Nemo kapitány és a víz alatti város

Jules Verne népszerű könyve több mint másfél száz éves. A filmipar már a színes filmek kora előtt megfilmesítette, és azóta újabb feldolgozásai láttak napvilágot. Az eddigi legjobb változat véleményem szerint az 1997-es dupla produkció, melyben Arronax professzor kalandjai kissé romantikus felhanggal, de drámai és tragikus történetben kerülnek bemutatásra. Aki a könyvbéli eseménysort, és boldog szökést várja a végén, az csalódni fog: sokkal komorabb és többértelmű lezárás várja itt a nézőt.

Pierre Arronaxot egy módfelett szimpatikus fiatalemberként ismerjük meg: éles eszű, ermberközpontú, konzekvens és fantáziadús jellem. Ugyanakkor hányattatott sorsú is: apja, Thierry Arronax konzervatív arisztokrata tudós, aki Franciaországból költözött Washingtonba. Féltékeny fiára, mert mindig vitát, hangulatot generál maga körül, vagyis: képes felrázni környezetét, és elérni, hogy az emberek róla beszéljenek. Miután Pierre-nek nyoma veszett, őt próbálja utánozni. Arronax a lenéző, leckéztető apa álarca mögé bújik, ám ez csak a felszín. Kétszínű, arrogáns, kizárólag a hírnév és a mind nagyobb politikai befolyás számít neki. 

A film első szelete a legismertebb részleteket megtartja a forrásanyagból. Olyanokat, mint: a legtöbben szörnynek tartják a Nautilust, a löveg lepattan a hátrészről, Pierre magához térésekor Ned elmondja, hogy ő húzta ki a vízből. A Nemo-val való találkozás alatt a párbeszéd szinte pontosan olyan, mint a könyv 2 jelenetében, csak megvágva. Viszonylag rugalmasan kezeli a könyv történéseit - Conseil alakját a fekete Cabe Attucks-szal helyettesítve például -, miközben végig ügyel rá, hogy ne legyen túl valószerűtlen vagy felismerhetetlen a regény ismerőinek. Ami látványosságot tapasztalunk, az a könyvben is szerepel, kivéve néhány futurisztikus adalékot - mint a végtag-protézis Nemo és Pierre kezén. Atlantisz megépülését úgy vélem, tisztességes magyarázattal látták el.

Ám ami leginkább megragadja az ember figyelmét, az az emberi alantasság és kegyetlenség: Ned Land szökései, Nemo büntető célzatú atrocitásai, illetve a vége, amikor McCutchin tengernagy beordítja a nautilusziak szisztematikus kivégzését. Megadták magukat, géppuska-tüzet kaptak érte. A XIX. század második felében a világon rákként harapódzott el a rasszizmus, a technikai újítások katonai használata, és az európai birodalmak mohó terjeszkedési láza. Ezzel a Nautilus létrehozója, Nemo is tisztában van, ezért egy önmegsemmisítő mechanizmussal garantálja, hogy a tengeralattjáró soha ne váljon tömegpusztító fegyverré.

A főszereplők a Nautilus-on és azon kívül is jól működő, érdekes viszonyrendszerben állnak. Pierre a jó és rossz apafigura példáit mérheti össze Nemo és Thierry között, a történet végén személyesen is találkoznak. Mara, Nemo lánya és Pierre egymásba szeretnek. A regényben Nemo hazáját és teljes családját elpusztították, de a film szempontjából jobb, hogy itt látjuk majd elveszíteni mindent. Mia Sara és Patrick Dembsey alakítása picit nehézkesen, de szimpatikusan ábrázolja a két fiatal tudós között kialakuló vonzalmat. Időnként játékosak, időnként támogatóak, időnként pedig Mara komoly dilemma elé kerül, hogy apja vagy újdonsült udvarlója szavára hallgasson-e.
Közben van egy másik, kevésbé hangsúlyos szerelem a keleti lány Imei és Cabe között. Imei-t Mara tanítja meg olvasni. Cabe Attucks - és Ned Land szintén - örökké emlékezteti Nemo-t, hogy bármennyire előzékeny velük, ők itt csak a Nautilus foglyai. Tágabb értelemben: a szárazföldi világ véres háborúi és rabszolgasága a tér és kontroll, az emberek kiválogatása iránti törekvésekből erednek.

A legénység tagjai között nemcsak a legmélyebb összetartást látjuk, de az írók néhányuknak, mint Shimoda első tiszt, egyéniséget tudtak adni - ezt nagyon hiányoltam a regényben, ahol Nemo-n kívül senki nem érintkezett a felszíni rabvendégekkel. Egyetlen kapcsolat sincs az emberek között, amely végig változatlan maradna. Hol humánus színben tűnnek fel, hol elítélendőek. Nemo kapitány zordsága mögé Pierre tud legjobban behatolni, neki sikerül leginkább megérteni a titkolózó és bizalmatlan feltalálót. A tragédia egyik újabb vonatkozása, hogy Nemo akkorra tanul meg bízni és hinni az emberi jóságban, amikor éppen az ő értékítélete bizonyul helyesnek: a fentiek barbár hóhérok, az ártatlanokat őrült kéjjel ítélik kínhalálra.

Az erősen romantikus felhang mellett a sztorinak van egy másik vonása, ami számomra túl véletlenszerű és könnyen jött. Hogy a regény konklúzióját és a tragédia körülményeit megteremtsék, Nemóék atlantiszi látogatását egybekapcsolják az Abraham Lincoln visszatérésével. Ned Land a felügyeletének lazulását kihasználva öngyilkos lesz: szabadságvágya irracionális mértékűre duzzad, amikor már amúgy is tervben volt szabadon engedése. Különös véletlen, hogy éppen akkor az eset miatt felszínre emelkedni, amikor a Lincoln éppen azon az óceáni területen járnak, ahol ők. Aztán, mint Thierry szóvá teszi: Marát - aki öncélúan magára hagyta a többieket - épp akkor kísérik a raktérbe, amikor Nemo felrobbantja a hajót. Tragikus bizonyság ez, hogy az erőszakra adott erőszak nem győzelmet, hanem csak újabb áldozatot hoz.

Ahogy a karakterek kimutatják végül a foguk fehérjét, Pierre szembenéz apja emlékével és most előtörő aljasságával. Rettentő szívszorító és megható látni, ahogy Nemo nem tudja protéziskezén megnyomni a destrukciós kapcsolót, de akkor egy másik protézis megnyomja helyette - Pierré. Nemo társait leöldösték, Mara is halott, aztán Pierre a vízben találja magát, ágyúszerű dörgésben. A zene alatta olyan összehatást vált ki, mintha valami sötét mágia visszaváltoztatná mindazt a csodás dolgot, amit ifjabb Arronax az utazás során tapasztalt - beleértve a hajójával pusztuló Nemo kapitány sziluettjét.

Verne megemlítése Lydiának, majd Pierre narrációja az utolsó percben, azt a benyomást kelti, mintha megtörtént esetet láttunk volna, és abból írta a francia író az eredeti művét. Nem érződik olcsó adaléknak, mivel kikövetkeztethető, hogy a visszatérő Pierre-nek Lydia mesélt az ajánlatról, és belement útinaplója felhasználásába. A Nautilus márcsak egy képzet, nyitva hagyott, mennyivé nagyítja föl az emberi képzelet.

Az egyik legmegrázóbb és legtanulságosabb kalandfilm, amit láttam, még azzal együtt is, hogy romantikusabbra színezi a regényt. Mindenkinek ajánlom.