vagy "mögött", ami szerintem hangzatosabb és közelebb is áll az eredetijéhez. Elnézést tehát, ha ezzel összezavarnék valakit, vagy ha hozzáállásom a tolmácsszakma szemével nézve pórias, elmaradott, megkésett volna.

"A késésért szíves türelmüket és megértésüket kérjük.

Köszönjük."

:)

A Batman: Hush egy azonos nevű, 12 darabos képregény-széria kapszulafilmje. Alig másfél órás, józan mértékkel egyensúlyozza a drámát az akcióval, van hangulata és tempója, a gotham-i városkép és az emberfigurák rajzolása impozáns. És mégis, a sötét lovag megannyi filmes kalandja után ez inkább szokványosnak, rutinból összetákolt egyszeri matinénak éreztem, mintsem izgalmas adaléknak a Bat-mitológiához. 

Bruce egy partin találkozik Selina Kyle-lal, valamint egy régi gyerekkori jóbarátjával, Dr. Thomas Elliot agysebésszel, amikor elszólítja őt a kötelesség: egy látszólag sima emberrablási ügyben felfedezi, hogy Macskanő és Superman is Méreg Ivy tudatbefolyása alatt áll. Ám a növényvilág úrnője maga is csupán eszköz egy Hush nevű új maskarás bűnöző tervében, mely egyetlen nagy macska-egér játék a Denevérember ellen…

A Lazarusz-forrás felbukkanása egyből igazolta benyomásomat, miszerint a Batman: A vörös sisak mögött lehetett itt a minta: adott egy eleve nem túl népszerű fickó Batman szuperhősi „karrierjéből”, aki a hírhedt sejtregeneráló forrásban mártózva visszanyeri életerejét, radikálisabb és hatékonyabb lesz, mint valaha hitte volna, és bosszújához magára ölti Batman egy másik, még kevésbé ismert, „harmadrendű” ellenfelének személyazonosságát. Ahogy 2010-ben Jason Todd avanzsált az új Vörös/Piros Sisakká, a Batman: Hush lazán Edward Nygma-nak, alias a Rébusznak "ajándékozta Hush nevét. Erről majd mindjárt…

Túl sok a kosztümös szereplő, több, mint azt a történet indokolná. És az írás direkt nem hajlandó tudomásul venni, hogy egyesek puszta fizikai hatalma mekkora teret követelne egy ilyen sok-résztvevős konfliktusban. Ezen lovagoltam már a Batman: A hosszú Halloween 2. részénél is: itt a szereplők egy arasznyit ugyan több személyiséget kaptak, de a dráma zsengébb és felszínesebb. 

Olyan az egész sztori, mint egy túlépített egérfogó csapda, melyben a labdát egyik szereplő műsorszámáról a másikéra passzolják, de az egésznek valahogy nem lesz ettől pluszsúlya. Bane-nel kezdünk, majd váltunk Macskanőre és Ivy-ra, beköszönünk Superman-nek, aztán előkerül Joker, Rébusz, Éjszárny stb. Egy az, hogy csak Batman-rajzfilmből már tucatnyi darabbal tömtek degeszre minket – vagyis történet- és szereplőárnyalás terén is magasan van már a léc –, és a film is annyi jelmezes ikont töm magába, hogy egyenként nem tud nyomós okot adni egyáltalán az ottlétükre. 

Világos volt, hogy az egész mű a Hush körüli rejtélyen áll vagy bukik majd, és ez itt sajnos nem jött be. Szándékosan nem vizsgáltam át a képregényeket, de így is laposnak tűnt a leütés, hogy Rébuszt és Hush-t egyetlen gonosztevő régi és új álarcává mossák össze. Két képregényfigura egyesítése önmagában nem zavar: Jason Todd, vagy a Batman: Kezdődikben Ducard és Ra’s al Ghul esete érdekes volt, hozzáadott egy-egy antagonista kilétéhez. Itt viszont merő útrövidítés, mely elárulja, hogy a készítők nem láttak fantáziát Thomas Elliot karakterében. Neki a képregényben egyetlen feltűnő ismertetőjegye van: a bebugyolált feje. Pedig dereng, hogy Hush éppolyan ütős sötétebb tükörképe lehetne Batman-nek, mint a legtöbb feldolgozásban Kétarc.

Belemagyarázottnak éreztem, ahogy a megújult Rébusz már egyrészt kapásból tudja, kicsoda Batman, másrészt amilyen nyakatekert és logikátlan utakon próbál szemétkedni a filantróp szuperhőssel. Minek neki ennyi bábu a sakktáblán, akiket csak azért vont be a játékába, mert "lenézték őt"? Ennyire sekélyes a gondolatvilága? Vagy akár a riválisaié? Nem a karizmát vagy lélektani hadviselést, hanem egy nárcisztikus alak kicsinyes játszadozását olvastam ki róla és a hű-de-okos tervéről, amely végül úgyis a jó öreg csihi-puhi módszerhez lyukad ki. Rébusz diadalmas beszéde hangzatos, de a kérdőjel-alakú kaszája nélkül nem láttam egyenrangú félnek Batman-nel. 

Már a 90-es évektől, de A sötét lovag: Felemelkedés óta végképp Selina Kyle a legtöbb rajongó jelöltje Batman végső társául, aki mellett Bruce kiköthet a bűnüldözés napjai után. Érthető, hogy Thomas halála – meg hogy majdnem megölte érte a befeketített Joker-t – ráveszi Bruce-t, hogy felfedje kilétét a nőnek: romantikus párként nagyon bírtam kettejüket! A személyiségük összeillik, készek bírni a másikban, van türelmük a véleménykülönbségekhez. Szakításuk ezzel szemben eléggé összecsapott lett: Macskanő a halálba taszítja Rébuszt, és kiborul, mikor Batman a morális elvein lamentál. "Elvek nélkül nem vagyok jobb náluk."

Igazából... énszerintem jobban érteni lehet a döntésük okát, mint azt a film ki meri fejezni. Ez a Bruce Wayne nem a küldetése megszállottja: korábban óvatosságból nem akart vakációzni Seliná-val, hisz a bujkáló Hush nyilván tudja a kilétüket. És mintha Selina is érezné, hogy a férfi még nem áll készen kettejükre. De benyomásom szerint nem azért, mert nem hajlandó megváltozni vagy visszavonulni Batman-ként, hanem mert még nem ért eleget, a sok harc nem sokat változtatott Gotham összképén. Talán ha csak negyedórával hosszabb lenne a produkció, ezt alaposabban körüljárhatták volna...

Nem bánom, hogy szerencsét próbáltam ezzel a darabbal, mégha nem is sikerült lenyűgöznie. A cselekmény túl van komplikálva ahhoz képest, milyen homályosak a két főküzdőfél céljai, le van terhelve sok látványnak behozott szereplővel és többnyire nyomaték nélküli fordulattal, amitől 85-90 perces játékidő is szűknek tűnik. Másrészt tetszett a romantikus szál Bruce és Selina között, ahogyan kettős életüket az új kapcsolatukkal próbálták összeegyeztetni, mégha nem is sikerült nekik ezúttal. 

A Batman: Hush-ra egy 3/5-öt adok. Középmezőnybe taksálom.

Még mindig hiszek

Mint valaki, aki tinédzserként latin telenovellákon edzette türelmét és tűrőképességét, azonnal megértettem, hogy a Még mindig hiszek lenéz minket, nézőket. Úgy próbál hatni ránk, mint sekélyes lényekre, akik bármilyen érzelgősséget ellenérv nélkül be(v)esznek "romantika" címén.

1. Nemcsak azért, mert megint egyszerűen „a rák”, ez az örökké tolt ócska klisé és nagyipari reklámmumus a konfliktus.
2. Nemcsak mivel az írók értelmes gondolatot alig bírtak a párbeszédekbe rakni (pl. a fia párja iránti hűségétől büszke apa), új fogást a témakörön meg keresni se próbáltak.
3. Nem pusztán az egysíkú és kétszínű dramaturgiája miatt, ami teljesen nélkülözi az érveket és az értelmes kommunikációt.
4. Nem kizárólag attól, hogy őrületbe kerget az életszerűtlen és fantáziátlan románcával a fő páros között.

Ez nem is igazán romantikus dráma. Annak hiszi és mutatja magát, két fiatal valós esetén alapul, mégsem igazán róluk szól. Ez egy mozgóképes hittanóra. Először azt hittem, csak az ügyetlen üzenete miatt, hogy "higgy Istenben, ő bennünk él, hitet ad, mégha szenvedünk is, blabla-blabla-bla." De ez az üresen lebegő szózat adja a romantikus szál motorját is, amitől az egész iszonyú hamis és papírízű lesz. Mintha egy hosszú zenés-videóklipbe lettem volna bebörtönözve, ahol az emberek hús-vér polgárok helyett csupán beszívott káprázatlények.

Jeremy Camp fősulis átlagsrác, akinek mindene a zene. Megismeri a szintén keresztény Melissát, de a lánynál rákot diagnosztizálnak. Jeremy és Melissa a kapcsolatuk révén veszik fel harcot az elmúlás rémével, de Jeremy szülei aggódnak, mikor a fiatalok eljegyzik egymást. Már-már úgy látszik, a daganat eltűnt, de pár hét múlva újra visszajön, és márcsak a könnyek maradnak. 


Végigvontatni a nézőt egy teljesen külsőségek hajtotta kapcsolatkrónikán nem ugyanaz, mint érzelmileg bevonni őket. Az ovis szintű írás elpazarolja a színészi játékokat: K. J. Apa és Britt Robertson próbálnak áttörni az izzadtságködön, amit az egésznek a mesterkéltsége okoz, de az összkép hamis. Ez nem valódi, csapások edzette szerelmi kötelék, csak a sajnálat és felületes szimpátia frigye. A film ügyetlenül zsarolja nézőjét, hogy empatizáljon a két jómadárral, egyszerűen mert egyikük daganatos beteg. Ez csúcsosodik ki pl. a giccstó jelenetnél is, ahol az egyik koncerten mindenki tapizza, ööh, pardon; meg akarja érinteni Melissát. 

2020. felezőjén még mindig ott tartunk, hogy a tini románcfilmek butított nyáltócsák, ahol a szépelgés, plusz az ál-gyógyíthatatlan kórok miatti agónia már elég a sikerhez. És hidegen hagy, hogy az igazi Jeremy Camp áldását adta a feldolgozásra: a Még mindig hiszek a szerelem és hit példázata helyett csupán egy álszent, iránytalan és monomán érzelmi libikóka, amit a venezuelai és mexikói szappanoperák műsor-összeállításába kéne száműzni!

Sergio

Készülhet-e olyan politikai dráma, ami precíz, érdekfeszítő, de kellően őszinte is, hogy nyíltan az USA-t nevezze meg a probléma okának? Főleg egy külföldi háborús zónában, ahová seregei „felszabadítóként” jöttek? Mindebből a Sergio annyit ér el, hogy elhangzik: sose vették komolyan az ENSZ hirdette „ország-rendbetételt” Saddam bukása után. Ahogy a stáb se a filmjüket: nincs tisztességes sztori, karakterek vagy témakezelés: mintha egy dupla Seconds from Disaster-epizódot konvertáltak volna szirupos love-story-vá!

Évtizedes humanitárius munkája után hunyt el a brazil Sérgio Vieira de Mello. Az ENSZ-diplomata is a 2003-as bagdadi bombatámadás áldozatai között volt. 55 évet élt.

• 

Tippem szerint a jobbára dokumentumfilmes Greg Barker egy World Trade Center-szerű drámát akarhatott kihozni ebből. Ezért a terrortámadás körüli vak agónia és mentés adja a film keretét, és emiatt időzünk ily hosszan az affér körül de Mello és munkatársnője, Carolina Larriera között. És bár most nincs az a gyomorforgató propagandabűz, Barker rendezése feltűnően teszetosza. Alig van érdemi cselekmény; a szereplők puszta tablóképek, a külön helyszínek (pl. Kelet-Timor) és munkafázisok fontosság vagy relevancia nélkül lógnak a levegőben.

Bár az ember szívesen elnézi Wagner Moura játékát és Ana de Armas testét, afférjuk egy romantikus drámában is iránytalannak érződne, itt meg csak rabolja az időt a „rút kiskacsától”, vagyis de Mello diplomáciai pályafutásától. Hiába a tisztelgő zárás az igazi Sergióról készült felvétellel, nem ébredt bennem kötődés vagy nagyrabecsülés iránta a film révén, csak sajnáltam őt, mint embertársamat. A flashback-ek a fiairól meg olyanok voltak, mintha valakit a szülei levegővel próbálnának megetetni.

A Sergio-ra 2/5-öt adok. Szépen kinéző, de nagyon erőtlen, semmitmondó kukucskálás a mártír köztisztviselő életébe. 

Aladdin (2019)

Guy Ritchie Aladdin-ja pontosan az lett, amire egy kicsit is gyakorlatias filmnéző számítana: a rengetegedik majmoló, tónusban és üzenetben gyermeteg, legföljebb eseti dolgokat variáló Disney-mese-remake. És bár a mese naiv bájából meglepően sokat meg tud idézni, semely téren nem emeli szenvedély és ötletesség a szokott álomgyári másolómunkák közé. Nem lepne meg, ha ezentúl a kézzel rajzolt meséi után a 3D-animációsakról akarna újabb bőrt lenyúzni a gigastúdió, csak mert bevételileg biztonságos. 

Mivel a gazdag látványvilág az egyetlen, amiben nálam az eredeti kitűnik a Disney-klassszikusok közül, ugye nem baj, ha csak azért is lekörmölöm a történet vázát? 

Agrabah poros utcáin az álruhás Jázmin hercegnőbe botlik Aladdin, a szegény tolvaj, akit ekkortájt szemel ki baleknak a szultán főtanácsadója, Jafar. Egy mitikus lámpást kéne ellopnia annak elátkozott barlangjából, de bent ragad, és a fiú végül a lámpásban lakó dzsinn révén jut ki. 3 kívánságát teljesítheti: ebből az elsőt arra fordítja, hogy hercegként elnyerje a társadalmilag elérhetetlen Jázmin kezét. Jafar azonban felismeri őt, és a lámpást megszerezve kikiáltja magát az új szultánnak. Aladdin tehát márcsak hű majomtársa, Abu és egy, a barlangból kivitt varázsszőnyeg segítségére számíthat, hogy megállítsa a zsarnokot...  

Kevés bizarrabb dolgot láttam életemben, mint Will Smith nagy, kék dzsinnként! Sokkal együtt eleinte én is csak néztem, hogy: MI A CSUDA EZ?? Valójában messze ő a legemlékezetesebb jelenség ebben az önplagizáló mesében: rajzolt alteregójához hasonlóan pörög ezerrel, popkultúr-vicceket süt el, és imád szemléltetés céljából varázsolgatni. Nem tudom kikerülni az összehasonlítást: míg Robin Williams dzsinnje olykor konkrétan az idegeimre ment, Smith-é úgy marad energikus, hogy emberibb a viselkedése. Talán pont ezért nem bántam azt sem, hogy a felszabadításával egyben emberré, sőt Jázmin szolgálójának férjévé is válik: bólintok az ötletre, hogy az elején gyerekeinek narráló hajósról kiderüljön, hogy az a már családos emberként élő Dzsini.

Jafar-ról egyből lerí, hogy messze nem olyan szuggesztív jelenlétű, mint az eredetije. És ezen nem sokat toldoz-foltoz, hogy új kiadásában ő is egy egykori tolvaj, mint Aladdin. Semmit nem tudunk meg a jelleméről vagy előéletéről ezen túl, így az is üres - sőt igazából ez már röhejes - adalék, hogy annyira utál „2. lenni” bármiben. Legokosabb életmegnyilvánulása, hogy kiszúrja a kezdődő vonzalmat Aladdin és Jázmin között, és ezzel veszi rá a fiút a megbízására. Bár meg kell mondjam: mindig is légből kapott volt számomra, hogy miért épp Aladdin-t szúrja ki, hogy belépjen a Csodák Barlangjába. Még a SEGA-játék egy emberöltővel ezelőtt is jobb magyarázatot adott erre, mint a filmek.

Fújolom, ha egy film, anime vagy bármely történetmesélő műfajnál a túl gyerekbarát (= gyermetegre) tónus elnyomja az érett romantika lehetőségét. Mena Massoud és Naomi Scott éhen halna, ha csak a "kémiájukkal" egyenes arányban kaphattak volna ételt a forgatás alatt. Egyszerűen tompa és erőlködve szépelgő az alakításuk. Az írók is apró szépítésekkel kencézik „életszerűbbé” a románcot, de emögött semmi gondolat vagy elhivatottság nincs. Hiába hangzik el, hogy Jázmin igazi trónutód akar lenni a szokványos kirakathitves helyett, vagy hogy Aladdin a saját csalását immár az "új életének", új identitásának tekinti: előbb veszem be Dzsini románcát a szolgálóval, mint a főhősét a szultáni sarjjal.

Párbeszédterületen se jobb a helyzet. Fejemet vakarom pl. Aladdin „nagy trükkjén”, amivel végül beugratja Jafar-t, hogy dzsinn-né kívánja magát. Arra a fóbiájára pedáloz, hogy utál 2. lenni, főleg a hatalomban: legyen hát a világ leghatalmasabb embere helyett a világ leghatalmasabb teremtménye! Hogy még a dzsinn se álljon fölötte – bár hangosan kiabálja, hogy a dzsinn őt szolgálja, szóval duplán hülye, hogy ennek bedől. 
Egyetlen igazán bölcs mondat hangzik el az egész alkotásban, és ez az idős szultán bocsánatkérése Jázminnak: „Én eddig csak a lányomat láttam benned, és nem a nőt, akivé felnőttél.”

Nem hiszem, hogy Ritchie többnek tekintette volna a 2019-es Aladdin-t, mint kiugrási kísérletnek az akciófilm-rendező skatulyájából. Ez megmagyarázná a tőle szokatlanul gyönge akciójeleneteket és a Prince-of-Persia-szintű CGI-effekteket. Mégis ez a remake nem volt annyira hamis vagy izzadtságszagú, mint elsőre vártam; a Maleficent és a ’17-es Beauty and the Beast fényében még kifejezetten gördülékeny darab. Csakhát reménytelenül a rajzfilm sémájának és külcsínyének a foglya, emberkarakterei pedig kétségbeesetten szomjazzák azt a személyiség-mélyítést, amit a Di$ney-nagyurak soha nem mernek majd bevállalni.

3/5-öt adok rá. Ugyanolyan ártalmatlan, de legföljebb átlagos látványmesefilmnek tartom, mint az eredeti Aladdint. 

Mamma Mia! 2. - Sose hagyjuk abba AZ AGYZSIBBADÁST!

Ez most a szokottnál (is?) szubjektívebb kritika lesz. Egy fim Mamma Mia! címmel nem az a fajta alkotás, amit érdemes külön jelenetekre boncolgatni. Vagy egybefüggően működik valaki számára, vagy sehogyan, mivel minden jelenete ugyanazt a pofonegyszerű képletet köteles szolgaian követni: táncdalok, átvezető párbeszédek, majd újfent táncdalok. És ahogy a cikk címéből is lesüt: egyértelműen az utóbbi, vélhetően kisebbségszámba menő csoportba tartozom. Ki nem állhattam az első Mamma Mia!-t, és ki nem állhatom a folytatást sem.


A Mamma Mia - Sose hagyjuk abba nem azért landol nálam az év egyik legrosszabb, szabályosan lebetegítő filmélményei között, mert musical. Nem szeretem ezt a műfajt, de ez még nem volna rá mentség. Nem igazán érdeklődöm az ABBA-slágerek iránt, de ez sem lehetne kibúvó. Az meg még kimondottan boldoggá is tett, hogy ezúttal Meryl Streep-et is hanyagolták: a történet szerint Donna Sheridan már 1 éve, 4-gyel az első rész vége óta elhunyt. 


Azért gyűlölöm ezt a filmet, mert egy nagy hülyeség. Csak így nyersen: hülyeség. Infantilis, bájolgó, visszataszítóan kétszínű szappanopera-reklám, konfliktus nélkül, bölcsödések értelmi színvonalára szabva - ugyanúgy, mint az első Mamma Mia egy évtizeddel korábbról. 2 órát vett el az életemből, és arra használta fel, hogy a szívemet és az elmémet felváltva kínozhassa.

Alibinek sem megy el a mű múltban és jelenben felváltva zajló "története", nem létező karakterei pedig második otthonra lelnének a Star Wars Holiday Special-ban. Sophie Sheridan, a vidámkodó másik főszereplő egy pihent agyú, felszínes csitri, akit képtelen voltam akárcsak emberbaráti szinten is kedvelni, és ugyanez állt mindenki másra a Mamma Mia! 2.-ben. 





Annyira mesterkélt és cukormázas az egész mű hangulata, hogy semmi nem tudta megragadni a figyelmemet abból, amit látok és hallok. Ezért sem érdekelt a múlt és jelen idősík fölösleges, fakezű és idegelő váltogatása a narratívában: felváltva látjuk Sophie téblábolását, illetve a fiatal Donna Sheridan utazgatásait egzotikus helyszíneken. 



Donna múltja összefoglalható ennyivel: egy élményekre éhes ostoba tyúk, aki nemrég szabadult az iskolapadból, fel-alá kalandozik a Földközi-tengeren, több ízben bepasizik sztereotípiának is szánnivaló palikkal (ugye emiatt lett 3 potenciális apja a gyerekének), és valami miatt mindig dalra fakad. Nem tudom, anya vagy lánya-e a felületesebb sablonlény. Hab a tortán, mikor a jelenben Sophie felfedi a saját pasijának, hogy terhes, és már "érti, milyen érzés volt ezt az anyjának átélnie". Ez a párhuzam nemcsak telenovellákat alulmúlóan gyönge, de valahogy még külön bizarrnak is hatott, mikor elsütötték. 

Az 1. részhez képest kicsit kevésbé fogta föl kínzókamrának a fülem, ahogy előadják a filmbéli slágereket. És nem először írom ezt, de számomra a musical formanyelve azért sem kompatibilis a filmmel, mint művészeti ággal, mert szándékosan, élesen - és többnyire potyára - megtöri a film belső terét és atmoszféráját. Kilök engem a film tartalmából és világából, ugyanúgy, mintha a sztorit túl sok oda nem illő fan-service-szel töltenék meg. Próbáltam eleinte odafigyelni a dalszövegekre, de a legelemibb szinten sem érintett meg vagy maradt meg bennem bármi belőlük. 


  

A Mamma Mia!-franchise-t én legföljebb audiovizuális trenírozófilmként merném ajánlani a fiatalkorúak börtönébe. Ugyanaz a bűnhamis, csordultig idillizált romantikus dalfesztivál, mint az elődje, legfeljebb a ripacssági faktora kisebb valamicskét. Könnyen lehet, hogy régimódi az ízlésvilágom, de a szüntelen, öncélú dal-tánc-parádé nálam a reklámipar berkeibe való, nem pedig a mozgókép világába.