A Hat nap hét éjszaka Robin Crusoe történtének a vígjáték-megfelelője. Két ember partra vetődik egy lakatlan szigeten, ahol küszködnek életben maradni, miközben a szökés egy lehetséges módja után kutatnak. Egy első hallásra egy halálosan komoly és veszélyes élethelyzet, ami csak nagy odafigyeléssel adható el humoros felhanggal. Két kézenfekvő hibán bukhatott volna meg az egész:
Szerencsére, a film sem a túl komoly, sem a túl komolytalan végletbe nem hajlott fel. A drámaiság épp csak annyira fajsúlyos, hogy a szereplők kijutása érdekelhessen minket, illetve hogy a hátterük megismerése révén szimpatikusak maradjanak nekünk. Quinn Harris nemcsak egy középkorú, zülledező pilóta, hanem korábban vállalkozó volt, akit a neje az üzlettársával megcsalt, és ideköltözött felejteni. Robin Monroe sem csak egy kényeskedő, gyönge szarkazmusú divatfirkász (elnézést a kifejezésért), hanem józan eszű, kedves ember, akinek önmagával szemben is igénye van az őszinteségre. Például amikor Quinnel visszajutnak Makatea-ra, amint lehet, tisztázni akarja, hogy most akkor "mi az ábra" kettejük között.
A befejezést inkább nem részletezem: dialógus érzelmi kapocs és könnyed humor szempontjából is teljesen rendben van. Azonkívül némi izgalmat is hoz, mikor Quinnel együtt mi is felfedezzük, hogy Robin nem volt a gépen.
Szóval nem lett rossz. Érzelmi síkon tehát a film jó érzékkel vegyíti a meghatót a viccessel. Néhol elég halvány reakciók kísérik a fejleményeket, de ez sem zavaró. A komoly pillantok, mint a trópusi vihar, a lezuhanás, és ahogy Quinnék túszul esnek a csempészbandának, szintén inkább izgalmasak, mint ijesztőek. New York téli tájképe után a trópusi szigetek alapból szolgáltatják az egzotikus látványvilágot. A totálkép a viharciklon belsejéből gyönyörű.
- Ha a helyzet kiúttalanságára, a nehézségek megtapasztalására túl nagy hangsúlyt fektetnének, az legfeljebb keserű, tragikomikus élményt nyújtana. A hajótöröttek minden humoruk mellett is inkább részvétet, semmint humort keltenének.
- Vagy ha túl kézenfekvő módon sikerül megmenekülniük, az utólag leminősítené a szereplőket, hogy miért nem gondoltak erre korábban. És a nézőben is azt az érzést kelthetné, hogy potyára figyelte végig az addigi eseményeket.
Szerencsére, a film sem a túl komoly, sem a túl komolytalan végletbe nem hajlott fel. A drámaiság épp csak annyira fajsúlyos, hogy a szereplők kijutása érdekelhessen minket, illetve hogy a hátterük megismerése révén szimpatikusak maradjanak nekünk. Quinn Harris nemcsak egy középkorú, zülledező pilóta, hanem korábban vállalkozó volt, akit a neje az üzlettársával megcsalt, és ideköltözött felejteni. Robin Monroe sem csak egy kényeskedő, gyönge szarkazmusú divatfirkász (elnézést a kifejezésért), hanem józan eszű, kedves ember, akinek önmagával szemben is igénye van az őszinteségre. Például amikor Quinnel visszajutnak Makatea-ra, amint lehet, tisztázni akarja, hogy most akkor "mi az ábra" kettejük között.
Egyszerűen remek az összjáték Harrison Ford és Anne Heche között. Egymásnak címzett mondataikon és közjátékaikon szinte egyhuzamban lehet kacagni: a mentőcsónak első használata, Quinn káromkodása a cserjésben, a malőr a jelzőrakétával stb. Poénjaik mellett szerethető figurák, de egyszer sem csöpögős vagy túldramatizált köztük a helyzet. Bármennyit panaszkodnak és hantáznak egymással, egy közvetlen külső veszélyhez azonnal képesek alkalmazkodni.
Meglepetés volt viszontlátnom David Schwimmert a Jóbarátokból. Frank Martin ugyanúgy visszafogott new york-i karrierista, mint mennyasszonya Robin, és direkt ezért kedveskedik neki a Makatea-i nyaralásukkal. Frank amolyan szimpatikus balekként éri meg az eseményeket: amikor Robinnak Tahitire kell sietnie egy váratlan ügy miatt, mélabúsan bosszankodik. Amikor a repülő Quinnel és Robinnal eltűnik, ténylegesen aggódik utóbbiért, mégha nem is ugrik ki a szíve a helyéről. Hogy megcsalja Robint - ráadásul éppen Quinn jámbor barátnőjével, Angelicával -, azt jellemtelenségnek mondja. És durván tényleg ez a helyzet. Ott maradt a kényelmes szállodában, tehát őrá nem hatott akkora lelki nyomás, mint a Matanuin (?) rekedt Robinra.
A befejezést inkább nem részletezem: dialógus érzelmi kapocs és könnyed humor szempontjából is teljesen rendben van. Azonkívül némi izgalmat is hoz, mikor Quinnel együtt mi is felfedezzük, hogy Robin nem volt a gépen.
Ha valamit kifogásolhatnék a filmen, akkor az a helyenként kimondottan ráérős vágás - mint mondjuk a hegyoldalak mászása -. Kicsit túl praktikusnak tartom továbbá, hogy a csempészek eltűnnek a filmből, csak mert Quinn és Robin leugrott egy szikláról, és üldözőik halottnak hiszik őket. Ha biztosan meg akartak volna szabadulni az őket becsapó tanúiktól, belelőhetnének az eltűnésük szűkebb rádiuszába egy adag golyót, és nem maradt volna sok a cselekményből.
Szóval nem lett rossz. Érzelmi síkon tehát a film jó érzékkel vegyíti a meghatót a viccessel. Néhol elég halvány reakciók kísérik a fejleményeket, de ez sem zavaró. A komoly pillantok, mint a trópusi vihar, a lezuhanás, és ahogy Quinnék túszul esnek a csempészbandának, szintén inkább izgalmasak, mint ijesztőek. New York téli tájképe után a trópusi szigetek alapból szolgáltatják az egzotikus látványvilágot. A totálkép a viharciklon belsejéből gyönyörű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése